Ezzel a témával már több bejegyzésben foglalkoztunk (itt, itt és itt). Most ismét visszatérünk erre a témára. Az Arisztotelészre támaszkodó filozófia alapvető fogalompárja az anyag-forma fogalompár. Az „anyag” és „forma” szavak a fogalompárt szemléltető hasonlatból származnak. Egy szoborral kapcsolatban két olyan összetevőt említhetünk, amelyek elválaszthatatlanok egymástól és együttesen alkotják a szobrot. Egy lovast ábrázoló márványszobor esetében beszélhetünk a márványról, mint a szobor anyagáról és arról a formáról, a lovas formájáról, amelyet ez az anyag fölvesz. Maga a márvány képes sokféle formát fölvenni, a szobor elkészülte előtt például ez a forma lehetett egy szabálytalan márványdarab formája is. Az anyag-forma fogalompár szoros kapcsolatban van a képesség-ténylegesség fogalompárral. Az anyag úgy viszonylik a formához, mint a képesség a ténylegességhez. A sokféle formát befogadni képes anyag a forma által válik meghatározottá, azzá a valamivé, ami maga a szobor.
A szobor mesterséges alkotás, a formák gazdagságával azonban elsősorban a természet világában találkozunk. A filozófiai értelemben vett forma többet jelent mint az egyszerű, geometriai értelemben vett alak. Ez olyan meghatározottság, amely valami meghatározatlant meghatározottá tesz. A meghatározatlant önmagában megismerni, megérteni sem tudjuk, mert az ismeret éppen valamilyen meghatározottságot jelent. A meghatározatlanról csak úgy lehet ismeretünk, amennyiben ezt valamilyen meghatározottság hordozására való képességnek tekintjük. A változásokat úgy is értelmezhetjük, hogy a változásban a képességiségben lévő anyag új meghatározottságot, új formát kap. A tűzhelyre tett hideg víz régi meghatározottsága helyett új meghatározottságot, formát kap, magasabb hőmérsékletű, meleg vízzé válik. A formákat két csoportra oszthatjuk. Az egyik csoportba tartoznak azok a formák, amelyek a már meglévő önálló létezőnek, szubsztanciának adnak valamilyen új formát. Ilyen például a víz negyven fokos hőmérséklete, amely formát a víz a melegítés hatására veheti fel. Ezeket a formákat járulékos, akcidentális formáknak nevezzük. Magának a víznek, mint víznek a meghatározottságát, formáját lényegadó, szubsztanciális formának nevezzük. Ez a meghatározottság akkor kezdődik, amikor két hidrogén atomból és egy oxigén atomból egy víz molekula képződik, és ez addig tart, amíg ez a molekuláris egység létezik. A lényegadó forma közvetlenül az elsődleges anyagot formázza meg. Az elsődleges anyag a forma nélküli anyag, ez csak a formák befogadásának a képessége. A lényegadó forma és az elsődleges anyag önmagukban nem fordulnak elő világunkban, ezek együttesen (metafizikai) összetevői a világukban lévő szubsztanciáknak. A világban található egység és sokaság, állandóság és változás filozófiai elemzése vezetett a lényegadó forma, elsődleges anyag kettősség felismeréséhez. A szubsztancia egysége mellet még találkozunk az egy fajba tartozó egyedek egységével is. Ennek az egységnek a formai oka a lényegadó forma, amely azáltal, hogy a faj különböző egyedeit formálja meg, formai oka (az arisztotelészi négyes okságról egyik előző bejegyzésben is szó volt) az ugyanabba a fajba tartozó egyedek azonos tulajdonságainak, azonos cselekvési módjának. A sokaság elve az az anyag, amely megformálva mindig mennyiséggel megjelölt anyag (materia quantitate signata). A mennyiséggel megjelölt anyag biztosítja azt, hogy a forma befogadásával létrejövő szubsztanciák térbelileg eltérő helyzetet foglaljanak el, lehetővé téve így ugyanazon forma több egyedben történő befogadását. Az anyag ugyanakkor annak az állandóságnak is az elve, amely a szubsztanciák pusztulása és keletkezése során is megmarad. Erre az állandóságra a fizika megmaradási törvényei (tömeg-energia) is utalnak.
A lényegadó forma formai oka a szubsztanciák egységének és állandóságának. A szubsztancia egysége biztosítja a dolog egységes működését. A lényegadó forma biztosítja azt is, hogy a dolog a fajának megfelelően működik, azaz például az elektron elektronként, az elefánt elefántként működik. Az előző bejegyzésben utaltunk a lényegadó forma és az információ kapcsolatára is. A fentiekből nyilvánvaló, hogy az anyag-forma kettősség nem a természettudományos kutatás eredménye, ezek metafizikai-természetfilozófiai elvek. Felmerülhet azonban a kérdés, hogy ez a formai okság mit is jelenthet a természettudományok számára, hogyan viszonyulnak ehhez a természettudományok.
A fenti filozófiai fogalmak minden anyagi szubsztanciára vonatkoznak. A világban azonban különböző dolgok hierarchiáját tapasztaljuk. Ezt a hierarchiát több oldalról közelíthetjük meg. Egyik megközelítés a dolgokban természetüknél fogva jelenlévő képességeken alapszik. A „természet” szó tulajdonképpen a lényegadó formára vonatkozik, ennek dinamikus oldalát hangsúlyozza. Egyes dolgok más dolgokkal összevetve kevesebb képességgel rendelkeznek. Az élettelen dolgok világában lévő képességek olyan képességek, amelyeket elsősorban a fizika és a kémia kutat. A fizika jelen állása szerint ezeket az alapvető képességeket tulajdonképpen a négy erőhöz kapcsolhatjuk. Ezek az erők: az elektromágneses erők, a gravitációs erő, a gyenge kölcsönhatás (radioaktív bomlás) és az erős kölcsönhatás (az atommagot összetartó erő) erői. A növényi létezésben ezekhez az alapvető képességekhez hozzáadódik az anyagcsere, a növekedés, a környezethez való alkalmazkodás és szaporodás képessége. Az állatvilág esetében ehhez ismét hozzáadódik az érzékelés, az érzéki ismeret és erre adott válaszként az ösztönök alapján megvalósuló mozgás képessége. A hierarchia csúcspontján álló ember a fentieken kívül rendelkezik a szellemi természetű értelem és akarat képességeivel. Az elmondottakat jól szemlélteti William Augustine Wallace domonkos atya (1918-2015) interneten is elérhető természetfilozófiai bevezetőjének egyik (állatokra vonatkozó) ábrája. Ez a hierarchia már Arisztotelész számára is ismerős volt, jóllehet ő például a fizikai-kémiai képességek mögött nem a mai fizika négy erőjét látta, hanem a klasszikus négy elemet, a földet, vizet, tűzet és levegőt kiegészitve az égbolt mozgásával összefüggésbe hozható „ötödik esszenciával”, az éterrel.
Az, hogy ennek a hierarchiának a megfelelőjét az egyes szubsztanciákban, élőlényekben más módon is megtaláljuk, nagyrészt a modern tudomány felfedezése. Az egyes szubsztanciák náluknál egyszerűbb részekből hierarchikusan épülhetnek föl. Az atomok elemi részekből, a molekulák atomokból, az élőlények molekulákból, sejtekből, szövetekből, szervekből épülnek föl. Ezek a részek önálló szubsztanciaként is megjelennek a természetben. Például az emberi testet nagy részben alkotó víz a természetben is megtalálható, a tenger vízmolekulák (és egyéb molekulák) halmaza. Számunkra szokatlan fizikai állapotok között az elemi részecskék is önálló szubsztanciaként jelennek meg. Az élő szervezet sejtjeinek is megfelelnek egysejtű élőlények. A biológiai rendszerek működésének megértése szempontjából különleges jelentősége van a biokémiának, a szervezetet alkotó bonyolult molekulák tanulmányozásának.
A hierarchiát még egy harmadik szempontból is lehet vizsgálni. A fejlődéselméletek annak megértésére törekednek, hogy az elemibb élőlényekből hogyan fejlődtek ki a bonyolultabb növényi és állati szervezetek. A biológiai fejlődéselmélet megfelelői a kozmológiában is megjelentek. A kozmológia annak megértésére törekszik, hogy az elemi részek magas hőmérsékletű elegyéből hogyan alakultak ki világmindenségünk ma felfedezhető struktúrái, a csillagrendszerek, naprendszerek, bolygók stb.
A következő bejegyzésben a fentiek figyelembevételével azzal foglalkozunk, hogy a lényegadó forma formai oksága mit jelent és mit nem jelent a természettudományok számára.