Miért lett az Isten emberré? (2)

Az előző bejegyzésben már foglalkoztunk ezzel a kérdéssel és utaltunk arra, hogy a kérdés megválaszolása eltérő a tomista és a skotista teológiai iskolákban. Tartalmi szempontból nézve a két iskola válasza lényegében nem különbözik. A megtestesülés ajándékának gazdagsága mindkét iskola számára világos. Aquinói Szent Tamás, miután felsorolta a megtestesülésből származó előnyöket, megjegyzi, hogy „még sok más előny is származik a megtestesülésből, meghaladva az emberi értelem felfogóképességét” (ST III q. 1 a. 2, fordítás itt). Az iskolák között a vita ezen előnyök prioritásáról van. A skotisták szerint vannak olyan mozzanatok, amelyek a megváltástól függetlenül, önmagukban indokolják a megtestesülés megtörténtét a megváltás nélkül is, a tomisták a megtestesülés közvetlen okának a megváltást tekintik és szerintük enélkül a megtestesülés nem történt volna meg. Előző bejegyzésünkben már említettük a lehetséges világok fogalmát. A skotista állítás – úgy tűnik – az, hogy minden lehetséges világban, amelyben van természetfölötti rend, meg kell történnie a megtestesülésnek is 1. A tomista álláspont árnyaltabb: a megváltás nélküli megtestesülés lehetőségét nem zárja ki. Amint előző bejegyzésünkben említettük, Szent Tamás kifejezetten beszél erről. A tomista álláspont csak az, hogy üdvrendünkben, ha nem történt volna meg Ádám bűne, akkor nem történt volna meg a megtestesülés sem. Persze ez az állítás is átvisz bennünket egy lehetséges világba, hiszen Ádám bűne a ténylegesen létező világban megtörtént. Ezért az állítást célszerűbb lenne úgy megfogalmazni, hogy a megtestesülés üdvrendünkben szoros egységet képez a megváltással, ezt az egységet még az isteni szándék szintjén sem célszerű megbontani. Francisco Suarez, aki talán a jezsuita rend legkiválóbb teológusa (és filozófusa) volt, két egymással koordinált, egyenrangú célról beszél. De talán inkább olyan egységről kellene beszélni, amelyben a megtestesülés megváltó megtestesülés, az örök Ige a halandó testet vette magára, itt a földön emberi élete megváltó halálával végződött. Így a megtestesült Ige, Jézus Krisztus győzelmet aratott a bűn fölött, dicsőségben feltámadt és elfoglalta helyét emberként is az Atya jobbján. A bejegyzésben ezt a megbonthatatlan egységet támogató szempontokról lesz szó, ezelőtt azonban Boldog Duns Scotus gondolatmenetét Mary Beth Ingham CSJ könyvének teremtésről, megtestesülésről és isteni szándékról szóló fejezete alapján ismertetjük. Folytatás

Jegyzetek:

  1. A skotista álláspont lehetséges világok fogalmát használó megfogalmazásával nem találkoztam, de amint látni fogjuk, az álláspont ezen megfogalmazás felé vezet.

Miért lett az Isten emberré?

Cur Deus homo? A bejegyzés címe tulajdonképpen Canterbury Szent Anzelm könyve címének fordítása. A Niceai-konstantinápolyi hitvallás választ ad a kérdésre: propter nos homines, et propter nostram salutem, az Ige az emberek miatt, üdvösségük miatt lett emberré. A karácsonyi prefáció közelebbi magyarázatot is ad: ut dum visibiliter Deum cognoscimus, per hunc in invisibilium amore rapiamur, hogy míg Istent látható módon megismerjük, általa a láthatatlanok szeretetére ragadtassunk. A Niceai-konstantinápolyi hitvallás mondja: crucifixus est etiam pro nobis, értünk keresztre is feszítették. A szent keresztről szóló prefáció utal megváltásunk módjára: Qui salutem humani generis in ligno Crucis constituisti, Isten az emberi nem üdvösségét Krisztus keresztje által alapította meg.

A megtestesülés és a megváltás tehát szorosan kapcsolódik egymáshoz, a megtestesülés az emberek üdvössége miatt történt, az elesett emberiség üdvösségét azonban a megváltás Jézus Krisztusban megvalósult műve adja meg. Mi történt volna azonban, ha az emberiség ősbűn általi elesése nem történt volna meg? Ekkor nem történt volna meg a megtestesülés? Erre a kérdésre különböző teológiai iskolák különöző választ adnak, és a válasz a tomista (elsősorban domonkos) és a skotista (elsősorban ferences) iskolák közötti viták egyik fontos témája lett. A tomisták szerint a megtestesülés és a megváltás olyan szorosan kötödnek egymáshoz, hogy ez utóbbi a megtestesülés olyan célját alkotja, amely nélkül, nem biztos, hogy megtörtént volna a megtestesülés. A Boldog John  Duns Scotus-t követő skotista iskola szerint viszont a megtestesülés az emberiség elesése nélkül is megtörtént volna. Folytatás

Aquinói Szent Tamás a megtestesülés megfelelőségéről (ST III q. 1)

Az alábbiak a Summa Theologiae harmadik része 1. kérdésének fordítását tartalmazzák a latin szövegből. Már régebben elkészült az első három szakasz fordítása, most kiegészítjük ezt a még hiányzó három szakasz fordításával. 

A harmadik rész előszavában Szent Tamás a rész célját abban jelöli meg, hogy miután az előző részek foglalkoztak az ember végső céljával, az erényekkel és a bűnökkel, ebben a részben az emberiség üdvözítőjéről és az ő jótéteményeiről lesz szó. A rész először magával üdvözítővel foglalkozik, majd ezt követően a szentségekkel, végül pedig azzal, amit mai szóval eszkatológiának nevezünk. Szent Tamás a harmadik rész írását a bűnbánat szentségének tárgyalása közben abbahagyta, az elmaradt részt gondolatai és más művei alapján munkatársai írták meg.

Az üdvözítőről szóló részben először a megtestesülés titkáról van szó, majd ezt követően Jézus Krisztus üdvözítő tetteiről és szenvedéséről. Az utóbbi témával foglalkozó kérdések közül néhánynak a fordítása már megtalálható a blogon. A most lefordított szöveghez és a még le nem fordított szövegekhez jó bevezetés található itt. Folytatás

Megjegyzések a „koinonia” fogalmához

Ez az írás tulajdonképpen egy megjegyzés a jezsuita blog „Koinonia – közösség: egy katolikus alapszó régi és mai jelentéséről” című írásához. Az írás tartalmát röviden a következőkben foglalhatjuk össze: először szó van a Trienti Zsinat utáni egyháztan negatív jelenségéről, Bellarmin Szent Róbert egyháztagságot leíró szempontjairól. Bellarmin Szent Róbert szerint a teljes egyháztagsághoz az egység hármas köteléke szükséges: egység a szentségekben, a tanításban és egység a hierarchiával. A szerző szerint az egyháztagság ilyen meghatározása szükséges, de mára már meghaladottá vált: ”A kezdeményezés méltánylandó, ám ma – a karteziánus filozófiát ért megsemmisítő (posztmodern, fenomenológiai, hermeneutikai stb.) kritikát figyelembe véve – már aligha gondolkodhatunk ugyanígy.”

A továbbiakban, a szakadás hermeneutikájának megfelelően ezzel szembe van állítva a napjainkban elterjedt kommunió-egyháztan központi fogalma, a „koinonia”, a kommunió, a közösség fogalma. Az eszmefuttatást mintegy keretbe foglalja a kommunióról tudomást nem vévő, Ferenc pápa ellen lázadó integristákra való hivatkozás (első bekezdés) és lényegében ennek megismétlése az utolsó bekezdésben, ezúttal azonban a „fundamentalista” megnevezést használva. Nyilvánvaló, hogy a pápa elleni lázadást a kommunió megsértésének kell tartanunk, de a pápa tanításával, ennek problematikus értelmezéseivel kapcsolatos kérdések föltevése nem tekinthető lázadásnak, különösen akkor nem, ha ezek nincsenek összhangban elődeinek tanításával. A szerző adós marad ezzel a megkülönböztetéssel. Erre a bejegyzés végén még visszatérünk. Folytatás

A hitletétemény és a fejlődés

A jezsuita blogon, a blog megjegyzéseiben több alkalomból fölmerült az a kérdés, hogy az Egyház régebi és újabb tanításai szembekerülhetnek-e egymással. Lehet-e az új tanítás a régebbi kifejezett tagadása? Megjelenhet-e valami olyan új a tanításban, amelynek nincs semmi előzménye?

A fenti kérdéseket tovább pontosítva, ezeket a hitletéteményre (depositum fidei) kell elsősorban vonatkoztatnunk. Tehát van-e olyan fejlődés a hitletéteményben, amely az ebben lévő valamely, korábbi állítás tagadását eredményezi? Bővülhet-e úgy a hitletétemény, hogy bővülésének semmi előzménye nincs: a történelem folyamán az emberiség fejlődése kiegészítheti-e a hitleltéteményt?

A hitletétemény szorosan kapcsolódik a kinyilatkoztatáshoz, ez a kinyilatkoztatásnak az idők folyamán az Egyházban továbbadott tartalma. A kinyilatkoztatásban Isten közvetlenül, nem a teremtésen keresztül szól az emberhez. Ilyen kinyilatkoztatást kaptak az őszűlök, ilyenről van szó például Noé történetében. Majd Isten Ábrahámot szólította meg, és ettől kezdve a kinyilatkoztatásban bizonyos folyamatosságról beszélhetünk. A kinyilatkoztatás az ősatyák korától kezdve kíséri Izrael történelmét Mózesen, a prófétákon, az ószövetségi szentírókon keresztül addig, amíg Isten „a végső napokban pedig Fia által szólt hozzánk” (Zsid 1, 2). Benne le is záródik a kinyilatkoztatás, hiszen Isten a saját Fiában mindent elmondott az emberiségnek, amit közölni akart. Ezért az apostoli kor végével az egész emberiségre vonatkozó, az egész emberiségre nézve kötelező kinyilatkoztatás lezárult. A lényeget tekintve az apostoli Egyház már tartalmazza mindazt a tökéletességet, ami Jézus Krisztus Egyházára jellemző. A 2. Vatikáni Zsinat Dei Verbum dogmatikus konstitúciója ezt írja (4): „A krisztusi üdvrend tehát mint új és végleges szövetség sohasem múlik el, és már semmiféle új nyilvános kinyilatkoztatást nem kell várnunk a mi Urunk Jézus Krisztus dicsőséges eljöveteléig (vö. 1Tim 6,14; Tit 2,13)”. A Katolikus Egyház Katekizmusa megismétli ezt, majd így folytatja (66): „Mindazonáltal, jóllehet a kinyilatkoztatás lezárult, tartalmát tökéletesen nem merítettük ki; a keresztény hit feladata, hogy századok folyamán lépésről lépésre fölfogja teljes tartalmát”. Tehát az Egyház már nem kap új kinyilatkoztatást, nem lehet ennek történetében gyökeresen új korszakról, például a Szentlélek koráról beszélni, ahogyan ezt Joachim a Fiore tette, aki új korszakként az igazságosság és törvény uralmát felváltó szabadság uralmáról, tökéletes társadalomról beszélt. Ezért az Egyházon belül minden „forradalmi retorika” szembenáll az Egyház lényegével. Folytatás