A szentségek hatékonysága

Az Egyház szertartásai között van hét olyan szertartás, amelyeknél a szertartás elvégzésének különleges hatása van. A szertartások célja általában Isten imádása, dicsérete, imádság Istenhez és a mi megszentelődésünk. Hét szertartás esetében a megszentelődés a szertartás helyes elvégzését szükségszerűen követi. Ez a hét szertartás, szentség krisztusi alapítású és ezekkel kapcsolatban az Egyház hitét fogalmazta meg a trienti zsinat híres „ex opere operato” kifejezése. A Katolikus Egyház Katekizmusa így ír erről (1128):

Ez az értelme az Egyház azon kijelentésének, [44] hogy a szentségek ex opere operato (“magából a ténybõl fakadóan, hogy a cselekmény megtörtént”), azaz Krisztus egyszer s mindenkorra végbevitt üdvözítő művének erejéből hatnak. Ebbõl következik: “a szentség nem a szentséget kiszolgáltató vagy fogadó ember igazságából, hanem Isten erejébõl valósul meg”. [45] Abból fakadóan, hogy egy szentséget az Egyház szándéka szerint ünnepelnek, Krisztus és az õ Lelkének ereje működik benne és általa a kiszolgáltató személyes szentségétől függetlenül. Mindazonáltal a szentség gyümölcsei a fogadó fölkészültségétől is függenek.

Az ember megszentelődése csak Isten műve lehet, ezt önmagában semmilyen emberi cselekedet nem okozhatja. Az is nyilvánvaló, hogy megszentelődésünk Jézus Krisztus megváltó szenvedésének és halálának a gyümölcse. A Summa harmadik részének 48. kérdése foglalkozik azzal, hogy Krisztus szenvedése hogyan okozza üdvösségünket. (Ennek a kérdésnek a fordítása itt található meg.) A szentségi szertartások azonban Krisztus két eljövetele közti idő szertartásai, ezért a hit valamilyen szintű megértésére törekvő teológia joggal teszi föl a kérdést, hogy hogyan kapcsolódnak a most kiszolgáltatott szentségek Isten megszentelő cselekedetéhez, Jézus Krisztus üdvözítő szenvedéséhez. Találhat-e a hívő értelem ezek között olyan összefüggés, amelyben megmarad az isteni cselekvés elsősége, de mégis jelen van az emberi cselekedet is 1. A tomista teológia állítja ilyen összefüggés lehetőségét, és ezt a lehetőséget az Arisztotelész által még teljes egészében nem kidolgozott eszköz-okság fogalmával világítja meg. Eszköz-okról (causa instrumentalis) akkor van szó, amikor egy fő ok (causa principalis) hatását valamilyen eszköz igénybevételével fejti ki 2. Ilyen fő ok vagyok most, amikor ezt a bejegyzést írom, az eszköz-ok pedig a számítógép, amelyen begépelem a bejegyzés szövegét. A számítógép persze egy bonyolult eszköz-ok, különleges bonyolultságát az adja, hogy itt az eszköz mögött egy bonyolult technológia van. Ennél egyszerűbb eszköz a ceruza, amivel írok, vagy a szobrász vésője és kalapácsa. Az eszköz használata által kifejtett hatásnak tehát két oka van: a fő ok, az eszköz használója és az eszköz mint eszköz-ok. Az eszköz ebben az okságban alárendelt szerepet játszik, de ez mégis tényleges oknak tekinthető, mert az adott hatás létrejöttében szerepe van. Az eszköz-ok nem rendelkezik semmilyen önálló erővel a hatás létrehozásához, erejét a fő októl kapja és a fő ok adja azt a meghatározottságot is, amely következtében az eszköz-ok éppen ennek a hatásnak az elérésére irányul. Ezt úgy is ki lehet fejezni, hogy az eszköz-ok részesedik a fő ok erejéből. Folytatás

Jegyzetek:

  1. A továbbiakban támaszkodunk Roger W. Nutt nemrégen megjelent könyvére (General Principles of Sacramental Theology, The Catholic University of America Press).
  2. A fő ok és az eszköz-ok viszonyának leírása megtalálható Tudós-Takács János Bevezetés a filozófiába című könyvében ( Ős-Kép Kiadó 2017, 154. o.).

Az isteni élet teljessége a Szentháromság

A Szentháromság titka elérhetetlen a természetes értelem számára. Ennek oka az, hogy Istent a természetes értelem csak mint a teremtett világ okát képes megismerni, de Isten kívülre irányuló tevékenysége az egész Szentháromság közös tevékenysége az isteni lényegben, a személyek nem különböznek lényegükben. Ezért, amikor a természetes értelem eljut Istenhez, mint a teremtés okához, az isteni lényegig jut el és nem képes tovább haladni azokhoz a személyekhez, akik nem különböznek a lényegtől, hanem csak egymástól különböznek. A Szentháromság titkához a kinyilatkoztatás által jutunk el. A Szentháromságban való hit birtokában azonban az értelem képes arra a gondolkodásra, amely ugyan nem a titok értelmi igazolását tűzi ki célul, de mégis megmutatja, hogy a titok összhangban van a teremtéssel, sőt a teremtésben található dolgok analógiaként alkalmasak a titok valamilyen szintű, de nem teljes megértésére.

A teremtésben a legnagyobb tökéletességgel a szellemi létezők, az emberek és az angyalok rendelkeznek. A nyugati teológia Szent Ágoston nyomán a Szentháromság valamilyen szintű megértésére a szellemi létezők életéből kiindulva törekszik. A teremtett értelem két képessége az értelem és az akarat, amelyeknek megfelelően a szellemi élet két tevékenysége a megismerés és az akaratban lévő szeretet. Az ismeretben a megismert dolog valamilyen hasonlóságként jelen van, a megismerő éppen ezen hasonlóság alapján képes arra, hogy a dolgot megismerje. Az értelem az ismeretben felismeri a megismert dolog jóságát is, amely az akaratot a dolog felé vonzza, az akaratban szeretet ébred a dolog iránt. Az értelem és az akarat tökéletessége Istenben, a teremtőben végtelen módon van jelen, de ez a jelenlét az Isten egyszerűségének megfelelő jelenlét. Erről a következőkben részletesebben is szó lesz. Folytatás

Aquinói Szent Tamás a Szentlélek származásáról (SCG IV c. 19)

A Szentháromság titka a megtestesüléssel együtt hitünk legmélyebb titka. Ezek a titkok értelmünk természetes képessége számára megközelíthetetlenek, de ezekben mégsem értelmetlenségről van szó, hanem inkább az értelmesség olyan fényességéről, amely éppen a nagy fényesség miatt megközelíthetetlen a teremtett értelem számára. A hittől megvilágított értelem azonban analógiák használatával törekszik a titok valamilyen szintű megértésére, tudva, hogy ez a megértés itt a földi életben mindig csak részleges és homályos marad.  A nyugati teológia Szent Ágoston nyomán különösen is fontosnak tartja, hogy a Szentháromsággal kapcsolatban a teremtés legmagasabb fokán álló szellemi létezés képességeinek, az értelemnek és az akaratnak a működéséből induljon ki és így próbáljon a teremtetlen szellemi létező, a szentháromságos Isten személyekben megvalósuló belső életének valamilyen megértésére eljutni.

A Summa Theologiae mellet Aquinói Szent Tamás másik nagy összefoglaló műve a Summa Contra Gentiles. A mű címe (A pogányok elleni Summa) a mű apologetikai eredetére utal. A mű még a Summa Theologiae előtt íródott. Most nem foglalkozunk a mű céljáról folyó vitákkal 1, csak megemlítjük, hogy a mű szerkezetében is elhatárolódnak a kinyilatkoztatás nélkül megismerhető tartalmak (I-III. könyv) a csak kinyilatkoztatás által megismerhető titkoktól (IV. könyv). Ez utóbbiban nem a titkok értelem alapján történő „levezetéséről” van szó, hanem inkább az ezek ellen való érvek cáfolatáról és az igazságoknak csak „valószínűségi érvek” által történő megvilágításáról. A IV. könyv 11. fejezete a Fiú születésének titkát az értelem működésének oldaláról közelíti meg, bemutatva, hogy Istenben egyszerűsége miatt a megismerés tevékenysége, a megismerő értelem azonosak egymással és azzal, akit ez az értelem megismer, magával Istennel. Így az isteni megismerésből születő ismeret, belső szó nem lehet a megismerő és a megismert lényegétől különböző tulajdonság, fogalom. De az Atyától születő Ige, akiről a kinyilatkoztatásból tudunk, aki egyedül csak abban különözik az Atyától, hogy őt az Atya szüli, és ő az Atyától születik, úgy születik, ahogyan a megismerőben születik az ismeret. A most lefordított 19. fejezet hasonló gondolatmenettel világítja meg a Szentléleknek, a Szeretetnek a származását. Az alábbi szöveg nem könnyű szöveg, mert Szent Tamás tömören tekinti át az élettelen világban megtalálható, majd az értelmes létezők világában, az akaratban a szeretet által megvalósuló cél felé való törekvést, felhívva a figyelmet arra, hogy a szerető akaratában joggal beszélhetünk a szeretett valamilyen jelenlététről. Az elsősorban önmagát szerető Isten akaratában is megvan ez a jelenlét, de nem úgy, mint a teremtmények esetében, járulékként, tulajdonságként, hanem Istennel lényegileg azonos istenként, a szeretet módjára származó Szentlélekben.  Folytatás

Jegyzetek:

  1. Ezzel kapcsolatban lásd Jean-Pierre Torrell OP: Aquinói Szent Tamás élete és műve (Osiris 2007) című könyve megfelelő fejezetét.

A Szentírás sugalmazottsága és tévedhetetlensége (2)

A Szentírás tévedhetetlensége sugalmazottságának a következménye. A sugalmazás következtében a Szentírás könyveinek fő szerzője Isten, de amit Isten mond, amit a szent szerző mint Isten eszköze ír, abban nem lehet tévedés. Az  utóbbi századok természet- és történettudományának eredményeire hivatkozva azonban többen kétségbe vonták a Szentírás tévedhetetlenségét és ennek következtében sugalmazottságát. Amint ezt az előző bejegyzésben említtettük, többen úgy próbálták ezt a problémát megoldani, hogy a Szentírásnak csak azon részeit tekintették sugalmazottnak, amelyek a hit és erkölcs témáira vonatkoznak. Az Egyház azonban határozottan elutasította ez a véleményt, kijelentve (például az 1. Vatikáni Zsinaton), hogy a Szentírás könyvei a maguk teljes terjedelmében sugalmazottak.

Az 1. Vatikáni Zsinat után a tanítóhivatal három enciklikában és a 2. Vatikáni Zsinat dogmatikus konstitúciójában foglalkozik a Szentírással. Az enciklikák: XIII. Leó pápa Providentissimus Deus enciklikája (1893), XV. Benedek pápa Spiritus Paraclitus enciklikája (1920) és XII. Piusz pápa Divino Afflante Spiritu enciklikája (1943). Mindhárom enciklika határozottan kiáll a Szentírás tévedhetetlensége mellett. A 2. Vatikáni Zsinat  Dei Verbum dogmatikus konstitúciója (1965) 11. pontjának kijelentését, „amit a sugalmazott szerzők vagyis a szent írók állítanak, a Szentlélek állításának kell tartani, ezért hinnünk kell, hogy amit Isten a mi üdvösségünkre le akart íratni a szent iratokban, azt a Szentírás könyvei biztosan, hűségesen és tévedés nélkül tanítják”, többen megpróbálták olyan értelemben magyarázni, mintha itt az Egyház föladná előbbi, az említett enciklikákban kifejtett tanítását és a tévedhetetlenséget csak arra korlátozná, ami üdvösségünkre vonatkozik, azaz csak a hit és erkölcs kérdéseiben tévedhetetlen a Szentírás. Amint ezt többen kimutatják (Mark Joseph Zia, Lawrence Feingold 1), ez az értelmezés nem állja meg a helyét. Folytatás

Jegyzetek:

  1. Lawrence Feingold: Faith Comes from What is Heard: An Introduction to Fundamental Theology, Emmaus Academy.

A Szentírás sugalmazottsága és tévedhetetlensége (1)

A kereszténységben bizonyos irodalmi műveknek, könyveknek kiemelt helyük van. A keresztény irodalom óriási, egyházatyák, szentek, nagy teológusok, pápák, püspökök, papok sok könyvet írtak, köztük igen sok kiváló alkotás van. Mégis van 73 (vagy 72, ha Jeremiás Siralmait Jeremiás könyve részének tekintjük) olyan könyv, amelynek helyzete egészen különleges: a katolikus hit szerint ezeknek a szerzője maga az Isten, a szentháromsági tulajdonítás alapján maga a Szentlélek. Ezek a Szentírás könyvei. Míg a legkiválóbb emberi alkotások is tartalmazhatnak tévedéseket, hibákat, a Szentírás könyvei esetében ez az isteni szerzőség miatt ki van zárva. A Szentírás kiváltságos helyzetét mutatja az is, hogy míg a Katolikus Egyház dogmái Isten kegyelmi ajándéka (karizma) miatt tévedhetetlenek, ezeket mégsem tekintjük Isten által megfogalmazott szövegeknek.

Ebben és az egyik következő bejegyzésben a Szentírásnak erről a kiváltságos helyzetéről lesz szó. A bejegyzésekben támaszkodunk Lawrence Feingold nem régen megjelent, kitűnő alapvető hittan (theologia fundamentalis) tankönyvére, amelyet azonban nemcsak a teológia tanulói forgathatnak haszonnal 1. Folytatás

Jegyzetek:

  1. Lawrence Feningold: Faith Comes from What is Heard: An Introduction to Fundamental Theology, Emmaus Academy. A könyv azért is figyelemreméltó, mert ez a terület, amely a hit, a teológia forrásaival foglalkozik, az elmúlt időben különösen is ki volt téve a katolikus hittel nem teljesen összeegyeztethető értelmezéseknek. A könyv szerzőjéről meg kell jegyezni, hogy egy másik könyvében síkra szállt a nouvelle theologie legnagyobb képviselőjével, Henri de Loubac-kel szemben az Isten színelátása utáni vágy lényegi természetfölöttiségének tomista álláspontja mellett. Ezzel a témával régebbi bejegyzések foglalkoztak (itt, itt és itt).