Azonosság és fejlődés az Egyházban

Pünkösd vasárnapján, az egyházi év egyik legnagyobb ünnepén az Egyház születésnapját is ünnepeljük. A bejegyzés címében jelzett, most különösen időszerű témát kimerítően tárgyalni egy blog-bejegyzés keretében lehetetlen, ezért ez a bejegyzés is csak néhány gondolatot tartalmaz a témával kapcsolatban.

Az első kérdés az lehet, hogy milyen Egyházról van szó. Az “egyház” szó sokféle jelentéssel rendelkező szó. Beszélünk keleti egyházakról, helyi egyházakról, anglikán egyházról, nemzeti egyházakról stb. Szóhasználatunk tisztázása érdekében a 2. Vatikáni Zsinat Lumen Gentium (Népek Világossága) című dokumentumából idézünk (8):

Az egyetlen közvetítő, Krisztus szent Egyházát, a hit, a remény és a szeretet közösségét, ezen a földön látható szervezetként alapította és tartja fenn szüntelen, s általa árasztja mindenkire az igazságot és a kegyelmet. De a hierarchikus szervezettel ellátott társaságot és Krisztus misztikus testét, a látható gyülekezetet és a kegyelmi közösséget, a földi egyházat és a mennyei javakban bővelkedő egyházat nem szabad két valóságnak tekintenünk, hanem emberi és isteni elemekből álló, egy összetett valóságot alkotnak. Ezért nem közönséges analógia alapján a megtestesült Ige misztériumához hasonlít. Amint ugyanis az isteni Igének a fölvett természet mint az üdvösség Vele elválaszthatatlanul egyesült élő szerve szolgál, ugyanígy szolgál az Egyház társadalmi szerkezete az őt éltető Léleknek, Krisztus Lelkének a test növekedésére (vö. Ef 4,16).
Ez Krisztus egyetlen Egyháza, melyet a Hiszekegyben egynek, szentnek, katolikusnak és apostolinak vallunk, s melyet Üdvözítőnk feltámadása után a pásztor Péternek adott át (Jn 21,17) és őrá meg a többi apostolra bízta terjesztését és kormányzását (vö.Mt 28,18), és mindörökre “az igazság oszlopának és erősségének” rendelte (1Tim 3,15). Ez az Egyház e világban mint alkotmányos és rendezett társaság a Péter utóda és a vele közösségben élő püspökök által kormányzott katolikus Egyházban létezik, jóllehet szervezetén kívül is megtalálható az igazságnak és a megszentelésnek több eleme, melyek mint Krisztus egyházának saját ajándékai, a katolikus egységre sarkallnak.

A fenti szöveg az Egyházat látható szervezetként jelöli meg, de utal arra, hogy ez a kifejezés nem fejezi ki teljesen az Egyház valóságát. A “Krisztus titokzatos teste” kifejezést hozzá kell ehhez tennünk, hogy az Egyház teljes valóságát megközelíthessük. A látható szervezet kifejezés azonban nemcsak az Egyházra alkalmazható, látható szervezetek vesznek körül bennünket (állam, Európai Unió, ENSZ, honvédség, ügyészség stb.). Ezek változnak, fejlődnek mégis van bennük valami állandó, ami a változásokon túlmenően is megmarad. Ha nem így lenne, akkor ezek nem szerepelhetnének mondatok alanyaként. Ami azonban megmarad, ami a változásokon túlmutat, az az egységnek, azonosságnak lazább megvalósulása, hiszen például az állam nem alkot olyan szubsztanciális azonosságot, egységet, mint amilyen például én, Matthaios vagyok. A látható szervezet fogalmának van egy jellegzetes értelmezése is: beszélhetünk élő (növényi, állati, emberi) szervezetekről. Az élő szervezetek már az állandóságnak, egységnek lényegesen nagyobb megvalósultságát képviselik: a szubsztanciális azonosságot, egységet. Az Egyház természetfölötti fogalom, ha a benne megvalósuló azonosságot, egységet akarjuk valamilyen természetes rendből vett fogalommal megközelíteni, akkor az államban stb. megvalósuló azonosság, egység nem bizonyul teljesen kielégítőnek. Az élő szervezet tökéletesebb azonosságának és egységének jellemzői is alkalmazhatóak analógiaként az Egyházra. Ez első pillanatra meglepőnek tűnik, mert az Egyház mint látható szervezet sokkal inkább hasonlít például az államra, mint egy élő szervezetre. Ugyanakkor “a Krisztus titokzatos teste” kifejezés már inkább az élő szervezetben megvalósuló azonosság, egység irányába mutat.

Az utóbbi évtizedek biológiája kimagasló eredményeket ért el azoknak a mechanizmusoknak a felderítésében, amelyek az élő (emberi) szervezet azonosságának, egységének fennmaradását biztosítják. A növekedés, a sejtosztódás eredménye nem szervezetlen, eleve pusztulásra ítélt burjánzás, hanem a szervezet növekedése, fejlődése. A két sejt egyesüléséből elinduló emberi szervezet fejlődése szervek, rendszerek kialakulását, fejlődését jelentik, amelyek a rendezettség, a célszerű működés szigetei a rendezetlenséget inkább tükröző környezetben. Érdekes kérdés, hogy az Egyház természetfölötti rendben gyökerező azonosságára és egységére látható szervezetének milyen “mechanizmusai” utalhatnak.

A legalapvetőbb mechanizmus talán az átadás, a hagyomány mechanizmusa. A látható szervezet szintjén a hagyományt egymásnak átadó generációk teszik lehetővé a Jézus Krisztus és köztünk lévő kapcsolatot. Ez a kapcsolat a keresztség szentségében kapja  meg azt a  természetfölötti kezdetet, amely által Krisztus testének tagjaivá válunk. A hagyomány (traditio) szó magába foglalja azt, hogy itt valami olyannak az átadásáról van szó, ami elsősorban és lényegében nem az átadó által létrehozott, megalkotott valami. Ennek a hagyománynak kiemelkedő, de nem kizárólagos része a Szentírás. Ez a hagyomány átadása folyamatának korai szakaszában, írásos formában megfogalmazott hagyomány, amelynek létrejöttét Isten különleges közreműködése, a sugalmazás támogatta. A hagyomány fontos tulajdonsága az is, hogy ez élő hagyomány. Többek között ez azt is jelenti, hogy a hagyomány átadói azt is átadják, hogy ők hogyan “élik meg” ezt a hagyományt. A hagyománynak ez a megélése azonban nem nélkülözi Isten segítségét, a Szentlélek hatását. Fontos dolog a hagyomány azon rétegének, a hitletéteménynek az elkülönítése, amely a szoros értelemben vett  kinyilatkoztatás tartalmaira vonatkozik. A kinyilatkoztatás az apostoli kor végével lezárult. A nem közvetlenül ezt tartalmazó “egyházi hagyomány” elutasítása azonban a hagyomány élő voltának az elutasítása.

Az egyházi hagyomány tükröz bizonyos sokszínűséget és időbeli fejlődést is. Így beszélhetünk bizánci hagyományról, római, latin hagyományról stb. A fejlődésről tanúskodik például a teológia története, amellyel kapcsolatban beszélhetünk patrisztikus teológiáról, skolasztikáról, tridenti zsinat utáni teológiáról stb. A Katolikus Egyház kiemelkedő teljesítménye, hogy benne az azonosság és a fejlődés egysége élő egység. Az Egyház úgy tudott fejlődni, hogy azonosságát megmerevedés nélkül meg tudta őrizni. Az ortodoxiára ez már kevésbé volt jellemző. (Egy régebbi bejegyzésben szó volt arról, hogy az azonosság sérülése nélküli fejlődést éppen a pápaság és az egyházi tanítóhivatal intézményeinek létezése biztosította.) Az egyházi hagyomány fejlődése más utat követ, mint a világban tapasztalható fejlődés. Ez utóbbira sokszor jellemzőek a forradalmak és az, hogy az új állapot az előző állapot tagadása által jön létre. Így beszélhetünk a fizika forradalmáról, kopernikuszi fordulatról, Kant által végrehajtott “kopernikuszi” fordulatról stb. (Vannak teológusok, akik – szerintem helytelenül – a zsinat kopernikuszi fordulatáról beszélnek.) A világi fejlődés modelljének egyházi fejlődés-modellként való felfogása megjelent az úgynevezett modernista mozgalmakban (kb. 150 évvel ezelőtt). A legnagyobb probléma ezekkel kapcsolatban talán az, hogy az Egyház számára természetes fejlődést a fejlődés ilyen felfogásai akadályozzák. Az egyházi hagyomány fejlődését a folytonosságnak kell jellemeznie. Ez a folytonosság összeegyeztethetetlen az előző állapot tagadásával. Erre a fejlődésre az előző állapotban lévő lehetőségek kibontakoztatása, a bővülés, a növekedés, nem pedig a rombolás a jellemző. Az Egyház fejlődésének másik fontos tulajdonsága az, hogy ez nem öncélú fejlődés, fejlődés a fejlődés kedvéért. Az Egyház vándorúton van, amely út határozott cél felé vezet. Az Egyház a Jézus Krisztus két eljövetele közti idő intézménye, célját a második eljövetellel éri el. Feladata, hogy erre az eljövetelre fölkészítse az egyes embereket, az emberiséget. A 2. Vatikáni Zsinat megfogalmazása szerint az Egyház az üdvösség szentsége a világ számára. Ebből következik, hogy az Egyház számára csak olyan változásnak, fejlődésnek van értelme, amely céljának alá van rendelve. A természettudományok, a technika elképesztő fejlődésen ment keresztül az utóbbi évszázadokban, évtizedekben. Ez pedig hatással volt a társadalmi változásokra is A fejlődés fogalma pozitív tartalmú fogalom: olyan változásra utal, amelyben a változást  megelőzőnél valamilyen értelemben jobb, értékesebb állapot következik. Az utóbbi időkben lezajlott változások nem mindegyikére alkalmazható teljesen a fejlődés ilyen értelemben vett fogalma. Ugyanakkor az ehhez a “fejlődéshez” való alkalmazkodás kényszerét néha az Egyházon belül is kritika nélkül fogadják el. Két olyan területet lehet említeni, amely ettől különösen szenvedett. Az egyik ilyen a liturgia, a másik pedig a teológia területei. Mindkét területen megvalósult “fejlődés” több tekintetben emlékeztet a világban tapasztalt, a világ által elvárt fejlődéshez. Sajnos ezzel az igazi fejlődés lehetőségei is csökkentek.

Az utolsó félévszázad egyháztörténelmét a történészek talán majd azzal fogják jellemezni, hogy ez az egyházi fejlődés értelmezése körüli viták, az ezzel kapcsolatos tévedések korszaka volt. Szerintem napjaink egyházpolitikáját is erősen befolyásolja ez a kérdés. Ferenc pápa sok tekintetben hozott változást. Ezek a változások adódhatnak elődjétől gyökeresen eltérő személyes adottságaiból, de lehetnek ezek mögött “elvi” okok is. Nem tudjuk a részleteit annak, hogy mi történt 2012 nyarán, amikor Vatikán-szakértők arról beszéltek, hogy szinte már küszöbön áll a Szent Piusz Társaság (SSPX) visszatérése Rómához. Váratlanul, szinte egyik napról a másikra szakadtak meg a tárgyalások. Aztán jött a Vatileaks, Benedek pápa lemondása, Ferenc pápa megválasztása. Ennek az időnek a történéseit illetően sok szempontból a spekulációra vagyunk utalva, és ez nem jó. Az kétségtelen, hogy a törvényesen megválasztott pápa Ferenc pápa, akinek a feladata Krisztus Egyházának a vezetése. Csak egy Egyház van és ez a Péter megválasztott utódja által vezetett Egyház. Ubi Petrus ibi Ecclesia (ahol Péter van, ott az Egyház).  Imádkozzunk Ferenc pápánkért!

Lehet-e bűnösnek mondani az Egyházat?

Egy másik blogon felmerült a kérdés, hogy „az Egyház szent vagy inkább bűnös”. Ha egy alanyról állítunk valamit (vagy esetleg kérdezünk valamit), akkor ahhoz, hogy meggyőződjünk arról, hogy helyes-e állításunk (vagy tisztázzuk, mire is irányul a kérdés), elemeznünk kell, hogy mi az alany és mit állítunk róla.

Bellarmin Szent Róbert a következő módon határozta meg az Egyházat: „Az egy és igaz Egyház azoknak az embereknek a gyülekezete, akik ugyanazt a keresztény hitet vallják, ugyanazon szentségekben részesülnek, továbbá a törvényes egyházi elöljárók, különösen a római pápa vezetése alatt állnak”. Ez a meghatározás három mozzanatot emel ki: az Egyház tanítói feladatát (a közös hit), megszentelő feladatát (szentségek) és a hierarchia szerepét.

Bellarmin Szent Róbert (1542-1621), jezsuita bíboros, teológus, az ellenreformáció nagy alakja. Az Egyházról való felfogása tükrözi az ellenreformáció vitáit, az ellenreformáció egyháztanát bizonyos egyoldalúság jellemezte. Erről így ír P. Garrigou-Lagrange domonkos teológus egyik könyvében (fordítás tőlem):

[Aquinói Szent Tamás] Summa-jában megtaláljuk az Egyházról szóló teológiai fejezet alapjait. Ez különös aktualitást nyert a protestantizmus tévedéseivel kapcsolatban. De a későbbi tárgyalásmód – minthogy elsősorban külsődleges és apologetikus volt – a szoros értelemben vett teológiai szempontokat nem vette figyelembe, azaz nem vette eléggé figyelembe az Egyház belső szerkezetét…Szent Tamás, amikor Krisztusnak, a főnek kegyelméről beszél, az Egyházat misztikus testnek nevezi, amelynek tagja minden ember aszerint, amilyen mértékben részesedik abban a kegyelemben, amely az Üdvözítőtől származik.

Garrigou-Lagrange atya (és mások) szempontjai kiegészítik Bellarmin Szent Róbert meghatározását. (P. Reginald Garrigou-Lagrange [1877-1964], a huszadik század egyik legnagyobb teológusa. Kinevezett zsinati szakértő, de elhatalmasodó betegsége miatt már nem tudott a zsinat munkájában részt venni. Életműve – sajnálatos módon – a zsinat után háttérbe szorult.)

A 2.Vatikáni Zsinat Lumen Gentium dogmatikus konstitúciójának 7. fejezete – amely az Egyházról, mint Krisztus misztikus testéről beszél – ezeket mondja:

 Annak érdekében, hogy Benne szüntelenül megújuljunk (vö. Ef 4,23), a Lelkéből adott nekünk, aki egy és ugyanaz a Főben és a tagokban, az egész testet úgy élteti, fogja össze és mozgatja, hogy tevékenységét ahhoz a szerephez hasonlíthatták az egyházatyák, melyet az életelv, azaz a lélek tölt be a testben.

Idézet a nyolcadik fejezetből:

Az egyetlen közvetítő, Krisztus szent Egyházát, a hit, a remény és a szeretet közösségét, ezen a földön látható szervezetként alapította és tartja fenn szüntelen, s általa árasztja mindenkire az igazságot és a kegyelmet. De a hierarchikus szervezettel ellátott társaságot és Krisztus misztikus testét, a látható gyülekezetet és a kegyelmi közösséget, a földi egyházat és a mennyei javakban bővelkedő egyházat nem szabad két valóságnak tekintenünk, hanem emberi és isteni elemekből álló, egy összetett valóságot alkotnak.

Tehát az Egyház egy valóság, amelyet Jézus lelke tölt be, amelynek azonban vannak emberi elemei is. Így, ha egy mondatnak az alanya az „Egyház”, akkor ez „egy összetett valóságot” jelöl. Az Egyháznak kezdettől fogva jelzője a „szent”. Az Egyház szent isteni eredeténél fogva, annak erejében, hogy „kegyelmi közösség”, annak erejében, hogy az „életelv” benne Jézus lelke. Ez a szentség az emberi elemekben is megmutatkozik, az Egyház vértanúkat, hitvallókat, szenteket nevelt és nevel, a mennyei Jeruzsálem lakóit. Ezt a szentséget egyes tagjainak bűnössége sem képes lerombolni.

Miután megvizsgáltuk (vagy inkább körülírtuk), hogy mi az Egyház, foglalkozzunk most a „bűnös” jelzővel. A szó eredeti értelmében bűnös csak az ember lehet, hiszen a bűn feltételezi a személyes, rossz döntést. Átvitt értelemben alkalmazhatjuk a bűnös jelzőt olyan csoportokra, közösségekre is, amelyeknek tagjai között sok a bűnös, tagjai különösen súlyos bűnöket követtek el, vagy a közösség bűn elkövetését támogatja. Ezzel az alkalmazással azonban óvatosan kell bánni, mert előítéletekhez vezethet. Alkalmazható-e a „bűnös” jelző a fentiekben körülírt „Egyház” alanyra? Azt hiszem, az eddigiekből nyilvánvaló, hogy nem, mert ez az összetett valóságról csak bizonyos részeire (fenntartásokkal) állítható dolgot állít. Ez az eljárás a csak emberiről állíthatót átviszi az istenire. Tehát a „bűnös” jelző az Egyházra, mint összetett valóságra nem alkalmazható. A „bűnös” jelző azonban állítható az „emberi elemekkel” összefüggésben. Azonban itt is sokszor túlzásokkal találkozunk.

A liturgikus reform egyik (misén kívüli) vízszentelési szertartása tartalmazza a következő kifejezést: „áldjad és tisztítsd meg Egyházadat”. Azt jelenti ez a kifejezés, hogy a bűnös Egyházat meg kell tisztítani? A fent elmondottak ezt az értelmezést kizárják. A kérés az Egyház tagjainak megtisztítására vonatkozik. Hasonlóan, lehet azt mondani, hogy az „új rendőrfőnök megtisztította a várost”. Világos, hogy nem arról van szó, hogy a város, mint város bűnöző volt, hanem arról, hogy a városban sok volt a bűnöző. Ez a „totum pro parte” névvel ellátott nyelvi fordulat alkalmazása.