Napló: 2016 január

Január 11.

A Magyar Kurír katolikus hírportálon jelent meg egy „véleményírás”  „Miképpen mi is kimegyünk az irgalomra szorulókhoz” címmel. Az írás tulajdonképpen a kegyelemtan fontos kérdéseit érinti, de nem megy ezeknek a kérdéseknek a mélyére, a „felületen mozog” és talán ebből következően néhol egyoldalú.

Tulajdonképpen a kegyelem és az ezzel való együttműködés kérdéséről van szó. Isten irgalmassága ugyanis a bűnössel szemben a neki adott kegyelem által nyilvánul meg. Isten irgalmassága olyan isteni tulajdonság, amely jelentését csak a teremtett világ vonatkozásában nyeri el. Az irgalmasság Isten üdvözítő tettei által nyilvánul meg, mindenekelőtt az Istentől, az üdvösségétől elszakadt ember sorsának megfordulását eredményezi. Jézus Krisztus megváltása által ismét Isten fiai, az üdvösség várományosai lettünk. Önmagunktól, saját tetteink erejéből ezt képtelenek lennénk elérni, de saját, szabad akaratból fakadó tetteink mégsem hiányozhatnak az irgalmasság kapuján való áthaladásnál, Isten és az üdvösség felé vezető úton. Ezek a tettek önmagukban elégtelenek az úton való haladáshoz, de mégis szükségesek. Ezek a tettek Isten kegyelméből jönnek, válnak olyan tettekké, amelyek az üdvösséghez vezetnek. Különösen fontosak ebből a szempontból az útra való rálépés és az útra való visszatérés tettei: a megtérés és a bűnbánat. Isten irgalma először ezeken keresztül mutatkozik meg életünkben, ezek indítanak el (ismét) a feléje vezető úton. Mi érdemtelenek vagyunk ezekre a kegyelmekre, ezek Isten irgalmas szeretetének az ajándékai. Az irgalom szimbolikus, templomba vezető kapuján való áthaladás az Isten felé vezető úton való elindulást jeleníti meg. A lelki kaput Isten irgalmas szeretetének az ajándékai, a megtérés és a bűnbánat kegyelmei nyitják meg. Isten a megtérés és a bűnbánat kegyelmében felénk jön, megszólít minket, pedig még messze vagyunk az úttól, az útra vezető kaputól. Ez a kegyelem azonban vissza is utasítható és ilyenkor Isten hiába jön elénk, hiába nyitja meg számunkra a kaput, nem akarunk feléje közeledni, a kapun átlépni. Ez azonban nem Isten sikertelenségére utal, Isten megengedi kegyelmének visszautasítását, Ő nem erőszakos, Ő gyengéden szólít. Ez a visszautasítás, amennyiben a halálig tart, az ember totális sikertelensége, kárhozata.

A kárhozatnak Isten semmiképpen nem oka. A kárhozatot Isten csak megengedi, ennek csak egyetlen oka van: maga az ember, aki élete végéig visszautasítja Isten irgalmát. Isten irgalma a visszautasítások ellenére sem szűnik meg, Isten ezt ismét és ismét fölajánlja. Ez az ismételt fölajánlás csak akkor szűnik meg, amikor a földi élet véget ér. Tehát az Isten irgalmára való hivatkozás nem teljes, ha ettől valahogyan el vannak távolítva, háttérbe vannak szorítva éppen az irgalom hatásai, a megtérés és a bűnbánat. Az ilyen kapu nem Isten irgalmának kapuja, ez valahova másfelé vezet.

Január 9.

A Magyar Kurír katolikus hírportálon jelent meg egy írás  „Jézus egy megtérő?” címmel. Elolvasva az írást, az a benyomásom, hogy a kérdés teljesen nem válaszolódott meg. „Miért is ne? – kérdezi az írás. A cikk arról beszél, hogy Jézus „azonosult azokkal az emberekkel, akik a vízzel való lemosás után bűnbánattal és megtéréssel akartak kilépni a folyóból”. Az utolsó mondatok így szólnak:

Nemde tekinthető-e inkább ez a gesztus a hús-vér emberré való megtestesülés (incarnatio) és a teljes önkiüresítés (kenószisz) állomásának? Ebből a szempontból a megkeresztelkedés egyenes folytatása lesz a pusztai megkísértés története.

A fenti mondatot illetően meg szeretném jegyezni, hogy az inkarnációnak a szó szoros értelmében nincsenek állomásai. Ez teljes egészében megtörtént akkor, amikor Mária beleegyezően elfogadta az angyali üzenetet. Ekkor történt meg a lényegi kiüresedés, a lényegi kenószisz is: az Örök Ige felveszi személyébe a véges emberi természetet. Ez a természet pedig az elesett ember szenvedékeny és halál felé haladó természete. Ez a kiüresedés, kenószisz azonban még újabb tartalommal bővül. Aki a megtestesülés következtében emberként a mindenség Királya, a teremtés elsőszülötte, a Messiás, a zsidók királya, Dávid trónjának örököse, ártatlanul halálra ítélve, a bűnösök között, a város szélén hal meg értünk a kereszten.

Jézus esetében azonban nem lehet megtérésről beszélni, mert megtérni a bűnből lehet. Jézus „hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, a bűntől azonban ment maradt” (Zsid 4, 15). Ezért bizony félreérthető Jézusnak a bűnből megtérőkkel való azonosulásáról beszélni. Amiről lehet beszélni, az a bűnösök iránti irgalmas szeretete. Jézus Atyától való küldetésének ez a gyökere, és ezért emberi élete köztünk a megváltó kereszthalálban teljesedett be. Ezért Isten irgalmasságának legnagyobb tette Jézus emberi életén, szenvedésén és halálán keresztül valósult meg. „Krisztus Vére, az irgalmasság folyama”, mondja Krisztus Vérének Litániája.

Január 5.

Lex orandi lex credendi. A sokszor idézett mondás szoros összefüggést állít az Egyház hivatalos imája, istentisztelete és a hittitkok között. Közismert, és sokan panaszkodtak már amiatt, hogy a katolikus (keresztény) emberek hittani ismeretei néha hiányosak. Az okok elemzésébe most ne menjünk bele, csak a liturgia jelentőségére szeretnék rámutatni ebből a szempontból. A katolikusok az Egyházzal leggyakrabban a liturgiában találkoznak. Ez mindig így volt, a hit titkai először a liturgiában tárulnak fel. A liturgia céljára emelt épületek, a templomok, a liturgikus szövegek, a szertartások mozdulatai, a homiliák a hit titkait tárják fel a jelenlévők számára. A liturgiának nem célja rendszeres hittani ismeretek nyújtása, de a liturgia a hit titkainak, üdvösségünk történetének az ünneplése, ezeknek megjelenítése, az ezekben való elmerülés. Talán, mert a hit ismeretének átadása a liturgiában nem kifejezetten kitűzött cél, de a hit misztériumai alkotják azt a közeget, amelyben a liturgia történik, az ismeretek átadásának ez lehet a leghatékonyabb módja. Persze valamilyen bevezető és kísérő katekézisre azért szükség lehet és bizonyos szinten már a rendszerezett ismeretek sem nélkülözhetőek. Jeruzsálemi Szent Cirill liturgiával (beavató szentségek: keresztség, bérmálás, Eucharisztia) foglalkozó, misztagógikus katekézisei liturgiatörténeti forrásokká is váltak.

A dogmatikus tartalom szempontjából a keleti liturgia szövegeit, szertartásait szokták méltán kiemelni. A nyugati liturgia szövegei is telve vannak dogmatikai tartalommal. Most példaként csak az újévi liturgia (a régi liturgiában karácsony nyolcada, Jézus körülmetélésének ünnepe) egyik (régi) antifónáját említem:

Csodálatos misztérium nyilvánítattik ki ma: megújúl a természet, Isten ember lett: ami volt, megmaradt, ami nem volt, azt keveredés és megosztás nélkül felvette. [Mirabile mysterium declaratur hodie: innovantur naturae, Deus homo factus est: id quod fuit, permansit, et quod non erat, assumpsit; non commixtionem passus, neque divisionen.]

A kalcedóni zsinat dogmájának tömör megfogalmazása egy antifónában. Az Örök Ige, a második isteni személy, Istennek megmaradva, istenségének sérelme nélkül, a természetek keveredése és megosztása nélkül felvette annak a konkrét embernek a természetét, amely a megtestesülés előtt nem létezett.

Napló: 2015 december

December 27.

Igazából csak Isten lehet irgalmas. A mi irgalmunk mögött ott van saját irgalomra méltó állapotunk is: mi is kerülhetünk olyan helyzetbe, amilyenben az van, aki iránt irgalommal vagyunk, akinek megbocsátunk. Emberi voltunkból következően ki vagyunk téve a betegségnek, a szegénységnek és végül a halálnak. A végtelen isteni tökéletességgel azonban nem fér össze ilyen helyzet, tehát Isten irgalma teljes, tiszta irgalom. Már maga a teremtés is az irgalom tette, Istennek nincs szüksége teremtményre, a Szentháromság önmagában, minden külső feltétel nélkül a szeretet és boldogság élete. Mégis Isten hozzá hasonló, ugyanakkor tökéletességben tőle végtelenül különböző létezést teremtett. Ebben a létezésben a hozzá való hasonlóságnak olyan fokozatait is megtaláljuk, amelyet a szellemi létezés, az értelem és akarat jelenléte jellemez. A teremtés ingyenes, túláradó jóságból kapott adományai mellett Isten még a saját belső életében való részvételre is meghívta szellemi teremtményeit. A természetes rend ingyenes adományaihoz így a természetfölötti rend ezeket meghaladó adománya társult.

A teremtmény szellemi létezése azonban együtt jár az Isten melletti és az Isten elleni döntés szabadságával. Az Isten elleni döntés által a teremtmény megcsonkítja, végzetesen hiányos létezéssé teszi az Isten által adományozott létezését. Az angyali létezés nagyobb tökéletessége miatt a bukott angyalok döntése végleges döntés, amelynek eredménye a kárhozat. Isten irgalmas szeretete azonban „mentőővet dobott” a tökéletesség alacsonyabb szintjén lévő, Sátán által „megvezetett” embernek. A bukott ember nyomorúsága Isten irgalmával találkozott, a Megmentő maga az Isten Fia lett, aki az emberi természet bűn miatti elesettségét és halálraszántságát is magára vette egyedüli ártatlanként és meghalt a bűnösökért. Isten irgalma egy konkrét emberi személyben mutatkozott meg, ezért nem lehet Isten irgalmasságáról értekezni Jézus Krisztus személye nélkül. Isten irgalmassága Jézus Krisztus által valósult meg. Ennek az irgalmasságnak a fő műve a megváltás. A Megváltó élete irgalmassággal teli élet, amelyet személy szerint mindenkiért áldozatként fölajánlott. Irgalmasság árad ebből az életből, amikor betegekkel találkozott, akiket meggyógyított, amikor a hozzátartozójuk elvesztése miatt síróknak visszaadta a föltámasztottat. Erről az irgalmasságról tanúskodik például az is, hogy amikor  elhajózott, hogy tanítványaival egy kis időt nyugalomban töltsön, megérkezve „…látta a nagy tömeget, megesett rajtuk a szíve. Olyanok voltak, mint a juhok pásztor nélkül. Sok mindenre kezdte őket tanítani” (Mk 6, 34). Irgalmassága szenvedésében és kereszthalálában teljesedett be, amikor a legnagyobbat, életét adta értünk. Az irgalmasság konkrét testi és lelki cselekedeteinek példáját tehát Jézus Krisztus adja, akiben Isten emberi cselekedetek által mutatta meg végtelen irgalmát.

December 25.

Az első karácsonykor Istennek új jelenléte kezdődött a világban. Erre utal Jézus Krisztusnak az Ószövetségben adott neve: Emmanuel (Iz 7, 14), „velünk az Isten”. A „Jézus” név már ennek a jelenlétnek a céljára utal:  „Isten megszabadít”. Ez a jelenlét egy embernek a jelenléte, amely tulajdonképpen az első karácsony előtt kilenc hónappal, az Angyali Üdvözletkor megkezdődött, mint a magzat jelenléte anyja méhében. Nagypénteken megszűnt ez a jelenlét, Jézust „kitépték az élők földjéből” (Iz 53, 8). Testétől elszakított lelke alászállt a holtak birodalmába, meghozta a szabadulást a világ kezdetétől fogva elhunyt igazaknak. Feltámadásával azonban folytatódott emberi jelenléte, a testben lévő lélek, a lélek által megformált test jelenléte. Ez a valóságos test azonban már a célhoz megérkezett, megdicsőült test. Ezért jelenléte a feltámadás utáni jelenésekben valóságos, de nem teljesen világunk természeti törvényei szerinti jelenlét. Mennybe menetelekor megígérte: „én veletek vagyok mindennap, a világ végéig” (Mt 28, 20).

Jézus jelen van Egyházában, titokzatos testében. Jelen van tanítóként, Örök Főpapként: „olyan főpapunk van, aki a Fölség trónjának jobbján ül a mennyben, mint papi szolgája a szentélynek, az igazi sátornak, amelyet az Úr emelt, nem ember” (Zsid 8, 1-2), Ő az Egyház szentségeinek fő kiszolgáltatója. Az Oltáriszentségben testi jelenlétével ajándékozott meg bennünket. Jelen van a megszentelő kegyelem állapotában lévő lélekben Atyjával együtt: „Aki szeret engem, az megtartja tanításomat, s Atyám is szeretni fogja. Hozzá megyünk és benne fogunk lakni” (Jn 14, 23).

Ez a jelenlét az első karácsonykor kezdődött. A szellemi lélek nélküli szamár, ökör és a többi állat ösztönével talán megérzett valamit ebből a jelenlétből a jászol körül. Az ember hitében értelmével ismeri fel, akaratával a szeretetben fogadja el ezt a jelenlétet és reménnyel néz a második eljövetel találkozása felé.

December 15.

A Gloria Tv híre alapján találtam rá egy érdekes körkérdés eredményére. A Christian History Magazine című felekezet-közi folyóirat megkérdezte 70 szerzőjét, hogy a Szentírás mellett melyeket tartják a keresztény történelem legjelentősebb írásainak. A szerzők által megjelölt írások 25 legjelentősebbje közül az első és a második Szent Ágoston vallomásai és Aquinói Szent Tamás Summa Theologiae-ja. A lista három huszadik századi szerzője: C. S. Lewis, Dietrich Bonhoeffer és Karl Barth. Érdekes lenne a körkérdés eredménye, ha ezt katolikus teológusok, történészek között tennék fel. Körkérdés híján csak találgatni tudok: előkelő helyet foglalna el Hans Urs von Balthasar, Karl Rahner, azonban Szent Ágoston, Szent Tamás hátrébb szorulnának. De ez csak (talán pesszimista) találgatás.

December 10.

December 8-án, a Szeplőtelen fogantatás ünnepének, az irgalmasság rendkívüli szentéve megnyitásának estéjén a Szent Péter bazilika és a Szent Péter tér rendkívüli látványosság a színtere volt. Ferenc pápa ajándékaként,  a Szent Péter bazilika homlokzatát használva humanisták és művészek egy csoportja látványos produkció keretében hívta fel a figyelmet közös otthonunk, a Föld megvédésére, megóvására, összhangban a Párizsban folyó környezetvédelmi kongresszussal. Az esemény vatikáni szervezője Rino Fisichella érsek, az Új Evangelizáció Pápai Tanácsának az elnöke volt.

A környezetvédelem kérdésével már évtizedek óta foglalkoznak. Az első időkben éppen a kérdésben leginkább érintett országok azt is kétségbe vonták, hogy egyáltalán jogos-e az aggodalom Földünk állapotának megváltozását illetően. Az utóbbi időben ezt már nem vonják kétségbe, inkább csak arról folyik a vita, hogy ki milyen áldozatot vállal az elkerülhetetlen intézkedések érdekében. A fejlődő országok joggal érzik úgy, hogy elsősorban a gazdag országok által tönkretett környezet megóvása érdekében nagy áldozatokat várnak tőlük. Ferenc pápa számára a környezetvédelem Egyház általi támogatása kiemelten fontos. Ezzel az Egyház is kiveszi a részét az emberiség nagy projektjéből, így járulva hozzá az emberiség kövőjéhez, jólétéhez.

Az ilyen jellegű feladatok egyházi felkarolás összhangban van az Egyház természetével. Mégis úgy gondolom, hogy az Egyháznak az ilyen problémák kezelésében mélyebbre kellene mennie, el kellene jutni azokhoz a gyökerekhez, amelyekből ez a probléma is fakad. Az emberiség fejlődésében, a természet erőit felhasználó tevékenységében sem mentes attól a sebzettségtől, amely az áteredő bűn következménye. A technológiai fejlődés jónak tekinthető, összhangban van Isten parancsával: „Legyetek termékenyek, szaporodjatok, töltsétek be a földet és vonjátok uralmatok alá. Uralkodjatok a tenger halai, az ég madarai és minden állat fölött, amely a földön mozog (Ter 1, 28)”. Az ember azonban ebben a törekvésében is sebzett, a kapzsiság és a felelőtlenség következtében ez a tevékenysége egyúttal környezete jelentős károsodásával járt együtt. Az atyák az irgalmas szamaritánus  személyében Jézus Krisztust is látják, aki lehajol a bűnei által megsebzett emberiséghez és ezt tanítása, a megváltás kegyelme által gyógyítja. Az Egyháznak elsődleges feladata ennek a tanításnak, a megváltás kegyelmeinek közvetítése. Az emberiség bajainak ez a leggyökeresebb kezelése.

A vatikáni „előadás” tulajdonképpen egy egyre inkább terjedő műfaj terméke. A fény- és hangtechnika eszközeinek fejlődése lehetővé tette, hogy kiemelkedő épületek ilyen látványosságok színpadául szolgáljanak, ezzel hívva fel a figyelmet például a környezetvédelem fontosságára. Felmerül azonban a kérdés, hogy a Szeplőtelen Fogantatás ünnepén, a szentév megnyitásának napján helyénvaló volt-e az a show, amelynek nem sok köze volt ezekhez. Az Egyháznak a humanitárius kérdéseket másként kell kezelnie, mint ahogy például ezt az ENSZ vagy az a Világbank teszi, amely szponzorálta a produkciót. Ha ehhez nem tud hozzátenni semmit, akkor nincs rá szükség a világban. A kedd esti műsor viszont semmit sem tett hozzá ehhez.

Napló: 2015 november

November 28.

Az Egyház Mária-tisztelete és a szombati nap között különleges kapcsolat van. Az a szombati nap, amelyre nem esik ünnep 1, Szűz Máriának van szentelve. Szűz Mária szombatjai emlékeztetnek a zsidó szombatra. Jézus biológiailag Márián keresztül kapcsolódik a zsidó néphez, Szent Józsefen keresztül ez a kapcsolat csak jogi kapcsolat. Az Ószövetség szombatjának a helyét az Újszövetségben a feltámadás ünnepe, a vasárnap vette át. A szombat, a teremtés teljességének, Isten nyugalmának a napja azonban előre jelezte az új teremtés kezdetének, a feltámadásnak a napját. Szűz Mária szombatjai emlékeztetnek a zsidó szombat ünnepére, de ez már a vasárnap vigíliája. Szűz Mária Szeplőtelen Fogantatása előre jelzi a megtestesülést, amely pillanatának egyetlen tanúja Mária volt és jelzi azt a megváltást, amelynek ereje megóvta őt fogantatásától kezdve Ádám örökségétől, a leszármazás útján terjedő áteredő bűntől.

November 26.

Képek két templomról. Az első kép az új debreceni Szent György-templom képe. A második egy mexikói barokk templom képe. A mise a templomban egy turista csoportnak tartott mise. További szöveg helyett: nekem a második jobban tetszik.

November 18.

A második párizsi merénylet után önkéntelenül Jézus Krisztus szavai (Lk 13, 1-5) jutnak az ember eszébe: én is ott lehettem volna, ha a merényletet a budapesti metrón követték volna el:

Épp jött néhány ember, s azokról a galileaiakról hozott hírt, akiknek vérét Pilátus áldozatuk vérével vegyítette. Erre ezt mondta: „Azt hiszitek, hogy ezek a galileaiak bűnösebbek voltak, mint a többi galileai, azért, hogy így jártak? Mondom nektek: nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, éppúgy elvesztek ti is mind. Vagy az a tizennyolc ember, akire rádőlt Siloámban a torony, és agyonzúzta őket, azt hiszitek, hogy bűnösebbek voltak, mint Jeruzsálem lakói közül bárki? Mondom nektek: nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, éppúgy elvesztek ti is mindnyájan.”

Ez a reakció bizony eltér a világ média által közvetített egyetemes szolidaritásának a megnyilvánulásától. Pedig Jézus éppen a mélyebb szolidaritásra figyelmeztet: ezek az áldozatok a mi sorsunkat élték meg egyetlen eseménybe sűrítve. Ők olyan testvéreink voltak, akik számára lejárt a földi élet ideje. Életüket az Európa elleni háború egyik csatájában vesztették el. Európa ismét az iszlám hódítás céltáblájává lehet, de erről a kereszténység utáni Európa nem szívesen vesz tudomást. Most az értékeit, erkölcsi erejét, erkölcsi felsőbbségét hangsúlyozza, de elfelejti azt, hogy ezek gyökere az a kereszténység, amelyet sokszor elutasít. Ezért ez az erő egyre inkább gyengeséggé válik, mert a (Ferenc pápa kedvenc jelzőjét használva) világi, szekuláris bölcsesség van mögötte a kereszt ereje helyett.

Isten megengedte, hogy testvéreinket halomra öljék. Ő azonban a rosszat csak azért engedi meg, mert végül ennek a sötétségét jóságának mérhetetlenül nagyobb fényessége oszlatja el. Isten nem feledkezik meg áldozatul esett testvéreinkről, hiszen Jézus Krisztus megváltó szeretete személy szerint vonatkozik rájuk.

November 10.

Sok szó esik mostanában az irgalmasságról. December 8-án Ferenc pápa megnyitja az irgalmasság évét. Az elvált „újra házasodottak” áldoztatásával kapcsolatban Kasper bíboros és az őt követő német, osztrák, svájci püspökök az irgalmasság győzelmét szeretnék elérni a merev, jogi szemlélettel szemben.

Mi emberek sokszor ellentétet látunk az irgalmasság és igazságosság között. Az igazságosság lényege az, hogy megadjuk mindenkinek, ami neki jár. Az irgalmasságban viszont arról van szó, hogy a valamilyen szükséget szenvedőnek olyasmit adjunk, ami az tőlünk nem járna, de az iránta való szeretetből, együttérzésből mégis megadjuk ezt neki vagy elengedünk valamit, ami tőle nekünk járna. Előfordulhat, hogy az irgalmasság és az igazságosság együtt járnak, mert a szükséget szenvedőnek járhat is az, amit irgalmasságból adunk neki. Így egy igazságtalan világrend miatt szenvedőknek valamilyen értelemben jár az, hogy szükségeiket enyhítsék, tehát ezzel nemcsak az irgalmasságot, hanem az igazságosságot is gyakorolják.

Minthogy az ember véges lény, lehetőségei korlátozottak, előfordulhat, hogy az igazságosság és irgalmasság szempontjai egy konkrét esetben szembenálló szempontokként jelennek meg. A család tagjainak az igazságosság alapján jár a róluk való gondoskodás. Tehát az irgalmasság nem lehet indok ennek a gondoskodásnak az elhanyagolására.

Az emberi viszonyainkban megélt igazságosság és irgalmasság erényeit nem lehet egy az egyben alkalmazni Istennel kapcsolatban. Az igazságosság tulajdonképpen egy kétoldalú kapcsolatra utal: valakinek jár valami, amit nekünk meg kell adni neki. Ha az igazságosság ember-ember közti viszonyát az Isten és ember közti viszonnyal hasonlítjuk össze, akkor gyökeres különbségekkel találkozunk. Mi tartozunk Istennek, mert mindent tőle kaptunk, Istennel szemben azonban semmilyen követelésünk nem lehet. Isten esetében tehát csak a felénk irányú irgalmasságról lehet szó. Ezen irgalmasság eredménye lehet, hogy mégis  – valamilyen átvitt értelemben – Isten „kötelezettséget” vállal a szövetségekben vagy akár a teremtésben is, amelynek Isten nem mond ellen. A kötelezettség helyett azonban inkább Isten hűségéről helyes beszélni.

Így tehát életünkben – a végső soron az egymással való egyenlőségből fakadó – igazságosság mellett gyakoroljuk az irgalmasságot, amelyre nem az igazságosság, hanem a szeretet indít. Isten azonban csak irgalmasságot gyakorol velünk szemben. Az irgalmasság gyakorlásában hasonlóvá kell válnunk Istenhez, de vele soha nem lehetünk egyenlők. Az irgalmasság igazságosságtól elszakított gyakorlása azonban végső soron nem veszi figyelembe teremtettségünket. Isten irgalmas szeretetének szinte felfoghatatlan jele a megváltás, amelynek következtében a bűnét őszintén megbánónak eltörlődnek a még akármilyen súlyos bűnei is. Az ember azonban nem nyilatkozhat úgy, hogy ennek az irgalmasságnak a befogadásához nem szükséges az őszinte bánat. Ehhez senkinek sincs joga, ezt a jogtalanságot éppen az igazságosság tiltja. Az irgalmasság ilyen gyakorlása valójában a legnagyobb irgalmatlanság.

November 4.

Az Egyház ma tartja Borromei Szent Károly bíboros, milánói érsek ünnepét. Érdekes, hogy az utolsó évszázadokban milyen kevés püspököt avattak szentté. A másik szent püspök Szalézi Szent Ferenc. Az utóbbi évszázadok többi szent püspöke üldözöttek, vértanúk voltak. Magának a püspöki hivatalnak szentként való betöltésére az Egyház szentté avatási eljárásai alapján kevesebb példát találunk. Még azt is mondhatnánk, hogy ez a hivatal az utóbbi évszázadokban a lélekre nézve veszélyes hivatal lehet, hiszen sok szent (és boldog) pápáról, papról, szerzetesről, szerzetesnőről, világiról tudunk, de ritkább a szent püspök. A keresztény ókor pedig a  (nemcsak vértanú) szent püspökök kora volt.

Kétségtelen, hogy egy egyházmegye irányítása olyan képességeket kíván, amelyeket talán mai szóval menedzseri képességeknek mondanánk. A püspök feladata egy nagy és bonyolult szervezet irányítása, figyelnie kell a gazdasági kérdésekre, ügyelnie kell a médiára, a humán erőforrások menedzselése (HRO, Human Resourcement Management) ugyancsak feladata. Ezek bizony nem kis feladatok és nem is akárki képes ezeknek a feladatoknak a megfelelő ellátására. Ráadásul ezeket a feladatokat nemcsak pár évig kell ellátnia. A püspök esetében nem beszélhetünk arról, hogy miután sikeresen betöltötte feladatát, új feladatok után nézhet. Ő el van jegyezve egyházmegyéjével és ez a „jegyesség” általában csak 75 éves korában szűnhet meg.

A püspök, az apostolok utóda. A szentelések láncolatán keresztül közvetlenül kapcsolódik azokhoz, akik Jézus megbízásából az Egyháza oszlopai lettek. A püspök egyházmegyéje főpapja. A liturgia kiemelt eseménye az a püspöki szentmise, amelyen a püspököt egyházmegyéje veszi körül és egyházmegyéje jelenlétében, Jézus Krisztust, az Örök Főpapot megjelenítve mutatja be a szentmise áldozatát.

A püspök egyházmegyéje legfőbb tanítója, papjai segítőtársai ennek a hivatalnak a betöltésében. Érdekes, hogy a Katolikus Egyház Katekizmusának a „célközönsége” nem annyira a világi hívek, hanem a püspökök. Benedek pápa írja a Katolikus Egyház Katekizmusának Kompendiumát kísérő motu proprio-jában: „A Katolikus Egyház Katekizmusa ugyanis elsősorban a püspököknek szólt, mint az Egyház tanításának biztos és hiteles alapszövege, főként a helyi katekizmusok kidolgozásának céljára”. (A Kompendium a hagyományos kérdés-felelet formájában íródott, kisebb terjedelmű könyv, általános használatra.) A püspök feladata egyházmegyéjében a hitletétemény, a depositum fidei őrzése és a tanításban való továbbadása.

A római pápával egységben lévő püspök képviseli az apostoloktól eredő kormányzó hatalmat egyházmegyéjében. Az egyházjog ennek a hatalomnak jelölésére a joghatóság, iurisdictio szót használja.

Jézus ezt mondta apostolainak: „Aki titeket hallgat, engem hallgat, aki titeket elutasít, engem utasít el, aki pedig engem elutasít, azt utasítja el, aki küldött.” (Lk 10, 16). Ezek a szavak most elsősorban a római pápával egységben lévő, egyházmegyéjében tanító és kormányzó püspökre vonatkoznak. A püspöki feladat tehát igen nehéz és felelősségteljes, az egyházmegyében élő hívek üdvösség felé vezetéséről van szó. Hasonlóan nagy a felelőség a püspökök kinevezésével kapcsolatban is.

Jegyzetek:

  1. A régi liturgia nem ismerte a szentek kötelező emléknapját, ezt is ünnepnek tekintették.

Napló: 2015 október

Október 28.

Ki a szinódus győztese? A Vatikáni Rádió német nyelvű adásának sajtószemléje szerint a győztesek Ferenc pápa és a német nyelvű szinódusi csoport. Ezt, a családokról szóló, rendkívüli és rendes szinódust kétségtelenül Kasper bíborosnak az elvált „újraházasodottak” áldozáshoz való engedésével kapcsolatos felvetése uralta, legalábbis a média oldaláról, elnyomva más témákat . Ilyen értelemben tényleg lehet győzelemről beszélni. A „közbeszéd” tárgya ez és a homoszexuális kapcsolatokban lévő állítólagos értékek szinódusi elismerése volt. A teljességgel kétharmados többséggel elfogadott záródokumentumban az „áldozás” szó elő sem fordul, ugyancsak nem volt szó a homoszexuális kapcsolatokban lévő értékekről sem. Reinhard Marx bíboros, münchen-freising-i érsek, a Német Püspöki Konferencia elnöke mégis valódi haladásról beszél. Christoph Schönbronn bíboros, bécsi érsek azt említi meg, hogy a szinódus az elvált újraházasodottak áldozásával kapcsolatban sem igent, sem nemet nem mondott.

A püspöki szinódus nem egyetemes zsinat, hanem csak tanácskozó testület, amely tanácsainak a megfogadása a pápa döntése. Mégis sok hasonlóság található a 2.Vatikáni zsinat és a családokról szóló szinódus között. A zsinatot jellemezte a vélemények megoszlása és a zsinat után a kompromisszumok eredményeként létrejött szövegeknek egyrészt a XVI. Benedek pápa által ajánlott folytonosság hermeneutikája szerinti, másrészt a törés hermeneutikája szerinti értelmezése. A szinódusi záródokumentumot valószínűleg követni fogja Ferenc pápa megnyilatkozása. A záródokumentum értelmezésével kapcsolatban már jelen van a két, valójában az Egyházon belül lévő szakadásra utaló értelmezés.

A helyzet az, hogy a folytonosság szellemében történő értelmezők tábora fellélegezhet, mert a szinódusi záródokumentum nem tartalmaz a Katolikus Egyház tanításával kifejezetten ellentétes állítást. A kompromisszumok eredményeként előálló szöveg viszont nem zárta le a két tábor közt folyó vitát. A szakadás tehát megmaradt és nem is látszik az, hogy ez hogyan szűnhetne meg. Lehet, hogy ezt majd olyan történelmi események fogják megszüntetni, amikor élesen el fog válni egymástól a Jézus Krisztusnak és Egyházának a tanításához ragaszkodók és az ezzel szemben a világ „realitásait” előtérbe helyezők álláspontja. A folytonosság magában foglalja a pápai primátus elismerését, tehát a folytonosság talaján állók részéről szakadás nem várható. Ha azonban a pápa vagy inkább valamelyik utóda úgy véli, hogy az Egyházban nem lehet bármiről vitát indítani, nem biztos, hogy a törés szerinti értelmezést pártolók megmaradnak az Egyház egységében. A jővőt azonban nem látjuk.

Október 16.

Figyelembe veendő hang a szinóduson a (Ferenc pápa által sokat emlegetett) perifériákról. A kazaksztán-i Astana érsekének, (a lengyel származású) Tomasz Peta érseknek hozzászólása:

Boldog VI. Pál mondta 1972-ben: „Bizonyos hasadékokon keresztül a Sátán füstje Isten templomába jutott”.  Meg vagyok győződve, hogy ezek a szavak a szent pápának, a Humanae vitae enciklika szerzőjének prófétai szavai. A múlt évben, a [rendkívüli] szinóduson „a sátán füstje” megpróbált behatolni a VI Pál csarnokba a következők felvetése által:

1. Az elvált és polgárilag újraházasodottak szentáldozáshoz való engedésének javaslata.

2. Annak megerősítése, hogy az együttélés egy olyan közösség, amely önmagában képes valamilyen értékeket felmutatni.

3. Annak a véleménynek a képviselete,  hogy a homoszexualitás állítólag valamilyen normális dolog.

Egyes szinódusi atyák nem értették helyesen Ferenc pápa felszólítását a nyílt vitára és az Egyház kétezer éves, Isten Örök Igéjében gyökerező hagyományával ellentétes eszmékkel jöttek elő. Sajnos, ebben az évben is még mindig lehet érezni a „sátáni füstöt” az „Instrumentum Laboris” néhány pontjában és egyes szinódusi atyák felszólalásában. Szerintem a szinódus fő feladata abban áll, hogy ismét rámutasson a házasság és a család evangéliumára, amely Üdvözítőnk tanítását jelenti. A Szentlélek, aki mindig győz az Egyházban, világosítson meg mindannyiunkat a család és a világ igazi javának keresésében!

Mária, Egyház Anyja, könyörögj érettünk!

+ Tomasz Peta

Astana (Kazaksztán) érseke

Október 14.

Kocsis Fülöpnek, a Hajdúdorogi Főegyházmegye érsekének szinódusi hozzászólása:

Hozzászólásom az 1. fejezet 8. paragrafusára vonatkozik, valójában azonban az egész szövegben hiányolok valami olyat, aminek át kellene hatnia nézőpontunkat ezekkel a témákkal kapcsolatban. Ezért utalhatnék az összes mai helyzetet elemző, a megváltozott társadalomról és korról beszélő, nehézségeket említő paragrafusra, amelyekben ezeket az újabb időkben megjelenő nehézségeket „kihívásoknak” nevezik. Úgy látom, hogy a szövegekből hiányzik annak tisztázása, hogy az említett változások eredetükben és gyökerükben pontosabban honnan is jönnek. Ezek nagy része nincs összhangban Isten tervével; ezek nem Tőle származnak. Ha ez így van, akkor meg kell mondanunk, hogy honnan is származnak ezek a változások, ezek a nehézségek.

Világosan meg kell mondanunk, hogy erősen szennyezett világunkban a család és a jóakaratú, jószándékú ember hatalmas és vad támadásnak van kitéve. Ez a támadás a Sátán támadása. Néven kell neveznünk ezeket a sátáni erőket, amelyek ezekben a jelenségekben működnek, mert így találhatunk jelzéseket arra, hogy hol kell keresnünk a lehetséges megoldásokat. „Nem annyira a vér és a test ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek és hatalmasságok, ennek a sötét világnak kormányzói és az égi magasságoknak gonosz szellemei ellen” (Ef 6, 12). Így világosan láthatjuk, hogy napjainkban valójában lelki harc kell a Sátán támadásai ellen. Szívesen látnám ennek a lelki harcnak hangsúlyozását a dokumentum utolsó részében is, amelyben a javaslatokat és lehetséges megoldásokat kell megfogalmazni. „Ezért öltsétek fel az Isten fegyverzetét, hogy a gonosz napon ellenállhassatok, és mindent legyőzve megtarthassátok állásaitokat ” (Ef 6 13).

Október 13.

Érdekes egyháztörténelmi munka lenne annak vizsgálata, hogy az Egyház egyetemes zsinatain a résztvevők mennyire alkottak különböző csoportokat, mai szóval azt mondanánk, hogy mennyire voltak megosztva. Napjaink egyházának eseményeit figyelve, lehetetlen tagadni a megosztottság jeleit. Azt hiszem, hogy ez nem normális jelenség, nem lehet arra hivatkozni, hogy ez mindig is így volt az Egyházban. A most folyó püspöki szinódusról szóló hivatalos és nem hivatalos hírekben is bizony látszanak törésvonalak. Ezek a törésvonalak nem újak, már ötven évvel ezelőtt jelen voltak a 2. Vatikáni Zsinaton. A két csoporttal kapcsolatban a klasszikus elnevezés a konzervatív és haladó csoport. Andrea Gagliarducci, a Monday Vatican nevű, heti rendszerességgel megjelenő blog szerzője a mai viszonyok között találóbb neveket javasol: „az evangélium és  a hagyomány követői” és az „alkalmazkodók” elnevezéseket. Az alábbiakban idézzük a „követőkre” vonatkozó meghatározását:

Ők azok, akik megpróbálják az idők jeleit olvasni, de ezeket az evangélium és a hagyomány fényénél olvassák. A pasztorális megközelítés szükségességét eleve nem utasítják el, de nem fogadják el, hogy ez a katolikus tanítás kárára történjen. Céljuk a tan fejlődése, anélkül, hogy ezáltal elszakadnának az evangéliumtól és a hagyománytól és így megzavarnák a hívőket. A fejlődésnek tehát azokra az alapvető igazságokra kell épülnie, amelyeket évszázadokon keresztül vallottak, a sok teológiai vita ellenére.

Az alkalmazkodók meghatározása:

Ők azok, akik az Egyházat a társadalomhoz akarják igazítani, hogy ez megértse a világ kihívásait és „felnőjön” ezekhez a kihívásokhoz. Megközelítésük gyakorlati, szociológiai megközelítés. Gyakorlatiasságuk abban is megmutatkozik, hogy kihasználják a pápa gesztusait, választásait, döntéseit. Felhasználják a médiát, hogy a közvéleményt maguk mellé állítsák…A tanítást a valósághoz akarják igazítani és nem törődnek azzal, hogy a pasztorális tevékenység igazodik-e a tanításhoz… 

A fenti meghatározás mellet találónak érzem azt a meghatározást is, amely a csoportok értelmezési, hermeneutikai megközelítésére utal. Vannak, akik a folytonosság hermeneutikáját képviselik és vannak, akik a szakadás, a törés hermeneutikáját. Tehát a két csoport közti különbség nem az, hogy az egyik csoport mereven elutasítja a fejlődést a másik csoporttal ellentétben. A különbség inkább az, hogy ez a fejlődés egy olyan fa fejlődéséhez hasonlít-e, amelynek növekedése folytonos növekedés, vagy pedig forradalomról, „kopernikuszi fordulatról” van-e szó.

Október 10.

Lombardi atya, a Vatikán sajtóirodájának vezetője a szinódusról szóló keddi sajtótájékoztatóján kitért a fokozatosság törvényére. A Vatikáni Rádió honlapján megjelent szöveg egy részletének fordítása:

Lombardi atya a Második Vatikáni Zsinat hasonlatára hivatkozott, amely a Katolikus Egyház és a többi keresztények, a Katolikus Egyház és a más vallási hagyományok közti viszony alapvető változásához vezetett. A Zsinat alatt a püspökök megegyeztek abban, hogy jóllehet Krisztus egyházának teljessége csak a Katolikus Egyházban van meg, más egyházak és hívő közösségek is birtokolják az igazság és szentség fontos elemeit. Ehhez hasonlóan, az igazi szeretet és szentség valódi és fontos elemei olyan viszonyokban is létezhetnek, amelyek nincsenek összhangban az ideális katolikus házasság teljességével.

A fokozatosság témájával már szeptember 17-i bejegyzésünk is foglalkozott. Lombardi atya megjegyzésében a „rajnai országok” püspökeinek és teológusainak érvelése köszön vissza. Ez az érvelés azért is félrevezető, mert úgy tűnik, ez is tartalmazza az „igazság elemeit”. Az erkölcsileg rossznak minősíthető állapotokkal kapcsolatban persze a szentségről szó sem lehet. Az elvált „második házasságából” származó gyermekek keresztény nevelése persze jó, de ez a jóság nem a második házasság jóságából származik, mert ilyen nincs. Inkább azon gyermekek iránti kötelezettségről van szó, akik nem tehetnek arról, hogy házasságtörő viszonyból születtek.

A vatikáni tájékoztatás vezetőjének álláspontja tehát látható. Ha a különböző bizottságok, szerkesztő bizottságok összetétele is ennek az álláspontnak a támogatását tükrözi, akkor ez nagy valószínűséggel az összegező anyagok elkészültét is befolyásolni fogja. A Katolikus Egyház Katekizmusa világosan fogalmaz (1650):

Napjainkban számos országban sok katolikus él, akik miután a polgári törvények szerint váláshoz folyamodnak, új polgári házasságot kötnek. Az Egyház Jézus Krisztus szava (“Aki elbocsátja feleségét és mást vesz el, házasságtörést követ el ellene. Ha pedig a feleség hagyja el férjét és máshoz megy, házasságot tör.” [Mk 10,11--12]) iránti hűsége miatt vallja, hogy nem ismerheti el ezt az új együttélést érvényesnek, ha az első házasság érvényes volt. Amennyiben elvált házasok polgárilag újraházasodtak, olyan helyzetbe kerültek, mely objektív módon áthágja Isten törvényét. Éppen ezért amíg e helyzet fönnáll, nem áldozhatnak. Ugyanezen oknál fogva bizonyos egyházi feladatokat sem vállalhatnak. A szentgyónásban történő kiengesztelődés csak azokat illeti, akik bánják, hogy a Krisztushoz való hűség és szövetség jelét megtörték, és kötelezik magukat, hogy teljes önmegtartóztatásban élnek.

Október 8.

A családról szóló rendes püspöki szinódus folytatja munkáját. Egy emberiséggel egyidős intézmény, a család létjogosultságáról igyekszik meggyőzni a világot, a világban élő tagjait. Erre a megyőzésre leginkább a nyugati civilizációnak van szüksége, ahol a család intézménye ötven, száz évvel ezelőtt még evidencia volt, de mostanra már meggyengült. A családot nem a kereszténység találta ki, de ezt a kereszténység szentelte meg. Külső szemlélőként néha az a benyomásunk, hogy nem is annyira a családról van szó, hanem az elvált „újraházasodottak” áldozásáról, a homoszexuális kapcsolatban lévő „értékekről”, sőt – bármennyire is meglepő – a nők diakónussá szenteléséről, legalábbis egy kanadai püspök szerint.

A probléma az, hogy a család eszméjétől, ahogyan ezt a Katolikus Egyház tanításában bemutatja, igen sok katolikus eltávolodott. Erről a tényről kérdőívek, felmérések tanúskodnak. Felvetődik a kérdés, hogy mi az oka ennek az eltávolodásnak. Egy nyilvánvaló felelet az, hogy az a világ, amelyben ezek a katolikusok élnek, távolodott el a család alapvető intézményétől. Erről nem is érdemes sokat beszélni, ez annyira nyilvánvaló tény. A válasz másik fele már több elemzést igényel. Eszerint az Egyház távolodott el sok tagjától ebben a kérdésben (is). Ferenc pápa egyenesen azt mondta, hogy a katolikus házasságok ötven százaléka vélhetően érvénytelen házasság.

A szinódusnak ilyen körülmények között nyilván az a feladata, hogy ezt a távolságot megszüntesse. Két dolog közti távolság azáltal csökken, hogy ezeket közelítjük egymáshoz. Az egyik lehetőség az, hogy a családról, a házasságról szóló tanítás közelít afelé a közvélekedés felé, amely több katolikus számára idegenné teszi a keresztény családot. A másik lehetőség szerint a közvélekedés által befolyásolt katolikusokat mozdítják el a közvélekedés szintjéről és emelik fel. Az első megoldás könnyebbnek ígérkezne, hiszen az elejtett kő lefelé esik, a vízben lévő tárgy az árral úszik. Úgy tűnik egyesek részéről vannak próbálkozások ebben az irányban. Ez az út azonban nem járható út. Nyilvánvalóan nem járható, mert ez Jézus parancsával szembe megy. De azért sem járható, mert ebben az irányban soha nem lehet annyi és olyan engedményt tenni, amelyek elegendőek lennének. A szabadon eső kő addig esik, amíg a földet el nem éri, az árral együtt úszó előbb-utóbb az ár sebességével fog úszni. Egyetlen lehetőség marad tehát: a fölemelés.

Ennek a lehetőségnek a megvalósításához viszont szükséges néhány dolog. Az egyik ilyen annak felismerése, hogy az Egyháznak feladata a felemelés és erre a felemelésre szüksége van a világnak. Az az egyház, amely úgy akar a közeledni, hogy nem törekszik fölemelni azt, aki felé közeledik, már távolodik a céljától, feladatától, és majd látszani fog, hogy nincs is rá szükség. Persze az Egyház a maga teljességében soha nem juthat el ebbe az állapotba, de egy adott időben egy adott csoportja eljuthat idáig.

Október 6.

Ma a magyarok azokról a vértanúkról emlékeznek meg, akiket a levert szabadságharc után végeztek ki. Ez az esemény a magyar nemzet és a Habsburg-ház több évszázados kapcsolatának a mélypontja. Azt is mondhatnánk, hogy a katolikus uralkodó, Ferenc József császár (királlyá csak 1867-ben koronázták) a magyar nemzettel szemben elkövetett tettéért egy életen keresztül vezekelt. Öccsét, Miksa császárt 1867-ben végezték ki Mexikóban. Fia, Rudolf trónörökös 1889-ben lett szeretőjével együtt tisztázatlan körülmények között öngyilkos. Feleségét, Erzsébet királynét 1898-ban gyilkolták meg. Az öröklés rendje szerinti utódát, Ferenc Ferdinánd trónörököst 1914-ben ölték meg Szarajevóban. Ezzel kezdetét vette az első világháború, amely a Habsburg-birodalom összeomlásához vezetett. Ferenc József a bizonytalan kimenetelű háború közepén halt meg.

Az aradi vértanuk a nemzet szabadságáért folyó küzdelem vértanúi. Ezzel az állítással kapcsolatban ma már fölteszik a kérdést, hogy tulajdonképpen mi is az a nemzet, amelynek szabadságáért meghaltak. Az újkorral megkezdődött átalakulást végigkísérték kezdetben a vallásháborúk, polgárháboruk, majd a forradalmak, a forradalmakat követő háborúk. Ezek kezdetben talán  nem annyira nemzetek háborúi voltak, a 19. században azonban már határozottan megjelent a nemzeti jelleg. Érdekes a Katolikus Egyház viszonya a nemzetekhez. A forradalmak jelentős részben a katolikus vallás ellen is irányultak, de a katolicizmus két nemzet, az ír és lengyel nemzet identitásának részévé, szabadságharcuk támogatójává vált.

Min alapul az a közösség, amelyet nemzetnek nevezünk? Erre a kérdésre rossz válasz a faji eredetre hivatkozás. Ezt a választ cáfolja például azoknak az embereknek a névsora, akik 1849-ben ténylegesen életüket adták a nemzetért. Az eredet, a származás talán megjelenhet tényezőként a nemzettéválás hajnalán, de a törzsek még nem alkotnak nemzetet. A nemzet fogalmában megjelenő stabilitáshoz más is kell. Kétségtelenül szükséges ehhez valamilyen földrajzi terület tartós birtoklása, de még ez sem feltétlenül nemzetalkotó tényező. Lehetne azt mondani, hogy ez a tényező a történelem. Ez a válasz azonban nem teljes válasz, mert önreferenciát tartalmaz: a nemzet története teszi a nemzetet nemzetté.

Ha nem is tudunk most pontos választ adni arra, hogy mi a döntő nemzetalkotó tényező, ezt valahol mégis első szent királyunk életében és tetteiben kell keresni. Ekkor vetették el azt a magot, amely meggyökerezett, így biztosítva azt a stabilitást, amely azt a nemzeti létet biztosítja, amelyért még az élet is föláldozható.

Október 2.

Október a rózsafüzér hónapja. Boldog Ildefonz Schuster bencés szerzetes, liturgikus, milánói érsek, bíboros írta a másik „recitálós” imáról, a Zsolozsmáról:

Behunyom a szemem és miközben a Zsolozsma szavait mormolom, amelyeket már kívülről tudok, a szószerinti jelentéstől elszakadva észreveszem, hogy egy vég nélküli terepen vagyok, ahol a küzdő és vándor Egyház halad az ígéret földje felé. A nappal világosságában és az éj sötétjében együtt lélegzem az Egyházzal; mindenfelől látom a sátáni erőket, amelyek szorongatják és támadják; csatái és győzelmei közepette találom magam. Körülöttem vannak imái, aggodalmai, énekei és győzelmei, a foglyok sínylődése, a haldoklók sóhaja, a harcosok és a vezetőik öröme. Közöttük vagyok, de nem passzív szemlélőként, hanem inkább olyanként, akinek virrasztása és jártassága, ereje és bátorsága döntő súlyt képviselhet a jó és a rossz közti harcban és abban, hogy mi lesz az egyes emberek és a tömegek örök sorsa.

Október 1.

A bevándorlók áradata egyelőre változatlan. Abban reménykednek, hogy talán az időjárás vagy valamilyen más ok ezt mérsékelni fogja. Nem tudjuk. A téma kezelésében, a témához való hozzáállásban azonban mintha látszana valamilyen változás. Érdemes ebből a szempontból elolvasni Vértesaljai László SJ Vatikáni Rádió honlapján megjelent jegyzetét. A jegyzet az Európai Unió Püspöki Konferenciái Bizottságának (COMECE) közleménye és CCEE, az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsának üzenete közti hangsúlyeltolódásról szól.

A fenti jegyzettel érdemes összevetni a legősibb bencés kolostor, a montecassino-i apátság apátjának interjúját. Az apát a migránskérdéssel kapcsolatban hangsúlyozza, hogy egyrészt az idegeneket „nyitott lélekkel és tisztelettel” kell kezelni, másrészt azonban velük a „dialógus” csak akkor lehet sikeres, ha Európa ragaszkodik azokhoz az értékeihez, amelyek – akár tetszik, akár nem – a kereszténységben gyökereznek. A montecassino-i főapát találóan jegyzi meg, hogy a dialógus nem azt jelenti, hogy csak azt mondjuk, amit a másik hallani akar. Figyelemreméltó megjegyzés ez a „dialógus”, „párbeszéd” szavak nem ritkán előforduló egyházi használatával kapcsolatban.

A montecassino-i apát paradoxnak tartja, hogy a kereszténységet Európában az egyéni szabadságjogok nevében támadják, hiszen ezek gyökere éppen a kereszténységben  van. Szerinte a felvilágosodás és az egyéni szabadságjogok eszméje a kereszténység gyermekei, és ha Európa ezeket szembeállítja a kereszténységgel, akkor éltető lelkét veszíti el.

A fentiekhez még hozzátenném azt, hogy a felvilágosodás talán tényleg tekinthető a keresztény Európa gyermekének, de átvitt értelemben erre a foganásra is alkalmazni kell az áteredő bűn tanát, amely szerint az ősbűn következménye, az áteredő bűn a leszármazással öröklődik. A felvilágosodás szabadság, egyenlőség, testvériség eszméinek megvalósításához alkalmazták az első tömeges kivégző gépet, a guillotine-t, majd jöttek a napóleoni háborúk. Ami a felvilágosodásban jó, az a kereszténységből származik, de ez a jóság nem a maga tisztaságában jelent meg, hanem a tévedésekkel, visszaélésekkel keveredve. Az emberi történelem már csak ilyen. Mennél erősebb a kereszténység hatása, annál több az esély arra, hogy eszméi tisztábban valósuljanak meg. A kereszténységtől való elszakadás következtében azonban ezek az eszmék is torzulnak.

Napló: 2015 szeptember

A következőkben új típusú bejegyzések sorozata indul el. A szoftver sajátságait figyelembe véve egy bejegyzés egy hónapot ölel fel, azonban ez a havi napló folyamatosan lesz vezetve, folyamatosan lesz frissítve. A bejegyzésekben napi aktualitásokról lesz szó, de maguk a bejegyzések nem ölelik fel a hónap minden napját. A szoftver sajátosságai miatt egy-egy hónap naplója a többi bejegyzés között jelenik meg, de a napló menüpontra kattintással a napló bejegyzések elkülönítve láthatóak.

Szeptember 26.

Még mindig a szerzetesek évéről. Van a szerzetességnek egy olyan ága, amelyről kevés szó van az összejöveteleken, rendezvényeken. Ennek oka az, hogy ezek a szerzetesek nem hagyják el kolostoraikat, nem végeznek lelkipásztori, karitatív, pedagógusi munkát. Ők a szó szoros értelemében vett szemlélődő szerzetesek. Magyarországon közülük a magyarszéki karmelita kolostort említhetnénk. Egy Magyarországgal határos országban, Szlovéniában található a pleterje-i karthauzi kolostor. A világon 4-500 karthauzi szerzetes éli életét ma is pontosan az eredeti szabályaik szerint. Köztük magyarok is vannak.

Szerintem hivatásuk ma talán fontosabb, mint bármikor ezelőtt. Nélkülük a kifelé forduló Egyház elveszíti az egyensúlyát.

Szeptember 24.

A szerzetesek éve, szerzetesek tere eseményekkel kapcsolatban egy kb. egyórás videó a Le Barroux francia város környékén lévő bencés apátságról. A videó francia nyelvű, angol feliratokkal. Ez a kolostor egyike azon bencés kolostoroknak, ahol a szerzetesek a teljes liturgiát az eredeti időpontokban, a régi bencés szertartás szerint végzik.

Szeptember 18.

Érdekes interjút közöl a churchmilitant katolikus portál. Több mint húsz évvel a 2. Vatikáni Zsinat után a zsinat miatt szakadás történt az Egyházban. A 2. Vatikáni Zsinat atyái közül Lefebvre érsek pápai kinevezés nélkül négy papot püspökké szentelt, ami az egyházjog szerint automatikus kiközösítéssel járt. A Lefebvre érsek által vezetett közösség, a Szent X. Piusz Papi Társaság (FSSPX, SSPX) a zsinat után keletkezett, azokból a papokból, akiknek fenntartásai voltak a zsinattal szemben. Többen a társasághoz tartozó papok és szeminaristák közül nem követték Lefebvre érseket a Rómával való szakításnak ebben a lépésében, ezért kiváltak a közösségből és megalakították a Rómával teljes egységben lévő Szent Péter Papi Társulatot (FSSP).

A közölt riport tulajdonképpen 25 évvel ezelőtt, 1991-ben készült, a riportalany John Emerson atya, aki csatlakozott az FSSP-hez. Annak idején a társaságnak 20 papja és 30 szeminaristája volt. A 2014-es adatok: 413 tag, ebből 253 pap és 160 szeminarista. A tagok átlagéletkora 37 év. A társaság pápai jogú intézményként működik, ami azt jelenti, hogy tagjai ki vannak véve a helyi ordináriusok (megyés püspökök) joghatósága alól. Más intézmények ezt a státuszt 20-40 év alatt kapják meg, ők ezt 3 hónap alatt megkapták. Teljes egészében a zsinat előtti, 1962-es liturgiát használják.

A jogtalan püspökszentelés előtt, 1988 május 5-én a Szentszék (elsősorban Joseph Ratzinger bíboros, a Hittani Kongregáció akkori vezetőjének közreműködésével) megállapodásra jutott Lefebvre érsekkel, ennek ellenére megtörténtek a püspökszentelések. Az FSSP esetében azonban mindmáig érvényesek ezek a megállapodások. A megállapodások ellenére még mindig nincs püspöke a társulatnak. Érdekes része a megállapodásnak az, amely szerint a társaság „kritikát gyakorolhat, polémia nélkül, a zsinat azon megállapításairól, amelyek összhangja az Egyház hagyományos tanításával a társaság szerint nem világos”. Emerson atya ezzel kapcsolatban Gaudium et spes konstitúciót említi, amely az Egyház a modern világban való helyzetéről szól. Megjegyzi (1991-ben), hogy a világ állapota már nem indokolja azt, hogy ezt a hatvanas évek elejének optimizmusával nézzük.

Szeptember 17.

Sokat beszélnek mostanában, a családról szóló püspöki szinódus rendes üléséhez közeledve is, a fokozatosság törvényéről. A fokozatosság törvénye szerint senki sem születik szentnek, a szentség és a tökéletesség felé haladás fokozatos fejlődés. Schönbronn bíboros, bécsi érsek is beszél arról (lásd itt és itt) a fokozatosan jobb felé haladásról, ami például a homoszexuális kapcsolatokban úgy nyilvánul meg, hogy két ember ilyen kapcsolata valódi párkapcsolattá válik. Szerinte az ilyen párkapcsolatokban lévő „jóságot” értékelni kellene. Másik ilyen alkalmazás az elvált „újraházasodottak” áldozásával kapcsolatos. Ezek „házassága” nem a katolikus szentségi házasság, de értékelni kell ezen belül is a bűnbánatot, a hűséget, a gyermekek hitben való felnevelését.

Azzal – legalábbis elvben – mindenki egyetért, hogy a fokozatosság törvényét nem szabad felcserélni a törvény fokozatosságával, azaz a törvénynek nincsenek fokozatai, nincs külön törvény a tökéletesség felé haladók különböző állapotainak megfelelően. Így például mindenki elvileg egyetért azzal, hogy a házasság felbonthatatlanságának nincsenek fokozatai. A gyakorlatban azonban ezt többen mégis csak egy ideális helyzetnek tekintik és az efelé haladók kísérése érdekében – megfelelő feltételek esetén – meg kell engedni az elvált „újra házasodottak” áldozását.

Az ezen az állásponton lévők félre értik az ember Isten felé vezető útjának tulajdonságát. A halálos bűn gyökeres letérés az útról, ezzel az ember ismét abba az állapotba kerül, mintha el se kezdte volna az utat. Az út újra kezdéséhez az ember újjászületése szükséges a bűnbánat szentsége által.

Pszichológiai értelemben persze lehet valamilyen folytonosságról, fokozatos haladásról beszélni. Lehet olyan fejlődés, hogy a bukások után a felkelő szándéka a kegyelem által egyre erősebbé, a jóra vezető irányban egyre kitartóbbá válik. Ha azonban a bukást nem tekintik bukásnak, hanem csak egy (nyilván alacsonyabb) fokozatnak a jó felé, akkor csökkenek az esélyek, hogy ez így történik. Az az irgalmasság, amely nem beszél a megtérés elengedhetetlenségéről, a legnagyobb irgalmatlanság.

Szeptember 16.

A KATH.NET német nyelvű katolikus hírportál ismertet egy közvélemény-kutatást a menekültekkel kapcsolatban. Eszerint minden második német fél Németország iszlamizálódásától, de ugyanakkor a kérdezettek kétharmada elutasítja azt, hogy a keresztények előnyt élvezzenek a menekültek befogadásakor. Érdekes a vélemények megoszlása is. Az egykori keletnémetek jobban félnek (55%), mint a nyugatnémetek (48%).

A keresztények előnybe részesítését elsősorban a keletnémetek utasítják el (70%). A nyugatnémetek körében kisebb az elutasítottság (62%). Érdekes az elutasítás vallás szerinti megoszlása is. A protestáns szabadegyházak támogatják a keresztények elsőbbségben részesítését, mindössze 29% utasítja ezt el. A legmagasabb az elutasítottság a felekezetnélküliek körében (65%). Őket követik a katolikusok (63%), majd az evangélikusok (60%).

A közvélemény-kutató megjegyzi, hogy az iszlámosodástól való félelem kisebb a hagyományos német pártok választói és a történelmi egyházak tagjai körében. Ennek magyarázata szerinte abban található meg, hogy az ebből a körből származó válaszadók szerettek volna „társadalmilag elvárt” válaszokat adni.

Számomra a keresztény menekültek előnyben részesítése nyilvánvaló kötelesség. A fenti statisztika képet ad Németország problematikus vallási helyzetéről is. Aki számára a kereszténység tényleg pótolhatatlan érték, az először a keresztény hitben testvérét fogadja be.