A felszabadítás teológiáról

Korunk teológiai irányzatairól rövid áttekintést ad Thomas Joseph White OP írása. Azt hiszem, elolvasva az írást, ki lehet jelenteni, hogy a tomista szerző elfogulatlan áttekintést ad. Napjaink teológiájának egy másik, jóval részletesebb összefoglalása megtalálható Tracey Rowland könyvében, amely tulajdonképpen a teológiai tanulmányait éppen megkezdőknek akar segítséget, eligazítást nyújtani. Tracey Rowland ugyancsak három nagy teológiai irányzatot említ: (1) a tomizmust, (2) a Henri de Lubac, Joseph Ratzinger és Hans Urs von Balthasar által alapított Communió folyóirat köré csoportosuló teológusokat és (3) a Concilium folyóirat köré csoportosuló teológusokat. A Concilium csoport sok szempontból hasonlít a Thomas Joseph White által említett rahner-i irányzathoz, de ez ennél tágabb, ide sorolja például Edward Schillebeeckx domonkos teológust is. Tracey Rowland Rahner-t és az úgynevezett transzcendentális tomizmust eredetileg a tomizmus kategóriájába helyezi 1, de Rahner teológiai „projektjére” a Concilium csoporttal kapcsolatban tér ki. Tracey Rowland egyébként értékes, sok anyagot magába foglaló könyvére sajnos már nem jellemző az elfogulatlanság. A magát szemmelláthatóan a Communio csoporthoz tartozónak valló szerző (többnyire mélyebb indokolás nélkül, elterjedt sémákat ismételve) elfogult az általa „első vonalbeli tomizmusnak” (first stream thomism) nevezett irányzattal szemben, de ezzel most itt részletesebben nem foglalkozunk.

Tracey Rowland könyvében külön fejezetet szentel a felszabadítás teológiának, amely Ferenc pápa pontifikátusa alatt bizonyos jelentőségre tett szert. A felszabadítás teológia (pontosabban teológiák) gyökerükben a Concilium csoporthoz kötődnek. Tracey Rowland találóan jegyzi meg, hogy ezeket eredetükben a „made in Germany” felírat jellemezheti (a másik jelentős hely, amely szóba jöhet, a louvain-i egyetem). Így a harmadik világot az első világgal szembeállító felszabadítás teológia gyökerei nagyon is az első világban, Európában, az ortodoxia szempontjából nem problémamentes Concilium csoportban vannak. Tracey Rowland nyomán felsoroljuk a mozgalom legfőbb képviselőit, megjelölve európai tanulmányaik helyét: Leonardo Boff (München), Clodovis Boff (Louvain), Louis Segundo (Louvain, Sorbonne), Gustavo Gutierrez (Louvain, Lyon), Jon Sobrino (Frankfurt, egyébként Barcelonában született),  Lucio Gera (olasz születésű, Bonn), Juan Carlos Scannone (München). Folytatás

Jegyzetek:

  1. Azt hiszem ennek az irányzatnak a legtalálóbb nevét Jáki Szaniszló találta meg, aki ezt akvikantianizmusnak nevezte.

2 + 2 = 5 ?

Nem ez az első eset, hogy a blog foglalkozik a 2+2 összeadás eredményével. Egy régebbi bejegyzésben azzal az esettel foglalkoztunk, amikor úgy vélték, hogy 2+2=3. Ennek a régi bejegyzésnek a tartalma műfajilag egy abszurd jelenet volt, amelyet végül is töröltem. A 2+2=5 variáns Antonio Spadaro jezsuita atya twitter üzenetéből származik. Spadaro atya a La Civilta Cattolica jezsuita folyóirat főszerkesztője, a  Cyberteológia  című könyv szerzője, Ferenc pápa legbelsőbb munkatársai közé tartozik. Spadaro atya üzenete élénk visszhangot keltett, amint az az üzenetre adott reakciókból is kiderül. Röviden összefoglalva, az üzenet hátat fordít a hit és értelem viszonyáról szóló katolikus tanításnak és az irracionalitást a teológiában szükségesnek mondja. Ehhez hasonló állásponttal nem olyan régen már egy naplóbejegyzés is foglalkozott. A középkorban a túlzó arisztotelianizmus, a latin averroizmus képviselői (ezt az álláspontot Brabanti Siger-nek tulajdonítják) az úgynevezett duplex veritas-ról, azaz a kettős igazságról beszéltek. (Spadaro atyát azonban nem vádolom túlzó arisztotelianizmussal.) Ez a hitet, a teológiát és a többi tudományt azáltal választotta el egymástól, hogy azt állította, hogy az egyiknek meg a másiknak is megvannak a külön igazságai, amelyek egymásnak ellent is mondhatnak.

Az kenyérszaporítás csodája fölborítani látszik aritmetikánkat, mert az öt árpakenyér és a két hal maradékából, miután ötezer ember jóllakott, 12 kosarat töltöttek meg. De azt is lehet mondani, hogy itt nem az artimetika törvényei változtak meg. Az történt ugyanis, hogy a csoda folytán új anyag jelent meg, tehát itt nem aritmetikai csoda, hanem fizikai csoda történt, újabb anyag adódott hozzá a meglévő anyaghoz az aritmetika törvényei szerint,

A csodával és általában a természetfölöttivel kapcsolatban az engedelemesség szerinti képességről, a potentia aboedientialis-ról beszélnek. Ez egy passzív képesség. Aktív képességeink következtében képesek vagyunk valamilyen tevékenységet végezni, például egy követ eldobni, egy levelet írni stb. Passzív, befogadó képességeink valamilyen hatás befogadására, a hatás eredményeként változásra való képességeket jelentenek. Így például bőrünk képes arra, hogy a nap sugara hatására megbarnuljon. A világban található aktív és passzív képességek egymásnak megfelelnek. Ahol van egy passzív képesség, megfelel neki valahol egy aktív képesség. A világ történéseiben passzív képességek fogadják be az aktív képességek megvalósulásából eredő hatásokat és így megváltoznak. Ez történik a természetes rendben a teremtés következményeként. Ezért ezeket az aktív és passzív képességeket természetes képességeknek nevezzük. Vannak azonban olyan passzív képességek is a világban, amelyeknek megfelelő aktív képességek itt nem találhatóak meg. Ez a teremtett dolognak az a képessége, hogy az isteni mindenhatóságnak, Isten működésének a világ természetes rendjét meghaladóan engedelmeskedjenek. A természetfölötti rendben a dolgokban, személyekben meglévő potentia oboedientialis engedelmeskedik az isteni mindenhatóságnak. Ez történik a természetfölötti rendben, ahol az isteni mindenhatóság a teremtett okságot megkerülve hat az emberre, hat a dolgokra.

A teológia szempontjából lehetséges világokról szóló bejegyzésben volt szó arról, hogy Isten mindenhatósága nem csak az egyetlen valóságban létező világ megteremtésére képes. A természetfölötti renddel kapcsolatban is valami hasonlóról van szó. A világ természet által korlátozott folyásába beleavatkozhat Isten és ezt úgy is megváltoztathatja, hogy olyan dolgok történnek meg a világban, amelyek a természetes rendben soha nem történnének meg. Az említett bejegyzésben arról is szó volt, hogy a mindenhatóság mindenre kiterjed, ami lehetséges. Isten egyetlenségéből következik, hogy nem hozhat létre másik istent. Ez nyilvánvalóan igaz Isten természetfölötti működésére is, tehát ebben a működésben is Istentől különböző, teremtett dolgokról van szó. Még egy másik ilyen „korlátot” is említhetünk: Isten működésében (és a teremtésben is) csak létezőt hozhat létre. Erre a tautológiának tűnő kijelentésre azért van szükség, mert korlátozott, teremtett értelmünk képes a semmit is valamilyen tartalommal ellátni. A semmitől meg kell különböztetni azt, ami képesség szerint létezik. A semmi tehát nem csak a ténylegesen létezést zárja ki, hanem a képesség szerinti létezést is. A semmi tehát a lehetetelenség, az ami képesség szerint sem létezhet. A lehetséges világok ugyan nem ténylegesen létező világok, de ezek mégsem azonosak a semmivel. Vagy a holnapi nap eseményei ma még ténylegesen nem léteznek, de képesség szerint már igen, és ezek holnap ténylegesen is létezni fognak.

Mint említettük, az emberi értelem gyengesége folytán képes a tévedésre és ezért arra, hogy a semmit létezőnek tartsa. Az ellentmondás elve tulajdonképpen az a képesség, amely orvosság az értelem ezen gyengesége ellen. Az ellentmondás ontológiailag megfogalmazott elve, az az elv, amely szerint egyszerre, ugyanabból szempontból valami nem létezhet is, meg nem is, tehát számunkra éppen a létezést, a valamit választja el a semmitől. Minthogy Isten teremtésének és működésének az eredménye nem lehet a semmi, sem a teremtésben, sem pedig Isten természetfölötti működésében nem lehet ellentmondás. Amikor felmerül az a jól ismert érv Isten mindenhatósága ellen, hogy Isten nem képes akkora követ teremteni, amelyet nem tud felemelni, akkor erre azt lehet válaszolni, hogy Isten teremtésében és működésében létezőt hoz létre és nem semmit.

Nem tartozik szorosan a témához, de érdemes megemlíteni a természetfölöttinek azt a hasznos osztályozását, amely szerint van lényege szerint természetfölötti (supernaturale quoad substantiam) és módja szerint természetfölötti (supernaturale quoad modum). Az előbbiben Isten természetfölötti működése valami olyat hoz létre, ami előzőleg nem volt a természetben. Ilyen a kegyelem. A módja szerinti természetfölöttiben nem erről van szó, hanem arról, hogy a  természetben létező dolgok nem a természet törvényei szerint működnek. Tehát a rendkívüli természetfölötti dolgok, a csodák, a jövendölések, látomások ide tartoznak.

Abban nincs ellentmondás, hogy a vízen járó Jézus valamilyen módon ki van véve a gravitáció törvénye alól. Lehet olyan lehetséges világ, amelyben nincs meg a mi világunk gravitációja. Olyan lehetséges világ azonban nincs, amely ne lenne esetleges, azaz metafizikailag megfogalmazva ne lenne összetett, ne lenne meg benne legalább a lényeg és az ehhez kívülről adott létezés kettőssége. Kérdés, hogy mi a helyzet a bejegyzés címében említett 2+2=5 esetével. Van-e olyan lehetséges világ, amelyben ez igaz? Vagy másként megfogalmazva: 2+2=3+2=2+3=4+1=1+4=5? Értelmünk tapasztalatból is származó, de általánosan is igaznak, szükségszerűnek tartott meggyőződése szerint ez lehetetlen, ilyen lehetséges világ nincs. Tapasztalatunk alapján könnyen meggyőződhetünk arról, hogy 2+2=4 és nem 5. Négy egymás mellé helyezett gyufaszálhoz úgyis hozzájuthatunk, ha leteszünk két gyufaszálat és még ehhez hozzáteszünk két gyufaszálat. És ez nem ugyanaz, mint amikor leteszünk két gyufaszálat és ehhez hozzáteszünk még három gyufaszálat. (Elnézés kérek, hogy ilyen nyilvánvaló dolgokról írok.) Ezt az értelmi meggyőződést támasztja alá maga a matematika is. Fel lehet állítani az aritmetikának olyan axiómarendszerét, amelyben figyelembe véve a jelek jelentését, levezethető az, hogy a 2+2=5 és az ehhez hasonló állítások ellenmondások, azaz ezek az állítások valamilyen módon a semmire, a nihil-re vonatkoznak, Isten teremtésének és működésének az eredménye viszont nem lehet a semmi.

A matematikai jellegű bizonyítás érdekes, de tulajdonképpen ez csak azt fejezi ki, ami enélkül is világos, tudniillik azt, hogy az öt fogalma kizárja azt, hogy öt kettőnek a kettőhöz való hozzáadásával előálljon. A számok fogalmai absztrakció eredményei. Ezek az absztrakciók minden olyan lehetséges világra vonatkoznak, amelyben az adott szám értelmes. A metafizikai absztrakció fogalmai is minden lehetséges világra vonatkoznak, mert ennek az absztrakciónak az alapja az, hogy a létezésre mint létezésre vonatkozik. A fizikai absztrakció eredményei részben minden olyan világra érvényesek, ahol anyagi létezés is van a szellemi létezésen kívül. Ilyen eredmény az anyagból és a formából való összetettség. A fizikai törvényekkel azonban már nem ez a helyzet, ezek esetlegesek, lehetséges világonként különbözhetnek. Ezekre a kérdésekre még szándékunk szerint a későbbiekben visszatérünk

A pápaság kockázata

Nemrégen jelent meg a blogon Aquinói Szent Tamás Summa Contra Gentiles című műve püspöki és pápai hatalomról szóló fejezetének fordítása. Most ebből idézünk:

…az Egyház egységéhez az is hozzátartozik, hogy az összes hívő a hitben egy legyen. A hitet illető dolgokkal kapcsolatban azonban kérdések merülhetnek föl. Az álláspontok sokfélesége megoszthatná az Egyházat, ha nem lenne meg az az egyetlen olyan álláspont, amelynek egységében megőrződik az Egyház. Az Egyház fennmaradásához tehát szükséges, hogy egyetlen ember álljon az egész Egyház élén. Nyilvánvaló azonban, hogy Krisztus nem engedi meg, hogy szeretett Egyházából a szükséges dolgok hiányozzanak… Nincs tehát okunk abban kételkedni, hogy Krisztus rendelése szerint egyetlen ember áll az egész Egyház élén.

Szent Tamás ugyanebben a fejezetben úgy is érvel a pápaság szükségessége mellett, hogy az Egyház sem nélkülözheti a szerinte legtökéletesebb kormányzási formát, a monarchiát.

A pápa egész egyházra kiterjedő főségének és a tanításban való tévedhetetlenségének a dogmáit az 1. Vatikáni Zsinat fogalmazta meg, így nyilvánítva ki határozott formában azt, ami kezdettől fogva a hitletétemény része. Az Egyház kormányzati, jogi struktúrája tehát a monarchia, az Egyház feje a római pápa. Mint említettük, Szent Tamás szerint a legtökéletesebb kormányzási forma a monarchia. Ez nyilvánvaló, ha az ország királya szent, és ha szent és kiváló férfi ül Szent Péter trónján. De a történelem tanúsága szerint nem minden király volt szent és a pápák sem voltak mindnyájan kiválóak. A király szerepének fontossága sem kicsi, hiszen egy ország jóléte sok mindenben az ő személyén, az ő személyes tulajdonságain múlik, mégis összehasonlíthatatlanul fontosabb a pápa szerepe, mert kormányzása és tanítása az Egyház céljára, tagjainak örök üdvösségére vonatkozik, erre van hatással.

Felmerül a kérdés, hogy az ókori monarchiák világában élő Jézus (az athéni demokrácia kísérlete nem lehetett nagy hatással a későbbi Palesztina római provinciára) nem-e egy korhoz kötödő, mára már a demokrácia által meghaladott kormányzási formát választott, amikor Egyháza és Egyháza tagjainak sorsát az egész történelem folyamán oly erősen kötötte egy abszolút monarchiához, a pápasághoz. Az Egyházban ugyanis nyoma sincs a hatalmi ágak szétválásának: a pápa a legfőbb törvényhozó, bíró és végrehajtó az Egyház dogmatikailag szentesített „alkotmányában”. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy jogi értelemben a pápa hatalmának semmilyen korlátja nincs, a modern demokráciában sokszor számonkért „fékek és ellensúlyok rendszeréből” végső soron csak annyi van meg, amennyit a pápa jónak lát.

Hogyan vállalhatott Jézus Krisztus ekkora kockázatot? Hogyan köthette Egyháza sorsát oly szorosan ekkora hatalommal rendelkező gyarló emberekhez, akik koruknak gyermekei, akik jó vagy kevésbé jó pszichológiai, adottságokkal, jellemmel rendelkeznek? A kérdésre nem jó válasz az, hogy Isten gondoskodik arról, hogy pápa csak az lehessen, aki kiválósága alapján rendelkezik mindazokkal a képességekkel, életszentséggel, amelyek hivatalának betöltéshez szükségesek. Napjainkban ehhez hasonló válaszok jelen vannak a katolikus médiában és talán a katolikusok jelentős részének gondolkozásában is. Fr. Hunwicke blogjának ezen a blogon már hivatkozott bejegyzése tömören mutat rá, hogy ez az álláspont milyen szélsőségekhez vezet. Az egyik ilyen szélsőséges vélemény az, hogy ha egy pápa nem rendelkezik maradéktalanul a hivatalának betöltéséhez szükséges kiválósággal, akkor ő már nem is pápa (szedevakantizmus). A másik szélsőséges vélemény szerint pedig a megválasztott pápa szükségszerűen rendelkezik a hivatala betöltéséhez szükséges kiválósággal.

Visszatérve a Jézus Krisztus által vállalt kockázatra, a megtestesült Örök Ige biztos alapokra helyezte Egyházát, amelyet még egy pápa gyengesége sem tehet végleg tönkre. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy egyes pápák uralkodása nem jelenthet komoly problémát az Egyház szempontjából. Az egyháztörténelem is tud a pápaság mélypontjairól, amikor egyes pápák bűnös élete botránkoztatta meg az Egyházat vagy éppen a hitletétemény, a tanítás sértetlenségét biztosítani hivatott pápa vált bizonytalanná éppen a tanítás dolgában. I. Honoriusz pápa esete közismert ebből a szempontból. Az egyébként Rómában jól uralkodó, missziókat előmozdító pápa a monotheléta eretnekséggel (eszerint Jézus Krisztusnak csak egy akarata van) kapcsolatban a császár téves közvetítési kísérleteit elfogadva az eretnekség gyanújába került, és később őt a hatodik egyetemes zsinat, a 3. Konstantinápolyi Zsinat elitélte.   Ez a példa is mutatja, hogy bizony még az egyéb területeken kiváló pápa is ki lehet téve tanbeli tévedéseknek, tévedések gyanújának.

Az Egyházzal szembeni különleges isteni gondviselést tehát nem lehet olyan merev automatizmusként elképzelni, amelynek hatásaként az Egyháznak csak szent és kiváló pápái lehetnek. Isten megengedi azt, hogy még egy pápa is lehet gyenge, bizonyos szempontból tökéletlen ember, és ez még akár az Egyház életében is okozhat problémákat, gondokat. Azt viszont nem engedi meg Isten, hogy Fiának Egyháza végleg összeomoljon, megszűnjön az üdvösség szentsége lenni a világ számára. Az isteni gondviselés eszköze ebben pedig éppen a pápaság.

Fentebb beszéltünk arról, hogy a pápai hatalommal szemben semmilyen jogi értelemben vett „fékek és ellensúlyok rendszerének” nincs helye. Dogmatikai értelemben mégis léteznek ilyen „fékek és ellensúlyok”. Amint erre napjainkban többen felhívják a figyelmet, az 1. Vatikáni Zsinat a pápai tévedhetetlenség dogmáját is kimondó Pastor Aeternus hittani rendelkezése írja (DH 3070):

Péter utódai ugyanis nem abból az okból kapták a Szentlélekre vonatkozó ígéretet, hogy annak kinyilatkoztatása nyomán új tanítást hozzanak nyilvánosságra, hanem, hogy segítségével az apostolok által átadott kinyilatkoztatást, vagyis hitletéteményt szentül őrízzék, és helyesen magyarázzák.

A pápa tehát nem taníthat akármit. Először is tanításbeli illetékessége elsősorban a hit és az erkölcs dolgaira vonatkozik. A világ helyzetével, állapotával, politikai megoldásokkal stb. kapcsolatos pápai kijelentések tehát meghaladhatják a Tanítóhivatal illetékességét. Ez nem jelenti azt, hogy ezekkel a dolgokkal kapcsolatban hallgatnia kell, de nem árt, ha a szoros értelemben vett hit és erkölcs témáit meghaladva fokozott óvatosságot tanúsít. Előfordulhat, hogy egy helyzet megítélésében téved, mert  ezt nem szükségszerűen látja át teljes egészében, ennek csak egy részletét veszi figyelembe. Azt hiszem, ma már ötven évvel a 2. Vatikáni Zsinat után nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy a zsinat néha optimista helyzetmegítélése nem mindenben igazolódott.

Világosan meg kell különböztetni a hivatal gyakorlását a hivatal gyakorlójának világról való általános véleményétől, de sokszor még személyes, egy adott teológiai irányzathoz kötödő álláspontjaitól is. Benedek pápa a Názáreti Jézusról szóló könyvének előszavában írja: „Minden bizonnyal nem kell külön mondanom, hogy ez a könyv semmiképpen nem tanítóhivatali aktus…Így mindenki szabadon ellentmondhat nekem”  (Joseph Ratzinger- XVI. Benedek: A Názáreti Jézus I. Szent István Társulat 2007, 18. o.) Napjaink médiájában, sőt egyházi médiájában is ez a megkülönböztetés sokszor hiányzik. Ugyancsak a tanítóhivatal gyakorlójának a feladata a tanítás világossága, ennek elhelyezése az Egyház egyetemes tanításában, az egyértelműségre való törekvés, a többértelműség elkerülése.

Ha pedig a pápa tanítása hit és erkölcs dolgában szemmelláthatóan ellentmondásban van elődei tanításával és mindenekelőtt az Egyház által áthagyományozott hitletéteménnyel, akkor a pápa tanítását ebben a vonatkozásában nem szabad követni. Világosan kell azonban látni, hogy a pápa nem szűnik meg ezáltal pápa lenni, senkinek, semmilyen intézménynek nincs joga a pápát lemondatni. Az így előálló nehéz helyzetet az isteni gondviselés megengedte, ez próbatétel az ebben a helyzetben lévőknek. Ez a helyzet rendkívül nehéz, mert éppen az Egyház legfőbb tanítójának tanításával kapcsolatban van probléma. Amikor kifejezetten a tévedhetetlenségére hivatkozva tanít a pápa (vagy a püspökök testülete vele egységben), tanítását isteni és katolikus hittel (fides divina et catholica) kell fogadni (CIC 750. kán.). Az egyházjog szerint a Tanítóhivatal tanítását akkor is az értelem és az akarat vallásos meghajlásával (religiosum intellectus et voluntatis obsequium) kell fogadni, ha ez nem akar végleges tanítást adni (CIC 752. kán.).

Az egyházjog fenti megfogalmazásai is megvilágítják, hogy milyen súlya van a tanítóhivatali megnyilvánulásoknak. Sajnos, ma már ki lehet jelenteni, hogy a 752. kánont a teológusok, a egyházi hierarchia egyes tagjai az elmúlt évtizedekben többször nem vették figyelembe. Ennek a magatartásnak még a Vatikáni Rádió is hangot adott. Azt is lehetne mondani, hogy az elmúlt évtizedekben az (új) egyházjog 752. kánonja „relativizálódott”. Ennek a folyamatnak Ferenc pápa előtt talán azon irányzatok képviselői voltak a részesei, akik most Ferenc pápát támogatójuknak tekintve más irányzatok részéről helytelenítik ezt a magatartást.

A legnehezebb arra kérdésre válaszolni, hogy mi a teendő, amikor a Tanítóhivatal egy dokumentuma (szándékosan?) nyitva hagy olyan értelmezési lehetőségeket, amelyek szemben állnak az Egyház hitével. Leginkább ekkor találkozunk azzal a kockázattal, amelyről a bejegyzés címe is szól. A Hittani Kongregáció 1990-ben (Joseph Ratzinger bíboros vezetése alatt) kiadott, a teológusok hivatásáról szóló Donum Veritatis kezdetű instrukciója erről a helyzetről is beszél. A dokumentum megállapítja, hogy előfordulhat az, hogy a Tanítóhivatal bizonyos dokumentumai hiányosságokat tartalmaznak. Ennek oka lehet az, hogy a pásztorok és tanácsadóik nem mindig látták közvetlenül a felmerülő kérdés minden vonatkozását és a kérdés bonyolultságát (24). Ezekben az esetekben a teológus feladata az, hogy jóhiszeműen, a Tanítóhivatal iránti lojalitással törekedjen a felmerülő nehézségek megoldására. Ha ez mégsem sikerül, akkor ezt közölje a Tanítóhivatallal, ellenvetései ugyanis igazi előrehaladáshoz vezethetnek, a Tanítóhivatalt arra ösztönözhetik, hogy ez a tanítást még elmélyültebben, alkalmasabb érveléssel adja elő (30). (Az Amoris Laetitia apostoli buzdítást megelőzően és ezt követően tanúi lehettünk a fentiekben leírt teológusi magatartásnak.) Az instrukció megjegyzi, hogy ilyen esetekben a teológusnak tartózkodnia kell a tömegmédiához fordulástól, mert a tanbeli kérdések tisztázását és az igazság szolgálatát nem a tömeg hangulatának a nyomása segíti elő (30). Sajnos, ezt a figyelmeztetést nem mindig vették figyelembe, és a világi média szinte a 2. Vatikáni Zsinattól kezdve folyamatosan véleményformáló akar lenni a katolikus hit és erkölcs kérdéseiben.

Az internet által okozott információs robbanás 1990-ben még nem volt érzékelhető. Ma az internet által szinte mindenki nem túlzottan nagy erőfeszítés árán olyan fórumhoz juthat, amelyet elvileg mindenki elérhet. Az Egyház tagjai, hivatásos és kevésbé hivatásos „teológusok” számára az ezzel a lehetőséggel való élés csak felelősséggel történhet. A sokak által elítélt öncenzúrának itt bizony valamilyen szinten helye van, különösen akkor, ha tanítóhivatali dokumentumokról van szó. Ugyanakkor arról sem szabad elfeledkezni, hogy a Tanítóhivatal majdnem 2000 éves intézmény, amelynek fő feladata a hitletétemény őrzése és magyarázata, így ezzel nem kerülhet ellentmondásba a Tanítóhivatal egyetlen napjainkban kiadott dokumentuma vagy ennek értelmezése sem. Azt kell tehát mondanunk, hogy az öncenzúra alapjául nemcsak a közelmúltban megjelent, különböző szintű tanítóhivatali dokumentumok szolgálnak, hanem az egész hitletétemény, amint azt az Egyház a századokon keresztül őrzi.

 

Haladók és ultrakonzervatívok az Egyházban

Az utóbbi időben ez a blog ritkábban foglalkozott egyházpolitikai kérdésekkel. Inkább az Egyház folytonosságában fejlődő, előzményeit nem megtagadó, Aquinói Szent Tamás nyomában járó filozófia, teológia témáival foglalkoztunk. Most azonban megint egyházpolitikai témára kerül sor a Vatikáni Rádió honlapján megjelent egyik írással kapcsolatban. Az írás használja a haladó és (ultra)konzervatív kategóriákat. Már most meg szeretném jegyezni, hogy a cikk fenti, ideológiai szinezetű kategorizálását nem érzem helyénvalónak. Sajnos egyre inkább, ahogyan az idő halad, a heterodox-ortodox kategorizálás tűnik a helyesnek. A lappangó heterodoxia a tanítóhivatal által elítélt vélemények szintjéről egyre inkább a hivatalos, Vatikáni Rádió által is képviselt állásponttá válik. Azt hiszem, látható az a törekvés, hogy  Ferenc pápa környezetének, Ferenc pápa körül meghúzódó csoportoknak az elmúlt évtizedekben sokszor a tanítóhivatal által problematikusnak nyilvánított véleményével nem egyező véleményeket kiszorítsák az Egyházból, ezeket Egyházon kívüli véleményeknek nyilvánítsák.

Ez a tendencia jól tettenérhető az írás következő mondatában is: „Ez az ultrakonzervatív irány, már a II. vatikáni zsinattal is szembeforduló Lefebvre érsek és szakadár követői, a X. Pius Testvériség makacs ellenállását követi”. A szerző nem veszi tudomásul azt, hogy akikről szó van, éppen hogy nem Lefebvre érsek követői. Az igaz, hogy az ember néha irigykedve gondol a Szent X. Piusz Papi Testvérületre (ez a hivatalos név, a szerző még a „szent” jelzőt is kihagyja), akiknek a maguk körében nem kell szembenézni azzal a zavarral, amivel napjaink egyházában találkozunk. Bizonyos szempontból könnyű lenne kijelenteni, hogy felejtsük el ezt és tekintsük a Szent X. Piusz Papi Testvérületet a mi közösségünknek. Ez azonban éppen a megbélyegzett „ultrakonzervatívok” számára lehetetlen, akik ragaszkodnak a hitletétemény sértetlenségéhez, az 1. Vatikáni Zsinat dogmáihoz és így nem szakadhatnak ki Ferenc pápa joghatósága alól. Inkább vállalniuk kell a nehéz helyzetet és azt a nem könnyű feladatot hogy hűségesek maradjanak az Egyház örök tanításához és engedelmesen megmaradjanak az Egyház hierarchiájának egységében. Valamilyen szakadást ugyanis bizonyos értelemben véve már valóságnak lehet tekinteni. Az álláspontokban, a (például gyóntatási) gyakorlatban olyan ellentétek tapasztalhatóak, amelyek már összeférhetetlenek az Egyház tanításának egységével. Különben is, Ferenc pápa sűrűn idézett mondása szerint az idő fontosabb a térnél. Ezt alkalmazva, az egységet az időben is kell nézni, ez az egység nem csak egy adott pillanat térbeli egysége, hanem az a folytonosság, amely Jézus Krisztustól vezet a ma egyházáig.

Hogy ez a belső szakadás egyszer valóságos egyházszakadássá válik-e, nem tudjuk. Ennek van valószínűsége, de ez nem az „ultrakonzervatívok” miatt van így, hanem talán ez éppen akkor fog bekövetkezni, amikor Ferenc pápa egyik utóda a hitletétemény sértetlenségének szükségességét felismerve fog eljárni, ezt viszont azok, akik szinte hivatásszerűen a hitletétemény, a dogmák határán „partizánkodnak”, ezek súlyának csökkentésére törekednek, már nem fogják elfogadni. A jövőt azonban csak az isteni mindentudás látja.

Egy pár mondatban még visszatérünk a Szent X. Piusz Papi Testvérülethez. Ők Ferenc pápa szerint katolikusok. Lefebvre érsek jogtalan püspökszentelése nem lehet követendő út. Azt persze nem tudjuk még pontosan, mi történt azokban az időkben, amikor Joseph Ratzinger bíboros szinte az utolsó pillanatig közvetíteni próbált a pápa és Lefebvre érsek között. XVI. Benedek pápa felmentette a jogtalanul felszentelt püspököket a kiközösítés terhe alól, ami persze nem jelenti a helyzet végleges rendezését. Ennek ellenére néha úgy látszik, hogy ők mégis inkább az Egyház tanításának az egységében vannak, mint azok az egyházi hierarchia magas fokán állók, akik kétértelmű (sőt néha már nem is annyira kétértelmű) megnyilatkozásaik által rombolják az Egyház hitét. A Szent X. Piusz Papi Testvérület papjainak száma egyébként ebben az évben elérte a hatszázat, míg Európa bizonyos részein a papság kihalása egyre inkább realitás.

Maga az írás közvetlenül az Amoris Laetita buzdítás visszhangjával foglalkozik és ezzel kapcsolatban Szabó Ferenc jezsuita atya, akitől az írás származik, hivatkozik a témáról írt könyvére és Török Csaba atya erről írt „szakszerű ismertetésére”. Török Csaba atya szakszerűségével kapcsolatban egy idézet az egyik vele készített, szinódusról szóló interjúból:

Az nem merül fel, hogy szentségi házasságon kívüli párkapcsolatban élők áldozhassanak. Erről a kérdésről, a második szentségi házasság lehetőségéről, vagyis a házassági állapot egyházi rendezéséről szól a bíborosok vitája. Kasper szerint igen, Müller és Pell szerint nem lehetséges.

Látszik, hogy itt a bíborosok vitájának teljes félreértésről van szó. Sajnos éppen Kasper bíboros részéről merült fel a házasságon kívüli párkapcsolatokban lévők áldozáshoz engedése bizonyos feltételek között. Azt ugyanis senki sem vonta kétségbe, hogy a szentségi házasságban élők áldozhatnak. Maga Szabó Ferenc atya is megállapítja egy másik írásában, hogy nem erről van szó:

Történt itt egy kis előrelépés a Familiaris consortióhoz viszonyítva az elvált és újraházasodottak egyházi integrálását, bonyolult helyzetük megkülönböztetését, illetve egyedi estekben – különböző feltételekkel, penitenciatartás után – szentségekhez járulását illetően.

A fenti, az álláspontok zavarosságát, logikátlanságát illusztráló kis kitérő után térjünk vissza ismét az eredeti íráshoz, amelyben Szabó Ferenc atya így idézi a könyvét méltató Török Csaba atyát:

[a könyv] Bevezet minket a viták, a kételyek és kérdések birodalmába, egészen azokig a problematikus pontokig, amelyek a mai napig diszkussziókat gerjesztenek: ilyen a Humanae vitae kezdetű enciklika, vagy II. János Pál morális tanítóhivatalának értékelése, megítélése.

Önkéntelenül is felmerül a kérdés, hogy ha a tanítóhivatal Ferenc pápát megelőző megnyilatkozásaival kapcsolatban helye van a „problematikus pontok” (Humanae Vitae és a meg nem nevezett Veritatis Splendor enciklikák) diszkussziójának, akkor miért nézik ezt rossz szemmel Ferenc pápa megnyilatkozásai esetében. Ha valaki az „utolsó parancs érvényes” katonai álláspontjára helyezkedik, annak azt is kellene tudnia, hogy az éppen most utolsó parancs abszolút értelemben nem az utolsó. Valójában ez az elv a tanítóhivatal súlytalanná válásához, relativizálásához vezet. Az Egyházat egy olyan emberi közösségnek tekinti, amely csak azt képes felismerni, hogy mit diktál egy adott helyzet. Így az Egyházra persze már nincs igazán szükség, vannak egyéb, emberi alapokon álló nemzetközi szervezetek.

Befejezésül még egy részlet az írásból. Szabó Ferenc atya írásában egy francia nyelvű folyóiratból, a Documentation Catholique-ből idéz:

Az erkölcsi normák nem változnak, de igenis változik a mi viszonyunk a normákhoz /amelyeket konkrét helyzetekben követünk/. És semmit sem lehet véglegesnek tekinteni a keresztény életen és a szentségeken kívül. Ebben a keretben, a morális (erkölcs) nem arról szól, hogy tudjuk: mi szabad vagy megengedett, hanem hogy miként tudunk jobban megfelelni annak, amit Isten elvár tőlünk. 

Ez az idézet sok mindent elárul. (Azt persze megmagyarázhatná, hogy miért tesz kivételt a szentségekkel kapcsolatban.) Világos az idézetből, hogy például nincsenek dogmák, amelyek hitigazságokra vonatkozó végleges kijelentések. Csak azt kell figyelni, „amit Isten elvár tőlünk”. Arra a kérdésre azonban nem kapunk választ, hogy honnan tudjuk, hogy Isten mit vár el tőlünk.

Másik érdekes kijelentés az, hogy „az erkölcsi normák nem változnak, de igenis változik a mi viszonyunk a normákhoz”. Ez mintegy „cseppben tengerként” tükrözi azt a terjedőben lévő álláspontot, hogy vannak ugyan erkölcsi normák, törvények, egyházi tanítás, de ezek mintegy fölöttünk lebegnek, elszakadva a pasztorális gyakorlattól, a mindennapi élettől, tehát nyugodtan lehet ezek figyelembevétele nélkül vagy ezeket eltorzítva eljárni. Ha pedig ezt az eljárást mégis valamilyen értelemben igazolni akarjuk, akkor a szöveg szerint a „megkülönböztetés” szót kell használni, vagy azt kell hangsúlyozni, hogy az idő fontosabb a térnél, vagy új dinamikáról kell beszélni, vagy azt kell mondani, hogy Ferenc pápa így reformálja meg az Egyházat. A lényeg tehát az, hogy vannak ugyan isteni, erkölcsi és egyházi törvények stb, de ezek „gumiból vannak”, nyugodtan feszíthetjük őket akár az ellentmondásig.

Boldog IX. Piusz pápa, Szent X. Piusz pápa, könyörögjetek érettünk!

Értelmes válaszok után kutatva

Görföl Tibor a huszadik századi katolikus teológia kiváló szakértője, Hans Urs von Balthasar magyar fordítója interjút adott az Új Embernek a teológia mai helyzetéről „Értelmes válaszok után kutatva” címmel. (Az interjúból részleteket közöl a Mandiner.keresztény portál is.) Görföl Tibor a katolikus teológia három nagy korszakát említi. Ezek a nagy korszakok a 3-4., a 12-13. és a 19-20. századokban voltak. Megjegyzi, hogy napjainkban nincs olyan nagy teológus, aki Yves Congar-hoz, Karl Rahner-hez vagy Hans Urs von Balthasar-hoz mérhető lenne. Azt hiszem Görföl Tibor helyzetértékelése mellett érdekes lehet  például Joseph Thomas White domonkos teológus értékelése is a mai katolikus teológiáról.

Szerintem az első nagy korszakot inkább a 4-5. századra lehetne tenni. Ez a korszak Szent Atanáz, Szent Vazul, Nazianzoszi Szent Gergely, Nisszai Szent Gergely, Alexandriai Szent Cirill, Szent Ágoston korszaka, egyben a nagy szentháromsági és krisztológiai zsinatok korszaka is. Nem lehetetlen, hogy az interjúban a 3. század Origenész miatt van kiemelve, hiszen ennek a századnak a legkiemelkedőbb teológusa kétségtelenül Origenész volt. Ő valóban úttörő volt, lényeges előzmények nélkül, elsőként teremtett új teológiai szintézist. Így nem meglepő, hogy szintézise vitatható elemeket is tartalmaz. Az Origenésznek tulajdonított vitatható állítások még évszázadokon keresztül  foglalkoztatták a teológusokat és a zsinatokat. Egyébként bizonyos rokonszenv Origenész irányában felfedezhető a modern teológiában is. Ennek oka talán az, hogy tényleg lehet párhuzam Origenész és a modern teológia között. Origenész teológiai szintézisének nem volt vele összemérhető előzménye. A huszadik század új teológiája határozottan elutasította az Egyház addigi, hivatalosnak tekinthető, szemináriumokban, katolikus egyetemeken oktatott teológiáját. Ez a heves elutasítás egy olyan folytonosságot tört meg viszonylag rövid időn belül, amelyre  az Egyház történetében még nem volt példa. Így a modern teológia némileg hasonló helyzetbe került, mint annak idején Origenész, de most  az új teológia (nouvelle theologie) maga fosztotta meg magát közvetlen előzményeitől. A skolasztikus filozófia elutasításával létrejött az a filozófiai „vákum” is, amelynek hatása még most is érezhető és amelyről Szent II. János Pál pápa Fides et ratio enciklikája is szól.

Persze a teológia nem lehet meg filozófia nélkül, ezért a skolasztika háttérbeszorítása után a lényegében kereszténység utáni filozófiák hatása alá került. Az újkori európai filozófia ugyanis egyre inkább ilyen filozófiává vált. Természetesen nem lehet minden újkori filozófust kereszténység utáni filozófusnak nevezni, de az újkori filozófia lényegében a kereszténységtől eltávolódva járta és járja a maga útját. Ezen a ponton látszik leginkább a 20. századi teológiai „fellendülés” és a középkor aranykorának tekinthető 13. század közti különbség. A görög filozófia arisztotelészi ága ekkor találkozott a kereszténységgel, a kinyilatkoztatott vallással. Ezt a filozófiai hagyományt a kereszténység befogadta, hiszen ez a pogányságtól az egyetlen Isten felé haladt, még ha a teremtő Istenig nem is minden vonatkozásában jutott el. Az Isten felé haladó pogány filozófia „megkeresztelhető”, a huszadik századi új teológia azonban a kereszténységtől fokozatosan távolodó Európa filozófiájának hatása alá került. A kereszténység utáni, az ezt elhagyó súlyosabb helyzetben van, mint az, aki még a kereszténység előtt áll.

Görföl Tibor a teológia 19-20. századi nagy korszakáról beszél, de nem derül ki az interjúból, hogy mit jelent ebből a szempontból a 19. század. Az általa említett teológusok munkásságuk nagy részét a huszadik század második felében fejtették ki. A 19. századdal kapcsolatban két dolgot említenénk meg. Ezt a századot egyrészt jellemzi a  modernizmus kezdete, másrészt XIII. Leó nagy jelentőségű Aetereni Patris enciklikája. XIII. Leó, fölismerve a modern filozófia keresztény használatra való alkalmatlanságát, felhívta a figyelmet Aquinói Szent Tamás életművére, amelyet alkalmasnak ítélt arra, hogy továbbra is a katolikus filozófia és teológia vezérfonala legyen. A 2. Vatikáni Zsinatot követően az új teológia jelentős többséggel elutasította ezt a megközelítést, de a Szent Tamást követő tomista iskola nem tűnt el. A mai európai teológiai köztudat kétségtelenül elsősorban az új teológia hatása alatt áll. Görföl Tibor a következő idők fő feladatát az új teológia kiemelkedő egyéniségei életművének a feldolgozásában látja. Meggyőződése szerint „még meg sem értettük őket igazán. Ha megértettük volna a felvetéseiket, nem így nézne ki a kereszténységünk”.

Görföl Tibor a latin teológiai hagyományban problematikusnak látja a „vélt vagy valós keresztközpontúságot”. Ezzel kapcsolatban így ír:

A megváltás központi eleme a szenvedés és a kereszt lett, a feltámadás pedig ezt igazolta, mint­egy utólag. A hagyományos teológia nagyon keveset mondott Jézus megdicsőült emberségéről, arról, hogy ennek milyen jelentősége van az ember üdvössége és Istenhez fűződő viszonya szempontjából. Ide vezethető vissza az is, hogy Nyugaton a szentségimádás és az Eucharisztia őrzése annyira hangsúlyossá vált. Mivel Jézus feltámadott életének nem tulajdonítottak jelentőséget, ezért ittléte a szentségi jelenlétre korlátozódott.

Azt hiszem a  fenti sorok a hagyományos teológia ismeretével kapcsolatos némi hiányra engednek következtetni. Ez egyébként nem ritka jelenség, mintha a 2. Vatikáni Zsinat előtti egyház liturgikus, tudományos életét valamilyen damnatio memoriae sújtaná. Előfordul, hogy olyasmit hiányolnak a régi teológiában, amiről ott azért nem esik olyan sok szó, mint napjainkban, mert nyilvánvaló és magától értetődő dolgokról volt szó. Az igazán meglepő, megrendítő dolog a hit oldaláról nézve mégis az Ige megtestesülése és érettünk való szenvedése. Ezek ismeretében Jézus feltámadása szinte szükségszerű esemény (ezzel a témával foglalkozik a blog egy régebbi bejegyzése). A hagyományos teológia következetesen vallja, hogy Jézus Krisztus életének, szenvedésének minden cselekedete, eseménye végtelen megváltói értékkel rendelkezik. Jézus Krisztus feltámadása és feltámadásunk, üdvösségünk közti kapcsolattal foglalkozik egyébként Aquinói Szent Tamás Summa-jának az a részlete, amelynek fordítását közöltük a blogon. Húsvétkor Jézus Krisztus bűn és halál feletti győzelmét ünnepeljük, amint ezt a húsvéti vigilia éneke (Exultet) és húsvét hetének a szekvenciája (Victimae paschali) kifejezi. A húsvét egyben igazolása is annak, hogy a keresztény hit nem elmélet, hanem az üres sír és a testében feltámadt Jézus Krisztussal való valóságos találkozások által bizonyított valóság.

A szentségi jelenlét igazi jelentősége akkor bontakozik ki, ha tudjuk, hogy ki a transzcendens, emberi igyekezet által lényegében elérhetetlen, fölfoghatatlan Isten és ki Jézus Krisztus, akinek a teste valóságosan van jelen a kenyér és bor színe alatt. Így nem fenyeget az a veszély, hogy a szentségi jelenlét és a szentmise áldozatának jelentősége háttérbe szorítja Jézus más jelenléteit. Jézus Krisztus szeretetének ajándéka, a szentségi jelenlét ugyanis ezek alapja és csúcspontja. A kereszténység lényege a Krisztus-központúság, ezért hitünk alapja a megtestesülés és a megváltás. A latin teológia és liturgia fejlődésében ez különösen nagy helyett kap, ennek következetes végiggondolása vezet el az Oltáriszentség tiszteletéhez,  a Jézus Szíve tisztelethez, Isten Anyjának, Máriának a tiszteletéhez.

Lehet, hogy a modern teológiában néha hiányzik Isten transzcendenciájának teljes és következetes végiggondolása, és éppen emiatt itt nem mindig a megtestesülés és a megváltás van a középpontban. Ha Isten az ember alapvető transzcendentális tapasztalatában már valamilyen módon jelen van, akkor a megtestesülés és megváltás jelentősége halványulhat, jóllehet ez esetleg nem tudatosan, hanem csak a „háttérben” történik.

Ismét egy idézet az interjúból:

Mások szerint nem történt ilyen radikális esemény a kereszten, hanem valami kinyilvánult, és ez bír megváltó erővel. Karl Rahner úgy vélte, Jézus végsőkig tartó engedelmességében válik nyilvánvalóvá az, hogy Isten valóban az ember üdvössége akar lenni. Jézus maradéktalan önátadását ismeri és fogadja el Isten a feltámadással. Ebben az értelemben Jézus halála és feltámadása ugyanaz az esemény. Aki a keresztre és a feltámadott Jézusra néz, tulajdonképpen ugyanazt látja. Ahogyan Isten elfogadja Jézus önátadását, úgy fogadja el az ember önátadását is, s így Jézus feltámadása mások számára is a feltámadás ígérete lesz.

Mint már említettük, a hagyományos teológiai szerint Jézus életének minden tette és eseménye végtelen megváltó erővel rendelkezik. Ennek az az oka, hogy az a személy,  aki a tetteket véghezviszi, aki a kereszthalált elszenvedi, az Ige, aki Isten. Így a Szentháromság üdvözítő cselekedete Jézus Krisztus emberi cselekedetein, szenvedésén, feltámadásán keresztül valósul meg, ezek mintegy eszköz és minta szerinti okok, okai üdvösségünknek. Jézus kereszthalála engesztelő áldozat volt, amint azt a trienti zsinat kifejezetten tanítja a szentmise áldozat voltával együtt (DH 1743).

Görföl Tibor az anyagi világ jövendő megdicsőülésével kapcsolatban fontosnak tartja, hogy a teológia lépést tartson „a kozmológia és az elméleti fizika eredményeivel”. Lehet, hogy ebben a megállapításban a huszadik század közepének felfogása jelentkezik, amely felfogásnak legjellegzetesebb megnyilvánulása  talán Teilhard de Chardin átteologizált fejlődéselmélete. Valójában a természettudományok és a teológia között nem olyan erős a kapcsolat, mint annak idején gondolták. Van viszont egy meglehetősen elhanyagolt terület, ahol már erősebb kapcsolatokról lehetne és kellene beszélni: ez pedig a keresztény filozófia természetbölcselete, tudományelmélete és a természettudományok közötti kapcsolat. Ha a természettudományokkal elsősorban nem ezen keretek között foglalkozunk, hanem a teológiában, akkor fennállhat az „átteologizálás” veszélye.

Azt hiszem, hogy az új teológia huszadik századi mesterei (különösen Karl Rahner) és Origenész között tényleg van analógia. Ahogyan Origenész „megdolgoztatta” évszázadokon keresztül a tanítóhivatalt és a teológiát, hasonló lehet a helyzet a jövőben is, ha nem is éppen napjainkban. A teológia megújulásának a folytonosság alapján kell történnie, az előzmények megtagadása nélkül.