Athanasius Schneider püspök a 2. Vatikán Zsinat értelmezéséről és az Egyház válságáról

A Rorate Coeli blog tette közzé Athanasius Schneider, astana-i (Kazahsztán) segédpüspök írását a 2. Vatikáni Zsinat értelmezéséről és az Egyház mai válságáról. A blog nem csak felhatalmazza olvasóit az írás teljes terjedelemben való közlésére, hanem erre kifejezetten bátorítja őket. Az alábbiakban az érdekes írás fordítását közöljük.

A 2. Vatikáni zsinat értelmezése és ennek kapcsolata az Egyház mai válságával

Az Egyház mai, előzmények nélküli válságos helyzete összehasonlítható azzal a 4. századi egyetemes válsággal, amikor az arianizmus megfertőzte a püspökségek túlnyomó részét és az arianizmus az Egyház életében uralkodó helyzetbe került. A jelenlegi helyzettel egyrészt a realitások talaján állva kell foglalkoznunk, másrészt ezt természetfölötti lelkülettel kell tennünk – anyánk, az Egyház iránti mély szeretetből, aki a félelmetes és mindenre kiterjedő tanbeli, liturgikus és lelkipásztori bomlás miatt Krisztus szenvedését szenvedi el.

Meg kell újítani hitünket abban, hogy az Egyház Krisztus biztonságot jelentő kezeiben van, és hogy Ő mindig közbelép azokban a pillanatokban, amikor az Egyház hajója felborulni látszik. Napjainkban nyilvánvalóan ez a helyzet.

A 2.Vatikáni Zsinattal kapcsolatban el kell kerülnünk két szélsőséges álláspontot: a zsinat teljes elutasítását (amint ezt a „szedevakantisták” és a Szent Piusz Társaság, SSPX egyes részei teszik) és mindannak a tévedhetetlennek tartását, amit a zsinat mond.

A 2. Vatikáni Zsinat törvényesen összehívott zsinat volt a pápák elnökletével, nekünk tisztelettel kell lennünk ezen zsinat iránt. Ez azonban nem jelenti, hogy el vagyunk tiltva attól, hogy egyes dolgokkal kapcsolatban jól megalapozott kételyeinket és tisztelettel kifejezett tökéletesítési javaslatainkat elmondhatnánk az Egyház teljes hagyományára és a Tanítóhivatal változatlan tanítására támaszkodva.

A Tanítóhivatal évszázadokon átívelő hagyományos és változatlan tanbeli kijelentéseinek elsőbbségük van, és ezek a kijelentések a későbbi tanítóhivatali kijelentések pontosságát illetően ellenőrző kritériumok. A Tanítóhivatal új kijelentéseinek elvileg pontosabb és világosabb kijelentéseknek kell lenniük, de semmiképpen sem megengedett, hogy ezek kétértelmű és nyilvánvalóan az előző tanítóhivatallal szembenálló kijelentések legyenek. A 2. Vatikáni Zsinat kétértelmű kijelentéseit a teljes hagyomány és az Egyház állandó Tanítóhivatala kijelentéseinek megfelelően kell olvasni és értelmezni.

Kétség esetén az állandó Tanítóhivatal kijelentései (az előző zsinatok és a pápák dokumentumai, amelyek tartalma igazolja, hogy ezek ugyanabban az értelemben a századokon keresztül biztos és ismételt hagyományt tartalmazzák) elsőbbséget élveznek a 2. Vatikáni Zsinatnak azokkal az objektíve kétértelmű és új kijelentéseivel szemben, amelyeket nehéz összhangba hozni az állandó és ezt megelőző Tanítóhivatal bizonyos kijelentéseivel (ilyenek például: az államok kötelessége, hogy nyilvánosan tiszteljék Krisztust, minden emberi társaság Királyát; a püspöki kollegialitás igazi jelentése a péteri primátussal és az Egyház egyetemes kormányzásával kapcsolatban; az összes nem-katolikus vallás káros volta és veszélyessége az üdvösségre).

A 2. Vatikáni Zsinatot úgy kell látnunk és fogadnunk, amilyen ez és amilyen ez valójában volt: mint egy elsődlegesen lelkipásztori zsinatot. Ennek a zsinatnak nem volt szándéka új tanításokat adni vagy ilyeneket definitív formában előterjeszteni. A zsinat kijelentéseiben főleg az Egyház hagyományos és állandó tanítását erősítette meg.

A 2. Vatikáni Zsinat néhány új kijelentésének (például kollegialitás, vallásszabadság, az ökumenikus és vallás-közi párbeszéd, a világhoz való viszony) nincs definitív jellege, és minthogy szemmelláthatóan valójában nincsenek összhangban a Tanítóhivatal hagyományos és állandó kijelentéseivel, ezeket ki kell egészíteni pontosabb magyarázatokkal és doktrinális jelleget tükröző mellékletekkel. A „folytonosság hermeneutikája” elvének vakon való alkalmazása ugyancsak nem segít, minthogy ezáltal erőltetett értelmezések születtek, amelyek nem meggyőzőek és amelyek nem segítenek a katolikus hit változatlan igazságainak  világosabb megértésében, ezeknek konkrét alkalmazásában.

Voltak már esetek a történelemben, amikor bizonyos egyetemes zsinatok nem definitív kijelentéseit később – hála a higgadt teológiai vitáknak – finomították és csöndben kijavították (például Firenzei Zsinat kijelentéseit az egyházi rendet illetően, amelyek szerint a szentség anyaga az eszközök átadása, miközben a biztosabb és folytonos hagyomány szerint elegendő a püspök kézrátétele, amint ezt végül XII. Piusz pápa megerősítette 1947-ben). Ha a Firenzei Zsinat után a teológusok vakon alkalmazták volna a „folytonosság hermeneutikájának” az elvét a zsinat ezen konkrét kijelentésére (amely objektíve téves), védelmezve azt a tételt, hogy az eszközök átadása, mint az egyházi rend szentségének anyaga összhangban van az állandó Tanítóhivatallal, valószínűleg nem alakult volna ki a teológusok között az az egyetértés az igazsággal kapcsolatban, amely szerint az egyházi rend szentségének az igazi anyaga csak a püspök kézrátétele.

A 2. Vatikáni Zsinat kétértelmű és téves értelmezéseket okozó kijelentéseivel kapcsolatban az Egyházban ki kell alakulnia a tanítással kapcsolatos viták nyugodt légkörének. Az ilyen tanítással kapcsolatos vitákban nincs semmi botrányos, hanem ellenkezőleg, ezek hozzájárulnak az Egyház változatlan hitletéteményének biztosabb és sértetlenebb megtartásához és kifejtéséhez.

Nem szabad úgy a középpontba állítani egy bizonyos zsinatot, hogy ezt abszolútizálják és egyenlővé tegyék Isten szóban (Szenthagyomány) és írásban (Szentírás) átadott igéjével. Maga a 2. Vatikáni Zsinat helyesen mondja (vö. Dei Verbum, 10), hogy a Tanítóhivatal (a pápa, a zsinatok, a rendes és általános tanítóhivatala) nincs Isten igéje felett, hanem ez alatt van, ennek van alávetve és csak ennek szolgája (Isten szóban átadott igéje = Szenthagyomány, Isten írásban átadott igéje = Szentírás).

Objektíven nézve a Tanítóhivatal (pápák és zsinatok) definitív jellegű kijelentései nagyobb értékkel és több súllyal rendelkeznek, mint a lelkipásztori jellegű kijelentések, amelyeknek természetüknél fogva tulajdonságuk, hogy változtathatóak, időlegesek, történelmi körülményektől vagy egy bizonyos időszak helyzetétől függőek. Ez a helyzet a 2. Vatikáni Zsinat kijelentéseinek nagyobbik részével.

A 2. Vatikáni Zsinat eredeti és értékes hozzájárulásai: az Egyház minden tagjának egyetemes hivatása van a szentségre (Lumen Gentium 5); Mária Egyházban való központi szerepéről szóló tanítás (Lumen Gentium 8); a világi hívek fontos szerepe a katolikus hit védelmében és terjesztésében, feladatuk az evangelizálásban és az ideiglenes javak megszentelésében az Egyház örök felfogása szerint (Lumen Gentium 4); Isten imádásának az elsőbbsége az Egyház életében és a liturgiában (Sacrosanctum Concilium, 2, 5-10).

Ezek – Mária szerepe, a hívek személyes életének megszentelése, a világ megszentelése az Egyház örök felfogása szerint, Isten imádásának elsőbbsége – a legfontosabb sürgető témák, amelyeknek élő témákká kellene válnia napjainkban. Ebben van a 2. Vatikáni Zsinat prófétai szerepe, amely, sajnos, nem valósult meg kielégítő módon.

Ahelyett, hogy ezen négy szempontot élővé tennénk, a teológiai és adminisztratív „nomenklatúra” elmúlt ötven évben támogatott jelentős része még mindig kétértelmű tanbeli, lelkipásztori és liturgikus témákat támogat, ezzel eltorzítja a zsinat eredeti szándékát és visszaél a kevésbé világos vagy kétértelmű tanbeli kijelentésekkel, annak érdekében, hogy egy másik,  relativisztikus vagy protestáns típusú egyházat hozzanak létre.

Napjainkban ennek a folyamatnak a betetőzését tapasztaljuk meg.

Az Egyház jelen válságának problémája részben az, hogy a 2. Vatikáni Zsinat egyes kijelentéseit – amelyek objektíve kétértelműek vagy azt a kevés kijelentést, amelyet nehéz összeegyeztetni az Egyház állandó tanítóhivatalának hagyományával – tévedhetetlenként kezelik. Így a szükséges implicit vagy hallgatólagos kiigazítással együtt járó vita meg van akadályozva.

Ezzel párhuzamosan ösztönzik azon teológiai kijelentéseket, amelyek szembenállnak az örök hagyománnyal (például az az új elmélet, amely szerint két rendes, Egyházat kormányzó hatalom van, a pápa egyedül és a teljes püspöki kollégium a pápával együtt; az állam semlegességének tanítása az igaz Isten köteles, nyilvános imádását illetően, az igaz Isten Jézus Krisztus, aki minden emberi és politikai közösség királya; annak az igazságnak a relativizálása, hogy a Katolikus Egyház az üdvösség Isten által akart és parancsolt egyetlen útja).

Meg kell szabadulnunk a 2. Vatikáni Zsinat abszolutizálásának, teljesen tévedhetetlenné nyilvánításának láncaitól. Az Egyház iránti őszinte szeretetből és az Egyház változatlan hitének érdekében kérnünk kell a higgadt és tiszteletteljes vita légkörét.

Ennek pozitív jelét láthatjuk abban az előszóban, amelyet XVI. Benedek pápa 2012 augusztus 2-án írt összes műveinek (Opera omnia) a 2. Vatikáni Zsinatra vonatkozó kötetéhez. Ebben XVI. Benedek kifejezi fenntartásait a Gaudium et Spes és a Nostra aetate dokumentumok bizonyos részeivel kapcsolatban. XVI. Benedek szavainak szándékából látható, hogy a dokumentumok bizonyos részeiben lévő hiányosságok nem javíthatóak ki a „folytonosság hermeneutikája” alapján.

Az SSPX Egyház életében való,  kánonjogi és teljes, integrációja értékes hozzájárulás lehet ebben a vitában Marcel Lefebvre érsek szándéka szerint. Napjainkban az SSPX teljes kánonjogi jelenléte az Egyház életében abban is segítene, hogy kialakuljon az építő vita annak érdekében. hogy amit 2000 éve minden katolikus mindig és mindenütt hitt, tisztább és biztosabb módon legyen a hit napjainkban is, ezáltal megvalósítva a 2. Vatikáni Zsinat atyáinak igazi lelkipásztori szándékát.

A hiteles lelkipásztori szándék a lelkek örök üdvösségére irányul – arra az üdvösségre, amelyet csak Isten teljes akaratának hirdetése által lehet elérni (vö. ApCsel 20, 7). A tanításban lévő kétértelműség és ennek konkrét alkalmazása (a liturgiában és a lelkipásztorkodásban)  a lelkek örök üdvösségét fenyegeti és így ellene van az igazi lelkipásztorkodásnak. A tiszta és sértetlen katolikus hit hirdetése és ennek hűséges, konkrét alkalmazása Isten kifejezett akarata.

Csak az Isten akaratának való teljes engedelmesség – aki nekünk Krisztus, a Megtestesült Ige által és az apostolok által kinyilatkoztatta az igaz hitet, amelyet a Tanítóhivatal mindig ugyanabban az értelemben értelmezett és gyakorolt  – hozza meg a lelkek üdvösségét.

+ Athanasius Schneider, a „Maria Sanctissima” főegyházmegye segédpüspöke, Astana-ban, (Kazahsztán).

8 bejegyzés (“Athanasius Schneider püspök a 2. Vatikán Zsinat értelmezéséről és az Egyház válságáról”)

  1. ‘ az az új elmélet, amely szerint két rendes, Egyházat kormányzó hatalom van, a pápa egyedül és a teljes püspöki kollégium a pápával együtt’

    Ez mennyiben új?
    A hatalommegsztás módja és mértéke változott az évszázadok folyamán, ami természetes is, hiszen más volt az élet az egyházüldözések során, más a konstantini fordulatot követően és megint más ma.

    Róma püspöke már a legelső századokban is eljárt távoli egyházak ügyeiben, de amennyire tudom, a helyi egyházak autonómiája jóval nagyobb volt – azon az alapon, hogy azokat is egy apostol-utód püspök vezette.

    • Itt tulajdonképpen az egész Egyház fölötti hatalomról van szó. A dogmafejlődés folyamatában a konkrét megfogalmazás csak az 1. Vatikáni Zsinat alkalmából történt meg, amely rögzítette a pápa egész Egyház fölötti hatalmát. A püspök saját egyházmegyéje fölötti hatalma nem kétséges, bár ennek korlátja a pápa egész Egyház fölötti hatalma.

      A Lumen Gentium viszont beszél az egész Egyház fölötti hatalom egy másik alanyáról is: „A püspökök rendje viszont, mely az apostolok kollégiumának helyére lépett a tanítás és a lelkipásztori gondoskodás terén, sőt melyben megszakítás nélkül megmarad az apostoli testület, fejével, a római pápával együtt — és sohasem e fő nélkül — szintén hordozó alanya az egész Egyházra kiterjedõ legfőbb és teljes hatalomnak” (22). Erre utalhat Athanasius Schneider püspök az „új elmélet” kifejezéssel.

    • Van szentírási alapja az egyszemélyi és a kollektív vezetésnek is (Mt 16, 19 ill. Mt 18, 18).
      De az is igaz, hogy összességében az előbbi a hangsúlyosabb (ld. pl Mt 17, 24-27). Érdekes, hogy mindhárom rész Mátétól van, aki mintha arra törekedett volna, hogy alaposan körüljárja ezt a fontos kérdést.

    • Tulajdonképpen a különböző „vezetési formák” megférnének az egyetlen pápai hatalommal is. Eleinte az egyetlen pápai hatalom csak implicit formában mutatkozott meg, de az egyes esetek egyre inkább mutatták, hogy itt tényleges hatalomról van szó. Az implicitből teljesen explicitté válás a dogma szintjén az 1. Vatikáni Zsinaton történt meg.

      A 2. Vatikáni Zsinat megfogalmazásai valamilyen kettős hatalomként is érthetők. Ezek a megfogalmazások szándékosan voltak homályosak, hogy a zsinat után teret adjanak a pápai hatalom viszonylagosságát hirdető álláspontoknak.

      Ez annyira így volt, hogy amikor Boldog VI. Pál értesült, hogy így őt „megvezették”, sírva fakadt (Ralph M. Wittgen: A Rajna a Tiberisbe ömlött) és a Lumen Gentium kihirdetése alkalmából rögtön kihirdette a kritikus részekkel kapcsolatos értelmezését is és ezt magához a dokumentumhoz fűzette Előzetes magyarázó megjegyzés címmel. Ez az 1975-ös magyar kiadásban ott van, az MKPK honlapján és a Vatikán honlapján található magyar fordításból valamilyen okból hiányzik, de az angol fordítás végén ott van (http://www.vatican.va/archive/hist_councils/ii_vatican_council/documents/vat-ii_const_19641121_lumen-gentium_en.html). A magyarázó értelmezés mintegy „helyre teszi” a félreérthető kifejezéseket.

  2. Kedves Matthaios!

    Köszönöm a Szent Tamással kapcsolatos kérdésemre adott választ.
    (ez már a második próbálkozás, de az első mintha elveszett volna)

    • Szívesen. Sajnos a magyar fordítás valahogyan eltűnt.

  3. Kedves Matthaios!

    Szeretnék érdemben reagálni az A. Schneider pp.mentén jegyzett írására, de kérem, hogy ezt megelőzően szíveskedjen közölni, van-e korlátja az e helyre kerülő hozzászólásoknak, és ha igen, akkor az mennyi A/4-es viszonylatban? Nem szeretnék abba a helyzetbe kerülni, hogy írás közben megszakad a folyamat. De azt is kerülném, hogy egy ilyen alapvetően fontos, és forrponton lévő témát csak epidermikusan tárgyaljak, az esetleges szűk keret miatt. Válaszáig is maradok üdvözlettel:
    Győző

    • Kedves Győző!

      Biztos van a hozzászólásoknak valamilyen elvi korlátja, de bevallom nem tudom, hogy a szoftvernek ennek a meglehetősen régi verziójában, amelyet használok, mennyi ez. De azt hiszem, a probléma az internetkapcsolat kimaradásával szokott lenni. Ezért azt javasolnám, hogy inkább részletekben küldje el hozzászólását, jelezve, hogy még lesz folytatás.

      Üdvözlettel

      matthaios

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>