Aquinói Szent Tamás Krisztus Atyának való alávetettségéről (ST III. q. 20)

A nagy krisztológiai zsinatok tanítása szerint Jézus Krisztusnak, a megtestesült Igének az egységében nincs külön emberi személy, hiszen ez az egység hüposztatikus egység, személyben megvalósuló egység. Ez az egység az örök Ige isteni személyében áll fenn.. A fölvetett kérdés Jézus Krisztusnak, illetve emberségének az Atyához és Istenhez (így saját magához, mint Istenhez) való viszonyával foglalkozik. Hasonló témával foglalkozik a következő (21.) kérdés is, amely Jézus Krisztus imádságával foglalkozik. 

Aquinói Szent Tamás, miközben állítja, hogy Jézus Krisztus alá van vetve az Atyának, Istennek, rámutat arra, hogy ez az alávetettség embersége miatt van. Erre az egyetemes zsinatokra támaszkodó, következetes gondolkodásmódra napjaink teológiai gondolkodásában is szükség lenne. Lépten-nyomon találkozunk olyan kísérletekkel, amelyek nem összeegyeztethetőek a kalcedóni zsinat dogmájával, azzal, hogy az egység az Ige személyében áll fenn, nem pedig a természetek valamilyen összekeveredésében. Napjainkban nem ritkán találkozunk azzal, hogy Jézus Krisztus kifejezetten emberi tulajdonságait valamilyen módon isteni tulajdonságként vagy a szentháromsági személyek belső tulajdonságaként akarják bemutatni. Így például arról beszélnek, hogy maga az Isten, az Atya szenved. Az ilyen gondolkodás gyökerében a kalcedóni zsinat valamilyen értelemben vett elutasítása áll. Folytatás

A szexuáletika tomista megalapozása (3)

Az egyik régebbi bejegyzésben arról volt szó, hogy a tomista filozófia szerint az erkölcsi jó a metafizikai jóra, a jóra, mint a létezés jóságára alapul. Minden létező dolog természeténél fogva van célokra irányítva és a létező számára ezeknek a céloknak a megvalósítása a jó. Az ember alatti világban ez a célra törekvés nem tudatos, az ember viszont értelmével felismeri a célját, amely számára megvalósítandó jóként jelenik meg, az akarat pedig szabadon dönt valamilyen megvalósítandó jó mellett. Ha az ember cselekvése összhangban van természetében adott céljaival, akkor ez erkölcsi értelemben véve jó cselekedet, ellenkező esetben pedig ez rossz cselekedet, bűn.

Az előző bejegyzésben az ember szexualitásának mint képességnek a célját vizsgáltuk. Megállapítottuk, hogy ennek (a bejegyzésben bevezetett kifejezéseket használva) prokreatív és unitív célja van. A prokreatív cél abból adódik, hogy az embernek mint biológiai létezőnek célja az emberi nem fennmaradásáról, utódokról való gondoskodás. Az unitív cél azt jelenti, hogy a férfi és a nő mint személyek a szexualitás képességének használatában szeretetben egyesülnek. Az ember természetében lévő szexuális képességnek tehát kettős célja van: a prokreatív és az unitív cél. Ez a két cél olyan értelemben ad egységet, hogy ezek együttesen adják meg a szexualitás értelmét, bármelyik is hiányzik a kettő közül, a szexualitás az emberi természetben értelmetlen lenne. Fontos hangsúlyozni, hogy ez a kettősség nem az ember szándékából adódik, hanem az ember természetéből, ez akkor is megvan, ha ez nincs a cselekvő ember szándékában. Folytatás

A szexuáletika tomista megalapozása (2). A szexualitás az emberi természetben

Az előző bejegyzésben arról volt szó, hogy az erkölcsi jó a metafizikai jóban alapozódik meg. Az ember éppúgy a természetének megfelelő céljára irányított létező, mint minden teremtett dolog. Az embernél azonban céljainak követése nem a természeti törvény vagy az ösztönök által történik, hanem az értelem fölismerése és az akarat döntése által. Az ember képes saját, valóságos céljai ellen is cselekedni. A céloknak megfelelő cselekedet az erkölcsileg jó cselekedet, az ezekkel ellentétes, ezeket meghiúsító cselekedet pedig az erkölcsileg rossz cselekedet, a bűn.

Amikor a szexualitást vizsgáljuk erkölcstani szempontból, abból kell kiindulnunk, hogy ez milyen helyet foglal el ez az emberi természetben, melyek az ennek megfelelő képességnek a céljai 1. Ennek megfelelően lehet arról beszélni, hogy a szexuális cselekedetek erkölcsileg jók vagy rosszak. A szexualitás vizsgálatánál abból kell kiindulnunk, hogy az ember lényegénél fogva értelmes állat (animal rationalis), a testnek és a léleknek olyan összetettsége, amelyben a halhatatlan lélek formaként formálja meg a testet. Az embernek ez a lényegi meghatározottsága minden emberi cselekedetre rányomja bélyegét. Az ember két világot köt össze, az anyagi világot és a szellemi világot. Az emberre érvényesek a biológiai törvények, az ember biológiai létező, de ez a biológiai létezés mintegy anyagként viszonyul a szellemi létezéshez. Így az ember cselekedetei egyszerre a biológiai rendből jövő cselekedetek és az értelemmel, szabad akarattal rendelkező létező cselekedetei. Az emberi megismerés például  ugyanúgy az érzékszervek által fölfogott, érzékelt adatokból indul ki, mint az állatok, például a kutya megismerése. Az állatoknál ez a megismerés a magasabb idegműködés szintjén megáll, az ember esetében azonban itt nem fejeződik be, hanem ebből értelmünk egyetemességre irányuló, ítéletekben kifejezett, következtetések által továbbgondolt ismerete lesz. Hasonló a helyzet a szexualitással is, ez is a szexualitás biológiájából indul ki, de nem áll meg itt, hanem ez a halhatatlan szellemi lélekkel rendelkező ember szexualitása lesz. A biológiai kiindulás azonban ezáltal nem változik meg, amint a szemmel való látás sem változik meg azáltal, hogy ez az ember szellemi megismerésének a kiindulópontja lehet. Ha tehát az emberi szexualitás célját vizsgáljuk, akkor a szexualitás biológiában adott célját nem hagyhatjuk figyelmen kívül, ebből kell kiindulnunk. Folytatás

Jegyzetek:

  1. A továbbiakban is Edward Feser írására támaszkodva foglalkozunk a szexuáletika tomista szempontból.

A szexuáletika tomista megalapozása (1). Az etika alapja

Az előző bejegyzésekben (itt, itt és itt) a fogamzásgátlás tiltásával foglalkoztunk. Most ismét visszatérünk erre a témára. Ebben és a következő bejegyzésekben Edward Feser nyomán egy olyan érvet mutatunk be, amely szinte a szexuáletika központi igazoló eljárásának tekinthető. Ez az érv a filozófiai etika, a természetes erkölcstan területére tartozik. Ebben az érvben a természetes ész segítségével láthatjuk be az Egyház erkölcsi tanításának helyességét. Nyilvánvaló, hogy az Egyház erkölcsi tanítása kötelező erejét nem ebből az érvelésből nyeri, de ez az érvelés az erkölcsteológiában jól használható. Az érvelés a tomista filozófia érvelése, a tomista antropológia illetve erkölcstan alapelveiből indul ki.

Az ember erkölcsi viselkedésében központi szerepet játszik az erkölcsi értelemben vett jó és rossz. Ezért erkölcsfilozófiáknak is központi kérdése, hogy honnan ered az emberi cselekedeteknek ez az erkölcsi minősítése, mi az erkölcsi jó és rossz. Amikor erkölcsi értékekről beszélnek, akkor arra utalnak, hogy itt valamilyen a széphez és igazhoz hasonló értékről van szó. Egyes álláspontok szerint az erkölcsi jóban a létezésében nézve önmagában véve közömbös emberi cselekedethez hozzájárul valamilyen értékmozzanat, amely ezt a cselekedetet erkölcsileg jóvá vagy rosszá teszi. Folytatás

Miért nem foganhat a gyermek „lombikban”?

Veres András győri püspöknek, az MKPK elnökének Szent István ünnepén tartott beszéde élénk visszhangra talált a magyar közéletben. Erről áttekintés található itt. A lombikbébi eljárásokban általában a magzatok nem emberi személyként vannak kezelve, hanem csak élő szövetcsomóként. Az alkalmazott eljárás során ezekből több készül, közülük egy kerül beültetésre, a többi sorsa bizonytalan, sokszor megölik vagy lefagyasztva tárolják őket, lehetetlenné téve természetes fejlődésüket, amely fejlődésnek a helye az anya méhe. Ezekben az esetekben első pillanatra nyilvánvaló az élet elleni súlyos bűn, tulajdonképpen itt az abortusz eseteiről van szó. A továbbiakban nem ezzel a nyilvánvaló dologgal foglalkozunk, hanem azzal a kérdéssel, hogy a foganásnak erkölcsileg miért feltétele a házastársak egyesülése, miért rossz az eleve, ha ez enélkül, ettől elszakítva történik.

Ez a téma szorosan kapcsolódik az előző bejegyzés témájához. Az előző bejegyzésben arról volt szó, hogy a házastársi egyesülés cselekedetének két, egymással egységben lévő dologra kell irányulnia. Az első ezek közül az élet továbbadására való irányultság. Ez az egyesülés biológiai tényében megvan. A házastársi egyesülésben ez a biológiai alap emelkedik fel két személy szeretetben való egyesülésébe. Ez több mint a biológiai tény, de a biológiai tény szükséges ehhez. A fogamzásgátlás bűnös volta abból adódik, hogy ekkor úgy történik meg az egyesülés, hogy ebből fizikailag, kémiailag, biológiailag kizárják az utód létrejöttének lehetőségét. Tehát itt a bűn abban van, hogy a férfi és a nő az egyesülésre való képességét úgy gyakorolja, hogy ebből fizikailag stb. ki van zárva az utód létrehozásának lehetősége. A módszereket tekintve erre ma már sok lehetőség adódik, kezdve a szülés elkerülése érdekében végzett sterilizációtól az óvszerig. Azelőtt a lehetőség erre csak a Teremtés könyvében említett onánia volt (Ter 38, 8-10). Az ilyen módon eltérített, pervertált 1 egyesülés végrehajtása bármikor, időtől függetlenül kiküszöböli az utód létrehozását és az egyesülésben csak a gyönyör marad meg. Az időszakos megtartóztatás esetén az egyesülés semmilyen eltérítéséről, pervertálásáról nincs szó, mert itt az egyesülésről való lemondás miatt nincs egyesülés. A fogamzásgátlásnak tehát az a problémája, hogy a házastársak egyesüléséből eltávolítják az utód létrejöttére való irányultságot, a lombikbébi eljárásokban pedig magát a házastársak egyesülését távolítják el. Folytatás

Jegyzetek:

  1. A (neo-)tomista erkölcsfilozófiában a szexuális bűnökkel kapcsolatban megtalálható általános érvelés  a    képesség pervertálásának erkölcsi rosszaságán alapuló érvelés. Ld. ezzel kapcsolatban Edward Feser  írását. Feser érdekes hasonlóságot állapít meg a retorzív érveléssel cáfolható performatív ellenmondás és a pervertált képesség között blogjának egyik bejegyzésében.