A Szentírás sugalmazottsága és tévedhetetlensége (2)

A Szentírás tévedhetetlensége sugalmazottságának a következménye. A sugalmazás következtében a Szentírás könyveinek fő szerzője Isten, de amit Isten mond, amit a szent szerző mint Isten eszköze ír, abban nem lehet tévedés. Az  utóbbi századok természet- és történettudományának eredményeire hivatkozva azonban többen kétségbe vonták a Szentírás tévedhetetlenségét és ennek következtében sugalmazottságát. Amint ezt az előző bejegyzésben említtettük, többen úgy próbálták ezt a problémát megoldani, hogy a Szentírásnak csak azon részeit tekintették sugalmazottnak, amelyek a hit és erkölcs témáira vonatkoznak. Az Egyház azonban határozottan elutasította ez a véleményt, kijelentve (például az 1. Vatikáni Zsinaton), hogy a Szentírás könyvei a maguk teljes terjedelmében sugalmazottak.

Az 1. Vatikáni Zsinat után a tanítóhivatal három enciklikában és a 2. Vatikáni Zsinat dogmatikus konstitúciójában foglalkozik a Szentírással. Az enciklikák: XIII. Leó pápa Providentissimus Deus enciklikája (1893), XV. Benedek pápa Spiritus Paraclitus enciklikája (1920) és XII. Piusz pápa Divino Afflante Spiritu enciklikája (1943). Mindhárom enciklika határozottan kiáll a Szentírás tévedhetetlensége mellett. A 2. Vatikáni Zsinat  Dei Verbum dogmatikus konstitúciója (1965) 11. pontjának kijelentését, „amit a sugalmazott szerzők vagyis a szent írók állítanak, a Szentlélek állításának kell tartani, ezért hinnünk kell, hogy amit Isten a mi üdvösségünkre le akart íratni a szent iratokban, azt a Szentírás könyvei biztosan, hűségesen és tévedés nélkül tanítják”, többen megpróbálták olyan értelemben magyarázni, mintha itt az Egyház föladná előbbi, az említett enciklikákban kifejtett tanítását és a tévedhetetlenséget csak arra korlátozná, ami üdvösségünkre vonatkozik, azaz csak a hit és erkölcs kérdéseiben tévedhetetlen a Szentírás. Amint ezt többen kimutatják (Mark Joseph Zia, Lawrence Feingold 1), ez az értelmezés nem állja meg a helyét. Folytatás

Jegyzetek:

  1. Lawrence Feingold: Faith Comes from What is Heard: An Introduction to Fundamental Theology, Emmaus Academy.

A Szentírás sugalmazottsága és tévedhetetlensége (1)

A kereszténységben bizonyos irodalmi műveknek, könyveknek kiemelt helyük van. A keresztény irodalom óriási, egyházatyák, szentek, nagy teológusok, pápák, püspökök, papok sok könyvet írtak, köztük igen sok kiváló alkotás van. Mégis van 73 (vagy 72, ha Jeremiás Siralmait Jeremiás könyve részének tekintjük) olyan könyv, amelynek helyzete egészen különleges: a katolikus hit szerint ezeknek a szerzője maga az Isten, a szentháromsági tulajdonítás alapján maga a Szentlélek. Ezek a Szentírás könyvei. Míg a legkiválóbb emberi alkotások is tartalmazhatnak tévedéseket, hibákat, a Szentírás könyvei esetében ez az isteni szerzőség miatt ki van zárva. A Szentírás kiváltságos helyzetét mutatja az is, hogy míg a Katolikus Egyház dogmái Isten kegyelmi ajándéka (karizma) miatt tévedhetetlenek, ezeket mégsem tekintjük Isten által megfogalmazott szövegeknek.

Ebben és az egyik következő bejegyzésben a Szentírásnak erről a kiváltságos helyzetéről lesz szó. A bejegyzésekben támaszkodunk Lawrence Feingold nem régen megjelent, kitűnő alapvető hittan (theologia fundamentalis) tankönyvére, amelyet azonban nemcsak a teológia tanulói forgathatnak haszonnal 1. Folytatás

Jegyzetek:

  1. Lawrence Feningold: Faith Comes from What is Heard: An Introduction to Fundamental Theology, Emmaus Academy. A könyv azért is figyelemreméltó, mert ez a terület, amely a hit, a teológia forrásaival foglalkozik, az elmúlt időben különösen is ki volt téve a katolikus hittel nem teljesen összeegyeztethető értelmezéseknek. A könyv szerzőjéről meg kell jegyezni, hogy egy másik könyvében síkra szállt a nouvelle theologie legnagyobb képviselőjével, Henri de Loubac-kel szemben az Isten színelátása utáni vágy lényegi természetfölöttiségének tomista álláspontja mellett. Ezzel a témával régebbi bejegyzések foglalkoztak (itt, itt és itt).

Az apostoli hagyomány és a dogmák folytonossága

Az előző bejegyzéssel kapcsolatban merült fel az a kérdés (itt és itt), hogy milyen viszonyban van az apostolok hitének tartalma a dogmák tartalmával. Azt mondhatjuk, hogy a kérdés lényegében a dogma fejlődésére vonatkozik. Milyen értelemben lehet erről beszélni, és mi a viszony a dogmák tartalma és az apostolok tanítása között? A dogmafejlődés kérdése sokat vitatott kérdés (ezzel már régebbi bejegyzések is foglalkoztak, ittitt és itt.), három alapvető álláspontot lehet megkülönböztetni ezzel kapcsolatban. Az első álláspont szerint az apostoli tanítás kényegében és bennfoglaltan tartalmaz minden dogmát, a dogmák ehhez képest nem tartalmaznak lényegében új tanítást. Ez az álláspont a tanítóhivatal azon a tanításán alapszik, hogy a kinyilatkoztatás az utolsó apostol halálával lezárult, és Jézus Krisztus második eljöveteléig már nem lesz új kinyilatkoztatás. A második álláspont szerint olyan történelmi fejlődés megy végbe, hogy a dogmák új tanítást is tartalmazhatnak, de ez dogmák által megfogalmazva már visszavonhatatlanná válik. Ez az álláspont a dogmák visszavonhatatlanságát nem tagadja, de  a kinyilatkoztatást bizonyos értelemben a történelmi fejlődéssel helyettesíti, ezzel keveri. A harmadik álláspont a nyílt modernizmus álláspontja, amely szerint a dogmák lényegében a történelmi fejlődés eredményei, ezek a fejlődés következtében megváltozhatnak, egymással akár ellentmondásba is kerülhetnek. A tanítóhivatal álláspontjával valójában csak az első álláspont egyeztethető össze.

Nyilvánvaló, hogy van a dogmáknak valamilyen történelemben lejátszódó fejlődése, hiszen a dogmák például egy adott történelmi pillanat előtt nem léteztek. Mindenekelőtt azt kell tisztázni, hogy mit értünk azon, hogy a dogmák nem jelentik az apostoli tanítás lényeges változását. Ezt úgyis meg szokták fogalmazni, hogy a dogmákban, a teológia és az Egyház tanításának fejlődésében nem magának a hitletéteménynek lényeges tartalma fejlődik, hanem ennek megértése. Egy másik megfogalmazás szerint a dogmákban az lesz kifejezetten (explicite) megfogalmazva, ami a hitletéteményben már bennfoglaltan (implicite) megvolt. Ez két dolgot jelent, egyrészt azt, hogy a kifejtett nem lehet ellentmondásban a bennfoglalttal, másrészt a kifejtett semmi olyan újat nem tartalmazhat, ami bennfoglaltan már nem lett volna meg. Azt is lehet mondani, hogy a hitletéteménnyel kapcsolatban az apostoli kor lezárása után már nincs semmilyen új információ, csak a már meglévő információ valamilyen értelemben vett, történelemben történő földolgozásáról van szó.

A fejlődésnek a kiindulópontja az apostolok hite. Ez a hit bizonyos szempontból kiválóbb mint bármely más későbbi hívő hite. Mi ugyanis a hitet az apostolok tanításának közvetítése által kapjuk, a hit tartalma ezen közvetítés útján jut el hozzánk. Az apostolok azonban a megtestesült Ige, Jézus Krisztus személyes tanítványai voltak, együtt járták vele Galilea és Júdea útjait, városait, ott voltak az utolsó vacsorán, tanúi voltak Jézus szenvedésének és halálának, Szent János apostol és evangelista ott állt a kereszt alatt. A föltámadt Jézus megjelent nekik és mennybemenetelekor rájuk bízta művét és tanítását. Pünkösdkor a Szentlélek hatására jutottak el a hitben arra, hogy amit eddig nem értettek Jézusról, Jézus művéről, azt megértették, a megértetteket pedig  tanításukkal külsőleg is kifejezték, tanúságot tettek Jézus Krisztusról, Isten Fiáról. Szent Pál apostol, aki nem volt Jézus személyes tanítványa, látomásban részesült, „és titkos igéket hallott, amelyeket embernek nem szabad kimondania” (2Kor 2, 3). Az apostolok hitének tartalma tehát közvetlenül a megtestesült Igétől (illetve látomásokból) származik, ez a Szentlélek által jutott el a teljesebb megértésre, nyert megerősítést. Ezt a hitet, ennek a hitnek tartalmát adták át az őket követőknek, és ezt teszik azóta az egymást követő generációk. Az átadás emberi szavakkal történik, szóbelileg és a sugalmazott Szentírásban, írott formában. Míg az apostolok hitének tartalmi kialakulásában Isten közvetlen működése volt jelen, az őt követők hitének tartalma végső soron az ő közvetítésük által jut el a hívőkhöz.

A továbbiakban a tomista ismeretelmélet fogalmainak segítségével igyekszünk megvilágítani az apostolok hitének tartalma és a későbbi fejlődés közti viszonyt, rámutatva arra, hogy a későbbi fejlődés ezen tartalom megértésében való fejlődés. Aquinói Szent Tamás az emberi megismerés vizsgálata folyamán többször is szembe állítja ezt a végtelenül tökéletes isteni megismeréssel, de még a teljesen szellemi természetű angyalok természetes (tehát nem természetfölötti), egyszerű megismerésével is. Ezt teszi akkor is, amikor az emberi megismerésnek arról az összetettségéről beszél, amely ellentétben a tisztán szellemi megismeréssel, két fázist foglal magában (ST I q. 85, a. 5). Ez az összetettség végső soron ahhoz az összetettségéhez hasonlít, amely általában az időben keletkező anyagi dolgok esetében tapasztalható, „amelyek nem érik el azonnal tökéletességüket, hanem erre az egymásutániságban jutnak el”.

Visszatérve az emberi megismerésre, ez sem éri el azonnal a teljes tökéletességét. Ennek első fázisa a valóság egyszerű megragadása (simplex apprehensio), amelynek eredménye a fogalom. A fogalom a megismerés kezdete, a dolognak, a dolog mivoltának egyszerű megragadása, amely megragadásban még nincsenek jelen az ítéletek. Természetesen itt nem az egyes tudományok részletesen kidolgozott fogalmaira kell gondolnunk, hanem valami megismerésének a kezdetére (Szent Tamás az inchoatio szót használja). A fogalom kialakulásával azonban az emberi megismerés még nem éri el tökéletességét, ezt csak az értelemben képződő ítéletek (iudicium) által éri el, amelyekben az értelem a fogalmakat állító ítéletekben összeköti egymással (componendo), illetve tagadó ítéletekben elválasztja egymástól (dividendo). Az emberi megismerésnek ezt a szerkezetét a nyelv is tükrözi, amennyiben a fogalmaknak megfelelő szavak (főnevek, jelzők) önmagukban, az ítéleteknek nyelvileg megfelelő mondatokban, kijelentésekben való elhelyezés nélkül nem hordoznak teljes értelmet. Ez az egyszerű és első, fogalmi ismeret a tudat szintjén nem választható el határozottan az ítéletekben kifejezett ismeretektől. A fogalmi ismeret az értelemnek az az első tökéletessége, amely az alapja az ítéletekben magvalósuló ismereteknek.

A tomista ismeretelmélet elsősorban a külvilág érzékszervekből kiinduló, de szellemi megismerésével foglalkozik. A fentiekben említett egyszerű, első, ítélet előtti ismeret kialakulásában az úgynevezett cselekvő értelemnek (intellectus agens) van szerepe. Az ítélet előtti ismeret, a fogalom a külvilágból az érzékszervekre érkező hatás alapján alakul ki, a további fejlődés már akkor is végbe mehet, ha ez a hatás nincs jelen, amikor például az új ítéletekhez a már meglévőkből való következtetés által jutunk el. Természetesen az ismeret további tökéletesedéséhez szükség lehet az újabb érzékszervek felől érkező adatokra is. Van azonban az emberi megismerésnek egy másik módja is, amellyel például az oktatásban találkozunk. Ez a megismerés elsősorban a nyelv, a beszéd, az írás alapján történik. Amikor a beszéd vagy az írott szöveg olyan dolgokra hivatkozik, amelyek érzékszervekből kiinduló megismerésünk tárgyai, az első, ítélet előtti ismeret nem annyira a mondatokat tartalmazó szöveg eredménye, ebben csak utalások vannak erre. A hit ismeretének befogadásában is sokszor ez a helyzet, a hit „nyelve” is végül azokat a szavakat használja, amelyeket az emberi nyelvek általában. A szavak által közvetített kinyilatkoztatás azonban Istenre, Isten üdvösségünk történetében véghezvitt tetteire vonatkozik. A kinyilatkoztatásban tehát az érzékszervi megismerés ítélet előtti fogalmai olyanokra vonatkoznak, amelyekről érzékszerveink útján sokszor már semmilyen adatot nem kaphatunk. Az ember megismerő képessége és fogalmai önmagukban nem képesek az ilyen vonatkozások szerinti megismerésre, de mégis megvan ezekben az a passzív képesség (potentia oboedientialis), hogy Isten ezeket fölemelő, közvetlen hatását befogadják. Magának a megismerés képességének a fölemelése a hit természetfölötti erényében történik, a fogalmak (és ezek nyelvi megfelelői, a szavak) fölemelése azonban a kinyilatkoztatásban történik. Ebben az ember bizonyos fogalmai új jelentést kapnak, amelyek azonban nem teljesen idegenek a régi jelentéstől, az új jelentést a régi jelentéshez az analógia kapcsolja. (Régebbi bejegyzések az analógiáról itt és itt találhatóak.) A kinyilatkoztatás megismerésében ezek a fogalmak (és szavak) analóg jelentést hordoznak, a régi, csak természetes megismerésben használt tartalmat és az új tartalmat a hasonlóság, de nem az azonos tartalom kapcsolja össze. Ez a hasonlóságban való egység az alapja annak, hogy a fogalom nem üres az új, természetfölötti jelentésében sem. Megjegyezzük, hogy az analógia Isten természetes megismerésére is jellemző, de a kinyilatkoztatásban az analógia nemcsak a teremtőre, teremtésre vonatkozó analógia, hanem ezt már Isten belső életének, a Szentháromságnak, Isten üdvösséget hozó tetteinek a megismerésére használjuk.

Azt mondhatjuk tehát, hogy a kinyilatkoztatásban a simplex apprehensio is fölemelődik, természetfölöttivé válik, de ahogyan a természetes megismerésben sem tudjuk az ítéleteket megelőző, tisztán csak fogalmi ismeretet leválasztani az ítéletekben megnyilvánuló ismeretekről, ez a kinyilatkoztatás esetében sem lehetséges. Amint azt már említettük, a kinyilatkoztatás nem egyénenként, külön-külön történik, hanem Isten az arra kiválasztottakat „szólítja meg” közvetlenül és a többiekhez az ő közvetítésükön keresztül, a beszéd és az Írás által jut el. Az apostoli kor végén befejeződő kinyilatkoztatásban tehát megtörtént az ember ítélet előtti fogalmi ismeretének a természetfölötti szintre emelése és ezzel együtt, ettől tudatosan elválaszthatatlanul, az ezeket használó ítéletek kinyilatkoztatása is megtörtént.

A kinyilatkoztatás a következő generációknak két forráson, az apostoli hagyományon és a Szentíráson keresztül adódik át. Ami átadódik, azt nevezik hitletéteménynek (depositum fidei). A hitletétemény azonban nem élettelen tárgyként, szöveggyűjteményként adódik át, hanem mind az átadás, mind a befogadása is élő folyamatok.  Erről így ír a 2. Vatikáni Zsinat Dei Verbum dogmatikai konstitúciója (8):

Ez az apostoloktól származó hagyomány a Szentlélek segítségével az Egyházban kibontakozik: egyre teljesebb lesz az áthagyományozott dolgok és szavak megértése, részben a hívők elmélkedése és keresései folytán, akik a szívükben el-elgondolkodnak rajtuk (vö. Lk 2,19.51); részben a tapasztalt lelki dolgok benső megértéséből; részben azok igehirdetéséből, akik a püspöki utódlással együtt megkapták az igazság biztos karizmáját is. Az Egyház ugyanis a századok folyamán állandóan az isteni igazság teljessége felé tart, míg csak be nem teljesednek benne Isten igéi.

Míg a kinyilatkoztatás Jézus Krisztusban elérte teljességét, és a kinyilatkoztatásnak csaknem 2000 éves folyamata az apostoli kor végével lezárult, ennek egyéni és közösségi befogadása (az Egyház által) még nem érte el a teljességét. A hitben, az Egyház hitében való befogadásban azonban csak a kinyilatkoztatás befogadásáról van szó, ehhez nem jöhetnek új dolgok. Ebbe nem keveredhetnek bele azok az új dolgok sem, amelyek a világban tapasztalható fejlődés eredményei. Ilyen értelemben nem beszélhetünk lényeges fejlődésről. Ugyanakkor azonban, mint említettük, a kinyilatkoztatás megértése még nem érte el végső tökéletességét, ennek gazdagságát, az ebben föltárt titkokat még nem merítette ki a hívő értelem csaknem két évezred óta tartó munkája sem. Ennek a munkának az eredménye a fejlődő teológia és a tanítóhivatal által visszavonhatatlanul kimondott dogmák. A továbbiakban csak röviden utalunk néhány olyan területekre, ahol lehetőség van az ilyen fejlődésre. Megjegyezzük, hogy a teológia, a dogmák fejlődése szempontjából ezek a területek nincsenek úgy elválasztva egymástól, hogy például az egyes dogmák fejlődésére csak egyetlen felsorolt terület lenne a jellemző.

  1. A teremtett világból vett fogalmak analógiában való használata olyan értelemben véve nyitott, hogy a kiinduló fogalmak kiegészíthetőek olyan fogalmakkal, amelyek esetleg a filozófia területéről származnak, és ennek eredményeként az analógiák helyes használata világosabban elválasztható azoktól a helytelen használatoktól, amelyekben a teremtett dolgok végességét, korlátait viszik át Istenre, Isten világban és üdvtörténetben való működésére. Így például a szentháromságtani és krisztológiai dogmákban megjelentek a természet, a személy Szentírásban tulajdonképpen nem szereplő fogalmai.
  2. A kinyilatkoztatás forrásai nem tudományos rendszerezésben tartalmazzák a fogalmakat, az ezekre vonatkozó kijelentéseket, ezért a valamilyen rendszerezés lehetősége jelen van. Tulajdonképpen már a hitvallások is rendszerezések, összefoglalások.
  3. Az emberi értelem képes arra, hogy ítéletekből újonnan érkezett információk nélkül is új, igaz ítéletekhez jusson. Ezek a következtetés jellegű gondolatmenetek is részei lehetnek a tanítás, a dogmák fejlődésének. Az efezusi zsinat atyái Jézus Krisztus istensége dogmájának következményeként ünnepelték a Boldogságos Szűz istenanyaságát. De tulajdonképpen erre példa az a számos dogma, amelyhez a kinyilatkoztatás forrásaiban csak bennfoglaltan lévő kijelentések helyes exegézis általi kibontása útján jutottak el. Ezek a gondolatmenetek többször azt mutatják meg, hogy a dogma tagadásával az ezt csak burkoltan tartalmazó kijelentések jelentése, tartalma szegényedik el, és így ezek ilyen értelemben tartalmazzák a dogmát.

 

Az 1. Vatikáni Zsinat kinyilatkoztatásról szóló tanítása

Ennek a bejegyzésnek a megírására a jezsuita blog egyik bejegyzése adott alkalmat. A bejegyzés egy kétrészes sorozat első része, a sorozat témája a kinyilatkoztatás 2. Vatikáni Zsinat Dei Verbum dogmatikus konstitúciója szerinti fogalmának összehasonlítása az 1. Vatikáni Zsinat szerző szerint problematikus fogalmával. Ez a bejegyzés tulajdonképpen válasz a jezsuita blog bejegyzésére.

A szerző szerint az 1. Vatikáni Zsinat kinyilatkoztatás fogalma olyan torzulásokat tartalmaz, amelyek nem voltak jellemzőek Trienti Zsinatot megelőző korra, de még a Trienti Zsinatra sem. Ez a torzulás a Trienti Zsinat után kezdődött, a szerző két nagy teológust is említ ezzel kapcsolatban: Francisco Suarez, jezsuita teológust és a tomista Caietanus bíborost.  (Ez utóbbi ugyan még a Trienti Zsinat kezdete előtt meghalt.) A torzulás leginkább két ponton látszik. A szerző szerint a Trienti Zsinat előtt, de még a Trienti Zsinaton sem nagyon használták a „kinyilatkoztatás” (revelatio) szót, maga a szó is a 19. században és elsősorban az 1. Vatikáni Zsinaton került intenzív tanítóhivatali használatba, mégpedig egy racionalista értelmezést, jelentést felvéve.

A kinyilatkoztatás azon „modern” (ám szükségképpen egyoldalú) fogalma, amely erre a teológiai értelmezésre támaszkodik, fokozatosan egyre elterjedtebbé (sőt kizárólagossá) vált, s egyre inkább azt a benyomást keltette, mintha a „kinyilatkoztatás” igaz kijelentésekből (igaz propozíciókból) állna, amelyek a hit objektumának volnának hivatottak nyelvi kifejezést biztosítani. A szó tehát többé tehát nem a hívő ember értelmének Isten általi megvilágosítását jelölte az isteni igazságokra vonatkozóan, ahogyan azt egészen a középkorig bezárólag értették (vö. Yves Congar, La tradizione e le tradizioni 1, Saggio Storico, Roma 1964, 200-236, valamint az itt felsorolt dokumentáció), hanem a Suárez által kijelölt pályán mozog. Kezdetét veszi a kinyilatkoztatás „külső” teológiai kategóriává válása (extrinszecizálódás) és ezzel párhuzamosan „tárggyá” merevedése  (el-objektiválódás).

A továbbiakban meg szeretnénk mutatni, hogy az 1.Vatikáni Zsinat a katolikus tanítás folytonosságában értelmezhető. A fentiekben vázolt történeti folyamat valóságának cáfolata nem igazán nehéz. Aquinói Szent Tamás ugyanis a Trienti Zsinatot megelőző középkor teológus volt, az ő kinyilatkoztatás fogalma viszont nem áll távol az 1.Vatikáni Zsinat és az öt követő kor kinyilatkoztatás fogalomától. Magát a „revelatio” szót például a Summa Theologiae bevezető, a szent tudománnyal, a teológiával foglalkozó első kérdése 20 alkalommal említi. Ebből a revelációból, kinyilatkoztatásból származnak azok az elvek, amelyek a teológia tudományának első elvei (prima principia). A kinyilatkoztatás pedig hozzánk embereken keresztül jut el, ezáltal történik „a hívő ember értelmének Isten általi megvilágosítása”. Szent Tamás beszél azoknak az embereknek tekintélyéről, akiken keresztül hozzánk eljut a kinyilatkoztatás (ST I q. 1 a. 2 ad 2). Az „értelem megvilágosodása” az emberek által közvetített kinyilatkoztatás befogadása által történik.

A történelemben megvalósuló kinyilatkoztatás egyéni, személyes befogadása ugyanis a hit természetfölötti erénye által valósul meg. Szent Tamás nem hagy kétséget afelől, hogy a hit magába foglalja „propozíciók”, kijelentések igaznak tartását. A hit tárgyával foglalkozó kérdés második szakasza (ST II-II q. 1, a. 1) kifejezetten azzal a problémával foglalkozik, hogy az egyszerű Istenről szóló hit tárgya lehet-e valami, kijelentések módjára összetett dolog (aliquid complexum per modum enuntiabilis). Szent Tamás igenlő válaszának indoklása az, hogy a megismerőben a megismertről való ismeret a megismerő módja szerint van jelen. (cognita sunt in cognoscente secundum modum cognoscentis). Minthogy az emberi megismerésnek az a tulajdonsága, hogy a megismert igazság kijelentések által fejeződik ki (és még hozzátehetjük, ez által adódik át a másik ember számára), így az ember hitének tárgya is összetett és ezt az összetételt a kijelentések adják. Így tehát, amikor a 19. század második felében az Egyház tanítását a kinyilatkoztatás kijelentésekben is kifejezhető ismeretének tagadásával szemben kellett megfogalmazni, ez a megfogalmazás nem valamilyen Trienti Zsinat után bekövetkezett romlás alapján történt, ezekben a dogmákban az Egyház élő, de eddig még dogmákban nem megfogalmazódott tanítása, hagyománya fogalmazódott meg. (Persze a dogmák elfogadása mindenképpen kötelező, már egyetlen dogma szándékos tagadása megfoszt a hit természetfölötti erényétől.)

A másik fő kifogás az 1. Vatikáni Zsinat kinyilatkoztatás fogalmával az, hogy ez a természetes és természetfölötti rend különbségét tételezi föl:

Az I. Vaticanum tehát a „természetes” és a „természetfeletti” elválasztására épülő teológiai perspektívát vezetett be és szentesített. Ez annyiban bizonyult problematikusnak, hogy – mértékadó középkori szerzőkkel ellentétben – ebben az értelemben a „természetfeletti”, bizonyos értelemben csak ráadásképpen hozzáilleszkedik, mintegy „hozzá van ragasztva” a természeteshez, illetve (mint arról maga a super-naturale szó is tanúskodik: DH 3005) ráépül arra. Ezzel a zsinat egy bizonyos Tridentinum utáni teológia vonalában áll be. Ez a felfogás Caietanó-tól, de főleg Suárez-től kezdve úgy kezdte érteni a természetes és a természetfeletti viszonyát, mintha két egymásra épülő emeletről lenne szó, amelyek olyannyira világosan elkülönülnek, hogy voltaképpen nincs is sok közük egymáshoz. (Megjegyzendő, hogy a középkor legnagyobb teológusa, Aquinói Szent Tamással [1224-1274] jóval árnyaltabb álláspontot képviselt, amennyiben az „Isten látására irányuló természetes [!] vágyról” [desiderium naturale videndi Deum] beszélt.

A természetes és természetfölötti különségével, a „desiderium naturale vivendi Deum” kérdésével a blog régebbi bejegyzései részletesebben foglalkoztak (ezek közül az első bejegyzés itt található meg), így most ezzel a kérdéssel csak a kinyilatkoztatással kapcsolatban foglalkozunk. A szerző nem tudja elképzelni, hogy két dolog úgy is különbözhet egymástól, hogy ezek nem „ragasztva vannak egymáshoz” (a bejegyzés máshol „kémiai tisztasággal elválaszthatóságról” ír). Ez talán a (középkori és Trienti Zsinat utáni) skolasztikus filozófia ismeretének hiányából adódik. A szerző csak a fizikai különbséget (distinctio physica) tudja elképzelni. Van azonban az úgynevezett metafizikai különbség (distinctio metaphysica) is, amelyben bensőleg szorosan összetartozó dolgok különböznek egymástól, úgy hogy ezek fizikai szétválasztása lehetetlen. A lélek így különbözik a benne lévő természetfölötti megszentelő kegyelemtől. Ezek igen szoros és belső egységet alkotnak, de mégsem azonosak egymással, mert a léleknek ez a tulajdonsága például a keresztség előtt nincs meg. Az igaz, hogy a természetfölötti bizonyos értelemben ráadásnak tekinthető, hiszen ez, amint a neve is mutatja, a természetes fölött van, de ebben a különbözőségben is szoros egységet alkot a természettel. A természetfölötti nem annyira ráépül a természetre, hanem fölemeli ezt. Az hogy a földön állok, vagy egy repülőről nézek le a földre, különbséget jelent, de ez nem valamilyen ráépülés, hanem a fölemelés miatt van így. A ráépülés csak annyiban jogos kifejezés, amennyiben a természetfölötti olyat jelöl, ami nem maga a természetes szubsztancia, hanem ennek tulajdonsága. A ráépülés idézet szerint értelmezése azonban valami olyat jelentene, hogy egy természetes és egy természetfölötti szubsztancia lenne valamilyen egységben „összeragasztva”. Aki csak egy kicsit is ismeri a (skolasztikus) teológiát, csak mosolyog ezen az elképzelésen.

A természetes és természetfölötti közötti határozott különbség pedig ugyancsak nem a Trienti Zsinat utáni teológia találmánya, ez központi gondolatként megtalálható Aquinói Szent Tamásnál, például a kinyilatkoztatással kapcsolatban is. Rögtön a Summa Theologia kezdetén, a már említett első kérdés első szakasza azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy miért van egyáltalán szükség teológiára, hiszen a filozófia (a kinyilatkoztatás által nem segített, nem fölemelt értelem) igazolja Isten létezését és bizonyos tulajdonságait. A teológia szükségességének indoklása világosan utal a természetes (filozófiai) és a kinyilatkoztatott, természetfölötti megismerés különbségére:

Válaszul azt kell mondanunk, hogy az ember üdvösségéhez szükség van az emberi értelemmel vizsgálódó filozófiai tudományokon kívül olyan tudományra is, amely isteni kinyilatkoztatáson alapul. Mindenekelőtt azért, mert az ember Istenre mint olyan célra irányul, ami az ész felfogóképességét meghaladja, ahogy a Szentírás mondja: „Isten, nálad nélkül nem látta szem, amit azoknak készítettél, akik szeretnek téged” (Iz 44).  Ámde szükséges, hogy előzetesen ismerjék a célt az emberek, akiknek szándékait és cselekedeteit célra kell irányítaniuk. Ezért az ember üdvösségéhez szükséges, hogy isteni kinyilatkoztatás által olyan dolgokról értesüljön, amelyek értelmét meghaladják.

Arra is isteni kinyilatkoztatásnak kell oktatnia az embert, ami értelme által megismerhető, mert Istenről az értelem által csak kevés ember, hosszú idő alatt és számos tévedéssel elegyítve szerezhetne ismereteket, pedig ettől függ az ember egész üdve, ami Istenben van. Ahhoz tehát, hogy megfelelő módon és biztosabban üdvözülhessenek, szükséges, hogy Istenről kinyilatkoztatás által szerezzenek ismereteket.

Az emberi értelemmel vizsgálódó filozófiai tudományokon kívül szükség van tehát olyan szent tudományra is, amely a kinyilatkoztatásra alapul (ST I q. 1 a. 1, Tudós-Takács János fordítása).

Amint a fenti idézetből is kitűnik, Szent Tamás határozott különbséget tesz a megismerés két módja között: a természetes (kinyilatkoztatás által nem támogatott) értelem megismerése és a kinyilatkozás által történő megismerés között. Ez a különbség nemcsak abban nyilvánul meg, hogy az értelem számára elérhetetlen ismeretek a kinyilatkoztatásban találhatóak meg, hanem itt a megismerés két módjáról, két rendjéről van szó, hiszen vannak, akik az Istenre vonatkozó, filozófiai úton is megszerezhető ismeretekhez sem a természetes rendben, hanem a természetfölötti rendben, a kinyilatkoztatáson keresztül jutnak el. Tanulságos lehet a fenti idézettel összevetni 2. Vatikáni Zsinat Dei Verbum dogmatikus konstitúciójának megfelelő részletét:

A Szent Zsinat vallja, hogy “Istent, mindenek létalapját és célját, az emberi ész természetes világosságával a teremtett dolgokból biztosan meg lehet ismerni” (vö. Róm 1,20); tanítja, hogy az isteni kinyilatkoztatásnak kell tulajdonítani “hogy mindaz, ami az isteni dolgokban az emberi értelem számára önmagában nem elérhetetlen, az emberi nem jelen állapotában is mindenki számára akadálytalanul, bizonyossággal és minden tévedés nélkül megismerhetõ.”

Összefoglalva tehát megállapíthatjuk, hogy az 1. Vatikáni Zsinat nem a Trienti Zsinat utáni teológia újításait emelte a dogma szintjére, hanem az élő hagyományban meglévő, bennfoglalt tanítást tette kifejezetté. Az Egyházban az átadás folyamán a hagyomány, a hitletétemény fejlődik. Ez a fejlődés a bennfoglalt mélyebb kifejtését jelenti, tehát nem lehet ellentmondásban a bennfoglalttal és a már kifejtettel, különösen nem a visszavonhatatlan dogmákkal. Hasonlóan nem tartalmazhat olyan új dolgokat, amelyek bennfoglaltan sincsenek meg a hagyományban. Befejezésül idézném Lawrence Feingold Faith Comes from What is Heard: An Introduction to Fundamental Theology című könyvét (7. fejezet, a Hagyomány fejlődése című alfejezet):

Néha egyes katolikusok hasonló hibába [a protestantizmus hibájába] esnek, leértékelve az Egyház történetének hosszú szakaszait, mint például a középkort, a skolasztikát, a Trienti Zsinattól a 2. Vatikáni Zsinatig terjedő kort vagy pedig a 2. Vatikáni Zsinattól eltelt időt. Ezek a nézetek bizonyos önteltségről, „párt-szellemről” árulkodnak és összeférhetetlenek a hagyomány Egyház életében történő fejlődésével, ahogyan ezt a Dei Verbum 8. pontjából vett [idézett] szöveg  leírja.

A hitletétemény és a dogmák

Az Egyház tanítása szerint az isteni kinyilatkoztatás az apostolok korának elmúltával lezárult. Ez azt jelenti, hogy Isten, elsősorban Jézus Krisztusban, az ő apostolai által már mindent elmondott az emberiségnek, ami az üdvösséghez szükséges. Ami még hátra van a történelemben, az a kinyilatkoztatás befogadása az eljövendő generációk által. A kinyilatkoztatás tartalmát az Egyházban az egymást követő generációk adják át egymásnak. Az átadással kapcsolatban a „hitletétemény”, a „depositum fidei” kifejezést használják. A hitletétemény fogalmához csatlakozik annak a két forrásnak a megnevezése, amelyen keresztül a kinyilatkoztatás eljut hozzánk. Ezek a források a Szentírás és a Szenthagyomány. Maga a hitletétemény dinamikusan meghatározható fogalom. A Katolikus Egyház Katekizmusa szavaival mondhatjuk, hogy „a hitletéteményt,  amit a Szenthagyomány és a Szentírás tartalmaz, az apostolok az egész Egyházra bízták” (84).

A Szentírás és a Szenthagyomány nem adják meg a hit tartalmainak rendszerezett leírását, de a hit átadása megkövetelheti rövid összefoglalások, felsorolások, hitvallások vagy a hit titkainak rendszerezett formában, például katekizmus formájában való átadását. Így tehát nem lehet elkerülni azt, hogy a hittel kapcsolatban az apostoli kort követően is szülessenek megfogalmazások. Másrészt a hit titkai ugyan értelmünk által fel nem ismerhető, teljesen át nem látható titkok, de mégsem nélkülözik az értelmi megközelítés lehetőségét. A hittitkok értelmi feldolgozása azonban a történelem tanúsága szerint nem mentes a tévedésektől. A tévedések olyan megállapításokhoz vezetnek, amelyek ellentétesek a hitletétemény tartalmával. Ezért az Egyház tanítóhivatala időnként tévedhetetlen dogmák formájában megfogalmazza, hogy mi része és mi nem része a hitletéteménynek, illetve mi ellentétes a hitletéteménnyel.

A Szentírás, a Szenthagyomány, a hitletétemény, az Egyházi Tanítóhivatal tehát szorosan összetartozó fogalmak. Ennek az összetartozásnak a megbontásával éppen a hitletétemény sértetlen átadása hiúsulna meg.

A hitletétemény tehát, mint az apostoli korral lezárult kinyilatkoztatás hordozója, változatlan, lezárt. Másrészt ezt a történelem folyamán értelmezik és ezen értelmezéssel kapcsolatban fejlődésről is beszélhetünk. A történelemben más esetekben is találkozunk olyan ismeretrendszerekkel, ahol az ismereteknek a magja lezárt, ugyanakkor a magnak a kibontása hosszú történeti folyamat lehet. Például az euklideszi geometria axiómáinak megállapítása (és a fogalmak meghatározása) után ezekből még évszázadokkal később is új tételeket vezethetünk le, anélkül, hogy az axiómáinkat változtatni kellene. Azt is mondhatjuk, hogy ezeket a tételeket az axiómák bennfoglalóan, implicite tartalmazzák, a tétel megfogalmazása és bizonyítása tulajdonképpen ezt az bennfoglalt, implicit ismeretet teszi kifejezetté, explicitté. Ez a modell nyilvánvalóan távol van a dogmafejlődés folyamatától, de a bennfoglalt-kifejezett, implicit-explicit fogalompárokat használhatjuk a dogmafejlődés esetére is. A bennfoglaltból a kifejezetté válás útja a geometriában az axiómákból való logikai levezetés. A dogmafejlődés esetében nyilván ennél jóval összetettebb dologról van szó, de a logikai levezetés a hitletétemény és egyes dogmák viszonyára is alkalmazható. A hitletéteményben lévő, nem kifejezett állítások a logikai levezetés által kifejezett állításokká válhatnak, azonban a hitletétemény jellege miatt nem ez a dogmafejlődés egyetlen útja.

A kinyilatkoztatás hitben történő befogadása természetfölötti történés, ez kegyelem nélkül nem lehetséges. A hit által elfogadott igazságot nem valamilyen logikai levezetés ereje vagy a tapasztalat tanúsága által fogadjuk el, a hit igazsága esetében a döntő a kinyilatkoztató Isten tekintélye. Ez a természetfölötti motívum a kegyelem hatásának az eredménye. Felmerül a kérdés, hogy mi a helyzet a hit igazságainak tartalmával. Ezzel kapcsolatban az 1. Vatikáni Zsinat Dei Filius dokumentuma így ír (DH 3016):

Ugyan a hit által megvilágított ész, ha gondosan, jámborul és józanul kutat, Isten segítségével mind a természetes ismeretek analógiájából, mind maguknak a hittitkoknak egymás közti és az ember végcéljával való összefüggése alapján a hittitkok némi, éspedig nem kis mértékben gyümölcsöző megértésére jut, mindamellett soha sem lesz alkalmas azokat annyira átlátni, mint azokat az igazságokat, amelyek az ő [az emberi ész] saját tárgyait képezik.

A fenti idézet kijelölheti a dogmafejlődés útját is. Ez a fejlődés a közösségi, az Egyház általi megértés fejlődése. Ez hatással van az egyéni megértésre, de nem jelenti azt, hogy a hittitok mélységének egyéni megértése ne előzhetné meg ezt  a fejlődést. A megértés mint tevékenység valami bennfoglaltnak, a megértendőnek a kifejezetté, megértetté válását jelenti. Arra a kérdésre, hogy a hittitkoknak mi az a különlegessége, ami a megértésben való olyan előrehaladást tesz lehetővé, amelyhez nem kell új kinyilatkoztatott ismeret, de amely megértés itt a földön soha le nem zárul, az 1. Vatikáni Zsinat szövegének a következő része adja meg a választ:

Az isteni titkok ugyanis már természetüknél fogva annyira fölülmúlják az emberi értelemet, hogy még a kinyilatkoztatás megtörténte és a hit elfogadása után is mindig magának a hitnek fátyola fogja takarni és egyfajta homály burkolni addig, amíg ebben a halandó életben „távol járunk Úrtól; mert a hit által élünk, a színelátás még nem osztályrészünk” [2Kor 5,6sk].

A hit igazságait földi életünkben emberi fogalmaink segítségével ragadjuk meg, emberi szavainkkal fejezzük ki. Fogalmaink, szavaink azonban nem vonatkoznak egyértelműen Istenre, ezek csak analógiát, hasonlóságot fejeznek ki. Az analóg fogalmak homályosabb, lazább egységet képviselnek, mint az egyértelmű fogalmak. Maga az analóg fogalom ugyan egy, de a különbségektől teljesen még a fogalom szintjén sem tudunk elvonatkoztatni. Az egyértelmű fogalom esetében a fogalom körébe eső dolgok közti különbségtől eltekinthetünk, ilyen absztrakció által jutunk el például az ember egyértelmű fogalmához, amely alkalmazható Péterre és Pálra egyaránt, jóllehet Péter és Pál különböző emberek. Az analóg fogalomalkalmazásban azonban eredendően és fölszámolhatatlanul megvan a hasonlóság és a különbség, hiszen ha a különbségtől el lehetne vonatkoztatni, akkor nem hasonlóságról, hanem a fogalom szintjén azonosságról lenne szó. A homály, ebből következően megszüntethetetlen, mert hiányzik az egyértelműség határozottsága, világossága.

Az analóg fogalmak használata mégis valódi, jóllehet nem teljes megértésre vezet. Ebben a megértésben van haladás, fejlődés, anélkül, hogy új információra, új kinyilatkoztatásra lenne szükség. Sokszor a fejlődés első lépése az, amikor a kinyilatkoztatás forrásaiból megismert titkokkal kapcsolatban más, emberi megismerésből vett fogalmakat, szavakat használnak. Erre tulajdonképpen már a Szentírásban is találunk példát. Szent János evangéliuma első fejezetében a Logosz, az Ige szót alkalmazta az öröktől fogva létező Fiúval kapcsolatban. A keresztény ókorban kezdték el a személy és a természet fogalmait a Szentháromságra és Jézus Krisztusra alkalmazni. Az eretnekségek sokszor akkor születtek, amikor a fogalmak analóg használata helyett valamilyen egyértelműségre törekedtek, a hasonlóságot olyan egyértelműségben oldották fel, amely a megszokott emberi használat egyértelműsége.

Teremtett világunkban a személyes különbségek alatt egy olyan különbség is van, amely a személyalatti világban is megtalálható. Péter és Pál nem csak személyes tulajdonságaikban különböznek egymástól, hanem úgy is, ahogyan például két személytelen fa különbözik egymástól. A személyes különbség elválaszthatatlan attól a különbségtől, amely szerint maguk a személyek önmagukban álló, egymástól független létezők. A modalizmus eretneksége Istenre is a megszokott használat szerint alkalmazta a  személy fogalmát, ezért szerinte az egyetlen Istenben csak egyetlen igazi személy lehet, így az Atya, a Fiú és a Szentlélek csak Isten üdvtörténetben megmutatkozó arcait jelentik. Az ugyancsak egyértelmű fogalomhasználatra törekvő arianizmus viszont elismeri az Atya és a Fiú személye közti különbséget, de ebből azt a következtetést vonja le, hogy az Atya és a Fiú végső soron két önmagában álló létező. Minthogy azonban csak egyetlen Isten van, ezért csak az Atya tekinthető Istennek, a Fiú csak hozzá hasonló. Az igaz hit a személy fogalom analóg használatának a következetes fenntartása: ez csak az isteni és emberi személyek közti hasonlóságra utal. Ez a hasonlóság azonban nem zárja ki azt az eltérést, hogy Isten esetében a személyességből adódó különbségek (ellentétben a teremtett személyek esetével) nem tételezik fel három egymástól független önálló létező, azaz három isten létezését. Az Atya és a Fiú csak a Fiú születése által különböznek egymástól. A Szentlélek csak az Atyától és Fiútól való származás által különbözik az Atyától és a Fiútól. A szentháromsági személyek létezése tehát nem a teremtett személyek önmagában álló létezése, ez teljesen egymásra utalt létezés. A személyekben megmutatkozó háromság és az isteni lényegben megmutatkozó egység tehát felfoghatatlan titok, de a személy fogalmának analóg használata mégis elmélyíti a titok megértését.

Az is tapasztalatunk, hogy egy létező csak a hozzá tartozó működési mód szerint működhet. Egy oxigénatom nem működhet hidrogénatomként és egy hidrogénatom nem működhet oxigénatomként. Ezt a tapasztalatot úgyis megfogalmazhatjuk, hogy egy létezőhöz csak egyetlen, működési módját meghatározó természet tartozhat. Egy emberi személy tehát csak emberként működhet. Az első krisztológiai eretnekségek ragaszkodtak a tapasztalati világunkban egyértelműen érvényesülő „egyetlen személy, egyetlen természet” elvhez. Ebből következően vagy a nesztorianizmus vagy a monofizitzmus álláspontjára kellett helyezkedniök: Jézus Krisztus vagy csak ember vagy csak Isten. Az ortodoxia ebben az esetben is a személy szó analóg használatának fenntartását jelentette: a második isteni személy, az Ige képes felvenni az emberi természetet is, és ezáltal az Ige egyetlen személye isteni és emberi személy. A személy fogalmának teremtett világra korlátozott, egyértelmű használata még egyszer megjelent a monotheletizmus eretnekségében, amikor az Ige személyére alkalmazták a tapasztalati világunkra kétségtelenül jellemző „egyetlen személy, egyetlen akarat” elvet. Az alapvető szentháromságtani és krisztológiai dogmák tehát nem adtak semmit a hitletéteményhez, szövegeik a természet és személy fogalmak analóg értelmezését tükrözik, a hit titkainak titok jellegét őrzik meg az egyértelműsítő törekvésekkel szemben 1.

Ha lehet egyáltalán ilyenről beszélni, a dogmák sémája úgy foglalható össze, hogy ezek olyan kijelentések, amelyekben az emberi tapasztalatból származó fogalmaink, szavaink szerepelnek (ez nem is lehet másként), de ezek a kijelentések éppen emberi  tapasztalatunkat meghaladó dolgokat állítanak. A dogmában tulajdonképpen a fogalmak által jelzett hasonlóság és az Istenre és teremtettségre való alkalmazhatóságban lévő végtelen különbség egyszerre van jelen. Nem dogma, de igen jól tükrözi ezt a kettősséget a tomista szentháromságtan relatio subsistens kifejezése. A szentháromsági személyek olyan tiszta vonatkozások, amelyek fennállásához nem szükséges semmilyen őket hordozó alany. A vonatkozás analóg fogalma jelöli mind az isteni személyeket, mind a világunkban tapasztalható vonatkozásokat a hasonlóság alapján, a subsistens szó azonban kifejezi a szó által jelöltek közti végtelen különbséget.

A dogmák által nyujtott megértés helyes, tévedéstől mentes megértés. Ez a megértés nem szünteti meg a hittitkok titok jellegét, hanem éppen megőrzi azt. A dogmákhoz való eljutás folyamata az emberi gondolkozás folyamata, amelyet Isten segítő kegyelme támogat. Ez a támogatás nem jelent újabb kinyilatkoztatást, hanem olyan segítséget, amely biztosítja azt, hogy a gondolkodás tévútjait elkerüljék. A dogmák tévehetetlensége az Egyháznak adott karizma.

A dogmák fejlődésével kapcsolatban ebben a bejegyzésben elsősorban az analóg fogalmak használatából adódó lehetőségekről volt szó. A kifejezettebb, pontosabb, de még mindig analóg fogalmak használata következtében olyan összefüggések, vonatkozások is jobban előtűnhetnek, kifejezettebbé válhatnak, amelyek bennfoglaltan jelen vannak a hitletéteményben, de a megértés szempontjából még nem váltak kifejezetté. Jézus Krisztus istenségének kifejezett megfogalmazása maga után vonja a mariológia alapdogmájának, Mária istenanyasága dogmájának kifejezett megfogalmazását. A mariológiai dogmák fejlődésének két kiemelkedő állomása a Szeplötelen Fogantatás (1854) és Mária mennybevétele (1950) dogmáinak a kijelentése.

Jegyzetek:

  1. Journet bíboros könyvében (What is Dogma?) az eretnekségek racionalizáló törekvéseiről beszél.