Az Egyház tanítása szerint az isteni kinyilatkoztatás az apostolok korának elmúltával lezárult. Ez azt jelenti, hogy Isten, elsősorban Jézus Krisztusban, az ő apostolai által már mindent elmondott az emberiségnek, ami az üdvösséghez szükséges. Ami még hátra van a történelemben, az a kinyilatkoztatás befogadása az eljövendő generációk által. A kinyilatkoztatás tartalmát az Egyházban az egymást követő generációk adják át egymásnak. Az átadással kapcsolatban a „hitletétemény”, a „depositum fidei” kifejezést használják. A hitletétemény fogalmához csatlakozik annak a két forrásnak a megnevezése, amelyen keresztül a kinyilatkoztatás eljut hozzánk. Ezek a források a Szentírás és a Szenthagyomány. Maga a hitletétemény dinamikusan meghatározható fogalom. A Katolikus Egyház Katekizmusa szavaival mondhatjuk, hogy „a hitletéteményt,  amit a Szenthagyomány és a Szentírás tartalmaz, az apostolok az egész Egyházra bízták” (84).

A Szentírás és a Szenthagyomány nem adják meg a hit tartalmainak rendszerezett leírását, de a hit átadása megkövetelheti rövid összefoglalások, felsorolások, hitvallások vagy a hit titkainak rendszerezett formában, például katekizmus formájában való átadását. Így tehát nem lehet elkerülni azt, hogy a hittel kapcsolatban az apostoli kort követően is szülessenek megfogalmazások. Másrészt a hit titkai ugyan értelmünk által fel nem ismerhető, teljesen át nem látható titkok, de mégsem nélkülözik az értelmi megközelítés lehetőségét. A hittitkok értelmi feldolgozása azonban a történelem tanúsága szerint nem mentes a tévedésektől. A tévedések olyan megállapításokhoz vezetnek, amelyek ellentétesek a hitletétemény tartalmával. Ezért az Egyház tanítóhivatala időnként tévedhetetlen dogmák formájában megfogalmazza, hogy mi része és mi nem része a hitletéteménynek, illetve mi ellentétes a hitletéteménnyel.

A Szentírás, a Szenthagyomány, a hitletétemény, az Egyházi Tanítóhivatal tehát szorosan összetartozó fogalmak. Ennek az összetartozásnak a megbontásával éppen a hitletétemény sértetlen átadása hiúsulna meg.

A hitletétemény tehát, mint az apostoli korral lezárult kinyilatkoztatás hordozója, változatlan, lezárt. Másrészt ezt a történelem folyamán értelmezik és ezen értelmezéssel kapcsolatban fejlődésről is beszélhetünk. A történelemben más esetekben is találkozunk olyan ismeretrendszerekkel, ahol az ismereteknek a magja lezárt, ugyanakkor a magnak a kibontása hosszú történeti folyamat lehet. Például az euklideszi geometria axiómáinak megállapítása (és a fogalmak meghatározása) után ezekből még évszázadokkal később is új tételeket vezethetünk le, anélkül, hogy az axiómáinkat változtatni kellene. Azt is mondhatjuk, hogy ezeket a tételeket az axiómák bennfoglalóan, implicite tartalmazzák, a tétel megfogalmazása és bizonyítása tulajdonképpen ezt az bennfoglalt, implicit ismeretet teszi kifejezetté, explicitté. Ez a modell nyilvánvalóan távol van a dogmafejlődés folyamatától, de a bennfoglalt-kifejezett, implicit-explicit fogalompárokat használhatjuk a dogmafejlődés esetére is. A bennfoglaltból a kifejezetté válás útja a geometriában az axiómákból való logikai levezetés. A dogmafejlődés esetében nyilván ennél jóval összetettebb dologról van szó, de a logikai levezetés a hitletétemény és egyes dogmák viszonyára is alkalmazható. A hitletéteményben lévő, nem kifejezett állítások a logikai levezetés által kifejezett állításokká válhatnak, azonban a hitletétemény jellege miatt nem ez a dogmafejlődés egyetlen útja.

A kinyilatkoztatás hitben történő befogadása természetfölötti történés, ez kegyelem nélkül nem lehetséges. A hit által elfogadott igazságot nem valamilyen logikai levezetés ereje vagy a tapasztalat tanúsága által fogadjuk el, a hit igazsága esetében a döntő a kinyilatkoztató Isten tekintélye. Ez a természetfölötti motívum a kegyelem hatásának az eredménye. Felmerül a kérdés, hogy mi a helyzet a hit igazságainak tartalmával. Ezzel kapcsolatban az 1. Vatikáni Zsinat Dei Filius dokumentuma így ír (DH 3016):

Ugyan a hit által megvilágított ész, ha gondosan, jámborul és józanul kutat, Isten segítségével mind a természetes ismeretek analógiájából, mind maguknak a hittitkoknak egymás közti és az ember végcéljával való összefüggése alapján a hittitkok némi, éspedig nem kis mértékben gyümölcsöző megértésére jut, mindamellett soha sem lesz alkalmas azokat annyira átlátni, mint azokat az igazságokat, amelyek az ő [az emberi ész] saját tárgyait képezik.

A fenti idézet kijelölheti a dogmafejlődés útját is. Ez a fejlődés a közösségi, az Egyház általi megértés fejlődése. Ez hatással van az egyéni megértésre, de nem jelenti azt, hogy a hittitok mélységének egyéni megértése ne előzhetné meg ezt  a fejlődést. A megértés mint tevékenység valami bennfoglaltnak, a megértendőnek a kifejezetté, megértetté válását jelenti. Arra a kérdésre, hogy a hittitkoknak mi az a különlegessége, ami a megértésben való olyan előrehaladást tesz lehetővé, amelyhez nem kell új kinyilatkoztatott ismeret, de amely megértés itt a földön soha le nem zárul, az 1. Vatikáni Zsinat szövegének a következő része adja meg a választ:

Az isteni titkok ugyanis már természetüknél fogva annyira fölülmúlják az emberi értelemet, hogy még a kinyilatkoztatás megtörténte és a hit elfogadása után is mindig magának a hitnek fátyola fogja takarni és egyfajta homály burkolni addig, amíg ebben a halandó életben „távol járunk Úrtól; mert a hit által élünk, a színelátás még nem osztályrészünk” [2Kor 5,6sk].

A hit igazságait földi életünkben emberi fogalmaink segítségével ragadjuk meg, emberi szavainkkal fejezzük ki. Fogalmaink, szavaink azonban nem vonatkoznak egyértelműen Istenre, ezek csak analógiát, hasonlóságot fejeznek ki. Az analóg fogalmak homályosabb, lazább egységet képviselnek, mint az egyértelmű fogalmak. Maga az analóg fogalom ugyan egy, de a különbségektől teljesen még a fogalom szintjén sem tudunk elvonatkoztatni. Az egyértelmű fogalom esetében a fogalom körébe eső dolgok közti különbségtől eltekinthetünk, ilyen absztrakció által jutunk el például az ember egyértelmű fogalmához, amely alkalmazható Péterre és Pálra egyaránt, jóllehet Péter és Pál különböző emberek. Az analóg fogalomalkalmazásban azonban eredendően és fölszámolhatatlanul megvan a hasonlóság és a különbség, hiszen ha a különbségtől el lehetne vonatkoztatni, akkor nem hasonlóságról, hanem a fogalom szintjén azonosságról lenne szó. A homály, ebből következően megszüntethetetlen, mert hiányzik az egyértelműség határozottsága, világossága.

Az analóg fogalmak használata mégis valódi, jóllehet nem teljes megértésre vezet. Ebben a megértésben van haladás, fejlődés, anélkül, hogy új információra, új kinyilatkoztatásra lenne szükség. Sokszor a fejlődés első lépése az, amikor a kinyilatkoztatás forrásaiból megismert titkokkal kapcsolatban más, emberi megismerésből vett fogalmakat, szavakat használnak. Erre tulajdonképpen már a Szentírásban is találunk példát. Szent János evangéliuma első fejezetében a Logosz, az Ige szót alkalmazta az öröktől fogva létező Fiúval kapcsolatban. A keresztény ókorban kezdték el a személy és a természet fogalmait a Szentháromságra és Jézus Krisztusra alkalmazni. Az eretnekségek sokszor akkor születtek, amikor a fogalmak analóg használata helyett valamilyen egyértelműségre törekedtek, a hasonlóságot olyan egyértelműségben oldották fel, amely a megszokott emberi használat egyértelműsége.

Teremtett világunkban a személyes különbségek alatt egy olyan különbség is van, amely a személyalatti világban is megtalálható. Péter és Pál nem csak személyes tulajdonságaikban különböznek egymástól, hanem úgy is, ahogyan például két személytelen fa különbözik egymástól. A személyes különbség elválaszthatatlan attól a különbségtől, amely szerint maguk a személyek önmagukban álló, egymástól független létezők. A modalizmus eretneksége Istenre is a megszokott használat szerint alkalmazta a  személy fogalmát, ezért szerinte az egyetlen Istenben csak egyetlen igazi személy lehet, így az Atya, a Fiú és a Szentlélek csak Isten üdvtörténetben megmutatkozó arcait jelentik. Az ugyancsak egyértelmű fogalomhasználatra törekvő arianizmus viszont elismeri az Atya és a Fiú személye közti különbséget, de ebből azt a következtetést vonja le, hogy az Atya és a Fiú végső soron két önmagában álló létező. Minthogy azonban csak egyetlen Isten van, ezért csak az Atya tekinthető Istennek, a Fiú csak hozzá hasonló. Az igaz hit a személy fogalom analóg használatának a következetes fenntartása: ez csak az isteni és emberi személyek közti hasonlóságra utal. Ez a hasonlóság azonban nem zárja ki azt az eltérést, hogy Isten esetében a személyességből adódó különbségek (ellentétben a teremtett személyek esetével) nem tételezik fel három egymástól független önálló létező, azaz három isten létezését. Az Atya és a Fiú csak a Fiú születése által különböznek egymástól. A Szentlélek csak az Atyától és Fiútól való származás által különbözik az Atyától és a Fiútól. A szentháromsági személyek létezése tehát nem a teremtett személyek önmagában álló létezése, ez teljesen egymásra utalt létezés. A személyekben megmutatkozó háromság és az isteni lényegben megmutatkozó egység tehát felfoghatatlan titok, de a személy fogalmának analóg használata mégis elmélyíti a titok megértését.

Az is tapasztalatunk, hogy egy létező csak a hozzá tartozó működési mód szerint működhet. Egy oxigénatom nem működhet hidrogénatomként és egy hidrogénatom nem működhet oxigénatomként. Ezt a tapasztalatot úgyis megfogalmazhatjuk, hogy egy létezőhöz csak egyetlen, működési módját meghatározó természet tartozhat. Egy emberi személy tehát csak emberként működhet. Az első krisztológiai eretnekségek ragaszkodtak a tapasztalati világunkban egyértelműen érvényesülő „egyetlen személy, egyetlen természet” elvhez. Ebből következően vagy a nesztorianizmus vagy a monofizitzmus álláspontjára kellett helyezkedniök: Jézus Krisztus vagy csak ember vagy csak Isten. Az ortodoxia ebben az esetben is a személy szó analóg használatának fenntartását jelentette: a második isteni személy, az Ige képes felvenni az emberi természetet is, és ezáltal az Ige egyetlen személye isteni és emberi személy. A személy fogalmának teremtett világra korlátozott, egyértelmű használata még egyszer megjelent a monotheletizmus eretnekségében, amikor az Ige személyére alkalmazták a tapasztalati világunkra kétségtelenül jellemző „egyetlen személy, egyetlen akarat” elvet. Az alapvető szentháromságtani és krisztológiai dogmák tehát nem adtak semmit a hitletéteményhez, szövegeik a természet és személy fogalmak analóg értelmezését tükrözik, a hit titkainak titok jellegét őrzik meg az egyértelműsítő törekvésekkel szemben ¹.

Ha lehet egyáltalán ilyenről beszélni, a dogmák sémája úgy foglalható össze, hogy ezek olyan kijelentések, amelyekben az emberi tapasztalatból származó fogalmaink, szavaink szerepelnek (ez nem is lehet másként), de ezek a kijelentések éppen emberi  tapasztalatunkat meghaladó dolgokat állítanak. A dogmában tulajdonképpen a fogalmak által jelzett hasonlóság és az Istenre és teremtettségre való alkalmazhatóságban lévő végtelen különbség egyszerre van jelen. Nem dogma, de igen jól tükrözi ezt a kettősséget a tomista szentháromságtan relatio subsistens kifejezése. A szentháromsági személyek olyan tiszta vonatkozások, amelyek fennállásához nem szükséges semmilyen őket hordozó alany. A vonatkozás analóg fogalma jelöli mind az isteni személyeket, mind a világunkban tapasztalható vonatkozásokat a hasonlóság alapján, a subsistens szó azonban kifejezi a szó által jelöltek közti végtelen különbséget.

A dogmák által nyujtott megértés helyes, tévedéstől mentes megértés. Ez a megértés nem szünteti meg a hittitkok titok jellegét, hanem éppen megőrzi azt. A dogmákhoz való eljutás folyamata az emberi gondolkozás folyamata, amelyet Isten segítő kegyelme támogat. Ez a támogatás nem jelent újabb kinyilatkoztatást, hanem olyan segítséget, amely biztosítja azt, hogy a gondolkodás tévútjait elkerüljék. A dogmák tévehetetlensége az Egyháznak adott karizma.

A dogmák fejlődésével kapcsolatban ebben a bejegyzésben elsősorban az analóg fogalmak használatából adódó lehetőségekről volt szó. A kifejezettebb, pontosabb, de még mindig analóg fogalmak használata következtében olyan összefüggések, vonatkozások is jobban előtűnhetnek, kifejezettebbé válhatnak, amelyek bennfoglaltan jelen vannak a hitletéteményben, de a megértés szempontjából még nem váltak kifejezetté. Jézus Krisztus istenségének kifejezett megfogalmazása maga után vonja a mariológia alapdogmájának, Mária istenanyasága dogmájának kifejezett megfogalmazását. A mariológiai dogmák fejlődésének két kiemelkedő állomása a Szeplötelen Fogantatás (1854) és Mária mennybevétele (1950) dogmáinak a kijelentése.

Az előző bejegyzésben beszéltünk a teológia és a természettudományok (például a fizika) fejlődésének a különbségéről. A természettudományok a tapasztalható világból származó, érzékelhető adatok által jutnak új információhoz. Ezek feldolgozásával keletkeznek a természettudományos elméletek, ezek az adatok kényszerítik a természettudományt a régi elméletek elvetésére, javítására, tökéletesítésére. Napjainkra az új adatokhoz való hozzájutás egyre körülményesebbé válik, a legfontosabb kísérletek elvégzéséhez egyre nagyobb energia, a mérésekhez pedig elképesztő pontosság szükséges, ezért néha a mérési eszközöket a világűrbe kell telepíteni, ahol a földi körülmények zavaró hatása kiküszöbölhető. Mindez azonban nem zárja ki azt, hogy a fizika kísérletek, megfigyelések nélkül nem tud tovább fejlődni.

A kinyilatkoztatás információforrása Isten szava. Ez a szó közvetlenül jutott el a prófétákhoz, az általános esetben azonban Isten próféták által közvetített szaváról volt szó. Az Ige megtestesülésében már Isten szava nem az Istentől különböző próféták által jut el hozzánk, hanem annak a Jézus Krisztusnak a szavai, tettei által, aki ugyanaz a személy, mint az Ige. Ennek a szónak kiváltságos befogadói a Jézus Krisztus által választott apostolok voltak. A Jézus mennybemenetelét követő időben, a Szentlélek eljövetele után a kinyilatkoztatás még nem zárult le. Így például a nemzetek apostolát, Szent Pált Jézus Krisztus személyesen hívta meg az apostoli feladatra és általa magáról olyan kinyilatkoztatást adott, amely az egész, egyetemes egyháznak szól. Az utolsó apostol halálával azonban megszűnt az a személyes vonatkozás, amely a történelmileg köztünk élt Igéhez kötődött. Így megszűnt az a történelmi referencia, amelyre az apostoli tanítás, az apostoli hagyomány valamilyen értelemben vett bővülése alapozódhatott volna. Isten egész világnak szóló, történelemben megvalósuló kinyilatkoztatása tehát az utolsó apostol halálával befejeződött. Az üdvtörténet ezen végső szakaszában Isten már nem ad olyan új információt, amely többletet jelentene a saját Fiában, Jézus Krisztusban adott tanításhoz képest.

Amint arra az előzőekben is rámutattunk, ez a döntő különbség az emberiség, a tudományok fejlődése, és a dogmák fejlődése között. Ugyanis lehet a dogmák fejlődéséről is beszélni. Ennek a fejlődésnek nyilvánvaló jele az új dogmák kimondása. Így Mária mennybevételének dogmáját 1950-ben jelentette ki XII. Piusz pápa. Joggal merül fel a kérdés, ha Isten egész világnak szóló kinyilatkoztatása lezárult, hogyan lehetséges egyáltalán új dogmák kimondása. Az alábbiakban – a teljesség igénye nélkül – ezzel a kérdéssel foglalkozunk.

Az isteni kinyilatkoztatás befogadója a hívő ember, a közösségi befogadó pedig Egyház. Míg a tudományok fejlődése értelmünk természetes adottságainak a kibontakozása által történik, Isten szavának a befogadása a hitben Isten kegyelmi adománya. Ez a kegyelmi adomány nem iktatja ki értelmünk természetes működését, ez együttműködik a kegyelemmel, de az eredmény, a hit ismerete elsősorban nem értelmünk működésének eredménye. A hit ismerete Istenre, Isten és ember – elsősorban természetfölötti – kapcsolatára vonatkozik. A kinyilatkoztatás közvetítő eszköze, „médiája” azonban az emberi szó, az ez által jelzett emberi fogalom. Több régebbi bejegyzés foglalkozott már azzal, hogy emberi szavaink, fogalmaink analóg értelemben alkalmazhatóak Istenre, Isten cselekedeteire. Az analóg fogalmak, szavak nem egyértelműen vonatkoznak valamire, hanem csak a dolgok közti hasonlóságra utalnak. Van amikor a hasonlóság oly módon feloldható, hogy ebben találunk valamilyen egyértelmű és eltérő mozzanatot. Így például a háromszögek hasonlóságában egyértelmű az oldalak közti arány (például 3:4:5) és különböző az oldalak hossza (például 6, 8, 10). A hit ismereteire alkalmazott analógia általában nem ilyen. A teremtett dologra és Istenre alkalmazott fogalom elemzése folyamán nem találunk semmilyen egyértelműségre utaló mozzanatot, a hasonlóság így nem feloldható, nem vezethető vissza. Az elsősorban a teremtett dolgokra vonatkozó fogalom alkalmazása Istenre, Isten misztériumaira együtt járhat azzal, hogy az alkalmazás folyamán olyan dolgokat kell kizárnunk, amelyek a teremtettségre utalnak. Erről van szó például akkor, amikor a második isteni személyt Fiúnak nevezzük. A teremtett világban a fiúság olyan apaságot feltételez, amelyben az apa a fiút időben megelőzően létezik, az apa létesítő oka fiának. Az Ige fiúsága esetén ezt a teremtett világra jellemző mozzanatot ki kell zárnunk, a Fiú az Atyától kezdet nélküli, idő nélküli eredéssel származik.

Míg a közönséges emberi ismeretek esetén az egyértelmű fogalom jelentése nem függ attól a konkrét dologtól, amire a fogalom egy adott esetben utal, addig az analóg fogalmak használata esetén ez nem így van. Az ember fogalmának tartalma ugyanaz, akár arról van szó, hogy Péter ember, vagy pedig arról, hogy Pál ember. Ha azonban Ferencről mint Péter fiáról és Jézusról az Atya fiáról beszélünk, akkor a fiúság fogalmának nem azonos, hanem csak hasonló tartalmairól van szó. Ez a hasonlóság azonban valódi hasonlóság, nemcsak egy külsődleges, költői kép. A fiúság fogalma tehát Jézus Krisztus esetében is valóságosan utal Jézus és az Atya viszonyára, de maga a szó az emberi használat miatt maga után vonhat olyan vonatkozásokat, amelyek csak teremtmények esetében használhatóak. Aki tehát a Fiúról beszél, helyesen értheti ezt a vonatkozást és valójában minden jelen állapotunkban lehetséges tartalmat ismerhet erről a vonatkozásról. Azonban a hit továbbadása folyamán Jézus fiúságát az arianizmus félreértette és ezt a viszonyt a teremtett-teremtmény vonatkozás alapján értelmezte. Ezért a nicea-i zsinat dogmája a Fiú születésével kapcsolatban örökös, idő nélküli születésről, egylényegűségről,  nem-teremtettségről beszél.

A dogmafejlődés fő hajtóereje tehát abból adódik, hogy Istenre, Isten misztériumaira emberi értelmünk fogalmait és nyelvünk szavait használjuk, és ez csak analóg használat lehet. Ezek a szavak, fogalmak helyesen értelmezve teljességgel  utalnak arra az ismeretre, amely jelen állapotunkban erről a témáról lehetséges. Így nem igaz az, hogy a Szentháromságtanból a 21. században fokozatot szerző teológus többet tud, mint az apostolok. Az ő tudása azonban összevetve az apostolokéval kétségtelenül pontosabban kifejezett tudás.

Van még egy másik dolog is, amelyben a 21. század dogmatikusa valamilyen többlettel rendelkezik az apostolokkal szemben. A hit ismerete és az adott korra jellemző, általános emberi ismeret közötti is létezik valamilyen vonatkozás. Ez a vonatkozás nem abban nyilvánul meg, hogy az általános, fejlődésben lévő emberi ismeret valamit is hozzáadna a hit ismeretéhez. Ez napjainkban különösen fontos megjegyzés. Ugyanakkor a hit ismeretére utaló emberi fogalmak származhatnak a konkrét kor fogalmaiból. Ez volt a helyzet Jézus és az apostolok korában és ez a helyzet napjainkban is. A dogmatika „szótárát” leginkább a filozófia képes gazdagítani. Ennek az az oka, hogy a filozófiai fogalmak a legáltalánosabb fogalmak, ezek ragadják meg legáltalánosabban a dolgok lényegét, az ember lényegét, ezért ezek a legalkalmasabbak arra, hogy a dogmákban őket használják. Így például a személy és a természet fogalmai alkalmasak arra, hogy az eredeti szentírási kifejezéseknél pontosabban utaljanak arra a szentháromságtani és krisztológiai valóságra, amelyre a Szentírás is utal. Ezek a fogalmak nem adnak semmit a Szentírás által adott jelentéshez, de erre a jelentésre pontosabban utalnak. Így tehát a dogmák, a ma hívője és teológusa az apostoli idők terminológiája mellett olyan terminológiát is használ, amely terminológia kétségtelenül a tudományok, a filozófia fejlődésének az eredménye.

Az „új nyelv” túlhangsúlyozott követelése azonban ellentmondhat a fejlődés folytonosságának. A jelentések változatlansága a jelentésre utaló szavak, nyelv forradalmi, kampányszerű lecserélése mellett nem biztosítható. A hit esetében ugyanis a jelentésre utaló szavak, a nyelv fejlődése nemcsak az emberi fejlődés, hanem a Szentlélek működésének az eredménye. Az emberi tudásnak van egy olyan rétege is, amely több évezredes folyamatos fejlődésre utal. Ennek a tudásnak a terminológiája jobban alkalmas a hit igazságainak kifejezésére, mint a különböző divatos, de múlékony irányzatok alkalmi szókincse. A hit és a görög filozófia  találkozása nem véletlen esemény volt, hanem egy olyan esemény, amelyben egymáshoz illő dolgok találkoztak. A találkozás eredménye pedig nem valamilyen szinkretikus eszmerendszer lett, hanem még a szintézisnél is többet jelentő olyan asszimiláció, amelyben a filozófia úgy vált a hit „szolgálólányává”, hogy közben megtartotta autonómiáját.

Az emberi fogalmak elégtelensége sokszor abban is megmutatkozik, hogy Istennel, Isten misztériumaival kapcsolatban olyan fogalmakat is használunk, amelyek teremtett világunkban nem, vagy csak nehezen összeegyeztethetőek. Így például az Egyház egyszerre látható szervezet, de ugyanakkor misztérium is, Krisztus titokzatos teste. A fogalmak analóg használata biztosítja az ellentmondás kizárását, de a történelemben egyszer az egyik oldal, máskor a másik oldal van inkább hangsúlyozva. Ezek a hangsúlyok egy-egy kor egyházi dokumentumaiban jelen lehetnek, de soha sem úgy, hogy a másik oldal tagadva lenne.

A pontosabb megfogalmazások használatának egy másik hatása, hogy olyan vonatkozások válnak jobban láthatóvá, amelyek más, kevésbé pontos megfogalmazás esetén is jelen vannak, de mégsem emelődnek ki annyira. Az ilyen irányú dogmafejlődés leginkább talán a mariológiára jellemző. A Názáreti Jézus istenségének az állítását rögtön követte Mária istenanyai méltóságának az ünneplése az efezus-i zsinaton.

Befejezésül említjük a  dogmafejlődés talán legnyilvánvalóbb útját: a dogmák logikai következményei is megfogalmazhatók dogmaként, hiszen a helyes logikai következtetés igaz feltételekből igaz konklúziókhoz vezet.

Az előző bejegyzésben láttuk, hogy a hit cselekedete a hit isteni erényének gyakorlása. Az isteni erények (hit, remény, szeretet) a megszentelő kegyelem kísérői. Ezek készségek arra, hogy az emberi képességek (értelem, akarat) közvetlenül Isten felé irányuljanak. Ez a közvetlenség azt jelenti, hogy a képességek számára Isten elsősorban nem mint a teremtmények alkotója van jelen, hanem mint a magát kinyilatkoztató Isten, mint Szentháromság. Ugyanakkor elméletileg a hit igazságaihoz el lehet jutni a világban szerzett tapasztalatok (például csodák) és az értelem saját erőfeszítései által is. Ezt  (az Oltáriszentség titkával kapcsolatban) az alábbi, előző bejegyzésben ismertetett következtetés foglalhatja össze:

1. Amit Isten kinyilatkoztatott az igaz.
2. Az Oltáriszentség titkát Isten kinyilatkoztatta.
3. Tehát az Oltáriszentség titka igaz.

A következtetés első és második állításának tapasztalati, értelmi belátása elvileg lehetséges lenne. Ilyen módon a hit igazságaihoz  elvileg el lehetne jutni közvetlenül az érzékszervekre támaszkodó tapasztalat és az értelem teljesítménye által, így azonban a hit természetfeletti motívuma,  Istennek, mint az Igazságnak a tekintélye csak közvetett motívum lenne: ez csak a következtetés kiinduló tételeinek tartalmában, közvetve lenne jelen. Kétségtelen, hogy a fenti probléma a hit jellegének ismeretében kissé külsődlegesnek tűnhet. Azonban ennek ellenére sem lehet ezt teljesen mesterkéltnek tekinteni. A 19. század nagy konvertitája, a boldoggá avatott Newman bíboros, patrisztikai tanulmányai után jelentette ki, hogy “félek, hogy katolikussá kell lennem.”

Az analysis fidei kérdésének megoldására született elméleteket Schüz Antal Dogmatikája alapján ismertetjük. Ezek a megoldások tehát azt keresik, hogy a fenti következtetésbe hol lép be a hit elsődleges motívumaként az igazmondó Isten tekintélye.

Az első elmélet Suarez nevéhez fűződik. Ehhez csatlakozott a 19. század nagy német, tomista beállítottságú teológusa, Matthias Joseph Scheeben. Az elmélet szerint a hit aktusában nem lehet különválasztani a hit tartalmát a hit indítékától. A hitnek ugyanabban az aktusában fogadjuk el például Jézus valóságos jelenlétét az Oltáriszentségben és az ezt kinyilatkoztató Isten tekintélyét. A természetfölötti hit nem származhat valamilyen “hihetőségi” gondolatmenet eredményeként, mert ebben az esetben alacsonyabb szintű hatás eredményezne magasabb szintű, természetfölötti eredményt. Ha leválasztanánk a hit indítékát a hit aktusától, akkor a hit indítéka elfogadásának indítékát kellene keresnünk, ha ezt megtaláltuk, akkor ennek indítékát és így tovább. Az elméletnek előnye a hit természetfölöttiségének kiemelése és az ebben való következetesség. Hátrányaként szokták említeni azt, hogy a hit tartalmának és a hit indítékának nem megfelelő szétválasztása nem felel meg a hit lényegének, amely szerint a hit egy állítás elfogadása nem az állítás tartalma alapján, hanem egy ettől különböző indíték, tekintély alapján. Mindazonáltal a hit a természetfölötti rendben mutat bizonyos hasonlóságot az értelem első elveivel (prima principia: azonosság, ellentmondás, okság elvei) a természetes rendben. Ahogyan ezek már nem vezetődnek vissza további elvekre, úgy a hit igazságai sem vezetődnek vissza további igazságokra. Ebben a vonatkozásban azonban különbség is van a két rend között: az első elveket az értelem közvetlen belátással, az értelem fénye által, tartalmuk alapján fogadja el, a hit tartalmai esetében azonban ez a fény, a hit fénye, Isten, az Igazság.

A második elméletet elsősorban a jezsuita bíboros, Lugo nevéhez kötik. Jeles képviselője volt az elméletnek a 19. században Franzelin bíboros. Ez az elmélet szigorúan ragaszkodik a fent vázolt következtetés lépéseihez. A hit motívumát a második lépésben látja. Szerinte a hittitok tartalmát a hívő elé “terjesztő” Egyház mögött a hívő (esetleg homályosan) meglátja a kinyilatkoztató isteni tekintélyt, ahogyan valaki “barátja írásában, hangjában” felismeri a barátot vagy a “király pecsétjén” keresztül a királyt. Az elmélet hátrányaként joggal említhető, hogy a hit természetfölöttiségét ez az elmélet külsődlegesen fogja fel, Isten tekintélyének közvetlenségét háttérbe szorítani látszik az Egyház tekintélye.

A harmadik elmélet a salamanca-i Szent Illés kolostor sarutlan karmelita, tomista teológusaihoz (17. század) köthető. Ennek az elméletnek kiváló képviselője a 20. században a jezsuita bíboros Billot (aki később XI. Piusz pápával való nézeteltérése miatt lemondott). Ezen elmélet szerint a fenti következtetés elvisz addig, hogy a hit igazsága hihetővé válik. Ez nem az egyetlen út a hihetőséghez (credibilitas), az ilyen utak sokfélék lehetnek. A következő lépés a hit igazságának hívő elfogadása. Ezt a lépést azonban már az akarat teszi meg, amely az isteni tekintély alapján utasítja az értelmet az igazság hívő elfogadására.

Bevallom, kissé külsődlegesnek éreztem ezeket az elméleteket, az “extrinsecizmus” tomizmus ellen felhozott vádja talán ebben az esetben némileg jogos. Meg kell azonban jegyeznem, hogy ezek az elméletek elsősorban a Tridentinum utáni jezsuita teológia elméletei, ezért egy kissé tükrözik ennek a kornak “jogi” szemléletét. Nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy az “új teológia” (nouvelle theologie) létrejöttében szerepe volt a jezsuita “fiatalok” (Henri de Lubac, Jean Danielou, Karl Rahner, Hans Urs von Balthasar) lázadásának a jezsuita skolasztika ellen. A domonkos renden belül ez a lázadás nem volt annyira éles, mert a Szent Tamáshoz való ragaszkodás jobban megőrizte a teológia alapvetően természetfölötti jellegét, spiritualitását. Ezért a jezsuita skolasztika lényegében megszűnt, míg a tomista iskola ma is létezik.

A második elméletre különösen jellemző ez a külsődlegesség. A hit elfogadása szempontjából még az ezt igazoló csodák is külsödlegesnek tűnnek. Ezek szükségesek lehetnek, de önmaguktól nem eredményezhetnek természetfölötti hitet. A régi teológia használta a módja szerint természetfölötti (supernaturale quoad modum) és a lényege szerint természetfölötti (supernaturale quoad substantiam) megkülönböztetést. A csoda módja szerint természetfölötti, mert a csodában arról van szó, hogy a természeti törvények felfüggesztődnek, helyettük valami más érvényesül, itt azonban nem keletkezik új természetfölötti valóság. Azt is meg kell jegyezni, hogy a megfelelő természeti törvényeknek fel kell függesztődniük arra az időre és helyre, ezeknek helyet kell adniuk valamilyen más működésnek, nem működhetnek együtt. A kegyelem, a hit, a kinyilatkoztatás lényege szerint természetfölötti, mert itt valami olyan jön létre, ami azelőtt nem volt. Az is fontos különbség, hogy emiatt a lényege szerint természetfölötti nem függeszti fel a természetest, nem változtatja meg ennek működését, hanem felemeli ezt. A régi skolasztikus elv érvényes: gratia non destruit sed perficit naturam (a kegyelem nem megsemmisíti, hanem tökéletesíti a természetet). Ezért a hit közbenső motívumai, így az elfogadást segítő csodák és egyéb “bizonyítékok” önmagukban nem eredményezik a természetfölötti hitet. Ugyanakkor ezek részei a hithez vezető útnak, de a hit tette már közvetlenül Istenre vonatkozik, a kegyelem tökéletesíti a természetes lépéseket is tartalmazó “cselekvés-sort”, és így az eredmény egy olyan meggyőződés, bizonyosság (certitudo), amely meghalad minden természetes tapasztalatra, okoskodásra épülő bizonyosságot.

A hit isteni erénye természetfölötti erény, ami azt jelenti, hogy az ember természetes képességeinek a gyakorlásával nem juthat el ehhez az erényhez. Ez az erény belénköntött erény, a megszentelő kegyelem kísérőjeként, a másik két isteni erénnyel, a reménnyel és a szeretettel együtt bontakozik ki a lélekben. A Katolikus Egyház Katekizmusa szerint a “hit az az isteni erény, mellyel hiszünk Istenben és mindabban, amit nekünk mondott és kinyilatkoztatott, s amit az Egyház nekünk hinni előad, mert Isten maga az igazság”. Így a hit tartamainak elfogadásában közvetlenül Istenre támaszkodunk, neki hiszünk. Ennek következménye, hogy a hit igaz voltáról való meggyőződés ereje, bizonyossága messze meghaladja a természetes ismereteink igazságáról való meggyőződésünket, hiszen itt meggyőződésünk alapja, maga az Igazság. A katekizmus meghatározása szerint a hit igazi motívuma “Isten maga az igazság”, ezért hiszünk. Ugyanakkor a hithez való eljutás folyamata tartalmaz természetes mozzanatokat is. Ez a folyamat igen változatos lehet, a hitet lehet a családból “hozni”, de lehet ez a teljes hitetlenségből való megtérés eredménye is. Egy konkrét hitigazságnak – például Jézus Oltáriszentségben való valóságos jelenlétének – elfogadását az alábbi következtetéssel (szillogizmussal) lehetne leírni:

1. Amit Isten kinyilatkoztatott az igaz.
2. Az Oltáriszentség titkát Isten kinyilatkoztatta.
3. Tehát az Oltáriszentség titka igaz.

Az első állítás természetes ésszel belátható, ez következik Isten istenvoltából. Ha a második tétel is belátható lenne a természetes megismerés keretein belül, akkor a valós jelenlét hittétele nem igényelne közvetlen természetfölötti motívumot, hiszen ez végül egy gondolatmenet következménye lenne. Ha tehát igazolni tudnánk, hogy volt kinyilatkoztatás és a kinyilatkoztatás hordozója az Egyház, továbbá az Egyház hittételként vallja a valós jelenlétet, akkor az Oltáriszentség titkát értelmünk közvetlen természetfeletti “segítség” nélkül fogadná el. Ebben az esetben a hittétel elfogadásának közvetlen indítéka már nem Isten, az Igazság lenne, hanem értelmünk munkája. A hit cselekedete sem lenne szabad tett, mert az értelmi belátásban nincs szabadság, a tények megismerésének, az ebből adódó következtetéseknek kényszerítő erejük van. Természetesen a fenti következtetés 2. állításának az igazsága nem mindig jelenik meg számunkra értelmileg kényszerítő erővel, mégis ha ez így lenne, akkor elvileg a hit csak a természetes értelem erőfeszítéseinek a következménye lenne. Ez lenne a hit fő motívuma és Isten, mint Igazság csak közvetett módon, a következtetés első tételében jelenne meg.

A hit teológiai elemzésének, az analysis fidei-nek klasszikus megközelítései a fenti kérdésekre igyekeznek választ adni. A témával való foglalkozás a trienti zsinat után bontakozott ki és a teológusok három megoldáscsoportot dolgoztak ki, amelyeket a későbbiekben nagy vonalakban ismertetni fogunk. Ezt megelőzően azonban röviden foglalkozunk a természetes és természetfölötti rend kérdésével, mert ez a kérdés, mint a teológia annyi más területén, itt is átjárja a téma megközelítéseit. A természetes és természetfölötti rend különbségének értelmezése alapvető, de sokat vitatott kérdés. Sok tekintetben ez határozza meg a különböző teológiai iskolák szemléletét. A természetes és természetfölötti rend viszonyát nem fogjuk kimerítően tárgyalni, ezzel csak mint a hit értelmezésének hátterével foglalkozunk.

A természetes rend a teremtés rendje. Ebben a rendben az ember képességei, cselekedetei a teremtésben kapott emberi természet képességei, ebből fakadó cselekedetek. Az ember testből és lélekből álló létező. Ez korlátozza az emberi értelem és akarat hatókörét, mert ezeknek elsődleges tárgyai az anyagi világ érzékszervek közvetítésével elérhető tárgyai. Ezek mögött azonban az értelem képes meglátni ezek alkotóját, az akarat számára pedig a teremtett javak csak részleges jóként mutatkoznak meg, amelyek nem lehetnek olyan célok, amelyek elérésében teljesen megnyugszik az akarat. Így az értelem és az akarat tárgya lehet a teremtő Igazság és a legfőbb jó, de ezt értelmünk és akaratunk közvetlenül megragadni nem tudja. Ez csak a teremtett dolgok és javak közvetítésével mutatkozik meg, mint ezek létesítő oka. A természet rendjének alapvető jellegzetessége a közvetettség, ebben a rendben Isten közvetlenül nem érhető el.

Isten azonban közvetlenül is kapcsolatba lépett az emberrel. Az ember lényegében már a teremtéskor meghívást kapott az Istennel való közvetlen kapcsolatra. Ezért az ember a tiszta természet, a natura pura állapotában tulajdonképpen soha sem volt. Ezt a közvetlen kapcsolatot csak Isten kezdeményezhette. Az emberi természetben jelen van az a passzív képesség, amely következtében lehetséges, hogy az ember Istennek erre a kezdeményezésére engedelmesen válaszolhasson. Ezt a képességet jelöli a teológia a potentia oboedientialis (képesség az engedelmességre) kifejezéssel.  Ez csak passzív képesség, amelyet az ember saját erejéből nem tehet aktívvá, ez az embernek az a képessége, hogy Isten által felemeltessék arra a természetfölötti szintre, amely már az Istennel való közvetlen kapcsolat szintje. A potentia oboedientialis fogalma egyébként teológiai viták ütközőpontja. Az egyik, a múlt évszázadban kibontakozott és még máig sem lezárt vita arról szól, hogy az Isten közvetlen látásának a vágya (desiderium videndi Deum), mennyire lehet része a természetes rendnek. Ennek a vitának a részleteire most nem térünk ki.

A természetes és természetfölötti rend közti különbség nemcsak abból adódik, hogy az emberi megismerés kiindulópontjai az érzékszervektől kapott adatok, ezeken keresztül azonban Isten, mint szellemi létező megfoghatatlan. A két rend közti különbség valójában a teremtettség általános velejárója, így ez az angyalok esetében is megvan. A Szentháromsággal foglalkozó bejegyzéseinkben láttuk, hogy a teremtés, mint Isten kifelé ható tevékenysége a személyek közös tevékenysége. Ennek a tevékenységnek az “elve” nem a személyek, hanem az isteni természet. Így a teremtettségből semmi nem vezethet a szentháromsági személyekhez, a Szentháromság titka el van rejtve még a természetes angyali intelligencia előtt is. A Szentháromság kinyilatkoztatása azt tartalmazza, hogy az isteni természet három személy közös természete és az isteni élet a három személy élete. Isten közvetlen megismerése tehát elválaszthatatlan a szentháromsági élet megismerésétől. A természetfölötti szintre való emelés a megszentelő kegyelem ajándéka által történik meg. Ez részesedés az isteni természetben, amely azonos a szentháromsági személyekkel, tehát részesedés a Szentháromság belső életében. A megszentelő kegyelem ontológiai változást hoz létre a lélekben, a lélek egy új minőséget kap, amely következtében az ember Isten fogadott fiává lesz, részesedik a Szentháromságban lévő fiúságból, hasonló lesz a második isteni személyhez, az Igéhez.

A három isteni erény, a hit, a remény és a szeretet a megszentelő kegyelem kísérői. Ezek olyan készségek, amelyek az értelmet és az akaratot Isten felé irányítják úgy, hogy az értelemnek és az akaratnak Isten nem csak a teremtett dolgok alkotójaként, hanem elsősorban szentháromságként tárgya. A szentháromsági küldések következtében a Fiú és a Szentlélek jelen vannak a megszentelő kegyelem által megszentelt lélekben, és a szentháromsági személyek egymásban léte (perichorészisz) miatt ez a teljes Szentháromság jelenlétét jelenti. A jelenlét legtökéletesebb formája az isteni személyek jelenléte egymás számára. Ez a perichorészisz szóval jelzett jelenlét, amelynek alapja a személyek közös természete. A jelenlétnek ilyen formája a teremtett világban elképzelhetetlen. Az emberi jelenlét azt jelenti, hogy a másik ember térben és időben érzékszerveink “hatókörében” van. Isten általános jelenléte a világban ennél erősebb, mert ez a Teremtő jelenléte teremtményeiben. A Szentháromság jelenléte a megszentelt lélekben azonban felülmúlja ezt. Az értelmi ismeret tárgya valamilyen értelemben jelen van a megismerő értelemben. A hit ismeretének elsődleges tárgya, a szentháromságos Isten jelen van a megigazult lélekben. Ugyanakkor ez a jelenlét homályba burkolózó jelenlét. A hit tartalmai teremtett dolgok, emberi szavak, fogalmak közvetítésével jutnak el hozzánk, amelyek ezt a jelenlétet, a hit megismerésének tárgyát csak “tükörben, homályosan” képesek kifejezni. Az üdvtörténet eseményei emberi eseményekben történtek meg, jóllehet ezeket többször kísérték csodák. Tehát arról van szó, hogy istenismeretünket a közvetlenség és a közvetettség egyszerre jellemzi. Ez közvetlen, mert Istenhez elsősorban nem úgy jutunk el, mint teremtő okhoz a teremtett okozatból. Ugyanakkor közvetett is, mert fogalmaink, szavaink közvetítésére szorulunk még ebben az istenismeretünkben is. Hiányzik az a szellemi “érzékszervünk”, amellyel a közvetlen ismeret szintjén láthatnánk az Istent, ezért a hit homályában, emberi szavakból, fogalmakból kiindulva közeledünk Istenhez. A keresztény élet feladata tulajdonképpen az, hogy fejlődjünk Isten ismeretében és szeretetében. Ez a fejlődés leginkább Jézus Krisztuson keresztül valósítható meg, hiszen az ő emberi szavai, cselekedetei egyben a második isteni személynek, az Igének szavai, cselekedetei, tehát az isteni közvetlenség leginkább az ő alakján keresztül mutatkozik meg. Isten megismerésének módjában a “gyökeres” változás az üdvözültek számára a földi élet befejeztével történik: a hit homálya megszűnik, a hit átalakul a dicsőség fényévé (lumen gloriae), a homályos ismeret Isten színről-színre való látásává. A megszentelő kegyelem, a teológiai erények csírájában hordozzák az üdvösségben kibontakozó boldogító istenlátást (visio Dei beatifica).

A fentiek figyelembevételével vizsgálható, hogy az elvileg természetes értelem használatával megközelíthető hittitkok elfogadása hogyan lesz a természetfölötti hit cselekedete. Hangsúlyozni kell azonban, hogy a természetes értelem belátása nem azt jelenti, hogy a hittitok tartalmát lehet természetes ésszel belátni. Az apologetikai gondolatmenetek elsősorban nem a hit tartalmaira, hanem Isten létezésére, igazmondására, a kinyilatkoztatás megtörténtére, a kinyilatkozás forrásaira vonatkoznak. A következő bejegyzés ismerteti az analysis fidei  “klasszikus” elméleteit.

Az egyik előző bejegyzésben láttuk, hogy a kinyilatkoztatás következtében az ember olyan ismeretekre tehet szert, amelyek nem az emberi megismerés természetes útját járva jönnek létre, azaz nem az érzékszervek adataiból indulnak ki. A kinyilatkoztatásban egy új út tárult fel: Isten szavakban beszélt nekünk önmagáról, üdvösségszerző tetteiről. Ez a közvetlenség azonban közvetítéssel is együttjár, Isten titkait emberi szavak, események, történések közvetítik felénk. A kinyilatkoztatás, mint Isten kifelé irányuló tevékenysége a teremtett világban található tevékenységektől gyökeresen különbözik, teljes egészében megérteni nem tudjuk. Ha Isten felől, a kiindulópontját nézzük, akkor ez a tevékenység nincs időhöz kötve, a tevékenység azonos az isteni lényeggel. A tevékenység eredményét, végpontját tekintve azonban ez időhöz kötött (lezárult az apostoli korral), eredményét tekintve pedig ez a hívő ismeret Istenről, Isten titkairól. Ez az ismeret még nem a dicsőség fénye (lumen gloriae) által megvalósuló színről-színre látás, még csak úton vagyunk efelé, az utat most a hit világossága világítja meg, amely azonban még a homállyal is együttjár, és amely az üdvösségben alakul át a dicsőség fényévé.  A természetes ismeret megszerzésére elegendőek az emberi értelem saját erői. A hit általi ismerethez azonban Isten különleges tevékenysége szükséges. Egy előző bejegyzésben említettük, hogy a megismerésben az értelem valamilyen módon a megismert tárggyá lesz, befogadja a tárgyban lévő érthetőt, a tárgy formáját. A kinyilatkoztatáson alapuló, természetfölötti ismeretben az értelem részesedik Istenben, az isteni értelemben. Péter apostol második levele írja: “Így váltotta be nekünk legszebb és legnagyobb igéreteit, hogy ezek révén az isteni természet részeseivé legyetek” (1,4). Nyilvánvaló, hogy ilyen ismeret létrehozásához az értelem természetes képességei nem elégségesek, ehhez Isten természetfölötti segítsége szükséges. Ez már a hit motívumában is világosan látszik, mert a hit tartalmainak elfogadásakor az elsődleges motívum nem értelmünk természetes belátása, de még csak nem is a Szentírás, az Egyház tanításának az elfogadása. A hít alapmotívuma maga az Isten, az abszolút Igazság. A megszentelő kegyelem, a hit, a remény és a szeretet isteni erényei által már közvetlenül kapcsolódunk Istenhez, jóllehet ez a közvetlenség még nem járja át emberi képességeinket, földi életünkben szükségünk van az emberi szavak közvetítésére.

A hitben kapott ismeret természetfeletti jellegének megfelelően végleges és változatlan, mert ez az ismeret nem a változó világból jön, hanem Istentől származik. Ugyanakkor az ismeret befogadói, a keresztény ember, az Egyház változnak. A kérdés az, hogy hogyan viszonylik a kinyilatkoztatás, a hit állandósága a befogadó változásához.

Az emberi ismeret (mint minden más teremtett dolog) egyrészt megvalósultság, ténylegesség, de ugyanakkor lehetőség is a változásra: új vonások, újonnan megismert dolgok befogadására. (A változásról egy régebbi bejegyzésben volt szó.) Az ismeret lehetősége a ténylegességbe valamilyen ok, okok hatására megy át. Az okok közt szerepelhetnek a külső világból érkező érzékszervi adatok, amelyek elindítják az értelem tevékenységét, amely ezekből kiemelve az érthetőt, intelligibile-t, létrehozza a szellemi ismeretet. Nyilvánvaló, hogy a hit ismeretében ilyen lehetőség nincs, ilyen ható okok nem jöhetnek szóba. Ugyanakkor a hit ismerete az emberi értelemben nincs elszigetelve a többi ismerettől. A hit ismeretének lehetőségei között ott van az, hogy ez átjárhatja a többi ismereteket is, az ismeretek rangsorában az első helyet foglalhatja el. Ez nem azt jelenti, hogy például egy geometriai tételt a hit igazságaiból kell bizonyítani. Ez inkább egy szemlélet, egy látásmód megvalósulását jelenti, amely a természetes ismeretek mögött a teremtett, részesedett létet látja, a hit ismeretét azonban közvetlenül Istenre vonatkoztatja. Így a teremtett létre vonatkozó ismeretek fontosságukban, jelentőségükben a hit ismeretének rendelődnek alá. A legáltalánosabb szempont, a legfőbb rendező elv a hit ismerete lesz. A megtéréskor ez egy egyszeri történés, de ugyanakkor hosszú folyamat is.

A hit ismerete tartalmazza a lehetőséget a rendszerezésre is. A kinyilatkoztatás forrásaiban különböző helyeken, különböző hitbeli tartalmakra vonatkozó kijelentéseket találunk. Ezek rendszerezésére a hit továbbadása folyamán már nagyon korán felmerült az igény. Így alakult ki a katekézis rendszerezett formája, sőt a teológia is. Megemlítjük még azt is, hogy a kinyilatkoztatott ismeretekből logikai következtetés segítségével kapott állítások is a kinyilatkoztatás részének tekinthetők. Azonban azoknak a gondolatmenetek az eredményei, amelyekben olyan feltételek is vannak, amelyek nem kinyilatkoztatott emberi ismeretből származnak, már nem minden teológus szerint tekinthetőek szoros értelemben véve kinyilatkoztatottnak. Ez a teológiai következtetések területe.

Egyik előző bejegyzésben szó volt arról, hogy amikor Istenről beszélünk, akkor olyan szavakat, fogalmakat használunk, amelyek a véges (teremtett, részesedett) létezők világából származnak. Ezek a szavak, fogalmak ugyanabban az értelemben nem használhatóak Istenre, mint ahogyan a teremtett világra alkalmazzuk őket. Ennek ellenére, ezeknek a szavaknak, fogalmaknak Istenre alkalmazva is van jelentésük, tartalmuk: analóg értelemben állítanak valamit Istenről. Van tehát egy másik kapcsolat is a hit, a teológiai ismeret és a nem kinyilatkoztatott ismeretek között. Így például az “atya”, a “fiú” fogalmak az általános emberi ismeret fogalmai, amelyekkel kapcsolatban az általános emberi ismeret állításokat is tartalmazhat. Ilyen tapasztalatból vett állítás például az, hogy egy atya és egy fiú két különálló létező. Ez az állítás ilyen értelemben nyilván nem vihető át az Atya és Fiú isteni személyeire. Az “atya” és “fiú” fogalmak esetében azonban annak pontosabb megjelölése, hogy ezek milyen értelemben alkalmazhatóak az isteni személyekre és milyen értelemben nem, körülményesnek, hosszadalmasnak tűnhet. A középkori teológia az isteni személyek leírására egy másik fogalmat is használt, ez a fogalom pedig a viszony, a reláció filozófia fogalma volt. Egyik dolog viszonya egy másik dologhoz (pl. X szereti Y-t) a dolog járulékos tulajdonsága. A teremtett világban, a részesedett létben a viszony önállóan, dologtól függetlenül nem létezhet:  csak dolognak, szubsztanciának járulékos tulajdonságaként létezhet. A középkori (és mai) teológia szerint az isteni személyek olyan viszonyoknak, relációknak tekinthetők, amelyekhez nincs hordozó szubsztancia, amelyek szubsztancia nélkül léteznek (relatio subsistens).  A reláció fogalma is analóg értelemben alkalmazható az isteni személyekre, itt azonban az isteni személyekre vonatkozó értelmet határozottabban, egyszerűbben lehet elkülöníteni  a teremtettre vonatkozó jelentéstől. A relatio subsistens kifejezés az “Atya”, “Fiú”, “Szentlélek” nevek kicserélése valami másra? Nem, ez ezekkel együtt alkalmazható, semmit nem mond azokról a sajátosságokról, amelyet az egyes nevek jeleznek. Ez egy segédfogalom, amely használata esetén egyszerűbben fogalmazható meg az, hogy hogyan különül el az isteni személyekre vonatkozó jelentés a teremtett létezőkre vonatkozó jelentéstől. Lényegesen többet tudott Aquinói Szent Tamás az isteni személyekről, mint például Szent János apostol? Nem, csak Szent Tamás egy olyan fogalmat is használt, amely alkalmasabban fejezi ki azt a különbséget, amelynek Szent János is tudatában volt. Tehát beszélhetünk egy olyan fejlődésről is, amely abban áll, hogy a hit titkainak kifejezésére a régiekhez újabb kifejezéseket adunk hozzá, amelyek nem helyettesítik a régi kifejezéseket, csak ezek jelentését pontosabban megvilágítják.

Olyan értelemben is lehet beszélni változásról fejlődésről, hogy különböző időkben a teljes kinyilatkoztatás más és más részei kerültek előtérbe. A keresztény ókort a legalapvetőbb szentháromságtani és krisztológiai kérdések foglalkoztatták. A kegyelemtan kérdései Szent Ágostonnál, a keresztény nyugaton kerültek fókuszba, majd a reformáció idején váltak ismét égető kérdésekké. Időnként arra is szükség volt, hogy a kinyilatkoztatás véglegessége az Egyház tanítóhivatalának határozott, dogma kimondásával megfogalmazott nyilatkozatában mutatkozzon meg.

A fentiekben megpróbáltuk vázolni, hogy a kinyilatkoztatás tartalmának állandósága és változatlansága mellett  milyen lehetőségei voltak/vannak a változásnak, a fejlődésnek.