Egy másik blogon (jezsuita blog) megjelent egy bejegyzés „Miben is kell hinni? – Dogmák és paradigmaváltások a teológiában” címmel. A bejegyzés fölteszi azt a „nehéz” kérdést, hogy hány dogma van. A pontos válasz hiányából arra a véleményre jut, hogy „azzal, hogy az újsokasztika megszűnt az egyház hivatalos teológiája lenni, hitem szerint, a Szentlélek éltető ereje nyilvánult meg”. Ezzel kapcsolatban összehasonlítja a fizikában a huszadik században bekövetkezett fordulatot a teológia 2. Vatikáni Zsinat után bekövetkezett változásával:
Nem tudok eltekinteni a párhuzamtól, miszerint a fiatal Werner Heisenberget[?] is megpróbálták lebeszélni a családi ismerősök, hogy az egyetem fizika szakára iratkozzék be, mondván, hogy „a fizikában már minden fel van találva”… Ahogy ugyanis a relativitáselmélet és a kvantummechanika új alapra helyezte a fizikai tudományokat, úgy formálta át – mutatis mutandis – az egész teológiai kérdésfelvetést a II. Vatikáni zsinat.
A fenti megjegyzéssel kapcsolatban érdemes megvizsgálni, hogy mi a fizika és a teológia sajátos tárgya, mert a két tárgy közti különbség rávilágít arra, hogy a paradigmaváltás, a forradalom a fizika számára éppen sajátos tárgya miatt adott, a teológia sajátos tárgya részéről azonban nincs ilyen adottság.
A fizika sajátos tárgya az érzékelhető valóság, a mérhetőség, matematikai leírhatóság és a kísérleti ellenőrizhetőség szempontjából. A fizika valójában az elméletek megalkotásában éri el csúcspontját. Az elmélet által megállapított, matematikailag leírt fizikai törvények megmagyarázzák, egységbe foglalják az érzékelhető valóság viselkedését. Az elméletet addig tekintik érvényesnek, amíg a kísérleti adatok ennek nem mondanak ellen (vagy esetleg ez nem helyettesíthető egy „elegánsabb” egyszerűbb elmélettel). A fizika történetében többször előfordult, hogy újabb kísérleti adatok egy elmélet bukásához vezettek. Kezdetben nem voltak kifejezett kísérletek, a mindennapi tapasztalat alapján állítottak fel fizikai, csillagászati „elméleteket”. A legprimitívebb ilyen elmélet a „lapos Föld” elmélete volt, amelyen azonban már az ókorban túlléptek. A mindennapi életben tényleg nem tapasztalunk semmilyen csillagászati értelemben vett görbületet. Ha azonban a tenger partján, egy magaslatról nézzük a közeledő hajót, akkor először az árboc csúcsát látjuk, majd fokozatosan bontakozik ki az egész hajó. Ez a mindennapitól kissé már eltérő tapasztalat nem támogatja a Föld lapos voltának elméletét. A pontosabb mérések, kísérletek megjelenésével, észlelési eszközeink fejlődésével (például távcső) a mindennapi tapasztalatra épülő elméletek megdőltek, illetve más elméletek határeseteivé váltak. A fizikai elméletekben csak akkor lehetnénk teljesen biztosak, ha az összes lehetséges kísérlet, mérés birtokában lennénk, ami nyilván lehetetlenség.
A teológia sajátos tárgya Istenről, Isten és a teremtés, Isten és az ember kapcsolatáról szóló kinyilatkoztatott ismeret. Fontos megjegyzés, hogy a kinyilatkoztatás Isten oldaláról tekintve egyetlen igazság, amely azonos az isteni létezés igazságával. Hasonlóan a kinyilatkoztatás tetőpontja Jézus Krisztus, Isten egyetlen fia. Az emberi természet azonban nem tudja ezeket az egységeket a maguk teljes egészében, maradéktalanul, egyetlen megismerő aktussal átfogni, ezért elkerülhetetlen, hogy az egyetlen igazság az ember számára több állításra, kijelentésre bontódva jelenjen meg. Jézus Krisztusban a kinyilatkoztatás teljessége jelent meg, ezért Jézus közvetlen tanítványai, az apostolok halálával a kinyilatkoztatás ideje lezárult. Így ír erről a 2. Vatikáni Zsinat Dei Verbum konstitúciója (4): „a krisztusi üdvrend tehát mint új és végleges szövetség sohasem múlik el, és már semmiféle új nyilvános kinyilatkoztatást nem kell várnunk a mi Urunk Jézus Krisztus dicsőséges eljöveteléig”.
Első pillanatra szembeötlő a különbség a két tudomány tárgya között a tárgyról kapott új információk szempontjából. A fizikai mérésekből, kísérletekből ma is kaphatunk olyan új információt, amelyek alapvetően új paradigmák megjelenését, elméletek bukását vagy lényeges korrekcióját vonhatják maguk után. Igaz, hogy ezek a mérések mára különösen nehézzé váltak, mert igen kis eltéréseket kell mérni például a kozmikus háttérsugárzással kapcsolatban, másrészt a leglényegesebb kísérleteket csak igen költséges berendezések (CERN) által lehet megvalósítani. Ennek ellenére a mérések, kísérletek új információval látják el a fizikusokat. A teológiában azonban más a helyzet, mert az utolsó apostol halálával lezárult a kinyilatkoztatás. Így a teológia tárgyát tekintve nem jut olyan új információhoz, amely a fizika paradigmaváltásaihoz, forradalmaihoz hasonló forradalmakat, paradigmaváltásokat indokolna.
Ennek ellenére a teológia fejlődése történelmi tapasztalat, sőt az elmúlt kétezer évben az Egyház új dogmákat mondott ki. Tehát egyrészt a kinyilatkoztatásban kapott hitletétemény (depositum fidei) változatlan, ugyanakkor azonban a teológia fejlődése, sőt a dogmák számának növekedése (az idézett bejegyzés egyik fő problémája) változásra utalnak. Minthogy ugyanaz a dolog ugyanabból a szempontból nem lehet egyszerre változatlan meg változó is, felmerül a kérdés, mi a változatlan és mi változik. Ezzel eljutottunk a filozófiai és teológiai kérdések egyik alaptípusához. Ugyanazzal a dologgal kapcsolatban egymással ellentétes tulajdonságok merülhetnek fel. Az ellentmondás elve miatt azonban ezek egyszerre, ugyanabból a szempontból nem lehetnek elfogadható tulajdonságok, ezért meg kell keresni és meg kell különböztetni a dolognak azokat az összetevőit vagy szempontjait, amelyekre külön-külön a tulajdonságok már állíthatóak anélkül, hogy az ellentmondás értelmetlenségébe esnénk. Így kezeli például a metafizika az egység és sokaság, az állandóság és változás kérdését. A hittel kapcsolatban (így a teológiában is) jelen vannak ilyen kérdések. Istennel kapcsolatban beszélünk egységről és háromságról. A hit központi igazsága, a Szentháromság titka tartalmazza az egység és háromság közti feszültség feloldását (jóllehet nem teljes megértését).
A hitletétemény nem változhat, ehhez nem adódhat hozzá semmi, nem veszhet el belőle semmi. A hitletétemény a dogmafejlődés és a teológia fejlődése szempontjából hasonló szerepet játszik, mint a fizika számára az érzékelhető, mérhető, kísérletekkel kérdezhető valóság. Míg azonban ez utóbbi gyakorlatilag korlátlannak, egyre bővűlőnek mutatkozik, a hitletétemény lezárt dolog. Joggal tehető fel tehát a kérdés, hogy ha ez így van, akkor mi a dogma, a teológia fejlődésének a forrása, mi az ami fejlődik ezekben.
Egy viszonylag elterjedt és többféleképpen árnyalható megközelítés szerint a dogmák, a teológia fejlődése mögött is az emberi történelemben lejátszódó fejlődés áll. A történelmi fejlődés hangsúlyozása még a természettudományok fejlődésével kapcsolatban is felmerül, még abban az eltúlzott formában is, amely a tudományok által vizsgált érzékelhető valóság szempontját ehhez képest másodrangúnak tartja. Ezen felfogás szerint a lényeg a történelmi kontextus, mert az ember ennek megfelelően teszi fel a kérdéseit még a természetnek is. A következőkben ezzel a kontextussal foglalkozunk, mert ez kétségtelenül létezik és hatása nem letagadható, de azért eltúlozható.
A tomista ismeretelmélet szerint az emberi megismerés sajátossága az, hogy ez az érzékelésből indul ki. A tomista „közhely” szerint omnis nostra cognitio incipit a sensibus, azaz minden megismerésünk az érzékeléssel kezdődik. Az ember esetében azonban az érzékelés csak a kiindulópont, értelmünk az elvonás, az absztrakció által eljut az érzéki adatok ismeretéből az általános ismeretekhez, például az általános törvények felismeréséig. Így vezet például a fizikában az emberi megismerés útja az első ember hétköznapi megfigyeléseitől, ismereteitől a relativitás elméletei felé, a részecskék sztenderd elmélete felé, a kozmosz fejlődésének elméleteihez és még tovább. Nyilvánvaló, hogy egy ember élete, tapasztalata nem lehet elég ennek az útnak bejárásához. Az emberi ismeretek megszerzésének fentebb vázolt menetét azonban kiegészítik az ember társadalmi lény voltából adódó egyéb lehetőségek. A nyelv és a kommunikáció eszközeinek segítségével az ember képes az ismereteket, tudata meghatározottságait a másik ember felé továbbítani. Ez a lehetőség történelemben megvalósuló lehetőség. Ez megvalósul az egy időben élők közti kommunikációban és abban, hogy generációk adják át egymásnak az ismereteket és a következő generációk valóban az előző generációk „vállán állva” építik tovább az emberiség ilyen módon már közösnek tekinthető ismereteit. A fizika fejlődésében tehát egyrészt az első embertől kezdve napjainkig adódik át az elődök tudása, másrészt ettől független információforrásként jelen van az érzékelhető tapasztalat is, jóllehet egyre inkább kifinomult mérések és kísérletek formájában. Az ismeretek átadását jellemzi valamilyen konzervativizmus, hiszen ebben már valami meglévő adódik át. Ez a konzervativizmus azonban szembe kerülhet a mérések, kísérletek eredményeinek értelmezésével. Előfordulhat, hogy ez már nem lehetséges az áthagyományozott ismeretek keretében. Ilyenkor történik a paradigmaváltás, a tudományos forradalom, ilyenkor keletkeznek az új elméletek.
A dogmafejlődés, a teológia útja nem lehet a fenti út. A hitletétemény nem bővülhet frissen kinyilatkoztatott információval. Ezért az Egyház által a következő generációknak átadott hit nem kerülhet úgy szembe a hitletéteménnyel, hogy ennek értelmezése gyökeres paradigmaváltáshoz, forradalomhoz vezessen. Az eretnekségek az ilyen forradalmak. Azt hiszem, hogy a dogmafejlődéssel kapcsolatban most még nincs teljesen, minden részletében kidolgozott tudományos válasz arra a kérdésre, hogy mi ebben az állandó és mi az, ami fejlődik. A fejlődés nagy általánosságban leírható úgy, hogy tulajdonképpen az implicit módon, bennfoglaltan meglévő igazságok válnak explicitté, kifejezetté. Ennek a fejlődésnek lehetnek határozott állomásai az egyes dogmák kimondása által, de forradalomról, paradigmaváltásról nem lehet szó. A dogmák értelmének változatlanságával kapcsolatban az 1. Vatikáni Zsinat kánonja elitéli azt, „aki lehetségesnek mondja, hogy az Egyház által előadott dogmák majd a tudomány előrehaladtával attól eltérő értelmet nyerhetnek, mint amilyet az Egyház azoknak tulajdonított és tulajdonít” (DH 3043). A fentiekben láttuk, hogy teológia művelésével kapcsolatban nincsenek olyan empirikus kritériumok, amilyeneket például a mérések, kísérletek jelentenek. A teológia fejlődése folyamán ezeknek a kritériumoknak a szerepét bizonyos értelemben betöltik az Egyház dogmái. Az ezeket figyelmen kívül hagyó teológiai elképzeléseknek nincs köze az igazsághoz.
Ezt a témát a jövőben még folytatjuk.