Metafizika a fizikában? A multiverzum (2)

Egyik előző bejegyzésben foglalkoztunk a fizikai, kozmológiai multiverzum elméletekkel. Ezen elméletek szerint nemcsak a mi világunk létezik, hanem emellett még végtelen sok világ is, amelyek ugyanolyan valóságosak mint a mi világunk, de ezeknek a világoknak semmilyen hatása nincs a mi világunkra, ezekről a világokról semmilyen tapasztalatot nem szerezhetünk, velük kapcsolatban nem végezhetünk kísérleteket, ezek semmilyen megfigyelésünknek nem lehetnek tárgyai. Mind minden elmélet, ezek az elméletek is valamilyen magyarázat érdekében születtek. Értelmünk alapvető tulajdonsága, hogy a nem nyilvánvaló dolgokkal kapcsolatban magyarázatra tart igényt, még akkor is ha a magyarázattal esetleg idő hiányában nem vesződünk. Ekkor is feltételezzük azt, hogy van magyarázat. A tudományoknak viszont kifejezett célja a magyarázatok utáni kutatás. Mindazokat a dolgokat, amelyek rajtuk kívül lévő magyarázatra szorulnak, kontingens, esetleges dolgoknak nevezzük. A magyarázatok olyan szükségszerűségekre utalnak, amelyeket figyelembe véve a tapasztalati tény kontingenciájának helyét – legalább részben – valamilyen általános törvény szüségszerűsége veszi át, a tény a törvény érvényesülésének az esetévé válik. Így például az a tény, hogy az éppen most elengedett pohár leesik, bizonyos értelemben véve szükségszerűvé válik a gravitáció törvénye alapján, a pohár lefelé esésében ennek a törvénynek engedelmeskedik. Maga a gravitáció törvénye azonban már esetlegesnek tűnhet, amennyiben ezt nem tudjuk alátámasztani más törvényekkel, valamilyen magyarázattal arra nézve, hogy miért van éppen ez a törvény,  a tömegek miért vonzzák egyáltalán egymást. Az egyik multiverzum elmélet képviselői szerint világunk fizikai állandóinak, törvényeinek az esetlegessége azáltal megszüntethető, ha feltesszük, hogy minden matematikailag lehetséges fizikai törvénynek megfelel egy olyan valóságosan létező világ, amelyben ez a törvény érvényesül.

A modális logika részletesen foglalkozik a lehetséges, szükségszerű, esetleges stb. állításokkal. Itt a „lehetséges”, „szükségszerű”, „esetleges” stb. szavak olyan „funktorokat” jeleznek, amelyek megváltoztatják az eredeti állítások jelentését. A „János Bécsbe utazik” állítás jelentése például különbözik a „lehetséges, hogy János Bécsbe utazik” állítás jelentésétől. Hasonlóan „az elengedett pohár leesik” mondat jelentése is különbözik a „szükségszerű, hogy az elengedett pohár leesik” állítás jelentésétől. A modális állítások jelentését a lehetséges világok fogalmának bevezetésével határozzák meg. A lehetséges világ nem ontológiailag lehetséges vagy tényleg létező világot jelent (jóllehet ezt tükröző álláspontok is vannak), hanem ez inkább csak egy állapotleírás, értelmezési modell. A lehetséges állítás akkor igaz, ha maga az alapállítás egy lehetséges világban igaz. A „lehetséges, hogy János Bécsbe utazik” állítás tehát akkor igaz, ha van egy olyan világ, amelyben János Bécsbe utazik. A szükségszerű állítás akkor igaz, ha az alapállítás a szóbajövő minden lehetséges világban igaz. A „szükségszerű, hogy az elengedett pohár leesik” állítás akkor igaz, ha minden szóbajövő világban az elengedett pohár leesik. Az esetlegesség a lehetőség és a szükségszerűség fogalmával úgy határozható meg, hogy esetleges az az állítás, amely lehetséges, de nem szükségszerű. A lehetséges világok fogalmát használva tehát az esetlegesség jelentését úgy határozhatjuk meg, hogy akkor esetleges az állítás, ha van egy olyan lehetséges világ, amelyben az állítás igaz, de van egy olyan lehetséges világ is, amelyben az állítás nem igaz. Ha ugyanis az állítás minden világban igaz lenne, akkor szükségszerűségről lenne szó. A két lehetséges világ az ellentmondás elve miatt nem lehet ugyanaz.

Ha a logikán továbblépve, metafizikai szempontból vizsgáljuk a lehetőség, szükségszerűség és esetlegesség fogalmát, akkor a lehetőség a képesség, a potencia jelenlétére utal. A „lehetséges, hogy János Bécsbe utazik” arra utal, hogy Jánosban megvan az a képesség, hogy Bécsbe utazzon. A skolasztikus metafizika alapvető fogalmai a képesség (potencia) és a megvalósultság (ténylegesség, aktus) fogalmai. Erről a fogalompárról már több régebbi bejegyzésben szó volt. Míg a lehetőség a képességre utal, addig a szükségszerűség és esetlegesség a megvalósultságokra, a tényekre utalnak. Ha egy tény önmagában, minden mástól való függés nélkül megáll, akkor a tény szükségszerű. Egy képesség megvalósultságba való átmenete feltételez egy olyan megvalósultságot, amely ezt az átmenetet okozza. Minthogy ugyanaz a dolog ugyanabból a szempontból nem lehet egyszerre képességben és megvalósultságban, szükséges, hogy legyen egy olyan, tőle különböző megvalósultságban létező, amely oka a képességből megvalósultságba való átmenetnek. Ebből következik, hogy a szó teljes értelemben szükségszerű tényről, szükségszerű létezésről csak a megvalósítandó képességek teljes hiánya esetén beszélhetünk. Itt tehát olyan létezésről van szó, amelyben nincs és soha nem is volt megvalósítandó képesség, azaz az ilyen létező tiszta ténylegesség, megvalósultság, actus purus. Ez a szükségszerűen létező az Isten. Minden más létező a szó teljes értelmében nem lehet szükségszerű, hanem csak bizonyos szempontból. Így például beszélhetünk arról, hogy az elengedett pohár leesése szükségszerű a gravitáció törvénye miatt, de ezzel a szükségszerűséggel kapcsolatban azonnal felmerül a kérdés, hogy miért szükségszerű a gravitáció törvénye.

Az esetlegesség és szükségszerűség világunkban való jelenlétére az elégséges magyarázat elve (principium rationis sufficientis) is utal. Az elégséges magyarázat elve értelmünk úgynevezett első elvei közé tartozik. Ezek az elvek tulajdonképpen nem velünk született ismeretként vannak jelen értelmünkben. A tomista ismeretelmélet szerint az emberi értelem „tabula rasa”, eleve semmilyen ismeretet nem tartalmaz, az ismeretekhez tapasztalat és tanulás útján jutunk. Az első elvek nem annyira értelmünkben eleve meglévő, kifejezett tételek, axiómák, hanem értelmünk olyan készségei, amelyek a megismerésben vagy a gondolkodásban vezetnek bennünket. Ilyen elv például az azonosság elve, amely szerint a következtetés során a fogalmak önkényes cseréje hibás eredményre vezet. (Ennek az elvnek az érvényesítése megakadályozza azt, amit a köznyelv sokszor csúsztatásnak nevez.) A másik elv, az ellentmondás elve szerint valami egyszerre, ugyanazon szempont szerint nem létezik is,  meg nem is létezik. Az elvek kifejezett, axiómaként, tételként való megfogalmazása már az ezekre vonatkozó reflexió eredménye. A racionalista filozófia tulajdonsága az, hogy kiindul néhány alapelvből és ezekből elsősorban logikai jellegű levezetések által jut el újabb ismeretekhez. A tomista filozófiának nem ez az eljárása. Az elsődleges elvek készsége, a habitus primorum principiorum megismerésünk vezérlő készsége, amely segítségével helyes ismeretekhez jutunk, de maguk az elvek sohasem lehetnek tartalmi szempontból kizárólagos ismeretforrások. Mai (de azért nem minden szempontból találó) hasonlattal élve azt mondhatnánk, hogy ezen elvek nem az adatoknak, hanem inkább az ezeket feldolgozó szoftvernek felelnek meg.

Az elégséges magyarázat szükségességének elve a tények esetében a magyarázat igényére utal. A tények a magyarázatukat magukban hordhatják, ilyenkor szükségszerű tényekről van szó. Máskor a magyarázatot a tényeken kívül, más tényekben, a tények „mögött” kell keresni. Ilyenkor arról van szó, hogy a tény magában esetleges, de az összefüggéseket  figyelembe véve már valamilyen szükségszerűségről lehet szó.

Visszatérve a fizikai, kozmológiai multiverzum elméletekhez, ezekben a természeti törvények esetleges voltát olyan „magyarázat” által akarják megszüntetni, amely a világunkban érvényesülő fizikai törvényeket egy olyan sokaságba helyezi, amely sokaságban, a világok sokaságában minden, bizonyos matematikai szempontok alapján lehetséges törvény előfordul. A mi világunk esetleges törvényeit magyarázó szükségszerűség tehát a multiverzum létezésének szükségszerűsége. A kérdés persze azonnal felmerül: miért szükségszerű a multiverzum létezése? Azért mert a multiverzum elmélet vallói ezt mondják? Vagy azért mert a mi világunk a maga törvényeivel létezik? Ha az utóbbi kérdésre igennel válaszolnánk, a circulus vitiosus gondolkodási hibájába esnénk, az indokolásra várót saját magával indokolnánk meg. Marad tehát az, ha a multiverzum létezik, akkor ez éppen annyira esetleges, mint a mi világunk a maga törvényeivel. A matematikai multiverzum elmélet létrehozóit megragadta a matematikában mutatkozó szükségszerűség és talán ezt egy „csúsztatással” átvitték a létezés szükségszerűségére. A matematika tárgyai azonban csak értelmünk létezői (ens rationis), jóllehet az így létező absztrakt tárgyak utalnak azokra a mennyiségekre, alakzatokra, formákra, struktúrákra, amelyek ugyan absztrakt létezésükben nem találhatóak meg anyagi világunkban, de ezek valamilyen módon, mint az absztrakció kiindulópontjai, tulajdonságokként mégis jelen vannak a világban. A matematikai multiverzum elméletét egyébként több fizikus és kozmológus is bírálja.

A világunk létezésének ténye tehát éppen úgy esetleges, mint ahogyan a multiverzum létezése is az lenne. Ezen esetlegességek magyarázata utáni kutatás pedig ugyanoda vezet. A magyarázatok olyan sorozata ugyanis, amely mindig további magyarázatra utal, nem lehet soha sem teljes magyarázat. Van tehát egy olyan létező, amely szükségszerűen létezik és így nem igényel olyan magyarázatot, amely túlmutatna rajta. Amint mondtuk, a szükségszerűen létező csak a teljes megvalósultságban lévő létező (actus purus) lehet, akinek létezése nem külsőleg hozzáadott, kapott létezés, hanem ő lényegénél fogva létezik, ő az ipsum esse subsistens, az Isten.

Fontos megjegyzés, hogy a világ (vagy a multiverzum) létezésének ténye a magyarázat által sem válik szükségszerűvé, mert a világ Istentől különböző, Istentől függő világ. Az egyetlen minden szempontból és teljesen szükségszerű tény csak Isten létezése. Szükségszerűségről még olyan értelemben sem lehet beszélni, mintha Istennek szükségszerűen kellett volna világot teremtenie. A teremtés Isten szabad, minden szükségszerűségtől mentes tette. A világban lévő esetlegesség részben feloldható a természeti törvények szükségszerűségére való hivatkozással, de a fentiek szerint valamilyen esetlegesség mindig megmarad.

A világ (vagy a multiverzum) tehát esetlegesen létezik. A világ milyenségének (és ezen belül a törvények milyenségének is) legvégső magyarázata pedig az, hogy Isten ilyennek akarta, teremtette a világot. Ennek fontos következménye, hogy a fizikai, kémiai, biológiai törvények nem vezethetőek le a teremtés tényéből. A teremtés tényéből csak a teremtett létezés olyan általános, metafizikai tulajdonságai következnek, mint például a potenciából és aktusból való összetettség. A metafizikai tulajdonságok felismeréséhez azonban először nem a teremtésből kiindulva, hanem tapasztalataink alapján jutunk el, és ez a felismerés vezet el a teremtésig. Ahogyan a teremtés tényéből nem vezethetőek le a fizikai, kémiai, biológiai törvények, ugyanúgy ezekből a törvényekből sem vezethető le a teremtés ténye. A teremtés ténye tudományos szempontból más tudományra, a filozófiára tartozik.

Azt is meg kell említenünk, hogy a fizikai törvények milyenségével kapcsolatban feltett kérdésekre azért a fizika adhat, ha nem is teljes, de értelmes válaszokat. A fizika fejlődése tulajdonképpen a törvények egyre pontosabb és teljesebb felismeréséről szól. Ebben a fejlődésben lényeges szerepet játszanak az úgynevezett szimmetria elvek. A törvények általánossága, például az adott időtől, helytől, térbeli iránytól stb. való függetlensége ugyanis követelményeket tartalmaz arra nézve, hogy milyenek a törvények matematikailag megfogalmazásai. A fizika megmaradási elvei (például az energia megmaradása) is ilyen szimmetriák következményei. Nem valószínű azonban az, hogy a törvények ilyen elvekből minden vonatkozásukban levezethetők. A legteljesebb általánosság, a legteljesebb szimmetria ugyanis csak a lehetőség szintjén van meg, a tényleges létezéshez már a teljes, minden szempontból való szimmetria valamilyen mértékű felborulása, sérülése is szükséges. A skolasztikus filozófia szerint a legteljesebb szimmetriát az elsődleges, megformázatlan anyag (materia prima) képviseli, amely minden formát befogadni képes tiszta lehetőség. Az elsődleges anyag azonban csak összetevőként, az őt megformázó formával való egységben létezik a tényleges létezés szintjén.

Átvitt értelemben a teremtéssel kapcsolatban is beszélhetünk multiverzumról, mert a teremtésben megvannak a létezésnek határozottan különböző tartományai: beszélhetünk teremtett, tisztán szellemi létezésről és anyagi létezésről. A tisztán szellemi létezés az angyalok, továbbá a haláltól a föltámadásig az emberi lélek létezése. Az anyagi világban anyagot megformáló,  anyagtól különböző, nem anyagból eredő formaként jelen van az emberi lélek is. Az anyagi létezéssel kapcsolatban is említhetünk két különböző tartományt: világunk jelenlegi anyagi létezését és a megdicsőült anyag létezését. A megdicsőült anyagi létezés most csak Jézus Krisztus föltámadt és a Boldogságos Szüz mennybe vitt testét jellemzi, Ez a két tartomány tehát most különbözik egymástól, azonban a mi világunk állapota egy nagy változásban átmegy a megdicsőült anyag állapotába.

Metafizika a fizikában? A multiverzum (1)

A fizikusok, kozmológusok jelentős része (vagy talán többsége) elfogadja a multiverzum elméletet. A multiverzum elmélet állítása szerint nemcsak a mi világunk létezik, hanem világunkon kívül még végtelen sok egyéb világ is. Persze itt azonnal fölmerül a kérdés, hogy ha világmindenségről, univerzumról beszélünk, akkor már csak a név jelentése alapján is ebbe minden beletartozik, ami a fizika, kozmológia tárgyaként szóba jöhet. Ha tehát le akarjuk cserélni az „univerzum” szót a „multiverzum” szóra,  milyen alapon tesszük ezt? A multiverzum elmélet képviselői számára a világok az anyagi létezés bizonyos tartományai. Ezeket a tartományokat különböző szempontok alapján különítik el. A „világ” szó használatát azért tartják jogosultnak a különböző tartományok jelölésére, mert ezek átjárhatatlanok, olyan értelemben véve párhuzamosan léteznek, hogy nincs hatásuk egymásra. Itt persze megint fölmerül egy kérdés. Értelmes dolog-e egyáltalán olyan kísérletekre, megfigyelésekre épülő tudományok esetében, mint a fizika és a kozmológia olyasmiről beszélni, amivel kapcsolatban a kísérlet és a megfigyelés elvileg lehetetlen? Erre a kérdésre teljesen elfogadható választ nem kapunk, de időnként bizonytalanul felvetik valamilyen kísérletnek vagy inkább megfigyelésnek a lehetőségét. Ez azonban azt jelentené, hogy valamilyen világokon átnyúló hatásnak azért mégis csak lennie kell. Ekkor azonban már nem lenne jogos a világ univerzális, minden anyagi létezést lefedő fogalmát feladni, az univerzumot multiverzummal helyettesíteni.

A fenti, lényegében a fogalmak tisztázására irányuló kísérlet után, meg kell jegyeznünk, hogy a multiverzum elmélet vallói nem elvileg lehetséges világokról beszélnek, hanem valóságosan létező világokról. Az analitikus filozófia elsősorban logikai vizsgálatok esetében használja ugyan a lehetséges világok fogalmát, de a fizikusok esetében nem erről van szó. A fizikusok, kozmológusok világunkkal kapcsolatban, ahogyan halad előre a tudomány, néha találkoznak olyan dolgokkal, amelyeket nem tudnak megmagyarázni. A magyarázatról le lehetne mondani, ha feltesszük, hogy az illető dolog, adottság csak egy sokkal általánosabb létezésnek a speciális esete. A mi világunkban megismert adottság valójában ettől különböző módon végtelenül sokszor lehet jelen a különböző világokban, sőt az adottság megvalósulása minden lehetőségének megfelel egy létező világ.

Az egyik ilyen legegyszerűbb adottság a fizikai állandók meghatározottsága. Ilyen fizikai állandók például a fény sebessége, a gravitációs állandó, a Planck állandó stb. Adott mértékrendszert alkalmazva ezeknek az állandóknak az értéke meghatározott szám. Ráadásul ennek az értéknek  a meghatározottól való kis eltérése is ugyanazon fizikai törvények mellett egészen más világmindenséget eredményezne, amelyben például nem lennének égitestek, nem lenne élet, nem lenne ember. Ezzel a kérdéssel foglalkozik az úgynevezett antropikus elv. Ha azonban azt mondjuk, hogy az állandók minden lehetséges értékével létezik egy világ, akkor tulajdonképpen fel vagyunk mentve annak a kérdésnek a megválaszolásától, hogy miért éppen ilyen értékei vannak az állandóknak. Hiszen ezek az állandók más világokban más értékekkel rendelkeznek, csak arról van szó, hogy mi éppen az adott értékű állandókkal rendelkező világban élünk. (Más világokban esetleg nem is élhetnénk.)

A másik multiverzumot „alkotó” szempont továbblép az állandók kérdésén. Itt olyan világokról van szó, amelyekben már nemcsak az állandók, hanem a fizikai törvények is, ennek megfelelően matematikai leírásuk is mások. Azt mondják, hogy minden olyan világ létezik, amelynek matematikai leírása értelmes. Tehát minden értelmes matematikai konstrukciónak megfelel egy létező világ, ahol ezek a matematikai konstrukciók írják le a fizikai törvényeket.

Röviden még megemlítünk egy multiverzumot „generáló” harmadik szempontot is. A kvantummechanikai törvényei tulajdonképpen valószínűségekre vonatkoznak. Ezek a törvények nem azt adják meg, hogy egy részecske egy kísérletben hova csapódik be, hanem csak az egyes helyekre való becsapódás  valószínűségét. Van olyan elképzelés, amely azáltal próbálja áthidalni a kvantummechanikai törvények valószínűségi jellegéből adódó problémákat, hogy azt állítja, hogy a részecskék tulajdonképpen mindig minden szóba jöhető helyre becsapódnak, de különböző világokban. Minthogy a makroszkopikus jelenségek alatt is a kvantumjelenségek vannak, számtalan világ létezik, amelyek története egy adott ponttól kezdve különbözik, annak megfelelően, hogy a valószínűségeloszlás által leírt esetek közül konkrétan melyik következett be.

Ha szemügyre vesszük a multiverzum elméletek módszereit, fölfedezhetünk bennük valamilyen közöset. A folyamat elején valamilyen kontingens, esetleges adottság van. Kontingensnek, esetlegesnek mondjuk az olyan tényeket, adottságokat, amelyek ugyan tények, adottságok, de magyarázatukat nem hordják magukban, magyarázatra szorulnak. Végső soron minden, amit magunk körül találunk, esetleges. Ennek a következetes felismerése elvezetheti az értelmet Istenhez. Az értelem ilyen útjai engedelmeskednek az értelem azon tulajdonságának, hogy csak akkor nyugszik meg, ha elégséges, értelmes magyarázatot talált. Ezek az utak a mindennapi tapasztalat különböző tényeiből indulnak ki és például a megvalósító okságon keresztül jutnak el Istenhez, de más lehetséges utak is vannak. A blogon több, régebbi bejegyzés foglalkozott már az értelem Isten felé vezető útjaival, most ezekkel itt részletesen nem foglalkozunk, csak megjegyezzük, hogy az utak által adott végső és elegendő magyarázatok nem arra vonatkoznak, hogy egy dolog miért olyan, amilyen. Ezek a magyarázatok inkább arra a kérdésre adnak választ, hogy hogyan van az, hogy az esetleges dolog egyáltalán létezik, hogy ezzel kapcsolatban egyáltalán tényről, adottságról beszélhetünk. A természettudományokat (és a természetfilozófiát) már inkább az a kérdés érdekli, hogy miért olyan a dolog, amilyen. Az erre adott magyarázat azonban nem teljes magyarázat, tehát az esetleges dolog teljes magyarázatát nem adja meg.  Ebből következik, hogy az értelem Isten felé vezető útjai nem természettudományos megfontolásokat használnak és nem teszik fölöslegessé a természettudományokat. A természettudomány tehát a kontingenciával kapcsolatos magyarázatot csak részben tudja megadni. Így például magunk körül tapasztaljuk az élővilág sokszínűségét, a különböző fejlettségű fajok sokaságát. Ez a tény azonban kontingens tény, maga a tény nem hordja magában a magyarázatát, magyarázatra szorul. Az evolúciós elméletek ennek a ténynek a magyarázatára születtek, ezek valamilyen olyan szükségszerűséget igyekeznek felfedezni, amely szerint a fajok kialakulása szükségszerű folyamat. Egy ilyen felfedezés azonban nem szünteti meg teljesen például az előttem álló fa esetlegességét, ennek létezése a mélyebb gondolkozás számára továbbra is esetleges marad.

A multiverzum elméletek mögött az esetlegesség felszámolásának egy érdekes módját fedezhetjük fel. A fizikai állandók, de maguk a fizikai törvények esetlegességével kapcsolatos kérdéseket, a magyarázat szükségességét azáltal oldják fel, hogy ezeket valamilyen olyan teljesség, multiverzum speciális eseteiként mutatják be, amely már nem esetleges, mert mindent magában foglal. Így tehát az esetlegesség magyarázata megtakarítható, mert csak egy sokkal általánosabbnak a különleges esetéről van szó. Nem kell különösebb magyarázatot keresni arra, hogy a mi világunkban milyen értékei vannak a fizikai állandóknak, miért olyanok a fizikai törvények, amilyenek, hiszen a létezés az állandók minden lehetséges értékét, minden lehetséges törvényt felölel azáltal, hogy az állandók minden lehetséges értékének, minden lehetséges fizikai törvénynek megfelel egy valóságosan létező világ. Az pedig a mi sorsunk, hogy éppen ebben a világban élünk.

Amint említettük, ezeknek a gondolatmeneteknek a tudomány szellemével való összeférhetőségét és hasznosságát többen és joggal megkérdőjelezik. A lényegében kísérletekre és a sokszor igen bonyolult megfigyelésekre alapuló fizika és kozmológia éppen attól szakad el, amire épül. Ráadásul ezek továbbra sem képesek általános, kielégítő magyarázatot adni az esetleges létezésre, amint erről szó lesz majd az egyik későbbi bejegyzésben. A fizikába, kozmológiába „becsempészett”, valójában már inkább metafizikai gondolatmenet nem képes az esetleges létezés elégséges magyarázatára, nem azt a teljességet ragadja meg, amely tényleg elégséges magyarázatot adna. Persze ez nem is feladata a fizikának, kozmológiának. Lehet, hogy ezek a gondolatmenetek részben azért születtek, mert szerzőik mindenáron el akarták kerülni a teremtettség valamilyen feltételezését. A fizika, a kozmológia közvetlenül soha sem fog elvezetni a teremtettség felismeréséig. Lehet azonban, hogy a felmerülő, tulajdonképpen már nem a fizika és kozmológia területéhez tartozó kérdések leggazdaságosabban a teremtés elfogadása által válaszolhatóak meg a bonyolult és ellenőrízhetetlen fizikai és kozmológiai spekulációk helyett. Ehhez azonban egy másik tudomány, a metafizika területére kellene átlépni. Ez a tudomány elsősorban az állandóság és a változás, az egység és a sokféleség mindennapi tapasztalatából kiindulva jut el az általunk tapasztalható létezés szerkezetének felismeréséig, majd ennek a szerkezetnek a magyarázata után kutatva ahhoz az Istenig, akinek teljes és végtelen létében való véges részesedésként léteznek az esetleges dolgok.

A következő bejegyzés Keresztelő Szent Jánossal, pontosabban János keresztségével foglalkozik: Aquinói Szent Tamás Summa-jának ezzel a témával foglalkozó kérdésének a fordítása lesz. Az új rítus advent 2. vasárnapi (Mt 3, 1-12), a régi rítus 3.  vasárnapi (Jn 1 19-28) és 4. vasárnapi (Lk 3, 1-6) evangéliumi szakaszai említik János keresztségét.

A biológia és a hülémorfizmus. 2. rész

Arisztotelész és Aquinói Szent Tamás valószínűleg úgy gondolták, hogy a dolgok lényegét meghatározó lényegadó formák készlete adott. Ezeket a formákat öröktől fogva (Arisztotelész) vagy pedig a teremtésben adott (Aquinói Szent Tamás) formáknak gondolhatták. Ezek adják meg a dolgok osztályozásának keretét is. Az osztályozás a késő ókortól kezdődően Porfiriusz fája néven vált ismertté. Ebben a fában a dolgok lényegadó formájuknak megfelelően vannak nemekbe (genus) és fajokba (species) sorolva. A nemek hierarchiája aszerint lett kialakítva, hogy mi a közös a különböző formákban, illetve miben különböznek ezek egymástól. A fajok esetében már nincs különbség a lényegadó formákban, a fajhoz tartozó egyedek ugyanazon formával rendelkeznek. A fát a növénytan és állattan szakértői úgy egészítették ki, hogy a növény, állat nemeken belül újabb nemeket határoztak meg és ezekbe sorolták be a növény- és állatfajokat. A fa tehát a növény- és állatrendszertan által „kiterebélyesedett”. (Sok rajzon ezek a fák fordítva vannak ábrázolva, a gyökér van felül.)

Az újkori tudomány azonban jelentős problémákat vetett fel ezzel a szemlélettel kapcsolatban. A fejlődéselméletek szerint nem lehet a formák sztatikus készletéről beszélni. A formák nem öröktől fogva, de még csak nem is teremtés által egyszer és mindenkorra adottak. A formák a fejlődés folyamán keletkeznek és eltűnnek. Maguk a formák filozófiai értelemben vett fogalma is eltűnt a tudományos köztudatból. Mint arról bejegyzéseinkben már többször volt szó, az anyag-forma fogalompár nem természettudományos kutatások eredményeként született. Az azonban kétségtelen, hogy ezt a fogalompárt egy évezreden keresztül olyan tudományos környezetben használták, amely környezet napjainkra gyökeresen megváltozott.

Az anyag-forma kettősség felfedezése tehát nem a természettudományok eredménye. A természettudományok egyértelműségre törekvésével szemben a metafizika analógián alapuló megismerése fedezte fel a két, egymással szemben álló, de egymást kiegészítő, egymástól az ellentmondás mentesség miatt különböző elvet, amelyeket anyagnak és formának nevezünk. Önmagában álló dologként nincs sem elsődleges anyag, sem lényegadó forma. Ezek önállóságukban csak értelmünk fogalmaiként léteznek. Ugyanakkor azonban ezek az elvek valós összetevői minden szubsztanciának. A lényegadó formák tehát nem valamilyen dolgoktól független készletből merülnek fel és formálják meg az elsődleges anyagot. A forma megjelenésével kapcsolatban a skolasztika (az emberi lélek kivételével) az „educitur ex materia” kifejezést használja. Az „educo” ige jelentése: kivezet, kihúz, kihoz. A forma képesség szerint, potenciálisan tehát ott van az anyagban, és ezt a formát vezeti át a ténylegességbe a ható, létesítő ok. Fontos megjegyzés, hogy a forma létezése az anyagban nem valamilyen csíraszerű létezés, hanem teljesen és tisztán potenciális létezés. Arról ugyancsak szó volt az előző bejegyzésekben, hogy az új szubsztancia nem az anyagban már jelenlévő formáktól függetlenül jön létre. Ha ez így lenne, akkor például most, hirtelen egy elefánt „materializálódhatna” a szemünk előtt, minden előzménytől függetlenül. A már jelenlévő formák szükséges föltételei az új szubsztancia létrejöttének. Az anyagnak az új forma befogadására való felkészültségét a skolasztikusok a „dispositio” szóval jelölték. Az új forma létrejöttét tehát egy alulról felfelé törekvő, „bottom up” előkészület előzi meg, amely a maga befejezését, tökéletességét azáltal nyeri el, hogy az új forma potenciális, képesség szerinti létezéséből aktuális, tényleges forma lesz.

A fentiek alapján tulajdonképpen a fajok egymásba átalakulása is megérthetővé válhat. Nem akarok most foglalkozni azzal a természettudományos kérdéssel, hogy van-e ilyen egyáltalán, de az élő szervezetek esetében elvileg előfordulhatna az, hogy egy egyed olyan dispositio-kat (például az örökítőanyag mutációi által) hordoz magában, amelyek az ő életét ugyan nem teszik lehetetlenné az adott fajon belül, de ez felhalmozódva új egyedek létrejöttekor már új faj megjelenését eredményezi. Még egyszer hangsúlyozni szeretném, hogy nem biológiai kérdésről van szó, és nem minden tomista filozófus ért egyet a fenti megközelítéssel. Ez is egy lezáratlan kérdés.

A skolasztikus filozófiának fontos elve az elégséges okság elve, amely szerint egy hatás létrejöttének a megértéséhez nem elégséges akármilyen ok, hanem csak egy olyan ok, amely képes az adott hatást előidézésére. A fejlődés folyamán olyan gyökeresen új tulajdonságok jelennek meg, amelyeket a fejlődés előzményeiben nem találunk meg. Különösen élesen merül fel ez a kérdés az élet eredetével és az ember eredetével kapcsolatban. Az ember eredetével kapcsolatban a helyzet egyértelmű: a testet megformáló emberi lélek nem anyagi eredetű, ez Isten közvetlen teremtő tevékenységének az eredménye.

Az élet eredetével kapcsolatban többféle választ adnak a kérdésre. Az egyik ilyen válasz a Karl Rahner-t (1904-1984) követő, transzcendentális tomizmus válasza Ez a válasz az aktív öntranszcendencia homályos fogalmát használja. Egy másik válaszra a hivatkozott bejegyzésemben utaltam, amely válasz szerint az élet keletkezése nem kíván különösebb, anyagi okokon kívül álló okot. Az alábbiakban egy másik megközelítést ismertetek röviden, amely szerint az élet keletkezésekor rendelkezésre álló anyagi okok nem elegendőek az élőlény alapvetően más, élővilág alatti anyagi szubsztanciáktól eltérő tulajdonságainak a magyarázatára, ezért az élet létrejöttéhez közvetlen isteni, teremtő okság szükséges. Ez az okság azonban nem lehet olyan okság, amely valamely, teremtményben lévő természetes képességet visz át ténylegességbe. A tomista alapelv szerint minden természetes passzív képességhez mindig van egy neki megfelelő aktív természetes képesség, azaz egy olyan képesség, amely aktiválódva ható, létesítő oka valamilyen forma passzív képesség általi befogadásának. Így az élet, mint forma befogadásának a képessége nem lehet természetes képesség, ez csak engedelmesség szerinti képesség, potentia oboedentialis. A potentia oboedientialis fogalma fontos szerepet játszik a kegyelemtanban és egy huszadik század folyamán kibontakozott kegyelemtani vitában. A potentia oboedientialis a teremtmény azon képességére utal, hogy ez alanya lehet az isteni mindenhatóság közvetlen tevékenységének, amelyet egyedül csak a logikai ellentmondás korlátoz. Szerintem ilyen képesség válik ténylegességgé az ember fogantatásakor, amikor Isten az anyagot a halhatatlan emberi lélek által formálja meg. Valami ilyesmi képességről lehet szó az élet keletkezésével kapcsolatban is és talán máskor is, az élet fejlődése folyamán. Ennek fontos következménye van a természettudományok számára, ugyanis az engedelmesség szerinti képesség és ennek aktiválása a természettudományok számára elérhetetlen, mert ezek csak a természetes képességekkel foglalkoznak. Ilyen esetekben a természettudományok helyesen a folytonosságot keresik és így jutnak el a folyamatok mélyebb megismeréséhez. Így lehetséges például az ember fogantatásával kapcsolatban újabb és újabb ismereteket szerezni, ugyanakkor ezek az ismeretek nem képesek teljesen megmagyarázni az embernek, mint szellemi létezőnek az eredetét. Érdekes, hogy az élet laboratóriumi előállítása sem lenne tulajdonképpen érv ez ellen a megközelítés ellen. A laboratóriumi munka ugyanis előállítaná azokat a feltételeket, dispositio-kat, amelyek eredményeként ugyan nem jön létre az élet befogadásához szükséges természetes képesség, de az isteni működés ezt követően létrehozza az élet formájának befogadását. Ez ellen a vélekedés ellen nem lehet érvként felhozni azt, hogy így a teremtmények kényszerítenék ki az isteni működést. Isten ugyanis a másodlagos okok körén, a változáson, az időn kívül van, és így szó sem lehet a teremtményi okok valamilyen elsőbbségéről vele szemben. A helyzet tehát itt is ugyanaz, mint az ember fogantatásakor. Így tehát nem a „hézagok istenéről” (God of the gaps) van szó, mert Isten nem a természettudományos okok rendszerében lévő okként jelenik meg, hanem transzcendens, teremtői okként. Nem arról van szó, hogy egy adott ponton a természettudományos jelenség (például bonyolultság) magyarázataként Istenre hivatkozunk.

Ez a megközelítés segíthet a szentírási teremtéstörténetet értelmezésében is. A teremtés műve tehát nemcsak azért nem szorítkozik a világ kezdetének pillanatára, mert Isten első okként mindig jelen van a másodlagos okok fölött, hanem azért se, mert a teremtett világ fejlődésének bizonyos pontjain Isten közvetlen teremtői tettekkel avatkozhat be ebbe a fejlődésbe. Ez kétségtelenül így van minden egyes ember fogantatásakor, de hasonló lehet a helyzet az élet megjelenésekor és esetleg a fejlődés más fordulópontjain is. Tehát Isten teremtő tetteivel kapcsolatban sem kell szükségszerűen kizárni szakaszokat, de ezek nem feltétlenül a hatnapos teremtéstörténetben említett szakaszok, hanem a világmindenség fejlődésének a szakaszai. Ezek a vélemények, kérdések azonban vitatott kérdések, quaestiones disputatae.

A biológia és a hülémorfizmus. 1. rész

Az előző bejegyzésben említettük, hogy a helyes természettudományos ismeretek, elméletek értelmünk olyan meghatározottságainak, megformázottságainak tekinthetők, amelyeknek alapja a dolgok lényegadó formája. Ez a forma ugyan az érzékeléshez kötött emberi megismerés számára közvetlenül elérhetetlen, mégis az érzéki tapasztalatok feldolgozása által, szellemi ismeretként a lényegadó formában lévő részesedésnek tekinthetők. A részesedés, participatio tomista filozófiában gyakran használt fogalma arra utal, hogy valami részesedőként befogad valami olyat, amit a maga teljességében nem ő, hanem más birtokol. A következőkben közelebbről megvizsgáljuk ennek a részesedésnek a lényegadó forma által megformált szubsztanciában lévő alapját, elsősorban a biológia szempontjából.

Amint arról már többször is volt szó, az elsődleges anyag (materia prima) lényegadó forma (forma substantialis) általi megformáltsága nem jelent olyan homogenitást, amilyennel első látásra például a (nem lényegadó) forma által megformált szobor esetében találkozunk. (Az alaposabb vizsgálat persze ezen mesterséges megformáltság esetén is kimutatja, hogy egyáltalán nincs szó például a márvány, bronz homogenitásáról.) Különösen az élőlények esetében látszik ez, ahol a lényegadó forma és az elsődleges anyag között sokféle forma helyezkedik el, amelyek közül egyes formák beépülnek más formákba és ezáltal egy hierarchia jön létre. Ehhez járul még a különféle formájú dolgok együttműködése, amellyel kapcsolatban vezérlésről, programszerű működésről beszélhetünk. A lényegadó forma az elsődleges anyagot formálja meg, de amikor az új szubsztancia keletkezik, akkor ez a már valamilyen módon előzőleg is megformázott anyagból jön létre. A keletkezéskor a már meglévő formák beépülhetnek az új szubsztanciába, ennek részeivé válhatnak. Az új szubsztancia létrejöttekor tehát nem az történik, hogy az elsődleges anyag a jelenlevő összes forma megsemmisülése után fogadja be az új formát. Egyes meglévő formák az új szubsztanciában is jelenlévő formává válhatnak, de ezek csak beépülő részek, összetevők formái lehetnek.

A fentiek megértését segítheti egy analógia, amely megvilágítja a mesterséges formák és a lényegadó formák közti fontos különbséget. Amikor az autógyárban egy autó készül, ez különböző részek különböző módon történő összeillesztése, összeszerelése által történik meg. Az összeszerelés után is megmarad azonban a részek önállósága és az autó működése által megvalósuló egység nem jár azzal, hogy az autó ontológiailag is egy egységgé válik. Amikor azonban a természetben keletkezik egy új szubsztancia – például két hidrogén- és egy oxigénmolekula egyesüléséből egy vízmolekula – akkor megszűnik a beépülő részek önállósága és egy új ontológiai egység jön létre. Az önállóság elvesztése azonban nem jár együtt a teljes forma megszűnésével, ez ugyanis megmarad a beépülő rész formájaként. A beépülő dolgok ugyanazon fajhoz tartozó szubsztanciák esetében is bizonyos tulajdonságaikban különbözhetnek egymástól, ennek következtében az előálló új szubsztancia olyan jegyeket is viselhet, amelyek különbözhetnek más, ugyanabba a fajba tartozó szubsztancia ilyen jegyeitől. Ezért az emberek nemcsak abban különböznek egymástól, hogy a térben különböző helyen vannak, hanem külső megjelenésükben (például a bőrük színe), de még belső tulajdonságaikban (különféle jellemvonások, karakterológiai típusok, különböző kiemelkedő tehetségek) is különböznek egymástól. (Az egypetéjű ikrek esetében a kezdeti beépülő formák nagymértékű hasonlósága okozza az ikrek nagymértékű hasonlóságát.) Ez, a lényeges jegyek azonossága mellett meglévő különbség különösen a sok beépülő formát tartalmazó szubsztanciák esetében tapasztalható. Az elektronnak nincsenek „személyes” tulajdonságai, de még az ugyanazon fajtába tartozó kutyák is különböznek egymástól külső (és belső) tulajdonságaikban.

A fentiekben láttuk, hogy a mesterségese egységek, gépek esetében az egységes működés külsődlegesen, valamilyen mechanizmus által valósul meg, anélkül, hogy a részek elveszítenék ebben, a nem ontológiai egységben önálló létüket. A szubsztanciába beépülő formák azonban nem önálló formák, hanem a beépült részek formái. A beépülő formák önállóságának elvesztése nem természettudományosan felismerhető tény, ez a (tomista) filozófia elemzésének a megállapítása, amely szerint, ha ezek megtartanák szubsztanciális önállóságukat, akkor ez által a befogadó szubsztancia egysége lenne veszélyeztetve. A természettudományok azonban eltekinhetnek ettől a ténytől. Ezt még úgy is megtehetik, hogy ezt nem tagadják, hanem csak elvonatkoztatnak ettől és így vizsgálják például az élő szervezet működését. Így válik a természettudományok tárgyává azoknak a mechanizmusoknak a vizsgálata, amelyek az élőlény, a faj egységének a megvalósulására irányulnak anélkül, hogy ezen egység filozófiában fölfedezett formai okáról, a lényegadó formáról szó lenne. Ezek a vizsgálatok felderítik ezeket a mechanizmusokat, illetve olyan elméleteket eredményezhetnek, amelyek ennek az egységnek természettudományos szintű magyarázatát adják. Az így adott magyarázat arra ad választ, hogy a szervezet különböző alkotóelemeinek elhelyezkedése, szerkezete, a köztük lévő oksági viszonyok hogyan valósítják meg azt az egységet, amelynek, mint elvnek a létezését a filozófia ismeri föl.

Felmerülhet a kérdés, hogy ez a felfogás nem jelenti-e a valóság indokolatlan megkettőződését, nincs-e külön egy filozófiai valóság és egy természettudományos valóság. A filozófia válasza erre a kérdésre nyilvánvaló: nincs két külön valóság, hanem csak két megismerési mód. A filozófiai elemzés csak a dolgok általános szerkezetét, összetettségét deríti fel, ennek az összetettségnek a leírására használja (többek között) az anyag-forma fogalompárt. Magának a formának a részletes tartalmi megismerésérére, a működésére nézve azonban a metafizikai absztrakció nem adat elegendő támpontot. Az emberi megismerés sajátos jellegének megfelelően erre a természettudományos módszerek alkalmasak.

A redukcionizmus, amely elveti az anyag-forma összetettséget és amely nem természettudományos, hanem inkább egy „filozófiai” álláspont, nem tud elszámolni az általunk megtapasztalható egység tényével. Ez az egység legteljesebben saját személyes tapasztalatunkban jelenik meg, olyan egységnek tapasztaljuk magunkat, amely nem magyarázható azzal, hogy mi végső soron elemi részecskék speciálisan elhelyezkedő és az elhelyezkedésnek megfelelően működő aggregátuma vagyunk. A redukcionizmus sem tagadhat valamilyen egységet, de ez az egység érthetetlen, értelmetlen egység. Az ókori atomizmus az egységet az oszthatatlan, változatlan atomokban találta meg, de nem tudta megmagyarázni ezek létezését, ezek oszthatatlanságát. Hasonló a helyzet a mai természettudományokban (fizikában) is, amelyekben az egyre elemibb összetevőknek a felderítése folyik. Ha azonban ezeket csak a természettudományok szempontjából nézzük, egységük továbbra is érthetetlen marad, hiszen a tudomány haladását éppen az jelenti, hogy összetételüket kutatjuk. Vagy megelégszünk azzal, hogy a megválaszolásra váró kérdések nyitottak maradnak (és ez a természettudományokon belül egy működő álláspont), vagy pedig elfogadjuk a filozófia elemzés eredményét, amely ugyan nem egyértelműen, hanem csak analógiaként kijelöli az egység és különbözőség két elvét, amely elvek minden szubsztanciában megvannak úgy, hogy ezek egymástól fizikailag nem választhatóak el, de amelyek egymást feltételező, mégis egymástól valóságosan (metafizikailag) különböző elvek. Ezek az elvek jelölik ki azokat a fő irányokat, amelyek felé a természettudományos kutatások haladnak, jóllehet ezek maguk a kutatók jelentős része számára idegen elvek.

A természettudományok és a hülémorfizmus. 3.rész

A természettudományoknak az a feladata, hogy az anyagi világunkban tapasztalható jelenségeket, eseményeket, összefoglalva változásokat megértse. A megértésre való törekvés keresi a változások alapját, magyarázatát. A filozófia a változások lehetőségének végső feltételét a képesség és ténylegesség általi összetettségben találja meg. Azt azonban, hogy az egyes dolgokban lényegüknél fogva milyen képességek vannak, a dolgok lényegadó formája határozza meg. Fölülről, a filozófia oldaláról nézve tehát a természettudományok a dolgok lényegét (amelynek formai összetevője a lényegadó forma, anyagi összetevője pedig az elsődleges anyag) igyekeznek megismerni. A probléma az, hogy nekünk embereknek nincs közvetlenül a lényeget látó, a lényeget megismerő képességünk. Nekünk a lényeghez az érzékelhető jelenségek megismerése által kell eljutnunk, ezáltal tudjuk megragadni a lényeget, először homályosan, majd a megismerés, a tudomány haladása következtében egyre pontosabban, részletesebben, átfogóbban. A tisztán szellemi megismerésben (például az angyalok megismerésében) nincs szükség fokozatosan előrehaladó tudományra, kísérletekre elméletekre, mert ők „intuitívan” látják a dolgok mivoltát.

A természettudományok tehát az elsősorban a filozófia által fölismert lényegadó forma megismerésére törekednek, de ők ezt általában nem tudják, a tudományos tevékenység folyamán ettől eltekinthetnek. A jelenségek összefüggései, szabályszerűségei anélkül is kutathatóak, hogy tudnák, hogy ezek mögött végső soron a lényegadó forma áll. Ez tette lehetővé a filozófia és természettudományok újkorban bekövetkezett szétválását. Ez azonban nyilvánvalóan nem jelenti azt, hogy a természettudományok és a filozófia két teljesen idegen, összefüggéstelen világgal foglalkoznak. A két tudomány közti viszony leírására alkalmazhatnánk a mostanában sokszor használt „meta” szócskát is.  A természettudományok foglalkoznak a természetben lévő változatosságban lévő egységgel, szabályszerűséggel, anélkül hogy feltennék a kérdést, hogy ez az egység, szabályszerűség egyáltalán miért van. Ezekkel a kérdésekkel a filozófia természettudományokhoz képest „meta” rendszere foglalkozik. A mai filozófia megközelítése sokszor ilyen alulról felfelé (bottom up) történő megközelítés.

A világunkban tapasztalható dolgok részekből állnak, ezek a részek ismét részekből állnak és így tovább. Ez a részekből álló összetettség azonban alapvetően különbözik a filozófia, metafizika által fölfedezett összetettségtől (szubsztancia-járulékokképesség-ténylegesség, lényeg-létaktus, anyag-forma). A filozófiai összetettséghez az egység és a sokaság, az állandóság és a változás problémáinak az elemzése folyamán jutottunk el. Ezekben az összetettségekben az összetevők ugyan valóságosan különböznek egymástól, de semmilyen fizikai, kémiai, természettudományos elemzés nem tudja őket megkülönböztetni. Még sem lehet azt mondani, hogy a két összetettség független egymástól.

A természettudományos összetettséget legkiterjedtebben az élőlények „szerkezetén” lehet bemutatni. Az élő szervezetek szervekből, szerveket alkotó szövetekből, sejtekből, a sejteket alkotó molekulákból, a molekulákat alkotó atomokból, az ezeket alkotó elemi részekből állnak. Ennek a hierarchiának a tetején a szervezet áll, az alján pedig az elemi részek. Ezt a hierarchiát fogja közre a filozófia lényegadó formája és elsődleges anyaga. Minden önálló anyagi létezőben a formák hierarchiájának tetején a lényegadó forma van, a hierarchia legalján pedig formátlan anyag. A természettudományok számára azonban ennek a hierarchiának csúcsa és legmélyebb rétege közvetlenül nem elérhető, ezeket csak a filozófiai elemzés fedezi fel. A lényegadó forma és az elsődleges anyag azonban nemcsak egyszerűen közrefogja a természettudomány által megtapasztalható formákat, hanem ez egyben a teljes hierarchiát átjárja. Így például az élő szervezetet alkotó elemi részek sem vonhatják ki magukat a lényegadó forma általi megformáltságból olyan módon, mintha ezeknek csak az őket közvetlenül magába foglaló atomi szinthez lenne közük. A tomista filozófia szerint a szubsztanciákban csak egyetlen lényegadó forma van, amely közvetlenül megformálja a formátlan elsődleges anyagot. Ez az elv azonban nem jelent olyan homogenitást, ami tagadná a természettudományos összetettség tapasztalatát. Így például az élő szervezetbe beépülő dolgok (többek között a testünk háromnegyed részét alkotó víz molekulák) formái megszűnnek az elsődleges anyagot közvetlenül megformáló formák lenni, de ezzel együtt nem veszítik el a korábbi lényegadó formájuk alapján meglévő tulajdonságaikat, amennyiben ezek összeegyeztethetőek az élő szervezet egységével.

Amint láttuk az anyag-forma viszonyban a lényegadó forma képviseli azt a teljes meghatározottságot, ami által a teljesen meghatározatlan elsődleges anyag annak az anyaga lesz, ami a dolog. Azt is említettük, hogy ennek a viszonynak, meghatározottságnak a teljes tartalmát emberi értelmünk nem képes közvetlenül megismerni. Mégis ez a forma tükröződik az általunk megismert természeti törvényekben, emiatt lehet ezeket a törvényeket valamilyen értelemben általános törvényeknek tekinteni. Természeti törvények a valóságban, külön létezésként nincsenek. A természeti törvények létezési helye az emberi értelem, mégis a természet ezek szerint működik. Az általunk közvetlenül nem megismerhető lényegadó formából a természeti törvények megismerése által értelmünk valamilyen megformáltsága keletkezik. Ha helyesen ismertük fel a természeti törvényt, akkor értelmünk ezen formája részesedésként viszonyul a dolgot, dolgokat megformáló lényegadó formákhoz.

A fentiek megértésében segít ha az emberi megismerést tágabb környezetben nézzük. Isten számára a dolgok formája olyan, mint a tervező számára a megvalósult terv meghatározottsága, formája. Isten nem a megvalósulás alapján ismeri a dolgok formáját, hanem az Ő teremtő eszméiben. Ezért neki teljes ismerete van a dolgokról és egyedül csak neki van teljes ismerete. Az angyali ismeret is tisztán szellemi eredetű ismeret, jóllehet az ő esetükben nem beszélhetünk tervezőről és ezért a teljes megértésről sem. Az emberi megismerés azonban az érzékeléssel kezdődik, ebből kiindulva emelkedik fel a dolgok lényegének valamilyen szintű megismeréséig. A megismerendő forma ismeretkénti befogadása a megismerő képességeihez alkalmazkodva történik. „Quidquid recipitur per modum recipientis recipitur” – mondják a skolasztikusok, azaz a befogadás mindig a befogadó (létezésének) módja szerint történik.

A fentieket jól szemlélteti az is, hogy a tudományos megismerés útja az elméletek felállítása, majd ezen elméletek tökéletesítése, új elméletekkel való helyettesítése. Az elméletek a tapasztalatok összefoglalására, egységes magyarázatára törekednek. Minthogy azonban az egység közvetlen forrása, a lényegadó forma tartalma számunkra közvetlenül nem elérhető, a helyes elmélet is csak valamilyen részesedés révén forma, a teljesség nélkül. Ezért elméleteink nélkülözik a teljes véglegességet, az emberi megismerés a folyamatos haladás által történik.

Azt mondhatjuk tehát, hogy a hülémorfizmus, az anyagból és formából való összetettség a filozófia felfedezése. Ez a felfedezés is az érzékszervek tapasztalatából elinduló megismerés eredménye, amely azonban nem vezethet ezen formák „közvetlen látására”. A filozófia teljesítménye elsősorban arra vonatkozik, hogy ez az összetétel létezik, de a formák tartalmának felfedezése már főleg természettudományos módszereket igényel. A természettudományok végső soron ezeket a formákat kutatják, de nem feltétele az eredményes természettudományos kutatásnak az, hogy ezt tudomásul is vegyék. Ennek ellenére a természettudós számára is hasznos és termékeny lehet egy olyan szemlélet, amely figyelembe veszi a formák hierarchiájának természettudományok által közvetlenül nem elérhető filozófiai csúcsát és alsó határát. A kutatás ugyanis ezek felé halad, anélkül hogy a természettudományok ezeket elérnék. A biológiában a genetikai információ és program (DNS, RNS) felfedezése értelmezhető az élő szervezet lényegadó formájára való utalásként. Ezeken a (teljesen fel nem derített) mechanizmusokon keresztül valósul meg az élőlény formájából adódó egység és fejlődés dinamikája. Az elemi részek fizika általi kutatása viszont éppen a másik irányba halad. A minden anyagi dologba való beépülés lehetősége, az ennek megfelelő sajátosságok az elsődleges anyag felé mutatnak.