Paul Davies ismert fizikus és filozófus könyvet írt Isten gondolatai címmel ¹. Az érdekes könyvnek egy külön fejezete foglalkozik a természettörvények esetlegességével. A fejezet azt a kérdést teszi föl, hogy miért olyan a világ, amilyen. Az író hivatkozik Einsteinre, aki szerint az egyik legérdekesebb kérdés az, hogy volt-e Istennek választási lehetősége a világgal kapcsolatban. A fejezet végül arra a megállapításra jut, hogy semmilyen gondolatmenettel sem lehet igazolni, hogy a világ szükségszerűen olyan, amilyen. A világban a szerző szerint talán a szükségszerűség és esetlegesség együttese a legcsodálatosabb: a természet törvényei szükségszerűséget jelentenek, de az, hogy a törvények miért éppen ilyenek, esetleges dolog. Ha nem akarunk lemondani az emberi gondolkodás alapvető elvéről, az elégséges alap, elégséges magyarázat elvéről, akkor valami szükségszerűséget kell keresnünk a törvények esetlegessége mögött. Az erről az elvről való lemondás ellentétes lenne az emberi gondolkodással, maga a tudomány válna lehetetlenné ezen elv nélkül. A szerző a törvények ilyenségének a szükségszerűségét végül nem találja meg a világban, ezért ezt a világon kívülre helyezi. Ezzel kapcsolatban foglalkozik a keresztény filozófiával és teológiával is és végül megállapítja, hogy ez ugyan fölismeri a szükségszerű létezést, de nem tud jó magyarázatot adni, hogy ebből a szükségszerű létezésből hogyan jött létre világunk esetleges létezése. Végül Paul Davies maga számára leginkább elfogadhatónak a folyamat-teológia megközelítését tartja. Így beszél a kétpólusú teizmusról, amely szerinte a szükségszerűség és esetlegesség közti ellenétet leginkább fel tudja oldani. A kétpólusú teizmus szerint Isten egy és sok, transzcendens és immanens, örök és időleges, változó és változatlan, igazságos és irgalmas, egyszerű és összetett. A fenti fölsorolás néhány tagja (egy és sok, örök és időleges, változó és változatlan, egyszerű és összetett) egy másik, emberi gondolkozás számára talán még alapvetőbb elvet, az ellenmondás elvét sérti. A dialektikus megközelítés nem áll tehát távol a folyamat-teológiától, ilyen értelemben véve Hegel is folyamat-teológusnak tartható.

Először néhány szót a természettörvények esetlegességéből kiinduló „istenérvről”. A természettörvények esetlegességéről már régebbi bejegyzésekben is volt szó (itt és itt). Az érv gondolatmenete helyesen jut el valamilyen világon kívüli szükségszerű létezésig, de Paul Davies végül is ezt a létezést a folyamat-teológia ellentmondásos kétpólusú istenében találja meg. A „klasszikus”  (szenttamás-i) istenérvek között nem találunk természettörvények esetlegességére támaszkodó érvet. Magának a létezésnek az esetlegességével és szükségszerűségével Szent Tamás harmadik érve foglalkozik. A törvényekben jelenlévő célokra épül a teleológiai  érvelés (itt és itt,  Szent Tanás ötödik érve), de itt nincs kifejezetten szó a természettörvények esetlegességéről. A változás tényére, az okok rendezett sorára és az esetlegességektől mentes létezés szükségszerű tényére támaszkodó érvelés az elegendő magyarázat elve (illetve ennek az okság elveként emlegetett alesete alapján) ² jut el a változatlan változtatóhoz, a teljes megvalósultságban (actus purus) lévő első okhoz, és ahhoz a létezőhöz, akiben a lényeg azonos a létével (ipsum esse subsistens) és így szükségszerűen létezik.

Ezeknek az érveléseknek lényeges tulajdonsága, hogy egy ponton eljutnak egy olyan lény létezéséig, amelynek tulajdonságai alapvetően különböznek azoktól a tulajdonságoktól, amelyek világunkra jellemzőek. Így ő, változatlan változtató, oknélküli ok ³, abszolút szükségszerűen létező, minden tökéletesség birtokosa, a világot irányító értelem. A gondolatmenetek ettől a „szokatlan” végeredménytől még nem válnak hibássá, hiszen következetesen ragaszkodnak értelmünk „ösztöneihez”, az első elvekhez. Ha ettől elszakadtak volna, akkor jutottunk volna hibás eredményhez. Ugyanakkor értelmünk nem képes átlátni, megragadni ezeket a „szokatlan” tulajdonságokat, itt misztériummal, Isten misztériumával állunk szemben. Fontos azonban megjegyezni, hogy ezekhez a tulajdonságokhoz helyes gondolatmenetek alapján jutottunk és a misztérium nem azonos az ellentmondásossággal. Mert nem arról van szó, hogy valaki egyszerre változatlan és változó, hanem csak arról, hogy ez változtat, de ő nem változik. Nem arról van szó, hogy valakinek nincs is oka, meg van is oka, hanem csak arról, hogy valaki ok, de neki nincs oka. Nem arról van szó, hogy valaki szükségszerűen és esetlegesen létezik, hanem csak arról, hogy valaki szükségszerűen létezik, de az esetleges létezés tőle származik.

A természettörvényekből kiindulva leginkább ahhoz az értelemhez lehet eljutni, aki törvényeket alkot. A törvény ugyanis a jövőt veszi figyelembe, a törvény teljesülése a jövőben van. Ez alapján alkalmasak a törvények az előrejelzésre, bizonyos értelemben véve megmondják, mi történik a jövőben. Az anyagi létezés azonban mindig csak a jelenre terjed ki, ennek a túlhaladása valamilyen törvény által értelmi létezést kíván ⁴. Ennek az értelemnek a léte azonban nem utal a természettörvényekkel kapcsolatos, szoros értelemben vett szükségszerű mozzanatra. Itt a szükségszerű csak a törvényhozó értelem létezése, de a természettörvények milyenségével kapcsolatban semmilyen szükségszerűséget nem találunk. Ezért „döntött” Paul Davies olyan isten mellett, aki egyszerre szükségszerű de valamilyen módon valamilyen esetlegesség is van benne, valamilyen magyarázatot keresve arra, hogy az esetleges hogyan származhat a szükségszerűből.

A „klaszikus” érvek is csak odáig jutnak el, hogy a világ szükségszerűen indokolja egy mozdulatlan mozgató létezését, egy első ok létezését, és valaminek lényegénél fogva létezését. De ezekben sincs közvetlenül szó arról, hogy az esetleges világ miért olyan, amilyen. A skolasztikus filozófia a teremtéssel, a teremtés milyenségével kapcsolatban Isten szabadságát hangsúlyozza. Tehát Istenben lévő valamilyen esetlegesség helyett Isten szabadságáról van szó. A teremtett világ esetlegességének Isten oldaláról az isteni szabadság felel meg: a világ esetleges, nem szükségszerű, mert ezt Isten nem szükségszerűségből, hanem szabadon teremtette és szabad döntése miatt olyan, amilyen.

A továbbiakban Reginald Garrigou-Lagrange OP művére is támaszkodva ⁵ arról lesz szó, hogy mint minden más dolog esetében, a szabadságot is analóg értelemben kell Istenről állítani, és így kerülhetőek el azok az „antinómiák”, amelyek miatt egyszerre kellene föltételezni Isten szükségszerűségét és esetlegességét ⁶.

Hogy a kettő közti különbséget megvilágítsuk, először tisztáznunk kell az esetlegesség mélyebb jelentését. Az esetlegesség arra utal,hogy valami teljesen önállóan, valami más nélkül nem létezhet, nem működhet. Az esetlegességet értelmünk az elegendő alap, magyarázat elvének alkalmazása által ismeri föl. A dolgot megismerve az értelem valami dologtól különböző magyarázatot kíván. Metafizikai szempontból az esetlegesség az összetettséget, a potenciából és aktusból való összetettséget jelenti. Értelmünknek tulajdonsága az, hogy a megértésben csak a potencia nélküli teljes aktus (actus purus) megismerésében nyugodna meg, de ez itt a földön számunkra elérhetetlen. Az ember szabadsága is összefüggésben van az esetlegességgel. Az akarat a teljes, minden szempontból jóra van beállítva, csak ez tudja teljesen lekötni az akaratot. Amikor értelmünk tehát a világban lévő (esetleges) dolgokat megismeri, azt látja, hogy ezek csak bizonyos szempontból jók, de bennük a teljes, univerzális jóság nem található meg. Ezért ezeknek a jósága nem tudja teljesen az akaratot lekötni, ezeket lehet akarni és nem akarni. Az ember szabadságában tehát megmutatkozik a szellemi létezés kiválósága, az, hogy a szellemi akaratot csak a korlátlan, minden szempont szerinti jó tudja lekötni, de egyben megmutatkoznak jelenlegi helyzetünk korlátai is, az ilyen jó számunkra ebben az életben elérhetetlen. Az ember ezen beállítottsága miatt számára a kontingens létezők jósága végső soron csak valamilyen ideiglenességet képvisel, ezek nem lehetnek olyan célok, amelyek elérésével az akarat megnyugszik és ezt a teljes öröm tölti el.

Istennek a tőle különböző dolgok teremtésében megnyilvánuló szabadsága nem ilyen szabadság, jóllehet ezen szabadság és az ember szabadsága a végtelen távolság ellenére is hasonlítanak egymáshoz. Ahogyan az ember szabad akaratú döntése nem szükségszerűségből fakadó döntés, ehhez hasonlóan az Isten teremtő tette sem szükségszerűségből fakad. Az ember szabadságát bizonyos értelemben a világra jellemző kontingencia teszi lehetővé, Isten esetében azonban erről nincs szó. Az isteni akarat elsősorban önmagára irányul és ebben semmi szerepe nincs az esetlegességnek, a korlátozottságnak, mert Isten teljessége minden szempontból és teljesen jó. Az isteni akaratra a végtelen, a teljes öröm jellemző, mert ez az akarat a hozzá méltó egyetlenre, saját magára irányul és ezt teljes mértékben eléri. A világ teremtése semmit sem ad hozzá ehhez a teljességhez, ehhez az örömhöz, ezért ez nem is lehet az isteni akaratot lekötő tárgy. Amíg az ember esetében a szabadságot biztosító lekötetlenség abból származik, hogy hogy az általa elérhető javak csak ideiglenesek az ember végső céljához, Istenhez viszonyítva, addig Isten esetében a szabadságot jelentő lekötetlenség abból származik, hogy a teremtés, a teremtett világ semmit sem tesz hozzá ahhoz a teljességhez, ahhoz az örömhöz, amely Istenben megvan.

Így tehát ha a világnak Istenhez való viszonyáról van szó, akkor esetlegességről beszélhetünk. A világban van szükségszerűség is, de ez nem teljes szükségszerűség, ez mellet ott van az esetlegesség, a teremtett létezők potenciából és aktusból való összetettségének megfelelően. Ha viszont Isten oldaláról nézzük a teremtést és a teremtés tulajdonságait, akkor azzal a szabadsággal találkozunk, amely az ajándékozás teljes szabadsága.