Isten akarata

Istennek, mint szellemi létezőnek a tevékenysége magába foglalja a szellemi létezés két alapvető megnyilvánulását, az értelem megismerését és az akarat jó felé irányuló szeretetét. A teremtett szellemek (az angyalok és az emberek) a létezéssel kétféle módon kerülnek kapcsolatba. A létezőt, mint megismerhetőt (intelligibile), igazat (verum) megismerik. Ez a folyamat kívülről befelé irányul, a megismerendő tárgynak valamilyen hasonmása jön létre a megismerő értelemben. Az értelem felismeri a megismert tárgyban lévő jót, és ez a felismerés felébreszti az akaratban a jó iránti vágyat, vonzalmat, szeretetet. Ez a folyamat a szellemi létezőt saját magából való kilépésre (extázis) indítja és a jó felé mozgatja. A jó elérése, megszerzése eredményezi a boldogságot. A boldogságra való törekvés a teremtett szellemi létezők legalapvetőbb motivációja.

Isten mint a teremtett szellemi létezők teremtő és fenntartó oka szükségszerűen rendelkezik ezek két legalapvetőbb tökéletességével, az értelemmel és az akarattal. Isten egyszerűsége miatt azonban ezek nem egymástól különböző képességek, hanem képesség nélküli tiszta megvalósultságok, amelyek nem különböznek egymástól, nem különböznek az isteni lényegtől, nem különböznek az isteni létezéstől. Felmerül azonban az a kérdés, hogy így lehet-e egyáltalán beszélni az isteni értelemről és akaratról a teremtett létezők értelmének és akaratának a fogalmából kiindulva. Ez tulajdonképpen a teológia és a filozófiai istentan alapvető kérdésre, amelyre a választ a fogalmak analóg használatának lehetősége adja meg. A fogalmak analóg használata az akarat esetében például azt jelenti, hogy az akaratnak megfelelő tökéletesség megvan Istenben, de nem pontosan ugyanolyan értelemben, mint az emberben. Ami az  akaratban tökéletes, az végtelenül felfokozott mértékben (eminenter) jelen van Istenben. Ugyanakkor az isteni akaratból hiányzanak az emberi akaratra jellemző tökéletlenségek, korlátok. Ilyen tökéletlenség az, hogy az emberi akarat alapvetően képesség, amelynek működése ennek a képességnek aktualitásba, megvalósultságba való átmenete (egy régebbi bejegyzés foglalkozott a lehetőség, képesség és megvalósultság témájával).

Az isteni akaratban nincs tehát megvalósulásra váró képesség, ez a teljes megvalósultság állapotában van, hiszen Isten a teljes megvalósultság (actus purus). Így az isteni akaratban nincs vágyódás, törekvés, ez az akarat a teljesen megvalósult, a legfőbb jót teljesen birtokló, végtelenül boldogító szeretet. Isten maga a szeretet. Az isteni akarat teljes egyszerűsége miatt ebben semmilyen egymástól különböző mozzanatot nem lehet megkülönböztetni. Amikor mégis  az isteni akarat különböző tulajdonságairól, mozzanatairól beszélünk, akkor tisztában kell lenni azzal, hogy itt a teremtett akarat működése folyamán megismert tulajdonságoknak, mozzanatoknak megfelelő tökéletességekről van szó, amelyek az analógia szerint a korlátoktól, tökéletlenségektől megtisztítva, végtelen tökéletességként alkalmazhatóak az isteni akaratra, szem előtt tartva, hogy ezek csak értelmünk korlátozott volta miatt jelennek meg elkülönülten ismereteinkben, valójában azonban ezek Istenben nem különböznek egymástól.

Az emberi akarat tökéletessége ennek a szabadsága. Kérdés, hogy a szabadságot hogyan lehet állítani az isteni akaratról. A szabadság egyik jelentése a külső kényszertől, kényszerítéstől való mentesség. A szabadság ilyen értelemben teljes mértékben állítható az isteni akaratról, hiszen az Istennel szembeni külső kényszer ellentmond az istenségnek. A szabadság másik jellemzője a választás szabadsága, amely szerint például szabadon eldönthetem azt, hogy két vagy több lehetőség közül melyiket választom vagy egyáltalán cselekszem-e valamit. Ilyen értelemben nem lehet azt mondani, hogy az isteni akarat szabad Istennek, saját magának, mint a végtelen jóságnak szeretetével kapcsolatban. Ilyen értelmű szabadságunknak ugyanis az a gyökere, hogy az általunk megismert tárgyak, helyzetek a jóságot részlegesen tartalmazzák, ezekben nem jelenik meg a teljes, az általános jó, ezek nem minden szempontból jók. Ezért akaratunk nem tapad, kötődik ezekhez ellenállhatatlanul, hanem lehetőség van a mérlegelésre, fontolgatásra és ez alapján a döntésre. A tomista pszichológia szerint a szabad akaratú választás tulajdonképpen azt jelenti, hogy a mérlegelés befejeződik, és az utolsó megfontolás eredményeként jelentkező jó lesz elérendőként megjelölve. A minden szempontból jóval, a teljes jósággal szemben azonban az akarat már lekötötté válik, ezért Isten nem teheti meg azt, hogy magát, az isteni értelem által felismert teljes jóságot ne szeresse végtelenül. Így tehát a szabadság emberi akaratra alkalmazott fogalma nem állítható ilyen értelemben Isten saját maga iránti szeretetéről, mert itt nincs meg a választás szabadsága.

Ha azonban az isteni akarat és a teremtés viszonyát nézzük, akkor már az isteni akarat ilyen értelemben vett szabadságáról kell beszélnünk. A teremtés ugyanis az isteni lét, az isteni tökéletesség Istenen kívüli utánozhatóságának lehetőségei közül egynek a megvalósítása. A teremtésben található jó messze van a végtelen isteni jóságtól, ezért itt nem jöhet szóba az akaratnak a végtelen jóság irányában való szükségszerű lekötöttsége. A teremtés oka Isten túláradó jósága: bonum est diffusivum sui, a jóság önmaga szétárasztása. Ennek ellenére sem lehet azonban teremtési kényszerről beszélni, mert a teremtés jósága semmit sem ad hozzá Isten jóságához, Isten boldogságához. Az isteni jóság a szentháromsági személyek közösségében teljesen megvalósul, nincs szükség ennek teremtés általi növelésére.

A szabad akaratban két mozzanatot szoktak megkülönböztetni: a cselekvési szabadságot (libertas contradictionis) és a választás szabadságát (libertas specificationis). A cselekvési szabadság arra döntésre vonatkozik, hogy egyáltalán cselekedjek-e, a választási szabadság pedig arra, hogy hogyan cselekedjek. A teremtéssel kapcsolatban Istent mind a cselekvési, mind a választási szabadság megilleti. A teremtés nem Isten szükségszerű tette. Szemben több ókori filozófussal, a neoplatonizmussal, a középkori averroizmussal (Averroes arab filozófus követői, Aquinói Szent Tamás ellenfelei), több újkori filozófus és teológus véleményével, a teremtés nem Isten valamilyen szükségszerű emanációja, hanem  Isten szabad tettének következménye. Ez a szabadság azonban nem azt jelenti, hogy volt olyan, hogy Isten még nem teremtett, majd egyszer elhatározta, hogy most teremteni fog. Az örökkévaló, idő nélküli Istenben nem lehet megkülönböztetni teremtés előtti és teremtés utáni állapotot. Az idő a teremtéssel kezdődött, de az idő csak a teremtésen belül van, ez a kategória a teremtőre nem alkalmazható.

A teremtéssel kapcsolatban Istent megilleti a választás szabadsága (libertas specificationis) is, azaz annak eldöntése, hogy milyen világot teremt. Az isteni bölcsesség szabadon határozza meg, hogy a lehetséges világok közül teremtésével melyiket valósítja meg. A lehetőségek az isteni tökéletesség Istenen kívüli utánzásának a lehetőségei. Azt is mondhatjuk, hogy ezek a lehetőségek arra vonatkoznak, hogy az isteni létben való korlátozott részesedés milyen korlátok esetén valósulhat meg Istenen kívüli létezésként. Ezek a korlátok szabják meg, hogy mik az egyes teremtett létezők, hogy ezek és az egész teremtett világ hogyan működik. A teremtett világ nem lehet az összes ilyen lehetőségnek a megvalósulása, mert ez azt jelentené, hogy ennek a létezéséhez létezésénél fogva már semmi nem lenne hozzáadható. Ilyen létezés azonban csak a korlátlan isteni létezés lehet. Így tehát joggal mondhatjuk, hogy a teremtett világ nem meríti ki a teremtményi létezés összes lehetőségét, mert ez a teremtettségnek mondana ellen. Arra kérdésre tehát, hogy mégis miért a mi világunk létezik, az egyetlen válasz az, hogy azért, mert Isten ezt a világot akarja.

Napjaink kozmológiai elméleteinek érdekes vonatkozásai vannak ezzel kapcsolatban. A több univerzumot feltételező multiverzum elméletek alap-kiindulása az, hogy egyvalamire való összes lehetőség megvalósul és ezek a megvalósulások több univerzumot alkotnak. Ezek a lehetőségek különböző elméletekből következő lehetőségek, amely elméletekkel kapcsolatban azonban talán azt is meg lehet jegyezni, hogy esetleg még kezdetleges állapotban vannak és így “sokat markolnak, de keveset fognak”. A teremtés szempontjából a multiverzumok univerzumai  – ha vannak egyáltalán ilyenek – az egyetlen teremtés részei. Erről a témáról majd egy külön bejegyzésben lesz szó.

Teremtett világunkkal kapcsolatban az isteni akarat nem az egyetlen akarat. A szellemi lélekkel rendelkező teremtmények (angyalok és emberek) korlátozott formában részesednek az isteni akarat tökéletességében, ezeknek is szabad akaratuk van. Több szabad akarat esetén azonban felmerülhet ezek “ütközésének” a lehetősége is. Ezzel a  témával későbbi bejegyzések foglalkoznak majd. A következő bejegyzés a megtestesült Ige, Jézus emberi akaratának az isteni akarathoz való viszonyával foglalkozik.

8 bejegyzés (“Isten akarata”)

  1. Karl-Heinz Menke: Krisztus, a létezés értelme – Krisztológia a relativizmus korában, Paulus Hungarus – Kairosz, Budapest,2002:

    „Aquinói Szent Tamás tanítása szerint a Teremtő azt akarta, hogy szoros kapcsolat legyen közte és a között a rend között, amelyet alkotott. Az embert pedig megajándékozta azzal a képességgel, hogy „utánagondolhassa” (nach-denken) a Teremtő gondolatait. Sőt, Aquinói Szent Tamás szerint a létezőkre irányuló emberi megismerés nem más, mint a Teremtő gondolatainak utánagondolása.

    Az Isten, a világ és az ember eme harmóniájának azonnal meg kellett törnie, amikor az isteni szabadságot már nem abban látták megnyilvánulni, hogy a Teremtő saját akaratából szorosan kötődik a teremtéshez és a teremtés címzettjéhez, az emberhez, hanem a feltételeket nem ismerő mindenhatóság értelmében abszolút (el-oldott) szabadságként fogták fel (nominalizmus). Wilhelm von Ockham számára apriori bizonyos, hogy a Teremtő abszolút szabadsága folytán az általunk érzékelttől teljesen különböző világot is teremthetett volna; hogy éppen ezért a teremtésből semmiféle információt nem nyerhetünk Istenről; és hogy minden, amit Istenről tudni vélünk, arra kell, hogy korlátozódjon, amit ő maga pozitíve a tudomásunkra hozott. Amikor a református Luther Márton nem a teremtésből, hanem kizárólag az Írásból (sola scriptura) kíván ismeretekre jutni, tulajdonképpen csak azt mondja, amit nominalista tanáraitól megtanult.

    A nominalizmus szerint egyedül az számít megismerhetőnek és így igaznak, ami empirikusan adott: az egyedi dolgok sokaságának szférája. A nevek (nomina), amelyek révén az ember az egyedi dolgokat egy közös fogalom alá gyűjti, puszta konvenciók, tehát semmit sem mondanak a dolgok lényegéről, és végképp semmit a teremtő Isten gondolatairól. A világ többé már nem az Isten alkotta rendnek tűnik, hanem egyedi dolgok káoszának, amelybe az embernek magának kell rendet vinnie nominái, módszerei és a technika révén. Ily módon a nominalisták mindenható és önkényes Istenének a hatékony cselekvés embere (Macher) felel meg.

    A nominalizmustól egyenes út vezet azokhoz az általában „tipikusan újkorinak” nevezett elképzelésekhez, amelyek az embert mint autonóm létezőt, mint a valóság „urát és birtokosát” (maître et possesseur) fogják fel.

    Miután 1543-ban Kopernikusz a De revolutionibus orbium coelestium (Az égitestek körforgása) beszédes cím alatt megjelentette művét, végérvényesen bizonyítottnak tűnik, hogy az univerzum rendje nem eleve adott, hanem az ember számára feladatként jelentkezik. Az ember, aki széthullani látja világképét (a kozmikus rendet, amelynek középpontja a Föld), magát nyilvánítja a rend középpontjává. René Descartes (1596-1650) szerint a minden kétségtől és bizonytalanságtól mentes „gondolkodom, tehát vagyok” (cogito ergo sum) olyan megingathatatlan alap, archimédeszi pont, amelyről kiindulva az önmagáról megbizonyosodott, önbizalommal teli és szabad én a képzetalkotás révén szuverén módon rekonstruálni képes a világot.”

    • Aquinói Szent Tamás tanítása szerint a Teremtő azt akarta, hogy szoros kapcsolat legyen közte és a között a rend között, amelyet alkotott.

      Aquinói Szent Tamás és követői szerint alapvetően különbözik Isten viszonya a világhoz és a világ viszonya Istenhez. Az előbbire tényleg a teljes eloldottság jellemző: Istenhez semmit nem ad hozzá a világ, őt ez nem teszi boldogabbá, a világban lévő változások nem okoznak változást Istenben. A világ az isteni tökéletesség kifelé való utánzási lehetőségei közül egynek a megvalósulása. Hogy miért teremtett egyáltalán Isten és miért éppen ezt a világot hozta létre, arra a válasz az, hogy Isten így akarta.

      Ha azonban a világ Istenhez való viszonyát nézzük, akkor ez teljes egészében, létében, minden megmozdulásában Istentől függ. Isten akarata miatt létezik és így létezik. Tehát a Teremtő tényleg azt akarta, hogy szoros kapcsolat legyen közte és a világ között, de ez a kapcsolat egyoldalú: míg a világ teljes egészében Istentől függ, Isten semmiben nem függ a világtól.

      Wilhelm von Ockham számára apriori bizonyos, hogy a Teremtő abszolút szabadsága folytán az általunk érzékelttől teljesen különböző világot is teremthetett volna; hogy éppen ezért a teremtésből semmiféle információt nem nyerhetünk Istenről; és hogy minden, amit Istenről tudni vélünk, arra kell, hogy korlátozódjon, amit ő maga pozitíve a tudomásunkra hozott.

      William Ockham igazat mond akkor, amikor azt mondja, hogy Isten ettől a világtól különböző világot is teremthetett volna. Akkor viszont téved, amikor azt mondja, hogy az emberi értelem nem képes a világ teremtettségét felismerni. Bármilyen világot is teremtett volna Isten, ez magán hordozná azt, hogy ő teremtmény. Így Isten ismeretéhez az ő pozítiv kinyilatkoztatása nélkül is el lehet jutni. Ez az ismeret azonban nem közvetlen istenismeret, hanem csak a teremtő felismerése a teremtmények által.

      Az Isten és a világ közti szoros kapcsolat Isten oldaláról nem a teremtés rendjében valósult meg, hanem a természetfölötti rendben. Ebben a rendben viszont a kapcsolat elképzelhetetlenül szorossá vált. Ennek alapja az, hogy a megtesült Ige személyében örökre magára vette az emberséget, ezzel pedig egy olyan egység jött létre, amely minden eddigi, teremtésben megvalósuló egységnél szorosabb.

  2. Bocsánat, a fenti szövegben egy szót félregépeltem:

    Az eredeti szövegben természetesen nem “református Luther Márton” hanem “reformátor Luther Márton” szerepel.

  3. „Ez a szabadság azonban nem azt jelenti, hogy volt olyan, hogy Isten még nem teremtett, majd egyszer elhatározta, hogy most teremteni fog. Az örökkévaló, idő nélküli Istenben nem lehet megkülönböztetni teremtés előtti és teremtés utáni állapotot.”

    Szerintem ez kissé veszélyes gondolat. Mintha összemosná – egy szintre helyezné – Istent és a teremtést.

    Az sem teljesen pontos megállapítás szerintem, hogy az idő csak a teremtésen belül van. Mi a helyzet például a tisztítótűzzel, amiről katolikus hitünk az tanítja, hogy ideiglenes, tehát az időhöz kötődő állapot? Vagy mi a helyzet a test feltámadásával, amely mindenkivel csak az utolsó ítélet után fog megtörténni, tehát az elhunyt üdvözülteknek még várniuk kell rá?

    Amíg nem tudjuk megmondani, mi is tulajdonképpen az idő, addig szerintem az idő nélküliség fogalmával is csínján kell bánnunk.

    • Köszönöm megjegyzéseit. Részletekben igyekszem válaszolni rájuk.

      Amíg nem tudjuk megmondani, mi is tulajdonképpen az idő, addig szerintem az idő nélküliség fogalmával is csínján kell bánnunk.

      Nem könnyű annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy mi az idő. Szerintem helyes Arisztotelész, Aquinói Szent Tamás véleménye, amely szerint a rajtunk kívül lévő világban tulajdonképpen nincs is olyan, hogy idő. A folytonosan haladó idő fogalma tulajdonképpen értelmünk terméke. De ez mégsem független a valóságtól, mert időfogalmunk a valóságban, a valóságban lévő változások tapasztalatában gyökerezik. Érdekes, hogy a newton-i fizika valahogyan feltételezte a világ folyamatosan előrehaladó idejének (és a térnek) objektív létezését. Einstein szerint azonban sem ilyen idő, sem ilyen tér nincs.

      Amikor azt mondjuk, hogy Isten örökkévaló, akkor tulajdonképpen az idő fogalmának rá való alkalmazhatóságát tagadjuk. Istenben nincs változás: “Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék felülről van, a világosság Atyjától száll alá, akiben nincs változás, még árnyéka sem a változásnak” (Jak 1,17). Minthogy Istenben nincs változás, ezért az idő fogalma sem alkalmazható rá és így nincsenek benne egymást követő állapotok. Ezért lehet azt mondani, hogy nincs benne teremtést megelöző vagy azt követő állapot.

      A tisztítótűz létezése Istenen kívüli létezés és így tulajdonképpen ez is valamilyen teremtett dolognak tekinthető, jóllehet nem tapasztalati, anyagi világunk része. Az idő fogalma tehát itt már alkalmazható, mert a teremtettséggel a változás is együttjárhat. A skolasztikus filozófusok szerint azonban ez az idő nem feltételenül a mi időnk, erre egy külön szót használtak, az “aevum” (aión) szót. Ez hasonlít az angyalok idejéhez.

      Szerintem ez kissé veszélyes gondolat. Mintha összemosná – egy szintre helyezné – Istent és a teremtést.

      Két dolgot kell megkülönböztetni: a teremtést, mint isteni tevékenységet és a teremtés eredményét, a teremtett világot. A teremtés, mint isteni tevékenység valójában azonos az isteni lényeggel, Istennel, mert Isten egyszerűsége miatt benne semmilyen valóságos megkülönböztetést nem tudunk tenni. Isten azonos a tevékenységeivel, a tulajdonságaival, a lényegével, a létezésével. Ezek között különbséget csak véges értelmünk tesz, amely nem képes ezeknek, mint végtelen isteni tökéletességeknek a teljes egységét felfogni. Ezért mondhatjuk (és nem csak “költői” nyelven), hogy Isten a Szeretet, az Igazság, a Létezés, az Élet, a Jóság és így azt is, hogy Isten azonos teremtő tevékenységével. Ennek a tevékenységnek az eredménye, a teremtett világ azonban végtelenül különbözik Istentől.

    • “Amíg nem tudjuk megmondani, mi is tulajdonképpen az idő, addig szerintem az idő nélküliség fogalmával is csínján kell bánnunk.”

      A meghatározás legrövidebben így hangzik: az idő a változás mértéke.

      Mi a változás? Átmenet lehetőségből (potentia) ténylegességbe (actus).

      Istenben nincs meg a lehetőségből és ténylegességből álló, valós összetettség. Isten tiszta megvalósultság, kinek a lényege és létezése valósan azonos.

      Ilyen értelemben, analogice, a mennyben is van idő. Matthaios helyes megfogalmazása szerint erre az “aevum” analóg fogalom a helyes.

      Egy saját spekuláció, nem tudom, Tamás mester vagy más erről írt-e.

      Itt a földön az alapvető megismerési mód az ember számára az érzéki megismerés, illetőleg az érzéki ismeretből való értelmi elvonatkoztatás révén nyert ismerés. Ezen kívül lehetséges hitbizonyosságon (certitudo fidei) alapuló hiten (ami odaát megszűnik) alapuló ismeretünk, és lehetséges analóg értelemben a priori misztikus megismerés (ezzel Garrigou-Lagrange is foglalkozott), ahogy Tamás mester a “De Veritate” c. munkájában (q 16 a 1) kifejti. Megjegyzendő, hogy az ilyen illuminatio csak analóg az angyalok ‘a priori’ megismerésével, mivel színről színre Isten nem látható földi állapotunkban. Ráadásul testi-lelki összetettségként (compositum) minden lelki megmozdulásunk egyben fizikai és fordítva. (Tekintettel arra is, hogy az értelmes és eszes lélek mint forma “informálja” a test minden élettevékenységét.)

      A halálunk után, vagyis amikor a test és a lélek különválik (külön kérdés, ez mikor zárul le), megszűnik az érzéki ismeret lehetősége számunkra. Itt eltér Arisztotelésztől Tamás, és jó indokkal tér el. A lélek teljes egészében (járulékaiban is) túléli a test bomlását. A testhez kötött lélekképességeket képzetesen (virtualiter) birtokolja, ahhoz hasonlatosan, mikor álmunkban fájdalmat képzelünk, vagy azt álmodjuk, meghalunk, közben semmi fizikai hatás nem ért minket. Ténylegesen (realiter) nem tudja használni a testhez kötött lélekképességeket. Ekkor a lényeget színről színre ismeri meg, közvetlenül tehát, míg az érzéki akcidenseket közvetetten képes megérteni. hasonlatosan (de nem azonos módon!) az angyalokhoz.

      Ami nagy kérdés, mi lesz a feltámadás után? Ugyanis a megdicsőült test is anyagi test, mégha az anyag nem szükségszerű (ami nélkül nem az, ami) törvényei alá Isten külön felemelő (megdicsőítő) aktusa révén (pl. az áthatolhatatlanság törvényét) már nem fog tartozni. Vajon ekkor létrejön a megismerésnek egy olyan szintézise, hogy helyreáll az érzéki ismeret, és az abból eredő elvonatkoztatási képesség, és egyben a már megdicsőült lélek színről színre látásával párhuzamosan fog működni?

    • ‘Vajon ekkor létrejön a megismerésnek egy olyan szintézise, hogy helyreáll az érzéki ismeret, és az abból eredő elvonatkoztatási képesség, és egyben a már megdicsőült lélek színről színre látásával párhuzamosan fog működni?’

      A Summa harmadik részének (már nem Szent Tamás által írt) kiegészítése (Supplementum) 92. kérdése 2. cikkelye foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy testi szemeikkel láthatják-e Istent a feltámadottak. A szöveg különbséget tesz a közvetlen és a közvetett látás, érzékelés között. Közvetlen érzékelésről van szó, ha az érzékelt dolog közvetlenül hat az érzékszervre. Közvetett érzékelésről van szó például, amikor abból, hogy valaki beszédét érzékeljük, felfogjuk, hogy a beszélő él. Isten közvetlen látásáról érzékszerveinkkel kapcsolatban nyilván nem lehet szó. Közvetett látásról azonban igen, mert Isten dícsősége, jelenléte érzékszerveinkkel felfoghatóan átragyog az új teremtésen, különösen a szentek, de elsősorban is Jézus Krisztus megdícsőült testén. Így Istent olyan értelemben közvetetten fogják fel a feltámadott üdvözültek, ahogyan “a beszédből felfogjuk az életet”. Így a közvetlen boldogító istenlátás (visio beatifica) és Isten dícsőségének, jelenlétének testi szemek általi közvetett felfogása az új teremtésben párhuzamos ismeretek, amelyek “szinergiát” alkotnak.

    • Félreértés ne essék, világos, hogy nem Isten közvetlen érzékszervi felfogására gondoltam. Az igaz, hogy a teremtés átistenülése miatt az “öt út” még nyilvánvalóbban fog a megdicsőített természetben megnyilvánulni.

      Arra, hogy egyszerre lesz meg már bennünk a földi létállapotban meglévő érzéki ismeret és az abból való absztrakció képessége, valamint az “anima separata” állapotban meglévő tiszta intuitív megismerőképesség egyszerre.

      Kis kiegészítés a “Supplementum” filológiai kérdéséhez. Úgy tudom, hogy pipernói Reginald, Tamás hű tanítványa és kvázi iratainak gondozója, Tamás mester egyéb műveiből állította össze, akár Tamás tervei, vázlatai alapján azt. Hasonlatosan ahhoz az elmélethez, miszerint a Zsidókhoz írt levelet Szent Pál apostol egyéb írásaiból, vagy valósan elhangzott beszédeiből a Szentlélek sugalmazó biztosítéka alatt egy közvetlen páli tanítvány írta le. Így – a Zsidókhoz írt levélhez hasonlatos módon – a Supplementum is lényegileg tamásinak mondható.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>