Aquinói Szent Tamás a Szentlélek származásáról (SCG IV c. 19)

A Szentháromság titka a megtestesüléssel együtt hitünk legmélyebb titka. Ezek a titkok értelmünk természetes képessége számára megközelíthetetlenek, de ezekben mégsem értelmetlenségről van szó, hanem inkább az értelmesség olyan fényességéről, amely éppen a nagy fényesség miatt megközelíthetetlen a teremtett értelem számára. A hittől megvilágított értelem azonban analógiák használatával törekszik a titok valamilyen szintű megértésére, tudva, hogy ez a megértés itt a földi életben mindig csak részleges és homályos marad.  A nyugati teológia Szent Ágoston nyomán különösen is fontosnak tartja, hogy a Szentháromsággal kapcsolatban a teremtés legmagasabb fokán álló szellemi létezés képességeinek, az értelemnek és az akaratnak a működéséből induljon ki és így próbáljon a teremtetlen szellemi létező, a szentháromságos Isten személyekben megvalósuló belső életének valamilyen megértésére eljutni.

A Summa Theologiae mellet Aquinói Szent Tamás másik nagy összefoglaló műve a Summa Contra Gentiles. A mű címe (A pogányok elleni Summa) a mű apologetikai eredetére utal. A mű még a Summa Theologiae előtt íródott. Most nem foglalkozunk a mű céljáról folyó vitákkal 1, csak megemlítjük, hogy a mű szerkezetében is elhatárolódnak a kinyilatkoztatás nélkül megismerhető tartalmak (I-III. könyv) a csak kinyilatkoztatás által megismerhető titkoktól (IV. könyv). Ez utóbbiban nem a titkok értelem alapján történő „levezetéséről” van szó, hanem inkább az ezek ellen való érvek cáfolatáról és az igazságoknak csak „valószínűségi érvek” által történő megvilágításáról. A IV. könyv 11. fejezete a Fiú születésének titkát az értelem működésének oldaláról közelíti meg, bemutatva, hogy Istenben egyszerűsége miatt a megismerés tevékenysége, a megismerő értelem azonosak egymással és azzal, akit ez az értelem megismer, magával Istennel. Így az isteni megismerésből születő ismeret, belső szó nem lehet a megismerő és a megismert lényegétől különböző tulajdonság, fogalom. De az Atyától születő Ige, akiről a kinyilatkoztatásból tudunk, aki egyedül csak abban különözik az Atyától, hogy őt az Atya szüli, és ő az Atyától születik, úgy születik, ahogyan a megismerőben születik az ismeret. A most lefordított 19. fejezet hasonló gondolatmenettel világítja meg a Szentléleknek, a Szeretetnek a származását. Az alábbi szöveg nem könnyű szöveg, mert Szent Tamás tömören tekinti át az élettelen világban megtalálható, majd az értelmes létezők világában, az akaratban a szeretet által megvalósuló cél felé való törekvést, felhívva a figyelmet arra, hogy a szerető akaratában joggal beszélhetünk a szeretett valamilyen jelenlététről. Az elsősorban önmagát szerető Isten akaratában is megvan ez a jelenlét, de nem úgy, mint a teremtmények esetében, járulékként, tulajdonságként, hanem Istennel lényegileg azonos istenként, a szeretet módjára származó Szentlélekben.  Folytatás

Jegyzetek:

  1. Ezzel kapcsolatban lásd Jean-Pierre Torrell OP: Aquinói Szent Tamás élete és műve (Osiris 2007) című könyve megfelelő fejezetét.

A végtelen és a véges találkozása a színről-színre látásban (3)

Egyik előző bejegyzésben említettük, hogy az üdvözültek boldogító istenlátásában  maga az isteni lényeg, azaz maga az Isten veszi át a megismert tárgy értelembe nyomodó reprezentációjának, értelembe nyomott (nem mechanikus értelemben vett) képének a szerepét. Ezt a reprezentációt magát a skolasztikus terminológia species impressa-nak, specis intelligibis-nek nevezi. Ez a species intelligibilis  az ember esetében a megismert tárgyból kiinduló fizikai hatás (például a tárgyról visszaveredő, szemünkbe érkező fotonok vagy a dobhártyánkat elérő, tárgy által keltett levegőben terjedő hullámok), továbbá az érzéki adatokból a szellemi megismerést lehetővé tévő cselekvő értelem (intellectus agens) működése alapján készül el. Az angyali megismerés sem nélkülözheti a species intelligibilis-t. Az angyalok azonban ezeket teremtésükkel együtt kapják Isten teremtésről való tudásában való véges részesedésként. A species intelligibilis különbözik a tárgytól, amelyre vonatkozik, ezért ezt hasonlóságnak, similitudo-nak is nevezik. A természetes megismerésben a tárgyra vonatkozó közvetlen megismerés lehetetlen, mert a tárgy, a megismerő és ismerete is megvalósultságokat (actus) és ezeket befogadó képességeket (potentia) egyaránt tartalmazó létezők. Egyedül csak az isteni létezést jellemzi a tiszta megvalósultság (actus purus). Az ismeretnek így különböznie kell a megismert tárgytól, mert a megismert tárgy megvalósultsága mögött más képesség van, mint az ismeret megvalósultsága mögött. Az egyik esetben a befogadó képesség magában a tárgyban található meg, a másik esetben pedig ez az értelem képessége.

A megismerésben jelen van egy kettősség: a megismerő és a megismert tárgy kettőssége. Az ismeretben éppen ennek a kettőnek valamilyen egysége nyilvánul meg. A megismeréshez a külső tárgy valamilyen belsővé válása, „internalizálódása” szükséges. Ez a belsővé válás történik meg a species intelligibilis által, amely az értelemben van, de a megismert tárgy hasonlósága. Az megismerésben az értelem mint képesség fölveszi a megismert tárgy formáját. A megismert tárgy változatlanul létezik a valóságban, a megismerőben azonban változás történik, ennek egy új tulajdonsága lesz a tárgyról szóló ismeret. A már hivatkozott régebbi megjegyzés fontos megállapítása volt az is, hogy a species intelligibilis még nem azonos az ismerettel és így nem tekinthető a megismerés végső eredményének sem. Ez csak eszköz, amely által magát a tárgyat ismerik meg. Magában az ismeretben jelen van annak az okságnak a tudata is, amely okság alapján a species intelligibilis  létrejött, és amely okság mint okozóra, a tárgyra mutat. Jelen van továbbá annak a tudata is, hogy ez az ismeret a megismerő ismerete. Magát az ismeretet Szent Ágoston nyomán belső szónak (verbum internum, verbum cordis) nevezik.

A fentiekben a teremtett szellemi létezők megismeréséről volt szó. Van azonban a megismerésnek egy ettől különböző, alapvetően más rendje is. Az isteni megismerésben nincs szó egymástól különöző megismerőről, megismertről, ismeretről és megismerésről, hiszen Isten egyszerűsége miatt ezek azonosak egymással, az isteni lényeggel, Istennel. Így a megismert sem hasonlatként van jelen az ismeretben, hanem a maga teljes valóságában. Első pillanatra meglepőnek tűnik, hogy lehet egyáltalán megismerésről beszélni a fenti különbségek nélkül. Valójában azonban a szó legigazibb értelmében akkor beszélhetünk megismerésről, ha ez nem hasonlóságon keresztül, hanem teljes valóságában, minden közvetítés nélkül történik. A teremtmény megismerése csak véges részesedés az isteni megismerés tökéletességéből. A Szentháromság titka segít valamennyire megközelíteni az isteni megismerés titkát. Világunkban, amint láttuk, a megismerő, a megismert és az ismeret különböznek egymástól, a megismerés pedig egy változás, amelynek eredményeként létrejön az ismeret. Az isteni megismerésben nem különbözik egymástól a megismerő, a megismert, az ismeret és maga a megismerés sem. A megismerésben semmilyen változás nem történik, amelynek eredményeként állna elő az ismeret, de a megismerésben mégis jelen van egy változás nélküli születés, Isten Szavának, Isten Igéjének az Atyától való örök születése.

A János evangélium prológusában szereplő Logosz, Verbum, Ige szó utalása alapján a teológia hangsúlyozza, hogy a Fiú születése értelmi jellegű. A Fiú születésének analógiáját teológia az ismeret, a fogalom, értelemben való megszületésében, a belső szó belsőleg történő kimondásában találja meg. A teremtett világban a megismerés csak a megismerőnek egy cselekedete, az ismeret pedig a megismerőnek csak egy tulajdonsága. Az isteni megismerésben a megismerő, a megismert, az ismeret és a megismerés azonosak az isteni lényeggel, azonosak az isteni személyekkel, de mégis megvan az Atyának mint az Igét kimondónak és az Igének mint az Atya által kimondottnak a személyalkotó különbsége. A megtestesülésben és a megváltásban azonban az Atya már külsőleg, külső szóként is kinyilatkoztatja, kimondja magát a megtestesült Igében, Jézus Krisztusban. (Nem tartozik szorosan a témánkhoz, de azért érdemes itt is említeni, hogy az Ige születése, belső kimondása feltétele annak, hogy az Atya külsőleg is kinyilatkoztassa, „kimondja” magát Jézus Krisztusban. Ez a külső kimondás azonban nem azonos a Fiú Atyától való születésével, az Ige Atya általi belső kimondásával. A modern teológia egyes irányzatai nincsenek mindig tudatában ennek a különbségnek.)

Visszatérve a színről-színre látás témájához, világos hogy ebben a látásban, megismerésben nem hasonlóságról van szó. Ezt tulajdonképpen XII. Benedek dogmát kimondó „Benedictus Deus” rendelkezés is kizárja. Aquinói Szent Tamás is kimutatja ennek lehetetlenségét (ST I q. 12 a. 2). Érvelésének egy részletét idézzük, mert ez a részlet arra is rávilágít, hogy semmilyen véges forma által megvalósuló ismeret nem érheti el az isteni lényeget:

…az isteni lényeg körülírhatatlan, a legnagyobb mértékben kiváló módon foglalja magában mindazt, amire a teremtett értelem utalhat vagy amit ez megérthet. Így semmilyen módon nem lehet az isteni lényeget valamely teremtett „species” által megjeleníteni, mert minden teremtett forma a bölcsességnek vagy az erénynek vagy magának a létezésnek vagy valami ehhez hasonlónak valamilyen szempontja szerint határolt.

A színről-színre látásban tehát a species intelligibilis szerepét maga az isteni lényeg, azaz maga az Isten veszi át. Ebben a megismerésben így nincs szükség olyan eszközre, közvetítésre, amely által megismerhetjük a tárgyat, hiszen maga a tárgy közvetlenül jelen van az ismeretben. Az ilyen ismeretnek a megismerőhöz való viszonya is megváltozik. Ez nem lesz egyszerűen csak a megismerőnek valamely véges forma által határolt tulajdonsága, így nem arról van szó, hogy a befogadhatatlan Isten valamely véges ismeretként a befogadó megismerő tulajdonságává válik. A megismerő tulajdonságáról csak mint az értelem, a megismerés Istenre való közvetlen irányultságáról lehet beszélni. Istent csak analóg értelemben lehet itt az értelem formájának nevezni, mert nem lehatároló, teremtett formáról van szó, tehát ez az ismeret nem a lehatárolt forma és az általa megformázott értelem (mint képesség) egysége. Ez az egység az isteni értelem, aki maga az Isten, és a teremtett értelem közötti titokzatos egység, amelynek leírására a teremtett világban megszokott, forma és megformázott közti egység csak analóg értelemben, megszorításokkal használható. A teremtett forma és megformázottja a létezés szempontjából egy új egységet, új létezést alkotnak. A színről-színre látás egysége azonban nem ilyen egység, mert a megismerő és a megismerő értelem a létezés szempontjából megőrzi különbségét, a megismerő nem olvad bele Istenbe, nem válik istenné. A színről-színre látás ismeretében az értelem olyan belső egységbe kerül Istennel, hogy nincs szükség közvetítő species-re, de ennek ellenére teljes mértékben megmarad az értelem Istentől való különbsége. Ez az egység (nem véletlenül) emlékeztet a megtestesülésben megvalósuló egységre, ahol a személy egységében az Ige úgy válik emberré, hogy ezáltal nem szűnik meg az emberi természet isteni természettől való különbsége, hanem ez sértetlenül megmarad.

A színről-színre látás megismerésében tehát az ismeret maga az Isten, de a megismerő megőrzi Istentől való különbségét. Maga a megismerés, a megismerés képessége azonban jelentős változáson megy keresztül. Az előbb mondottak szerint az értelem a maga természetes adottságai szerint csak valamilyen korlátozott, véges species-en, hasonlóságon keresztül képes a megismerésre. A boldogító színről-színre látásban ettől lényegében eltérő megismerésről van szó, amelyre az értelemnek képessé kell válnia. Az értelem az említett változásban egy új (de teremtett) készséget kap, amely fölemeli őt arra a szintre, amely szinten a színről-színre látás megvalósulhat. A teológia ezt a készséget a dicsőség fényének, lumen gloriae-nak nevezi.

A dicsőség fénye tulajdonképpen a megszentelő kegyelem megfelelője az üdvözültek lelkében. Míg a megszentelő kegyelem arra képesíti az embert, hogy megismerése és szeretete természetfölötti célja, Isten felé irányuljon, addig a dicsőség fénye már a célba érkezés állapotának a jellemzője. Isten közvetlen látásában a szeretet legigazibb tárgyát látják, akit most már egészen közelről, a célhoz megérkezve, ezt elérve, az örök boldogságban szeretnek. Ezt az állapotot írják le Szent Anzelm imájának szavai: „Uram, mennyire fognak örülni eme üdvözültjeid. Mindenképpen annyira fognak örülni, amennyire szeretnek Téged; és annyira fognak szeretni, amennyire megismernek”.

A dicsőség fénye a megszentelő kegyelemhez hasonlóan az isteni természetben való részesedés, amelynek következménye a szentháromsági személyek lélekben lakása. A lélekben lakás a megigazultnak, az üdvözültnek a szentháromsági személyhez való valóságos kapcsolatát, vonatkozását jelenti. A második isteni személy, az Ige tehát jelen van a dicsőség fényében látó lélekben. Ez a jelenlét személyként való jelenlét. Az Igének viszont személyes tulajdonsága, hogy ő az Atya képmása, kimondott Igéje, aki csak születésében különbözik az Atyától, aki által az Atya kinyilatkoztatja magát a világban. Ezért Aquinói Szent Tamás és más teológusok 1, amikor a dicsőség fényében való látásról beszélnek, ezt többször az Igében (in Verbo) való látásnak nevezik. Így tulajdonítás alapján mondjuk, hogy a teremtett species helyét a teremtetlen Szó, az Ige veszi át, aki személye szerint van jelen a megigazult és üdvözült lélekben.

Az erkölcsi jó. 2.rész

Egyik előző bejegyzésben a jóról, mint a létezéssel azonos terjedelmű fogalomról beszéltünk. (A létezés a legnagyobb terjedelmű fogalom, mindent átölel. Ami nem tartozik a létezéshez, az a semmi. Több régebbi bejegyzésben, például itt,  szó volt arról, hogy a létezésnek ez a mindent átölelő, transzcendens fogalma analóg fogalom.) Minden létezés egyben jó is, mert ez analóg értelemben vett vágyódásnak, törekvésnek, szeretetnek a célja. A tényleges létezés valamilyen képességi létezésnek a megvalósultsága, valamilyen tökéletesség. Ez a megvalósultság, ez a tökéletesség a vágy, a törekvés tárgya, a jó, amely felé, mint cél felé irányul a törekvés. A jó a létezésnek azt az arcát jeleníti meg, amely a létezés megvalósultságát, tökéletességét valamilyen vágynak, törekvésnek a céljaként mutatja meg. A cél elérése a célban való megnyugvást, örömet, boldogságot jelent. A cél felé törekvés nem egyetlen létező törekvése, a létezők egymásra vannak utalva, egyik szerepet játszik a másik tökéletességének az elérésében, tehát itt az egész teremtés rendjéről van szó. Minden létező törekszik a saját természetének megfelelő tökéletességére, de ez a tökéletesség saját magába zárva nem érhető el, ennek érdekében a létezőnek „ki kell lépnie magából”. A „vágyódás”, a „törekvés” szavak természetesen az emberalatti természetben nem ugyanolyan értelemben használhatóak, mint az ember esetében, akinek a vágyódása, törekvése, szeretete szellemi természetéből adódó, tudatos vágyódás, törekvés, szeretet.

Isten a képesség nélküli, tiszta megvalósultság, actus purus. A „megvalósultság” szó tulajdonképpen nem is annyira alkalmas Isten végtelen teljességének, tökéletességének a jelzésére, mert a múlt idejű melléknévi igenév valami olyan történésre utal, amely előtt a jelzett dolog még nem volt meg. Isten esetében jobb tiszta aktualitásról beszélni. A teljes tökéletesség, aktualitás a teljes jóságot jelenti. Ezért Isten esetében nem lehet törekvésről, vágyódásról beszélni, hanem csak a végtelen jóság teljes birtoklásáról, végtelen örömről, boldogságról. Ez a boldogság a teljes boldogság, nem hiányzik belőle semmi, nem adható hozzá semmi, ami ezt növelné. Ezért Isten a tőle különböző dolgokra irányuló tette irgalmasságból fakadó tett, ezeknek nem célja az isteni boldogság valamilyen növelése.

A jó (vagy rossz) mint erkölcsi minősítés csak az olyan emberi cselekedetekre alkalmazható, amelyek az emberre jellemzően tudatosan és szabadon végrehajtott cselekedetek. Az erkölcsi jó alapja azonban a fentiekben említett „metafizikai” jó, mert az embernek azon cselekedetei az erkölcsi értelemben vett jó cselekedetek, amelyek valamilyen, természetének megfelelő tökéletességre irányulnak.

Az élettelen természetben a cél felé törekvés nem tudatos, szabad cselekedetek által valósul meg. Ebben a világban a tudat nélküli meghatározottság érvényesül, a mozgásokat, változásokat fizikai törvények határozzák meg. Az ezen törvényeknek való „engedelmesség” az élettelen dolgok természetéből adódik. Náluk nincs szó megismerésről és az ismeret értékeléséből fakadó cselekvésről. Az állat esetében már beszélhetünk érzéki megismerésről. Az érzékszervekből származó adatokból az állatban érzéki ismeret keletkezik. Ez az érzéki ismeret kiértékelődik, a példány létezése, a faj fönntartása szempontjából jóként vagy elkerülendő rosszként határozódik meg és vonzódást vagy menekülést eredményez. A farkas saját szempontjából az őzet jónak, élelemnek látja, amelyet meg kell szereznie, de a nála erősebb medvét veszélyként fogja fel, amelytől menekülnie kell. Az állat viselkedését tehát a külső körülmények nem úgy határozzák meg, mint az elektron viselkedését az elektromágneses tér, hanem ez a viselkedés valamilyen értelemben a benne lévő ismeret értékelésétől és az ez alapján ébredt ösztönös vágytól, törekvéstől függ. Az állat esetében mégsem beszélhetünk szellemi megismerésről, szabadságról, szellemi értelemben vett tudatosságról.

Az ember szellemi létezésének megfelelően felülemelkedik az itt és most és csak egy bizonyos szempontból jó felismerésén. Valamilyen jó felismerése az egyetemes jóhoz (bonum universale) viszonyítva történik, akaratának igazi, végső tárgya pedig az egyetemes jó. Az egyetemes jó iránti vágyat nem elégíti ki semmilyen teremtett, részleges jó, hanem csak a teljesen, minden szempontból jó, azaz az egyetemes jó.  Aquinói Szent Tamás kimutatja, hogy sem a gazdagság, sem a tisztelet, sem a hírnév, sem a hatalom, sem a testi erő és egészség, sem a  gyönyör, de még a lelki javak sem, mint a tudás és az erény a teljes boldogságot nem képesek megadni (ST I-II q. 2). Az emberi akarat a teljes boldogságra, az egyetemes jóra vágyik, aki Isten. Az emberi akarat szabadságát éppen az teszi lehetővé, hogy a bennünk és körülöttünk megismert dolgok jósága csak részleges jóság, ezért ezek nem kényszerítik az akaratot olyan módon, hogy ezek egyikét szükségszerűen válassza. A teremtett, részleges jóban a jóság mellet mindig van valamilyen hiány is, amelytől az értelem és az akarat nem tekinthet el. Csak az egyetemes jó, Isten az, aki az ember akaratát teljesen megköti, amely kizárja az ezzel ellentétes vágyat.  Isten közvetett, nem lényegi ismerete által azonban nem érvényesül az egyetemes jó ellenállhatatlan vonzása, mert a róla szóló ismeret nem közvetlen megismerésből, megtapasztalásból származik. Csak a teremtett dolgokból következtetünk Istenre a természetes rendben. Isten közvetlen megismerését, lényegének szellemi értelemben vett látását a természetfölötti rend sem adja meg ebben az életben. Ezért az általunk a földi életben megismert egyetemes jó az akaratra való hatása szempontjából olyan értelemben véve nem egyetemes, hogy ez elfedné azokat az erkölcsi erőfeszítéseket, amelyeket Isten felismerése, végső célként való elfogadása ebben az életben jelent. Ezért lehetséges az élet úgy is, hogy az ember nem az igazi célja felé halad. Az egyetemes jó egyetemessége akaratunk szempontjából az üdvözülteknél érvényesül Isten közvetlen látása által. Ezért Aquinói Szent Tamás, amikor arról ír, hogy az embernek van végső célja, ezen célként nem közvetlenül Istent jelöli meg, hanem a maradéktalan boldogságot, mint  végső tökéletességet. Ezt a boldogságot azonban semmilyen teremtett dolog nem képes megadni.

A tomista erkölcstanra jellemző a jó, a cél iránti vágy, az efelé való törekvés hangsúlyozása. A jó pedig az ember természetének megfelelő tökéletesebbé válása és mindaz, ami ebben őt segíti. Mint említettük, a teljes igazság és jóság, Isten nélkül nem érhetjük el teljes és végső tökéletességünket, mert értelmünk számára csak a teljes igazság, akaratunk számára csak a teljes jóság az, ami a teljes megnyugvást, örömet, boldogságot hozza. Szent Ágoston sokszor idézett mondata szerint: „Magadnak [ad te] teremtettél minket Istenünk és nyugtalan a mi szívünk, amíg meg nem nyugszik benned”. (Az „ad te” kifejezés helyes fordításáról szól Heidl György blogjának egyik bejegyzése. Az „ad te” kifejezi az ember Istenhez, mint végső céljához rendeltségét. A célhoz rendeltséget sokszor az „ad” elöljáróval fejezik ki: ad finem. A mondat második része utal erre a végső célra, ez a vágy, a törekvés végső célban való, teljes megnyugvásáról szól.)

Cselekedeteink által képességeink ténylegességbe, megvalósultságba mennek át. Cselekedeteinket az adott megvalósultság iránti vágy indítja és mozgatja, az adott megvalósultság a cselekedet célja. A teremtmények tökéletessége azonban nem csak önmagukban, hanem a teremtés egészében megvalósuló tökéletesség.  A teljes, végső tökéletességet pedig csak a teremtésen kívül, Istenben érhetjük el. A saját tökéletesség felé való törekvés ezért távol áll az önzéstől, mert tökéletességét az ember önmagában, önmaga által nem érheti el. Az evangélium szavai érvényesek: „Aki folyvást azon fáradozik, hogy életét megmentse, elveszíti, aki ellenben elveszíti, az megmenti” (Lk 17, 33). Napjaink „valósítsd meg önmagad, légy saját magad” jelszavával kapcsolatban érdemes hangsúlyozni ezek helyes értelmét. Az erkölcsi élet tényleg saját magunk megvalósításáról szól, de ez a megvalósítás nem saját magunk, mint végső célunk felé törekvést jelent. Többek vagyunk annál, hogy  ilyen szerény cél legyen a végső célunk.

Az erkölcsi jóság emberi cselekedeteinket jellemzi. Azok a cselekedeteink, amelyek erkölcsi szempontból jónak vagy rossznak mondhatóak, emberi cselekedeteink. Szent Tamás különbséget tesz az emberi cselekedetek (actus humani) és az ember cselekedetei (actus hominis) között. Az emberi cselekedetek szellemi képességeink, értelmünk és akaratunk uralma alatt történő cselekedetek. Az ember cselekedetei (actus hominis) esetében nem ez a helyzet. Ilyen „cselekedet” például az, hogy pupillánk a fény hatására összeszűkül. Az erkölcsi szempontból értékelhető cselekedetek közé nemcsak a külső, fizikai értelemben vett cselekedetek tartoznak, hanem minden olyan külső és belső változás, amely értelmünk és akaratunk uralma alatt történik. A jó cselekedetek olyan megvalósultságokra irányulnak, olyan megvalósultságokat eredményeznek, amelyek az ember természetének megfelelő tökéletességek. A rossz cselekedet esetében is beszélhetünk valamilyen megvalósultságról, sőt önmagában véve még valamilyen tökéletességről is, de ezek a megvalósultságok nem jelentenek tökéletességet az ember egészét nézve, ezek megbontják a helyes célok rendjét, ennek a rendnek a hiányát okozzák. A következő bejegyzésben továbbra is az emberi cselekedetek célra irányultságáról lesz szó. Ez, mint említettük, fontos eleme a tomista erkölcstannak, amely nem a hozzánk képes külsődleges törvényekhez való alkalmazkodásban látja az erkölcsös élet lényegét. A külső törvények tulajdonképpen az ember  természetéből fakadó törekvéseit támogatják, ezek helyes irányban való megtartásában jelentenek külső segítséget. Erre a segítségére azért is rászorulunk, mert az áteredő bűn következtében értelmünk elhomályosodott, akaratunk pedig rosszra hajlóvá vált. Az erkölcsi élet pedig a szellemi létezésünkből fakadó két képességünk, az értelem és az akarat egymást feltételező, egymásra hangolt, helyes működésén alapszik.

Napló: 2016 február

Február 10.

Még csak három éve volt. 2013. február 13-án, hamvazószerdán Benedek pápa utolsó nyilvános liturgikus szerepléseként vezette a bűnbánati körmenetet és misét mutatott be. Megkapó a liturgia összeszedettsége és nyugodt méltósága. Isten áldja Benedek nyugalmazott (milyen szokatlan szó ez ebben a környezetben) pápánkat!

Néhány gondolat a teológiáról és a dogmákról

Egy másik blogon (jezsuita blog) megjelent egy bejegyzés „Miben is kell hinni? – Dogmák és paradigmaváltások a teológiában” címmel. A bejegyzés fölteszi azt a „nehéz” kérdést, hogy hány dogma van. A pontos válasz hiányából arra a véleményre jut, hogy „azzal, hogy az újsokasztika megszűnt az egyház hivatalos teológiája lenni, hitem szerint, a Szentlélek éltető ereje nyilvánult meg”. Ezzel kapcsolatban összehasonlítja a fizikában a huszadik században bekövetkezett fordulatot a teológia 2. Vatikáni Zsinat után bekövetkezett változásával:

Nem tudok eltekinteni a párhuzamtól, miszerint a fiatal Werner Heisenberget[?] is megpróbálták lebeszélni a családi ismerősök, hogy az egyetem fizika szakára iratkozzék be, mondván, hogy „a fizikában már minden fel van találva”… Ahogy ugyanis a relativitáselmélet és a kvantummechanika új alapra helyezte a fizikai tudományokat, úgy formálta át – mutatis mutandis – az egész teológiai kérdésfelvetést a II. Vatikáni zsinat.

A fenti megjegyzéssel kapcsolatban érdemes megvizsgálni, hogy mi a fizika és a teológia sajátos tárgya, mert a két tárgy közti különbség rávilágít arra, hogy a paradigmaváltás, a forradalom a fizika számára éppen sajátos tárgya miatt adott, a teológia sajátos tárgya részéről azonban nincs ilyen adottság.

A fizika sajátos tárgya az érzékelhető valóság, a mérhetőség, matematikai leírhatóság és a kísérleti ellenőrizhetőség szempontjából. A fizika valójában az elméletek megalkotásában éri el csúcspontját. Az elmélet által megállapított, matematikailag leírt fizikai törvények megmagyarázzák, egységbe foglalják az érzékelhető valóság viselkedését. Az elméletet addig tekintik érvényesnek, amíg a kísérleti adatok ennek nem mondanak ellen (vagy esetleg ez nem helyettesíthető egy „elegánsabb” egyszerűbb elmélettel). A fizika történetében többször előfordult, hogy újabb kísérleti adatok egy elmélet bukásához vezettek. Kezdetben nem voltak kifejezett kísérletek, a mindennapi tapasztalat alapján állítottak fel fizikai, csillagászati „elméleteket”. A legprimitívebb ilyen elmélet a „lapos Föld” elmélete volt, amelyen azonban már az ókorban túlléptek. A mindennapi életben tényleg nem tapasztalunk semmilyen csillagászati értelemben vett görbületet. Ha azonban a tenger partján, egy magaslatról nézzük a közeledő hajót, akkor először az árboc csúcsát látjuk, majd fokozatosan bontakozik ki az egész hajó. Ez a mindennapitól kissé már eltérő tapasztalat nem támogatja a Föld lapos voltának elméletét. A pontosabb mérések, kísérletek megjelenésével, észlelési eszközeink fejlődésével (például távcső) a mindennapi tapasztalatra épülő elméletek megdőltek, illetve más elméletek határeseteivé váltak. A fizikai elméletekben csak akkor lehetnénk teljesen biztosak, ha az összes lehetséges kísérlet, mérés birtokában lennénk, ami nyilván lehetetlenség.

A teológia sajátos tárgya Istenről, Isten és a teremtés, Isten és az ember kapcsolatáról szóló kinyilatkoztatott ismeret. Fontos megjegyzés, hogy a kinyilatkoztatás Isten oldaláról tekintve egyetlen igazság, amely azonos az isteni létezés igazságával. Hasonlóan a kinyilatkoztatás tetőpontja Jézus Krisztus, Isten egyetlen fia. Az emberi természet azonban nem tudja ezeket az egységeket a maguk teljes egészében, maradéktalanul, egyetlen megismerő aktussal átfogni, ezért elkerülhetetlen, hogy az egyetlen igazság az ember számára több állításra, kijelentésre bontódva jelenjen meg. Jézus Krisztusban a kinyilatkoztatás teljessége jelent meg, ezért Jézus közvetlen tanítványai, az apostolok halálával a kinyilatkoztatás ideje lezárult. Így ír erről a 2. Vatikáni Zsinat Dei Verbum konstitúciója (4): „a krisztusi üdvrend tehát mint új és végleges szövetség sohasem múlik el, és már semmiféle új nyilvános kinyilatkoztatást nem kell várnunk a mi Urunk Jézus Krisztus dicsőséges eljöveteléig”.

Első pillanatra szembeötlő a különbség a két tudomány tárgya között a tárgyról kapott új információk szempontjából. A fizikai mérésekből, kísérletekből ma is kaphatunk olyan új információt, amelyek alapvetően új paradigmák megjelenését, elméletek bukását vagy lényeges korrekcióját vonhatják maguk után. Igaz, hogy ezek a mérések mára különösen nehézzé váltak, mert igen kis eltéréseket kell mérni például a kozmikus háttérsugárzással kapcsolatban, másrészt a leglényegesebb kísérleteket csak igen költséges berendezések (CERN) által lehet megvalósítani. Ennek ellenére a mérések, kísérletek új információval látják el a fizikusokat. A teológiában azonban más a helyzet, mert az utolsó apostol halálával lezárult a kinyilatkoztatás. Így a teológia tárgyát tekintve nem jut olyan új információhoz, amely a fizika paradigmaváltásaihoz, forradalmaihoz hasonló forradalmakat, paradigmaváltásokat indokolna.

Ennek ellenére a teológia fejlődése történelmi tapasztalat, sőt az elmúlt kétezer évben az Egyház új dogmákat mondott ki. Tehát egyrészt a kinyilatkoztatásban kapott hitletétemény (depositum fidei) változatlan, ugyanakkor azonban a teológia fejlődése, sőt a dogmák számának növekedése (az idézett bejegyzés egyik fő problémája) változásra utalnak. Minthogy ugyanaz a dolog ugyanabból a szempontból nem lehet egyszerre változatlan meg változó is, felmerül a kérdés, mi a változatlan és mi változik. Ezzel eljutottunk a filozófiai és teológiai kérdések egyik alaptípusához. Ugyanazzal a dologgal kapcsolatban egymással ellentétes tulajdonságok merülhetnek fel. Az ellentmondás elve miatt azonban ezek egyszerre, ugyanabból a szempontból nem lehetnek elfogadható tulajdonságok, ezért meg kell keresni és meg kell különböztetni a dolognak azokat az összetevőit vagy szempontjait, amelyekre külön-külön a tulajdonságok már állíthatóak anélkül, hogy az ellentmondás értelmetlenségébe esnénk. Így kezeli például a metafizika az egység és sokaság, az állandóság és változás kérdését. A hittel kapcsolatban (így a teológiában is) jelen vannak ilyen kérdések. Istennel kapcsolatban beszélünk egységről és háromságról.  A hit központi igazsága, a Szentháromság titka tartalmazza az egység és háromság közti feszültség feloldását (jóllehet nem teljes megértését).

A hitletétemény nem változhat, ehhez nem adódhat hozzá semmi, nem veszhet el belőle semmi. A hitletétemény a dogmafejlődés és a teológia fejlődése szempontjából hasonló szerepet játszik, mint a fizika számára az érzékelhető, mérhető, kísérletekkel kérdezhető valóság. Míg azonban ez utóbbi gyakorlatilag korlátlannak, egyre bővűlőnek mutatkozik, a hitletétemény lezárt dolog. Joggal tehető fel tehát a kérdés, hogy ha ez így van, akkor mi a dogma, a teológia fejlődésének a forrása, mi az ami fejlődik ezekben.

Egy viszonylag elterjedt és többféleképpen árnyalható megközelítés szerint a dogmák, a teológia fejlődése mögött is az emberi történelemben lejátszódó fejlődés áll. A történelmi fejlődés hangsúlyozása még a természettudományok fejlődésével kapcsolatban is felmerül, még abban az eltúlzott formában is, amely a tudományok által vizsgált érzékelhető valóság szempontját ehhez képest másodrangúnak tartja. Ezen felfogás szerint a lényeg a történelmi kontextus, mert az ember ennek megfelelően teszi fel a kérdéseit még  a természetnek is. A következőkben ezzel a kontextussal foglalkozunk, mert ez kétségtelenül létezik és hatása nem letagadható, de azért eltúlozható.

A tomista ismeretelmélet szerint az emberi megismerés sajátossága az, hogy ez az érzékelésből indul ki. A tomista „közhely” szerint omnis nostra cognitio incipit a sensibus, azaz minden megismerésünk az érzékeléssel kezdődik. Az ember esetében azonban az érzékelés csak a kiindulópont, értelmünk az elvonás, az absztrakció által eljut az érzéki adatok ismeretéből az általános ismeretekhez, például az általános törvények felismeréséig.  Így vezet például a fizikában az emberi megismerés útja az első ember hétköznapi megfigyeléseitől, ismereteitől a relativitás elméletei felé, a  részecskék sztenderd elmélete felé, a kozmosz fejlődésének elméleteihez és még tovább. Nyilvánvaló, hogy egy ember élete, tapasztalata nem lehet elég ennek az útnak bejárásához. Az emberi ismeretek megszerzésének fentebb vázolt menetét azonban kiegészítik az ember társadalmi lény voltából adódó egyéb lehetőségek. A nyelv és a kommunikáció eszközeinek segítségével az ember képes az ismereteket, tudata meghatározottságait a másik ember felé továbbítani. Ez a lehetőség történelemben megvalósuló lehetőség. Ez megvalósul az egy időben élők közti kommunikációban és abban, hogy generációk adják át egymásnak az ismereteket és a következő generációk valóban az előző generációk „vállán állva” építik tovább az emberiség ilyen módon már közösnek tekinthető ismereteit. A fizika fejlődésében tehát egyrészt az első embertől kezdve napjainkig adódik át az elődök tudása, másrészt ettől független információforrásként jelen van az érzékelhető tapasztalat is, jóllehet egyre inkább kifinomult mérések és kísérletek formájában. Az ismeretek átadását jellemzi valamilyen konzervativizmus, hiszen ebben már valami meglévő adódik át. Ez a konzervativizmus azonban szembe kerülhet a mérések, kísérletek eredményeinek értelmezésével. Előfordulhat, hogy ez már nem lehetséges az áthagyományozott ismeretek keretében. Ilyenkor történik a paradigmaváltás, a tudományos forradalom, ilyenkor keletkeznek az új elméletek.

A dogmafejlődés, a teológia útja nem lehet a fenti út. A hitletétemény nem bővülhet frissen kinyilatkoztatott információval. Ezért az Egyház által a következő generációknak átadott hit nem kerülhet úgy szembe a hitletéteménnyel, hogy ennek értelmezése gyökeres paradigmaváltáshoz, forradalomhoz vezessen. Az eretnekségek az ilyen forradalmak. Azt hiszem, hogy a dogmafejlődéssel kapcsolatban most még nincs teljesen, minden részletében kidolgozott tudományos válasz arra a kérdésre, hogy mi ebben az állandó és mi az, ami fejlődik. A fejlődés nagy általánosságban leírható úgy, hogy tulajdonképpen az implicit módon, bennfoglaltan meglévő igazságok válnak explicitté, kifejezetté. Ennek a fejlődésnek lehetnek határozott állomásai az egyes dogmák kimondása által, de forradalomról, paradigmaváltásról nem lehet szó. A dogmák értelmének változatlanságával kapcsolatban az 1. Vatikáni Zsinat kánonja elitéli azt, „aki lehetségesnek mondja, hogy az Egyház által előadott dogmák majd a tudomány előrehaladtával attól eltérő értelmet nyerhetnek, mint amilyet az Egyház azoknak tulajdonított és tulajdonít” (DH 3043). A fentiekben láttuk, hogy teológia művelésével kapcsolatban nincsenek olyan empirikus kritériumok, amilyeneket például a mérések, kísérletek jelentenek. A teológia fejlődése folyamán ezeknek a kritériumoknak a szerepét bizonyos értelemben betöltik az Egyház dogmái. Az ezeket figyelmen kívül hagyó teológiai elképzeléseknek nincs köze az igazsághoz.

Ezt a témát a jövőben még folytatjuk.