Napló: 2016 február

Február 10.

Még csak három éve volt. 2013. február 13-án, hamvazószerdán Benedek pápa utolsó nyilvános liturgikus szerepléseként vezette a bűnbánati körmenetet és misét mutatott be. Megkapó a liturgia összeszedettsége és nyugodt méltósága. Isten áldja Benedek nyugalmazott (milyen szokatlan szó ez ebben a környezetben) pápánkat!

Néhány gondolat a teológiáról és a dogmákról

Egy másik blogon (jezsuita blog) megjelent egy bejegyzés „Miben is kell hinni? – Dogmák és paradigmaváltások a teológiában” címmel. A bejegyzés fölteszi azt a „nehéz” kérdést, hogy hány dogma van. A pontos válasz hiányából arra a véleményre jut, hogy „azzal, hogy az újsokasztika megszűnt az egyház hivatalos teológiája lenni, hitem szerint, a Szentlélek éltető ereje nyilvánult meg”. Ezzel kapcsolatban összehasonlítja a fizikában a huszadik században bekövetkezett fordulatot a teológia 2. Vatikáni Zsinat után bekövetkezett változásával:

Nem tudok eltekinteni a párhuzamtól, miszerint a fiatal Werner Heisenberget[?] is megpróbálták lebeszélni a családi ismerősök, hogy az egyetem fizika szakára iratkozzék be, mondván, hogy „a fizikában már minden fel van találva”… Ahogy ugyanis a relativitáselmélet és a kvantummechanika új alapra helyezte a fizikai tudományokat, úgy formálta át – mutatis mutandis – az egész teológiai kérdésfelvetést a II. Vatikáni zsinat.

A fenti megjegyzéssel kapcsolatban érdemes megvizsgálni, hogy mi a fizika és a teológia sajátos tárgya, mert a két tárgy közti különbség rávilágít arra, hogy a paradigmaváltás, a forradalom a fizika számára éppen sajátos tárgya miatt adott, a teológia sajátos tárgya részéről azonban nincs ilyen adottság.

A fizika sajátos tárgya az érzékelhető valóság, a mérhetőség, matematikai leírhatóság és a kísérleti ellenőrizhetőség szempontjából. A fizika valójában az elméletek megalkotásában éri el csúcspontját. Az elmélet által megállapított, matematikailag leírt fizikai törvények megmagyarázzák, egységbe foglalják az érzékelhető valóság viselkedését. Az elméletet addig tekintik érvényesnek, amíg a kísérleti adatok ennek nem mondanak ellen (vagy esetleg ez nem helyettesíthető egy „elegánsabb” egyszerűbb elmélettel). A fizika történetében többször előfordult, hogy újabb kísérleti adatok egy elmélet bukásához vezettek. Kezdetben nem voltak kifejezett kísérletek, a mindennapi tapasztalat alapján állítottak fel fizikai, csillagászati „elméleteket”. A legprimitívebb ilyen elmélet a „lapos Föld” elmélete volt, amelyen azonban már az ókorban túlléptek. A mindennapi életben tényleg nem tapasztalunk semmilyen csillagászati értelemben vett görbületet. Ha azonban a tenger partján, egy magaslatról nézzük a közeledő hajót, akkor először az árboc csúcsát látjuk, majd fokozatosan bontakozik ki az egész hajó. Ez a mindennapitól kissé már eltérő tapasztalat nem támogatja a Föld lapos voltának elméletét. A pontosabb mérések, kísérletek megjelenésével, észlelési eszközeink fejlődésével (például távcső) a mindennapi tapasztalatra épülő elméletek megdőltek, illetve más elméletek határeseteivé váltak. A fizikai elméletekben csak akkor lehetnénk teljesen biztosak, ha az összes lehetséges kísérlet, mérés birtokában lennénk, ami nyilván lehetetlenség.

A teológia sajátos tárgya Istenről, Isten és a teremtés, Isten és az ember kapcsolatáról szóló kinyilatkoztatott ismeret. Fontos megjegyzés, hogy a kinyilatkoztatás Isten oldaláról tekintve egyetlen igazság, amely azonos az isteni létezés igazságával. Hasonlóan a kinyilatkoztatás tetőpontja Jézus Krisztus, Isten egyetlen fia. Az emberi természet azonban nem tudja ezeket az egységeket a maguk teljes egészében, maradéktalanul, egyetlen megismerő aktussal átfogni, ezért elkerülhetetlen, hogy az egyetlen igazság az ember számára több állításra, kijelentésre bontódva jelenjen meg. Jézus Krisztusban a kinyilatkoztatás teljessége jelent meg, ezért Jézus közvetlen tanítványai, az apostolok halálával a kinyilatkoztatás ideje lezárult. Így ír erről a 2. Vatikáni Zsinat Dei Verbum konstitúciója (4): „a krisztusi üdvrend tehát mint új és végleges szövetség sohasem múlik el, és már semmiféle új nyilvános kinyilatkoztatást nem kell várnunk a mi Urunk Jézus Krisztus dicsőséges eljöveteléig”.

Első pillanatra szembeötlő a különbség a két tudomány tárgya között a tárgyról kapott új információk szempontjából. A fizikai mérésekből, kísérletekből ma is kaphatunk olyan új információt, amelyek alapvetően új paradigmák megjelenését, elméletek bukását vagy lényeges korrekcióját vonhatják maguk után. Igaz, hogy ezek a mérések mára különösen nehézzé váltak, mert igen kis eltéréseket kell mérni például a kozmikus háttérsugárzással kapcsolatban, másrészt a leglényegesebb kísérleteket csak igen költséges berendezések (CERN) által lehet megvalósítani. Ennek ellenére a mérések, kísérletek új információval látják el a fizikusokat. A teológiában azonban más a helyzet, mert az utolsó apostol halálával lezárult a kinyilatkoztatás. Így a teológia tárgyát tekintve nem jut olyan új információhoz, amely a fizika paradigmaváltásaihoz, forradalmaihoz hasonló forradalmakat, paradigmaváltásokat indokolna.

Ennek ellenére a teológia fejlődése történelmi tapasztalat, sőt az elmúlt kétezer évben az Egyház új dogmákat mondott ki. Tehát egyrészt a kinyilatkoztatásban kapott hitletétemény (depositum fidei) változatlan, ugyanakkor azonban a teológia fejlődése, sőt a dogmák számának növekedése (az idézett bejegyzés egyik fő problémája) változásra utalnak. Minthogy ugyanaz a dolog ugyanabból a szempontból nem lehet egyszerre változatlan meg változó is, felmerül a kérdés, mi a változatlan és mi változik. Ezzel eljutottunk a filozófiai és teológiai kérdések egyik alaptípusához. Ugyanazzal a dologgal kapcsolatban egymással ellentétes tulajdonságok merülhetnek fel. Az ellentmondás elve miatt azonban ezek egyszerre, ugyanabból a szempontból nem lehetnek elfogadható tulajdonságok, ezért meg kell keresni és meg kell különböztetni a dolognak azokat az összetevőit vagy szempontjait, amelyekre külön-külön a tulajdonságok már állíthatóak anélkül, hogy az ellentmondás értelmetlenségébe esnénk. Így kezeli például a metafizika az egység és sokaság, az állandóság és változás kérdését. A hittel kapcsolatban (így a teológiában is) jelen vannak ilyen kérdések. Istennel kapcsolatban beszélünk egységről és háromságról.  A hit központi igazsága, a Szentháromság titka tartalmazza az egység és háromság közti feszültség feloldását (jóllehet nem teljes megértését).

A hitletétemény nem változhat, ehhez nem adódhat hozzá semmi, nem veszhet el belőle semmi. A hitletétemény a dogmafejlődés és a teológia fejlődése szempontjából hasonló szerepet játszik, mint a fizika számára az érzékelhető, mérhető, kísérletekkel kérdezhető valóság. Míg azonban ez utóbbi gyakorlatilag korlátlannak, egyre bővűlőnek mutatkozik, a hitletétemény lezárt dolog. Joggal tehető fel tehát a kérdés, hogy ha ez így van, akkor mi a dogma, a teológia fejlődésének a forrása, mi az ami fejlődik ezekben.

Egy viszonylag elterjedt és többféleképpen árnyalható megközelítés szerint a dogmák, a teológia fejlődése mögött is az emberi történelemben lejátszódó fejlődés áll. A történelmi fejlődés hangsúlyozása még a természettudományok fejlődésével kapcsolatban is felmerül, még abban az eltúlzott formában is, amely a tudományok által vizsgált érzékelhető valóság szempontját ehhez képest másodrangúnak tartja. Ezen felfogás szerint a lényeg a történelmi kontextus, mert az ember ennek megfelelően teszi fel a kérdéseit még  a természetnek is. A következőkben ezzel a kontextussal foglalkozunk, mert ez kétségtelenül létezik és hatása nem letagadható, de azért eltúlozható.

A tomista ismeretelmélet szerint az emberi megismerés sajátossága az, hogy ez az érzékelésből indul ki. A tomista „közhely” szerint omnis nostra cognitio incipit a sensibus, azaz minden megismerésünk az érzékeléssel kezdődik. Az ember esetében azonban az érzékelés csak a kiindulópont, értelmünk az elvonás, az absztrakció által eljut az érzéki adatok ismeretéből az általános ismeretekhez, például az általános törvények felismeréséig.  Így vezet például a fizikában az emberi megismerés útja az első ember hétköznapi megfigyeléseitől, ismereteitől a relativitás elméletei felé, a  részecskék sztenderd elmélete felé, a kozmosz fejlődésének elméleteihez és még tovább. Nyilvánvaló, hogy egy ember élete, tapasztalata nem lehet elég ennek az útnak bejárásához. Az emberi ismeretek megszerzésének fentebb vázolt menetét azonban kiegészítik az ember társadalmi lény voltából adódó egyéb lehetőségek. A nyelv és a kommunikáció eszközeinek segítségével az ember képes az ismereteket, tudata meghatározottságait a másik ember felé továbbítani. Ez a lehetőség történelemben megvalósuló lehetőség. Ez megvalósul az egy időben élők közti kommunikációban és abban, hogy generációk adják át egymásnak az ismereteket és a következő generációk valóban az előző generációk „vállán állva” építik tovább az emberiség ilyen módon már közösnek tekinthető ismereteit. A fizika fejlődésében tehát egyrészt az első embertől kezdve napjainkig adódik át az elődök tudása, másrészt ettől független információforrásként jelen van az érzékelhető tapasztalat is, jóllehet egyre inkább kifinomult mérések és kísérletek formájában. Az ismeretek átadását jellemzi valamilyen konzervativizmus, hiszen ebben már valami meglévő adódik át. Ez a konzervativizmus azonban szembe kerülhet a mérések, kísérletek eredményeinek értelmezésével. Előfordulhat, hogy ez már nem lehetséges az áthagyományozott ismeretek keretében. Ilyenkor történik a paradigmaváltás, a tudományos forradalom, ilyenkor keletkeznek az új elméletek.

A dogmafejlődés, a teológia útja nem lehet a fenti út. A hitletétemény nem bővülhet frissen kinyilatkoztatott információval. Ezért az Egyház által a következő generációknak átadott hit nem kerülhet úgy szembe a hitletéteménnyel, hogy ennek értelmezése gyökeres paradigmaváltáshoz, forradalomhoz vezessen. Az eretnekségek az ilyen forradalmak. Azt hiszem, hogy a dogmafejlődéssel kapcsolatban most még nincs teljesen, minden részletében kidolgozott tudományos válasz arra a kérdésre, hogy mi ebben az állandó és mi az, ami fejlődik. A fejlődés nagy általánosságban leírható úgy, hogy tulajdonképpen az implicit módon, bennfoglaltan meglévő igazságok válnak explicitté, kifejezetté. Ennek a fejlődésnek lehetnek határozott állomásai az egyes dogmák kimondása által, de forradalomról, paradigmaváltásról nem lehet szó. A dogmák értelmének változatlanságával kapcsolatban az 1. Vatikáni Zsinat kánonja elitéli azt, „aki lehetségesnek mondja, hogy az Egyház által előadott dogmák majd a tudomány előrehaladtával attól eltérő értelmet nyerhetnek, mint amilyet az Egyház azoknak tulajdonított és tulajdonít” (DH 3043). A fentiekben láttuk, hogy teológia művelésével kapcsolatban nincsenek olyan empirikus kritériumok, amilyeneket például a mérések, kísérletek jelentenek. A teológia fejlődése folyamán ezeknek a kritériumoknak a szerepét bizonyos értelemben betöltik az Egyház dogmái. Az ezeket figyelmen kívül hagyó teológiai elképzeléseknek nincs köze az igazsághoz.

Ezt a témát a jövőben még folytatjuk.

A biológia és a hülémorfizmus. 1. rész

Az előző bejegyzésben említettük, hogy a helyes természettudományos ismeretek, elméletek értelmünk olyan meghatározottságainak, megformázottságainak tekinthetők, amelyeknek alapja a dolgok lényegadó formája. Ez a forma ugyan az érzékeléshez kötött emberi megismerés számára közvetlenül elérhetetlen, mégis az érzéki tapasztalatok feldolgozása által, szellemi ismeretként a lényegadó formában lévő részesedésnek tekinthetők. A részesedés, participatio tomista filozófiában gyakran használt fogalma arra utal, hogy valami részesedőként befogad valami olyat, amit a maga teljességében nem ő, hanem más birtokol. A következőkben közelebbről megvizsgáljuk ennek a részesedésnek a lényegadó forma által megformált szubsztanciában lévő alapját, elsősorban a biológia szempontjából.

Amint arról már többször is volt szó, az elsődleges anyag (materia prima) lényegadó forma (forma substantialis) általi megformáltsága nem jelent olyan homogenitást, amilyennel első látásra például a (nem lényegadó) forma által megformált szobor esetében találkozunk. (Az alaposabb vizsgálat persze ezen mesterséges megformáltság esetén is kimutatja, hogy egyáltalán nincs szó például a márvány, bronz homogenitásáról.) Különösen az élőlények esetében látszik ez, ahol a lényegadó forma és az elsődleges anyag között sokféle forma helyezkedik el, amelyek közül egyes formák beépülnek más formákba és ezáltal egy hierarchia jön létre. Ehhez járul még a különféle formájú dolgok együttműködése, amellyel kapcsolatban vezérlésről, programszerű működésről beszélhetünk. A lényegadó forma az elsődleges anyagot formálja meg, de amikor az új szubsztancia keletkezik, akkor ez a már valamilyen módon előzőleg is megformázott anyagból jön létre. A keletkezéskor a már meglévő formák beépülhetnek az új szubsztanciába, ennek részeivé válhatnak. Az új szubsztancia létrejöttekor tehát nem az történik, hogy az elsődleges anyag a jelenlevő összes forma megsemmisülése után fogadja be az új formát. Egyes meglévő formák az új szubsztanciában is jelenlévő formává válhatnak, de ezek csak beépülő részek, összetevők formái lehetnek.

A fentiek megértését segítheti egy analógia, amely megvilágítja a mesterséges formák és a lényegadó formák közti fontos különbséget. Amikor az autógyárban egy autó készül, ez különböző részek különböző módon történő összeillesztése, összeszerelése által történik meg. Az összeszerelés után is megmarad azonban a részek önállósága és az autó működése által megvalósuló egység nem jár azzal, hogy az autó ontológiailag is egy egységgé válik. Amikor azonban a természetben keletkezik egy új szubsztancia – például két hidrogén- és egy oxigénmolekula egyesüléséből egy vízmolekula – akkor megszűnik a beépülő részek önállósága és egy új ontológiai egység jön létre. Az önállóság elvesztése azonban nem jár együtt a teljes forma megszűnésével, ez ugyanis megmarad a beépülő rész formájaként. A beépülő dolgok ugyanazon fajhoz tartozó szubsztanciák esetében is bizonyos tulajdonságaikban különbözhetnek egymástól, ennek következtében az előálló új szubsztancia olyan jegyeket is viselhet, amelyek különbözhetnek más, ugyanabba a fajba tartozó szubsztancia ilyen jegyeitől. Ezért az emberek nemcsak abban különböznek egymástól, hogy a térben különböző helyen vannak, hanem külső megjelenésükben (például a bőrük színe), de még belső tulajdonságaikban (különféle jellemvonások, karakterológiai típusok, különböző kiemelkedő tehetségek) is különböznek egymástól. (Az egypetéjű ikrek esetében a kezdeti beépülő formák nagymértékű hasonlósága okozza az ikrek nagymértékű hasonlóságát.) Ez, a lényeges jegyek azonossága mellett meglévő különbség különösen a sok beépülő formát tartalmazó szubsztanciák esetében tapasztalható. Az elektronnak nincsenek „személyes” tulajdonságai, de még az ugyanazon fajtába tartozó kutyák is különböznek egymástól külső (és belső) tulajdonságaikban.

A fentiekben láttuk, hogy a mesterségese egységek, gépek esetében az egységes működés külsődlegesen, valamilyen mechanizmus által valósul meg, anélkül, hogy a részek elveszítenék ebben, a nem ontológiai egységben önálló létüket. A szubsztanciába beépülő formák azonban nem önálló formák, hanem a beépült részek formái. A beépülő formák önállóságának elvesztése nem természettudományosan felismerhető tény, ez a (tomista) filozófia elemzésének a megállapítása, amely szerint, ha ezek megtartanák szubsztanciális önállóságukat, akkor ez által a befogadó szubsztancia egysége lenne veszélyeztetve. A természettudományok azonban eltekinhetnek ettől a ténytől. Ezt még úgy is megtehetik, hogy ezt nem tagadják, hanem csak elvonatkoztatnak ettől és így vizsgálják például az élő szervezet működését. Így válik a természettudományok tárgyává azoknak a mechanizmusoknak a vizsgálata, amelyek az élőlény, a faj egységének a megvalósulására irányulnak anélkül, hogy ezen egység filozófiában fölfedezett formai okáról, a lényegadó formáról szó lenne. Ezek a vizsgálatok felderítik ezeket a mechanizmusokat, illetve olyan elméleteket eredményezhetnek, amelyek ennek az egységnek természettudományos szintű magyarázatát adják. Az így adott magyarázat arra ad választ, hogy a szervezet különböző alkotóelemeinek elhelyezkedése, szerkezete, a köztük lévő oksági viszonyok hogyan valósítják meg azt az egységet, amelynek, mint elvnek a létezését a filozófia ismeri föl.

Felmerülhet a kérdés, hogy ez a felfogás nem jelenti-e a valóság indokolatlan megkettőződését, nincs-e külön egy filozófiai valóság és egy természettudományos valóság. A filozófia válasza erre a kérdésre nyilvánvaló: nincs két külön valóság, hanem csak két megismerési mód. A filozófiai elemzés csak a dolgok általános szerkezetét, összetettségét deríti fel, ennek az összetettségnek a leírására használja (többek között) az anyag-forma fogalompárt. Magának a formának a részletes tartalmi megismerésérére, a működésére nézve azonban a metafizikai absztrakció nem adat elegendő támpontot. Az emberi megismerés sajátos jellegének megfelelően erre a természettudományos módszerek alkalmasak.

A redukcionizmus, amely elveti az anyag-forma összetettséget és amely nem természettudományos, hanem inkább egy „filozófiai” álláspont, nem tud elszámolni az általunk megtapasztalható egység tényével. Ez az egység legteljesebben saját személyes tapasztalatunkban jelenik meg, olyan egységnek tapasztaljuk magunkat, amely nem magyarázható azzal, hogy mi végső soron elemi részecskék speciálisan elhelyezkedő és az elhelyezkedésnek megfelelően működő aggregátuma vagyunk. A redukcionizmus sem tagadhat valamilyen egységet, de ez az egység érthetetlen, értelmetlen egység. Az ókori atomizmus az egységet az oszthatatlan, változatlan atomokban találta meg, de nem tudta megmagyarázni ezek létezését, ezek oszthatatlanságát. Hasonló a helyzet a mai természettudományokban (fizikában) is, amelyekben az egyre elemibb összetevőknek a felderítése folyik. Ha azonban ezeket csak a természettudományok szempontjából nézzük, egységük továbbra is érthetetlen marad, hiszen a tudomány haladását éppen az jelenti, hogy összetételüket kutatjuk. Vagy megelégszünk azzal, hogy a megválaszolásra váró kérdések nyitottak maradnak (és ez a természettudományokon belül egy működő álláspont), vagy pedig elfogadjuk a filozófia elemzés eredményét, amely ugyan nem egyértelműen, hanem csak analógiaként kijelöli az egység és különbözőség két elvét, amely elvek minden szubsztanciában megvannak úgy, hogy ezek egymástól fizikailag nem választhatóak el, de amelyek egymást feltételező, mégis egymástól valóságosan (metafizikailag) különböző elvek. Ezek az elvek jelölik ki azokat a fő irányokat, amelyek felé a természettudományos kutatások haladnak, jóllehet ezek maguk a kutatók jelentős része számára idegen elvek.

Az angyalok. 2.rész

Az előző bejegyzésben az angyalok természetével és értelmi életével foglalkoztunk. Ennek a bejegyzésnek a témája az angyalok akarati élete és az angyalok üdvtörténete. Az akarati élettel kapcsolatban az emberi akaratból indulunk ki. Ez a világ számunkra ismerősebb, azt vizsgáljuk, hogy mi az, ami az emberi akarattal kapcsolatban emberi sajátosság és mi vihető át az angyal akarati életére.

Egyik bejegyzésben láttuk,  hogy a létezésnek vannak olyan arculatai, oldalai (transzcendentálék) amelyek elválaszthatatlanok a léttől, szinte a létezés “szinonimáinak” tekinthetők. A teremtett értelem gyengesége miatt ezeket mégsem tudjuk a létezéssel teljes egységben látni, ezért ezek az arculatok, oldalak értelmünkben külön fogalmakként jelennek meg. A létezésnek egyik ilyen oldala a jó, a bonum, tehát minden létező jó, és jó csak létező lehet: annyiban, amennyiben létezik. Egy másik ilyen transzcendentálé az igaz, a verum, ez a létezőnek az az oldala, amely szerint a létező megismerhető, értelmünk tárgya lehet. A jóra a szellemi lélek egy másik képessége irányul: az akarat. Az értelem a külvilágban található, megismert tárgyakat “internalizálja”, az értelem tartalmaivá teszi. Az akarat ezzel szemben kifelé irányul, vonzódik az értelem által felismert jó felé, ezt el akarja érni, ezt birtokolni akarja. A jó tehát a létezésnek az az oldala, amely szerint ez akaratunk, törekvéseink, vágyaink, szeretetünk tárgya lehet.

Az akarat mozgásának megértését az a célokság világítja meg, amelyről egy korábbi bejegyzésben volt szó.  A régi skolasztikus szállóige szerint: omne agens agit propter finem, azaz minden cselekvő valamilyen cél érdekében cselekszik. Az élettelen természetben, a növényekben ez a cél nem a tevékeny dolog által választható cél, mert ez bele van írva a dolog természetébe, a dolog nem tud másként működni. Az állat esetében, ez a “kód” az állati ösztönökben van, az állat az érzékszervi adatokból kapott érzéki ismeretre az ösztön által válaszol, például a bárány fut a veszélyt jelentő farkas elől. A szellemi létező esetében a cél az értelem  által felismert jóban mutatkozik meg, amely felé mozdul, törekszik az akarat. A cél a szellemi létező számára tehát nem öntudatlanul, de nem is az ösztönökön keresztül jelentkezik, hanem az értelem által felismert jóban, amely felé az akarat irányul.

Egy régebbi bejegyzésben foglalkoztunk a létanalógiával, amely szerint az általános lét (ens commune) fogalma minden létezőre vonatkozik, de nem teljesen azonos értelemben, mert ez az egyes (teremtett) létezők esetében a lényeg által korlátozottan birtokolt létre is utal. A korlátozott létezők részesednek az ens commune fogalma által feltételezett korlátlan létből. Hasonló a helyzet a létezésnek a jó, a bonum által jelőlt arculatával is: az általános értelemben vett jó, a bonum commune az egyes létezők esetében korlátozottan mutatkozik meg, ezek csak részesednek egy feltételezett, korlátlan jóból, ezek részleges javak. Az akarat végső célként nem az egyes, korlátozott jókat jelőli meg, hanem a bonum commune-ra irányul, amelynek nincsenek korlátai. A metafizika az istenérvekben eljut odáig, hogy felismerje azt, hogy a korlátlan létező valójában Isten, aki a teremtmények részesedett létének a forrása. Hasonlóan a létezőkben lévő, részesedett jó forrása Isten, aki maga az önmagában létező Jóság, így tehát Ő a végső cél. A természetfölötti rendben ez a végső cél már nemcsak a teremtő Istent jelenti, hanem a Szentháromságot, amelynek közvetlen látásában valósul meg az üdvösség.

Az akarat nem teheti meg azt, hogy ne a jó felé vonzódjon, minden akaratból fakadó cselekvés mögött célként a jó birtoklása, a boldogság van. Az emberi cselekedetek azonban nem mindig közvetlenül a végső célra irányulnak, megismerésünk közvetlen tárgyai a részleges jók, amelyek nem teljesen tökéletesek. Ha azonban a cselekedet közvetve sem irányul a végső célra, sőt ennek az elérését meghiúsítja, a végső cél helyébe ezt meghiúsító célt állít, akkor bűnös cselekedetről van szó. A bűnös cselekedet az igazi végső cél helyére, erről elfeledkezve, egy olyan célt állít, amely nem alkalmas arra, hogy igazi végső cél legyen.  Ez a nem megfelelő cél magán viselheti a részleges jó bizonyos jegyeit  (hiszen enélkül az akarat nem mozdulna a cél elérésére), de ez a jó, így megvalósítva, már csak látszatra jó, mert a végső célnak, a legigazibb jónak a megvalósítását akadályozza.

Az ember esetében a helyes döntést az is befolyásolja, hogy benne jelen van az állathoz tartozó érzéki vágyódás is. Ezt nem kell a rossz kategóriájába sorolni, mert az ember nem tiszta szellem, és enélkül az ember még életét sem tudná fenntartani. Ennek a szférának a szellemi szférába való integrálása tipikusan emberi feladat. Ezt a feladatot megnehezíti az emberi természet áteredő bűn következtében történt megromlása. Ezért a szenvedélyek elhomályosíthatják az ember itélőképességét annak felismerésében, hogy a bűn esetében csak a jónak látszatáról van szó.

Az emberi akarati életére az a jellemző, hogy sok egymást követő cselekedet által éri el a végső célt. A döntéseket előkészítő megfontolások mögött az emberi értelem  sajátos működései, megismerési folyamatai állnak. Az emberi megismerés az érzéki adatokból történő absztrakció és a következtetések fáradtságos útját követi. Ezzel szemben a tiszta szellemi létezőnek a megismerése intuitív látás, egyszerre birtokában van az ismeret teljes tartalma (tekintsünk el most az előző bejegyzésben említett, jövő megismerését jelentő korláttól). Az angyal tisztán látja, hogy Isten ő és az egész teremtés létének forrása. (Isten lényegéről azonban a természetes megismerésben közvetlen ismerete nincs.)  Így felmerül a kérdés, hogy vétkezhet-e egyáltalán az ilyen tökéletes ismerettel ellátott angyal: a teológusok között vita témája (volt), hogy a természetes rendben egyáltalán lehetséges-e az angyal vétke. A nemleges választ azzal támasztják alá (elsősorban tomista teológusok), hogy az angyal tisztán látja saját maga és az egész teremtés Istenhez való viszonyát, mentes az ember testből és lélekből való összetettségének hatásától, a szenvedélytől, így esetében a bűnben megjelenő, csak látszat szerint jó nem tévesztheti meg az angyali döntést. Szerintük a bűn elkövetése csak a természetfölötti, az angyali természetet meghaladó rend megjelenésével vált lehetővé.

Az angyali üdvtörténettel kapcsolatban a kinyilatkoztatás kevés adatot tartalmaz. Az ezzel kapcsolatos állítások jelentős része teológiai következtetés. Ezek közül több állítás a régi vagy régi stílusú dogmatikakönyvekben a biztos (sententia certa), vagy általánosan elfogadott (sententia communis) minősítésekkel van megjelőlve, de vannak a hit részét képező állítások is. Az alábbiakban felsorolom az angyalokra vonatkozó állításokat Ludwig Ott könyve 1 könyve alapján:

  1. Az idő kezdetén Isten az angyalokat a semmiből teremtette. Hitigazság.
  2. Az angyali természet szellemi. Hitigazság.
  3. Az angyal természeténél fogva halhatatlan. Általánosan elfogadott vélemény.
  4. Isten az angyaloknak természetfölötti célt tűzött ki: Isten közvetlen látását, és ennek elérése érdekében a megszentelő kegyelemben részesítette őket. Biztos állítás.
  5. Isten a jó és rossz angyalokat próbatétel elé állította. Biztos állítás a bukott angyalokra nézve, általánosan elfogadott vélemény a jó angyalokra nézve.
  6. A démonokat Isten teremtette, de gonoszságuknak saját maguk az okai. Hitigazság.
  7. A jó angyalok elsődleges feladata Isten dícsérete és Isten szolgálata. Biztos állítás.
  8. A jó angyalok másodlagos feladata az emberek védelme és az emberek üdvösségének a támogatása. Hitigazság.
  9. Minden megkeresztelt keresztségétől kezdve rendelkezik számára kijelölt őrzőangyallal. Biztos állítás.
  10. A Sátán Ádám bűne miatt bizonyos hatalommal rendelkezik az emberek fölött. Hitigazság.

Az angyalok üdvtörténete a következő szakaszokból állhatott:

  1. Az angyalok teremtése.
  2. A természetfölötti meghívás, megajándékozás a megszentelő kegyelemmel. A teológusok jelentős részének a véleménye szerint ez együtt történt a teremtéssel. A megszentelő kegyelem emeli föl az angyali természetet a természetfölötti szintre, az Istennel való közvetlen kapcsolat szintjére. Nem tudjuk pontosan, hogy  a természetfölötti szintre emelés az angyali természetben milyen változásokkal járt. Ez járhatott valamilyen kinyilatkoztatással, Isten közvetlenül megszólította az angyalokat, de hogy ez hogyan történt, mi volt a kinyilatkoztatás tartalma, nem tudjuk.
  3. A próbatétel. A természetfeletti felemeltetés állapotában az angyalok döntési helyzetben voltak: dönthettek Isten mellett vagy ellen. Az angyalok egyik része Isten mellett döntött, a másik része ellene. A teológusok vitatkoznak (vagy inkább vitatkoztak) arról, hogy mi volt a bukott angyalok bűne. Abban egyetértés van, hogy bűnük gyökere a kevélység, a gőg volt. Aquinói Szent Tamás szerint a teremtéstől, természetüktől fogva olyan kiváló teremtmények közül voltak, akik nem akarták elfogadni, hogy a természetfölötti ajándékát nem természetük kiválóságának érdeme folytán, hanem Isten ingyenes kegyelméből kapják. Másik vélemény szerint egyes angyalok nem akarták elfogadni, hogy az Ige a természet rendjében mélyen alattuk lévő emberi természetet veszi föl, emberré lesz, és így egy embert fognak szolgálni.
  4. A végső állapot. A tomisták szerint az angyali döntés az angyal értelmi és akarati tökéletessége miatt egyszeri, végleges, visszavonhatlan. Az ember végső állapotához a döntések hosszú során át jut el, és ez az állapot csak a halálban lesz végleges és megváltoztathatatlan: az ember utolsó tudatos pillanatának döntése rögzül az örökkévalóság számára. Az angyali tökéletesség azonban csak egyetlen lehetőséget enged meg, ez az egyetlen döntés az örökkévalóságnak szól. A végső állapot a jó angyalok esetében Isten színről-színre látásának állapota, emellett pedig az emberek üdvösségének szolgálata az utolsó itélet napjáig. A bukott angyaloknak, a Sátánnak és követőinek állapota a kárhozat, az Istentől való örök eltaszítottság. Isten azonban megengedte nekik, hogy a végítéletig az emberi üdvösség ellen tevékenykedjenek. Ennek a tevékenységnek elsődleges szintere az ember belső világa. A Sátán lehetőségei azonban korlátozottak. A jó és rossz angyalok lehetnek okai az anyagi világban történő anyagi változásoknak, de nem ez a fő tevékenységi területük, hanem az ember belső világa. Az akarat szabadságát megszüntetni nem tudják, de ezt befolyásolhatják, elsősorban a képzelet által.

Az emberi történelemmel párhuzamosan tehát harc folyik. Ennek a harcnak végkimenetele azonban már eldölt. Az egyik oldalon állnak Isten angyalai, akiknek győzelme kezdettől fogva világos. A másik, a vesztes oldalon állnak a Sátán és követői. A harc nem látszik közvetlenül a történelemben, néha azonban olyan emberfeletti gonoszsággal, elvetemültséggel, hazugságáradattal találkozunk, amelyek szinte sejtetni engedik a Sátán működését. A Sátán megátalkodott igyekezete azonban hiábavaló, mégis veszélyt jelenthet üdvösségünkre, de Jézus Krisztussal, megváltó művével, kegyelemével szemben végső soron tehetetlen.

Jegyzetek:

  1. Ludwig Ott: Grundriss der Dogmatik

Régi és új

“… similis est homini patrifamilias, qui profert de thesauro suo nova et vetera”( Mt 13,52). “…hasonló ahhoz a családfőhöz, aki kincstárából régi és új dolgokat hoz elő”. Érdemes az interneten rákeresni a “nova et vetera” szavakra. A találatok között van jelentős teológiai folyóirat, és ott van az a könyvkiadó is, amely újonnan kiadta az 1962-es breviáriumot. Ez a blog is a “Régi és új” nevet választotta, arra utalva, hogy a régi és az új egymástól elválaszthatatlan: törés nélküli folytonosság csak akkor van, ha az új a régi alapján jön létre.

A Katolikus Egyház életében a régi és új problémája élesen vetődött fel ötven évvel ezelőtt, a II. Vatikáni Zsinaton és főleg az ezt követő időszakban. XVI. Benedek pápasága utolsó hetében a római egyházmegye papságának tartott beszédének egyetlen témája a zsinat volt. Miután a pápa áttekintette a zsinat munkáját, a zsinat dokumentumait, beszéde utolsó részében felhívta a figyelmet arra, hogy az atyák zsinatával, a hit zsinatával párhuzamosan volt egy másik, de ettől különböző zsinat is: a média zsinata, amelyet nem a hit vezérelt, hanem inkább a média sajátos kategóriái szerint próbálta meg a zsinat történéseit, dokumentumait értelmezni. Néhány mondat a beszéd befejező részéből (fordításomban): „Tudjuk, hogy a média zsinata lett elérhető mindenki számára. Ezért ez lett a domináns, a hatékonyabb, ez okozott oly sok katasztrófát, oly sok szenvedést: bezárt szemináriumok, bezárt kolostorok, banális liturgia…A feladatunk, különösen most, a hit évében az, hogy az igazi zsinat a Szentlélek erejében megvalósuljon, és az Egyház valóságosan megújuljon…Én visszavonulva az imádságba, az Úrban továbbra is veletek és mellettetek leszek azzal a bizonyossággal, hogy az Úr győzni fog.”

Az Egyház történelme a folytonos változások történelme. A változások azonban – a történelemben szinte kivételes módon – állandósággal együtt jellemzik az Egyház életét. Ennek az állandóságnak magyarázatát a hit adja: Jézus Krisztusban Isten egyszeri és végleges kinyilatkoztatást adott az emberiségnek. Ennek a kinyilatkoztatásnak a hordozója pedig Jézus Krisztus Egyháza, amely a II. Vatikáni Zsinat szerint „a Péter utóda és a vele közösségben élő püspökök által kormányzott katolikus Egyházban létezik” (Lumen Gentium 8). A történelmet az utóbbi évszázadokban a felgyorsult tudományos fejlődés, azt ezt kísérő technológiai és társadalmi „robbanás” jellemzi. Ha ugyanezt várjuk el az Egyháztól, félreértjük az Egyház lényegét. Előfordulhat, hogy az „új” már nem a változatlan lényeget közvetíti, hanem öncélúvá, ideológiává válik.

A „régi” hangsúlyozása is válhat öncélúvá, ha a „régit” nem az „örök” kifejezésének, hanem csak történelmi díszletnek tekintjük. Az elmúlt évtizedekben azonban az értéket hordozó régit néha túl könnyen lecserélték olyan újra, amely az ember újdonság iránti vágyának a kifejeződése volt, a régihez képest szegényített tartalommal. Ha az evangéliumban említett családfőt követjük, akkor az újat nem a régivel szembeállítva, nem ennek ellentéteként „hozzuk elő”, hanem kifejezve azt, hogy az örök igazságok egyszerre régiek és újak.

A témával kapcsolatban elkerülhetetlennek látszik, hogy ne említsük meg azt a szokatlan helyzetet, amikor két törvényesen megválasztott pápa él közöttünk. XVI.Benedek nyugalomba vonult, az Egyház élén pedig Ferenc pápa áll. Életpályájuk, személyiségük nagyon különböző. Mégis az új pápa nem a réginek “antagonisztikus” ellentéte, nem forradalmár az Egyház élén, hanem ugyanazt hirdeti, amit elődje hirdetett. A stílus, a hangsúlyok természetesen különböznek. Talán a “két pápa” témájára egyszer majd egy külön bejegyzésben is szó lesz. Egyelőre csak egy blog témával kapcsolatos bejegyzésére utalnék.