Az ősbűn és az áteredő bűn témájához kapcsolódik az ember különböző állapotainak kérdése. A kérdésről a teológiai iskolák különböző álláspontokat alakítottak ki. Szokásomhoz híven az Aquinói Szent Tamást követő tomista álláspontot ismertetem. Az alábbiakban támaszkodom Reinhard Hütter könyvére ¹. Az egyik előző bejegyzésben arról volt szó, hogy az ember teremtésekor a megszentelő kegyelem és az eredeti épség állapotában volt. A bűnbeesés utáni állapotot az áteredő bűn és a bukott természet állapotának nevezik. A megváltás után a keresztség visszaadja a megszentelő kegyelmet, de az eredeti épséget nem. Beszélnek még a tiszta természet (natura pura) állapotáról is, amely állapotban ugyan az ember soha nem került, az állapot mégis érdekes abból a szempontból, hogy mire képes az ember a természetfölötti szintre való emelés, a megszentelő kegyelem nélkül. A konkrét kérdés, amivel most foglalkozunk az, hogy a bukott természet állapota hogyan viszonylik (a soha meg nem valósult) tiszta természet állapotához, rosszabb lett ezáltal az emberi természet, és ha igen, miben mutatkozik meg ez. A megszentelő kegyelem esetében a helyzet világos, ez egyértelműen elveszett, az áteredő bűn lényegét sok teológus éppen ebben a veszteségben látja.

A kérdés vizsgálatában az ember „metafizikai” szerkezetéből indulunk ki. Egyik előző bejegyzés erről szólt. Az ember metafizikai szempontból összetett lény: két egymástól valósan különböző, de egymást feltételező metafizikai összetevő, princípium „eredője”. Az emberi lélek lényegadó formaként megformálja az anyagot, ez teszi emberré az anyagot. Ez a megformálás az ember teljes „vertikumára” vonatkozik, átjárja az emberi létezés különböző szintjeit, kezdve a fizikai-kémiai szinttől a vegetatív növényi és állati szinten keresztül a szellemi szintig. A meghatározó, a megformáló azonban a szellemi szint. Az emberi lélek anyagból le nem vezethető, szellemi létező, azonban ez a létezés az anyagot megformáló lényegadó forma létezéseként valósul meg. Ezért  a tomista álláspont szerint nem is beszélhetünk mereven elkülöníthető szintekről, inkább csak növényi, állati képességekről és működésekről, amelyek azonban az egész ember képességei, működései. Ezek a képességek, működések azonban nem egyenrangúak, hanem hierarchikus rendszert alkotnak, a hierarchia csúcsán az emberi lélek képességei, az értelem, akarat és ezek működései állnak. Az állati szint, amelyre az érzékelés jellemző, hasonló hierarchikus viszonyban áll a többi, nála alsóbb szinttel szemben. Az emberalatti, állati világban ez a szint a hierarchia csúcsát jelenti. A következőkben az állati szint és a szellemi szint együttműködését vizsgáljuk az ember esetében. Az állat érzéki megismerésére és érzéki vágyódására, az ezekből következő cselekedetekre jellemző a részlegesség, az esetlegesség, a konkrét tértől, időtől, helyzettől való elvonatkoztatás képességének hiánya. Ezzel szemben a szellemi megismerést már az általánosítás képessége, a szellemi akaratot pedig általános jóra való törekvés képessége jellemzi. Arról van szó, hogy itt olyasmi is megjelenik, amely ugyan az anyagi dolgokban van, de mégis több mint a puszta érzéki megismerés és vágyódás tárgya. A szellemi tevékenységek csúcsa az, amikor az ember eljut Istenhez, mint a dolgok teremtőjéhez és az akarat számára elérhető legfőbb jóhoz.

Az ember azonban ezekben a tevékenységeiben is kötődik az állati szinthez, minden ismerete az állati, érzéki megismerésből indul ki, akarata az „állati” testet mozgatja, életéhez szükségesek az állat számára szükséges érzéki javak felismerése és megszerzése. A másik szellemi létezőhöz, a másik emberez való eljutáshoz is nélkülözhetetlen az „állati szint”. Ez az állati szint azonban a hierarchia csúcsán álló szellemi képességek, tevékenységek miatt szellemi dimenziót nyer, tehát már nem tekinthető csak állati megnyilvánulásnak.

Az állatra jellemzőek az ösztönös mechanizmusok, automatizmusok, ezek az állat esetében a hierarchia csúcsát jelentik, tehát céljaik öncélként jelennek meg. Az ember esetében azonban nem itt van a hierarchia csúcsa. Az automatizmusok egy rész olyan igazi automatizmus, amelyekre a szellemi akaratnak nincs hatása. Ha a szemünket erős fény éri, pupillánk beszűkül akaratunktól függetlenül. Más esetekben nem ez a helyzet. Szükséges, hogy az “állati” mechanizmusok céljai ne az ember kizárólagos céljaiként jelenjenek meg, hanem magasabb rendű célok megvalósításához szükséges részcélokként. Nem arról van szó, hogy ezek az ösztönök, mechanizmusok eleve rossz ösztönök, mechanizmusok, hanem csak arról, hogy ezek nem kizárólagos és végső célokat valósítanak meg, ezek csak részcélok egy hierarchia keretében.  Ha ezek kizárólagos célként jelennek meg, akkor már jelen van a rossz. Az ösztönök, mechanizmusok integrálása, a szellemi képességek általi irányítása a tiszta természet állapotában feladat, amely az erények kialakításával, gyakorlásával valósítható meg.

Az első ember esetében azonban – Isten ajándéka következtében – ez nem így volt. Az állati szint különösebb gyakorlás és erőfeszítések nélkül is a szellemi képességek uralma alatt állt. Isten az ember számára természetfölötti célt tűzött ki, ehhez megadta a megszentelő kegyelmet: az ember nemcsak a teremtményeken keresztül közeledhetett Istenhez, hanem közvetlen viszonyban volt vele. Az ember szellemi képességei közvetlenül (jóllehet nem  teljes közvetlenséggel) irányultak Istenre, az állati szint pedig – teljes harmóniában ezzel – teljesen a szellemi képességek ellenőrzése alatt állt, a részcélok erőfeszítés nélkül olvadtak be abba a hierarchiában, amelynek a csúcsán a közvetlenül Isten felé törekvő emberi értelem és akarat volt.

Az emberi értelem szempontjából ez nem feltétlenül azt jelentette, hogy birtokában volt az összes tudományoknak, például a fizikának. Ez talán inkább abban nyilvánult meg, hogy a teremtett világon keresztül is jobban látta a teremtő Istent, a világ áttetsző volt, az érzékelésre támaszkodó megismerés első lépésének, az érzékelésnek korlátai könnyen meghaladhatóak voltak. A széleskörű tételes tudás, tudományos ismeret helyett inkább valamilyen bölcsességről lehetett szó.

Az ősbűn következtében azonban a megszentelő kegyelemmel együtt ezek az adományok is elvesztek. A kérdés az, hogy ez a veszteség mit jelent: ennek következtében teljesen leromlott-e az emberi természet vagy pedig csak az történt, hogy elvesztek a természethez szoros értelemben nem tartozó dolgok, de a természetben semmi kár nem esett. A helyes álláspont a két szélsőség közt van, erről a következő bejegyzésben lesz szó.