Az előző bejegyzésekben az ember testből és lélekből való összetettségéről volt szó. Ezt az összetettséget a katolikus teológia hagyományosan az elsődleges anyag és lényegadó forma (materia prima, forma substantialis) fogalmaival írja le. Az emberi lélek azonban – az Univerzumban előforduló egyéb formáktól eltérően – szellemi létező is, az anyagi test megszűnése után nem szűnik meg. Minden egyes ember lelkét közvetlenül Isten teremti. Az ember híd a két világ, az anyagi világ és a szellemi világ között.
Ebben a bejegyzésben arról lesz szó, hogy az ősszülők emberi létük kezdetén milyen más adottságokkal rendelkeztek még. A katolikus hit szerint Isten természetfölötti hívatást szánt az embernek, ezért az első emberpárt az ehhez a hivatáshoz szükséges adományokkal is ellátta. A szoros értelemben vett természetfölötti adomány a megszentelő kegyelem, amely képessé teszi az embert az Istennel való természetfölötti kapcsolatra. A megszentelő kegyelmet kísérő, úgynevezett „eredeti épség” adományai az ember és a természet közötti harmóniára, a természet bizonyos korlátaitól való mentességre vonatkoztak, beleértve az ember belső világát is. Ezek közül az adományok közül a teológia különösen is kiemeli a bűnre vezető kívánságoktól (concupiscentia) és a haláltól való mentességet. Az ősszülők teremtése utáni állapotot a „szentség és igazság eredeti állapotának” (Katolikus Egyház Katekizmusa 375) és „az eredeti épség állapotának” nevezik.
Először a természetfölötti és természetes fogalmával foglalkozunk. Most csak azt a szempontot emeljük ki, amely témánk szempontjából különösen fontos. Az ember önerejéből Istennel csak közvetett kapcsolatra képes. Az ember Istent csak a teremtményeken keresztül ismeri meg, mint ezek létesítő okát. A teremtményekben található jó alapján jut el a határtalan, tökéletes jó fogalmáig. Így kialakulhat valamilyen istenismeret, istenszeretet, istentisztelet, amely azonban közvetett, nem képes a közvetlenségre, hiszen az ember közvetlen „hatókörébe” csak a teremtett anyagi dolgok tartoznak. Isten azonban közvetlen kapcsolatban volt az első emberpárral. A vele való közvetlen kapcsolat nem külsődleges, nem olyan mint az emberek közti kapcsolat. Ez a kapcsolat az emberi természetet alapjaiban érinti, ezt felemeli. Ez a felemelés nem magának a természetnek a megváltozását jelenti, hanem ennek felruházását egy olyan maradandó minőséggel, állapottal, amely valamilyen módon képessé teszi az embert a közte és Isten közti végtelen távolság áthidalására. Ez az állapot, maradandó minőség a megszentelő kegyelem, amellyel az első emberpár rendelkezett.
A 20. század közepétől kezdve foglalkoztatja a teológusokat az ember eredeti állapotára vonatkozó igazságok fejlődéselmélethez való igazítása. Problematikusnak látják az előzőekben vázolt kiválóságok összeegyeztetését az ősember állapotának primitívségével, az evolúciós folyamattal. Világos, hogy a Szentírás teremtéstörténetének teológiai értelmezéséhez nem szükséges a szövegek történelmi és természettudományos forráskénti kezelése, mégis ezen elv alkalmazásával kapcsolatban történhettek túlzások.
Az ember megjelenése az Univerzumban azzal a pillanattal kezdődött, amikor Isten megteremtette az első ember lelkét. Ekkor vált el a néha meglepően magas szintet is elérő állati intelligencia az ember szellemi tevékenységétől. Nem valószínű, hogy az őslénytani leletek alapján egyértelműen behatárolható ez a pillanat. Azonban ettől a pillanattól kezdve van ember és ez az ember lényegileg azonos velünk, ma élő emberekkel. Az első emberpár a megszentelő kegyelem befogadására ugyanúgy alkalmas volt, ahogyan erre mi is alkalmasak vagyunk. Nincs tehát szükség valamilyen csíraszerű, „legyengített” megszentelő kegyelem feltételezésére velük kapcsolatban.
Az első ember megjelenésének pillanata döntő pillanat volt az Univerzum történetében. Az addig csak tisztán anyagi világban megjelent az a lény, aki híd az anyagvilág és a szellemvilág között. Az anyag Isten által olyan lényegadó formát kapott, amely egyrészt szellemi eredetű, másrészt az anyagból és lélekből álló emberi természet fel lett emelve az Istennel való közvetlen kapcsolat, az Istennel való barátság szintjére. Így nem kell lehetetlennek tartanunk azt, hogy a befogadó anyag, a forma által éltetendő emberi test is tükrözte az ember ezen természetfölötti hívatását. Nem lehet eleve kizárni az ember „genetikai programjának” olyan megváltozását, amely a természet kötöttségein, korlátain felülemelkedve mutatta a természetfölötti szintre emelt ember méltóságát. Az eredeti épség adományai a bűn miatt elvesztek. Ettől kezdve az ember nem rendelkezett védelemmel a természet viszontagságaival szemben. A Teremtés könyve harmadik fejezetének erre vonatkozó utalásait nem kell feltétlenül mitikus elemeknek tekinteni.
Az ember megjelenése és az első bűn közti időszak lehet, hogy csak órákig tartott, de tarthatott évekig is. Az Univerzum történetének ez az egyik legfontosabb szakasza, mégis, a csak külső történéseket szemlélő számára egy észrevehetetlen epizód. Valójában az emberiség és az Univerzum jövője szempontjából egy alapvető döntés történt, amelynek következtében egy más, ígéretesebb fejlődés lehetősége elveszett. A bűn és az elveszett lehetőség utáni helyzet reménytelensége a megváltás által változott meg. A megváltás visszaszerezte a megszentelő kegyelmet, de az eredeti épség ajándékait a keresztség nem adja vissza. Az Isten melletti döntéseket ezen ajándékok nélkül, de az isteni kegyelemtől támogatva és Isten megbocsátó irgalmától kísérve kell megtennünk.
A következő bejegyzésben az eredeti bűnről lesz szó.