Az előző bejegyzés foglalkozott az anyag és forma filozófiai fogalmával. A hagyományos katolikus teológia ezeknek a fogalmaknak a segítségével írja le az ember testből és lélekből való összetettségét. Az egyedi létezőt – például egy kutyát – az elsődleges anyag (materia prima) által befogadott lényegadó forma (forma substantialis) teszi kutyává, ebből fakadnak a kutya tevékenységei, mintegy ez „lelkesíti” meg az anyagot, hogy kutya legyen. Minthogy a befogadó anyagtól nem szakítható el a tér, a kiterjedtség, ezért a „kutya” forma mindig a tér adott helyén lévő kutyát formál meg. Így lesz a kutya konkrét egyed. Az anyagi létezők ezen sajátságos összetételében az anyag, mint elv és a forma, mint elv egymástól különböznek, de ez a különbség metafizikai különbség, ezek egymástól nem válnak el anélkül, hogy ezzel a létező ne szünne meg. A létező megszűnésével ez az egység megszűnik: az anyagot más, a megszűnő létezőétől különböző formák formálják meg. Kérdés az, hogy mi lesz a formával? Nem lehet azt mondani, hogy olyan értelemben véve megszűnik mint az egyedi létező, hiszen ilyen értelemben nem is létezett: csak egy kompozitumnak volt egyik eleme. De azt se lehet mondani, hogy ilyen módon tovább létezne, hiszen önállóan létező „kutyaság” nincs. (A tulzó realisták, platonisták szerint van ilyen.) A “kutyaság” mindig konkrét kutyákban valósul meg. A „kutyaság” önállóan csak mint általános fogalom, mint a kutya fogalma létezhet az emberi ismeretben.
Ezen a ponton lényeges különbség van az emberi lélek és más lényegadó formák között. A kinyilatkoztatás szerint az emberi lélek képes az általunk megtapasztalt anyagvilágtól független létre is, de az ősi emberi vágy szerint is a lélek halhatatlan. Tehát arról van szó, hogy az emberi testet megformáló, működtető lényegadó forma az ember megszűnése után sem szűnik meg, hanem anyagi világunkon kívül létezik. Így az emberi lélek a híd a lét két tartománya között: az anyaghoz kötött lét és az anyagtól független lét között. A skolasztikus filozófia a forma fogalmát az anyagot megformáló formánál tágabb értelemben használja. Az anyag nélküli tiszta forma a szellemvilágra jellemző. A szellemvilág létezői esetében a forma nem a megformált, összetett anyagi létező komponenseként, az anyagban létezik, hanem önálló léte van, önállóan létező forma (forma subsistens). Mint ilyen maga a szellemi létező. (Azonban a szellemi létezőben is van összetettség, amely a teremtettségből következik: ez is kivülről kapja létét.) Az anyag nélküli forma az angyalok esetében azt jelenti, hogy minden egyes angyal páratlan létező olyan értelemben, hogy nincs olyan anyag, amely azt eredményezné, hogy az adott „angyali fajból” több egyed is létezne. Az ember azonban igazi híd a szellemvilág és az anyagvilág között. Ezért az emberi léleknek, a test lényegadó formájának van az általunk tapasztalt anyagvilágon kívüli léte is, tehát az emberi lélek is önállóan létező forma, forma subsistens. Ez a forma azonban a földi életben az anyagot formálja meg, ezért az emberi lélek, mint forma nem egyetlen „emberségben” áll fenn, hanem anyagvilágunktól független létében is hordozza azt a vonatkozását az anyaghoz, amely egykoron őt egyedivé tette a többi ember között. Így az emberi lélek, mint anyagon kívül létező forma elválaszthatatlan az emberi személytől. Aquinói Szent Tamás az emberi léleknek anyagvilágunkon kívüli létét nem tekinti a lélek természetes állapotának, ezért ezt az állapotot anima separata-nak nevezi. Ez az átmenti állapot a föltámadással szűnik meg.
Miután a lélek anyagtól független létéről beszéltünk, felmerül a kérdés, hogyan „keletkezik” a lélek. Míg az anyagban a formák cseréje anyagi okokra vezethető vissza, az emberi lélek, mint forma esetében ez nem lehet így, hiszen az ember szellemi tevékenységei meghaladják az anyagvilágot. A legkézenfekvőbb válasz erre a kérdésre az, hogy Isten, amikor az anyagi feltételek létrejönnek ahhoz, hogy az emberi lélek, mint lényegadó forma befogadható legyen, közvetlenül teremti a lelket, amely az erre felkészült anyag lényegadó formája lesz. Tehát minden egyes ember fogantatásakor közvetlenül Isten teremti az anyag által befogadandó lelket. Továbbra is kérdés marad azonban, hogy ez mikor történt először. A kinyilatkoztatás szerint ez először az ősszülők, Ádám és Éva esetében történt. Fel lehet tenni a kérdést, hogyan kapcsolódik ez az esemény a földi élet kialakulásának és fejlődésének történetéhez. A kinyilatkoztatás nem tartalmaz lényegi információt ezzel a kapcsolatban. Magát a pillanatot nyomon követni nem tudjuk, de az emberiség, mint emberiség léte ekkor kezdődött. Nincsenek őslénytani nyomok, az esemény nem megfogható a természettudomány számára. Azt sem tudjuk, hogy az ember első pillanata és az ősbűn közé eső „paradicsomi” állapot mennyi ideig tartott. A Teremtés könyve leírásának teológiai értelme nem tételezi föl az egész szöveg pontos történeti és természettudományos forráskénti kezelését. Lehet, hogy a két esemény között évek, évtizedek teltek el, de az is lehet, hogy csak órák. Így tehát nem meglepő, hogy a paradicsomnak nem találták meg eddig a nyomát.
Ma már világos, hogy a Teremtés könyvét nem kell természettudományi forrásként kezelni. Ez az elv azonban néha indokolatlan túlzásokhoz is vezetett. Ilyen szerintem az a vélemény is, hogy az úgynevezett monogenizmus-poligenizmus kérdése közömbös a teológia számára. Maga kérdés úgy szól, hogy szükséges-e annak föltételezése, hogy az egész emberiség egyetlen pártól származott. Újabb teológiai irányzatok szerint ez nem szükséges, így például az első Ádám – második Ádám párhuzam átvitt értelemben is érthető. Nyilván az ezt a véleményt képviselő teológusok a fejlődéselméletre gondoltak, ennek akartak eleget tenni, amikor úgy vélték, hogy az Ádámtól és Évától származás tana nélkülözhető. Közben a biológia is haladt. Idézet a nem éppen vallásos Paul Davies magyarul 2000-ben kiadott könyvéből 1: „Százezer évvel ezelőtt alig egy maroknyi Homo sapiens élt a földön; mégis tőlük származik a ma élő összes ember. Ezt kivetítve, az összetartó vérvonalak egyetlen hominida őst fognak meghatározni. (A női ágon ezt az őst „az afrikai Éva” néven emlegetik, mivel valószínűsíthetően Afrikában élt.)”
Még egy elméletet kell megemlítenünk az emberi lelkek közvetlen Isten általi teremtésével kapcsolatban. Ez – a Karl Rahner jezsuita teológus nevéhez fűződő – „aktív öntranszcendencia” elmélete. Az elmélet talán formálisan nem tagadja az emberi lélek Isten általi teremtését, de igyekszik ezt az állítást „gyengíteni”. Az elmélettel azonban részletesen a következő bejegyzésben foglalkozunk.
Jegyzetek:
- Paul Davies: Az ötödik csoda. Az élet eredete nyomában, Vince Kiadó, 2000, 66.o ↩
Ezen témának egy borzalmasabb oldaláról szeretnék érdeklődni.
A Humanae Vitae, Donum Vitae, Evangelium Vitae, Dignitas Personae pápai/tanítóhivatali megnyilatkozások világosan határoztak azon “tudományos kutatások”(IVF, klónozás, génmanipuláció stb.) erkölcsi mibenlétéről, amely a természetes utat megkerülve kívánják a magzatot megtermékenyíteni, és embert létrehozni. Kínában, bizonyos angolszász országokban szabad utat adtak ezeknek.
Viszont ha ezekben az esetekben megtörténik a teremtés, akkor abba a kellemetlen helyzetbe kerülünk, hogy az igazság megvédése a teremtést “kikényszerítő” folyamat “okozatát”, az emberi személyt fogja “megkérdőjelezni”. Mivel a személy egyszeri és megismételheteten, a folyamat által létrejött személy sem fogja tudni megkérdőjelezni ezen tevékenység erkölcstelenségét, hisz anélkül nem jött volna létre.
És ez a paradoxon szerintem oda fog vezetni, amiről Pál beszélt a 2Tessz 2. 1-10.-ben.
Egy erkölcstelen cselekedet hatásai nem feltétlenül hordják magukban az okozó cselekedet erkölcstelenségét. Az erkölcsi rossz végső soron léthiány (privatio), valami olyannak a hiánya, aminek a cselekedetben meg kellene lennie az ember természeténél fogva. Ez a léthiány a cselekedet hiánya és nem öröklődik át arra az emberre, aki erkölcstelen cselekedet hatásából született. Körülmények, szenvedések formájában persze ezek nehézzé tehetik az új ember életét, de erkölcsi értelemben nem teszik őt rosszá.
Az új ember tényleg nem létezhetne Isten közvetlen, lelket teremtő tevékenysége nélkül. Isten viszont nem teremthet rosszat. A foganás erkölcstelen körülményei csak megengedő értelemben tekinthetők Isten akaratának, amennyiben Isten megengedi, hogy az emberi, anyagi oldalról ilyen hiányok legyenek. Ez a hiány azonban nem Istentől származik, hanem az embertől, aki önmagától nem tud létezőt alkotni, de tud hiányt okozni. Ezért a klónozott ember (ha van már ilyen) Isten színről-színre látására meghívott ember, akinek lelkét Isten az örök boldogságra teremtette.
Bioetikai kérdésekkel kapcsolatban egyébként ajánlanám a domonkos nővérek erkölcstannal foglalkozó kattanok honlapját, amelyen részletesebben van szó bioetikai kérdésekről.
Köszönöm szépen a választ.
Számomra igazából az az ijesztő, hogy míg a régi racionalista, keresztényellenes ideológiák valahol “megakadtak”, ellentmondásba kerültek a valósággal, sőt mivel végletesek és holisztikus igényűek voltak, pont a kereszténység adta meg a reális “arany középszert” a problémára, addig a mai jóléti társadalmakban zajló folyamat nem akad meg, hanem “csúszós lejtőként” fog hatni a társadalom morális érzékére – pl. a klónozást azzal fogják (biztosan) indokolni, hogy ha a “klónozás mint klónozás” önmagában “személyt” okoz, akkor az számukra legitimáció a biológia összes esetlegességével kísérletezni.
Ennek alapja az lehet leginkább, hogy kinevelődik egy olyan nemzedék, ahol már az irmagva sem található azoknak azoknak a – ha nem is vallási, elvi alapon, de legalább “kulturálisan beidegződött” morális gátlásoknak, amelyek még pár évtizeddel ezelőtt érintetlenek voltak.
Ehhez hozzájárul az USA-ban a protestáns kereszténység elleni aggresszív, tömeges közhangulat, a politikával való összefonódása miatt, amely még nyakon is van öntve a hagyományos angolszász empirista, filozófiaellenes tudósgőggel is.
Szokatlan ilyet mondani, de néha azt gondolom, hogy a harcos keresztényellenesség bizonyos szempontból jobb mint a kereszténység utáni, posztmodern hozzáállás. Hiszen Szent Pál is harcosan „keresztényellenes” volt, de volt benne valami, amit a megtérés kegyelme megérinthetett. Amikor viszont az ember a maga lelki nyomorában annyira fölényes lesz, annyira elégnek gondolja magát és világát, hogy már semmitől sem hagyja magát megérintetni, a kereszténységet már oly mértékig leírta, hogy ez őt már nem is zavarja, akkor reménytelenebbnek tűnik a helyzet. Persze még itt is igaz Tertullianus megállapítása: „anima naturaliter christiana”, ezért még ebből az állapotból is van kiút, ha ez most nem is tűnik társadalmi méretű lehetőségnek.
A kereszténység búvópatakként indulva hódította meg a római birodalmat. Lehet, hogy a nyugati civilizációban most egy ideig megint ez lesz az állapota. A jövőbe persze nem látok.
*Jav.
“személyt” okoz -> “személyt okoz”
Nem azt akartam sugallni, elnézést kérek, hogy nem személy a klónozott személy, hanem azt, a kísérletező hogyan fogná fel az egész folyamatot.