Az ember test és lélek. 1.rész

Néhány következő bejegyzésnek az ősbűn és az eredeti bűn (áteredő bűn) lesz a témája. Először azonban azt kell tisztázni, hogy minek tekinti az embert a katolikus teológia és filozófia. Mi tekinthető az igazi „hominizációnak”, emberré válásnak? Szükséges-e, hogy ennek nyomai legyenek a paleontológiában? Miért nem találja meg a paleontológia Ádám és a paradicsom nyomait? További kérdés: hogyan lehet leírni anyag és szellem emberben megvalósuló kettősségét és egymásrautaltságát? Az ember az anyagvilágban ismeretlen szellemi és akarati tevékenységekre képes. Képes az absztrakcióra, tértől és időtől független matematikai tételek megfogalmazására és igazolására. Sőt még arra is képes, hogy a létezés fogalmát elválassza a pusztán anyagi létezéstől. Ugyanakkor ismeretszerzésében érzékszerveire van utalva, az agy működése nélkül szellemi tevékenységet nem tud végezni.

A vienne-i zsinat (1311-1312) és az V. lateráni zsinat (1512-1517) a test és lélek viszonyának leírásában a lélekre a lényegadó forma, forma substantialis skolasztikus szakkifejezést alkalmazza. Úgy tűnik, ennél jobb kifejezést máig sem találtak. Ezt a kifejezést a Katolikus Egyház Katekizmusa is átveszi: A lélek és a test egysége olyan mély, hogy a lelket a test “formájának” kell tekinteni’ (365). A világban található dolgok anyagból és formából való összetettségének elve Arisztotelésztől származik (hülémorfizmus). Az anyagból és formából való összetettség elve kétféle tapasztalat mélyebb okát, filozófiai magyarázatát adja meg.

Az egyik tapasztalat a dolgok keletkezése és elmúlása. Tapasztaljuk, hogy az élővilágban új élőlények születnek, élőlények elpusztulnak. De hasonló a helyzet az élettelen világban is. Például új vegyületek keletkeznek, vegyületek elbomlanak. A részecskefizikában ugyanúgy megtaláljuk a keletkezést és a bomlást. A keletkezés azonban nem a teljes semmiből való keletkezés: valami volt a keletkezés előtt is, ami az új dolognak is összetevője. Hasonlóan, a felbomlásnál, pusztulásnál sem a teljes semmi veszi át a dolog helyét, hanem valami megmarad, ami a felbomló dolog helyébe lépő dolgok összetevője lesz. A másik tapasztalati tény az, hogy a világban lévő létezők lényeges dolgokban megegyeznek, de ugyanakkor különböznek is egymástól: egyedek, individuumok különböző tulajdonságokkal. De például az egyes emberek – különbözőségeik ellenére is – mindnyájan emberek.

A létezőnek az az összetevője, amely a keletkezés előtt is megvolt, de a keletkező dolognak is összetevője, az anyag, a matéria. A dolog felbomlása után is megmarad az anyag, ez a bomláskor létrejövő dolgok összetevője lesz. Az az összetevő viszont, amely az anyagot mindig egy konkrét dologgá teszi, a forma. Az anyag-forma elnevezés egyébként a mesterségek, művészetek világából származik. A szobor előtti anyag attól válik szoborrá, hogy a szobrász (a más formával rendelkező)  anyagba beleviszi a szobor formáját. Hasonlóan, az asztalos a fába beledolgozza az asztal formáját. A forma mindig valamilyen megvalósultságot, aktualitást jelent. Önmagában nézve az anyaghoz semmilyen forma nem tartozik: az anyag egyetlen tulajdonsága az, hogy képes formákat befogadni. Tapasztalatunk számára az ilyen értelemben vett anyag nem elérhető: mindig a megformált anyaggal találkozunk. Az anyagot, mint a világ létezőinek forma nélküli princípiumát a skolasztikusok materia prima-nak nevezték. Ez a forma befogadásának a lehetőségét (potentia) hordozza. A forma okozza azt, hogy az anyagi létező az, ami: elektron, tölgyfa, macska, ember. A forma az oka annak, hogy az ugyanazon fajhoz tartozó egyedek mindnyájan hordozzák a faj lényegét: a kutya a „kutyaságot”, az ember az emberséget. Mi magyarázza azonban azt, hogy az emberséget különböző egyedek, individuumok hordozzák. Az Aquinói Szent Tamást követő filozófiai iskola, a tomizmus szerint ennek oka a másik elv, az anyag. Az anyag, a formát befogadó lehetőség egyben korlátozza a befogadott forma megvalósulását. A korlátozás elsősorban abban mutatkozik meg, hogy a forma által meghatározott létező – az anyaggal együtt járó kiterjedés miatt – a tér valamely szegmensében, tartományában valósul meg. Péter nem lehet egyszerre ugyanott, ahol Pál van. Egy másik korlát az, hogy a forma egy egyedben való megvalósulása soha nem meríti ki a forma teljes gazdagságát: lehetőség van újabb egyedek létrejöttére, akik ugyanazt a formát hordozzák.

Az anyag és a forma egymástól valóságosan különböző, de egymástól elválaszthatatlan két elve, princípiuma a világban található létezőknek. Ez a különbség azonban metafizikai, ami azt jelenti, hogy semmilyen fizikai, természettudományos eszközzel, kísérlettel ezt a különbséget kimutatni nem lehet. Az viszont érdekes, hogy az anyag-forma kettősség a modern természettudományok értelmezésétől egyáltalán nem idegen. A szélsőséges redukcionista álláspont, amely szerint minden jelenség, minden létező maradéktalanul megmagyarázható elemibb jelenségek, elemibb létezők aggregátumaként, már nem egyeduralkodó. A biológia nem helyettesíthető egyszerűen a kémiával és a fizikával. Szükség van a „holisztikus” nézőpontra, amely szerint az élő szervezetet alkotó részek nem egyenlőek az élő szervezettel. A kvantumfizika nem lokális hatásai (olyan hatások, amelyek terjedésének nincs ideje) szintén erre utalnak. A kvantummechanika statisztikus jellegű törvényei és a tapasztalt valóság (kísérleti eredmények) nem teljesen statisztikus jellege közti feszültség feloldása is lehetséges lehet az ezekre az elvekre építő természetbölcselet keretében. (Erről talán egy későbbi bejegyzésben lesz szó.)

Amikor egy atom beépül egy önálló vegyületbe, egy molekula egy önálló élő szervezetbe, akkor a beépülő elveszti önálló formáját, a formából fakadó tevékenységeinek egy része azonban megmaradhat. Ezek a tevékenységek azonban már nem egy önálló vegyület vagy molekula tevékenységei, hanem a befogadó létezőben lévő rész működése.

Meg kell még említenünk, hogy az itt ismertetettek egyes részleteivel kapcsolatban a különböző skolasztikus iskolák eltérő nézeteket képviseltek. A fentiek nagyrészt az Aquinói Szent Tamást követő tomista iskola nézeteit tükrözik. A következő bejegyzésben arról lesz szó, hogy az anyag-forma fogalompár hogyan alkalmazható a testből és lélekből álló emberre.

6 bejegyzés (“Az ember test és lélek. 1.rész”)

  1. Kedves Matthaios!

    Egy kérdés, ebből a részből kiindulva, és távolabbról a természetfilozófia témájához is kapcsolva: “Amikor egy atom beépül egy önálló vegyületbe, egy molekula egy önálló élő szervezetbe, akkor a beépülő elveszti önálló formáját, a formából fakadó tevékenységeinek egy része azonban megmaradhat. Ezek a tevékenységek azonban már nem egy önálló vegyület vagy molekula tevékenységei, hanem a befogadó létezőben lévő rész működése.”

    A magzat megfoganása előtt az anyának a “formája” ugyebár a lelke. A fogantatástól a magzatnak is önálló formája van, hiszen lelke van. A “kismamának” (mint biológiai-élettani egységnek) van szubsztanciája, de nincs “formája”? Hogy van ez? Nem kötözködésből kérdezem, hanem próbálom megérteni, hogy pl. a forma-szempontjából nézve Szent Tamás hogy fogta fel az emberi élet kezdetének forma-dinamikáját és pl. a születést. Valami módon a kismama formájával interferál a magzat formája, hiszen ez az anyuka alakján is jól látható! :-)

    Egy másik kapcsolódó kérdés: olyan mindenféle létezőket magában foglaló, összetett rendszernek, mint a bioszféra, gondolom szintén van valamilyen szubsztancialitása, hiszen ma tudjuk csak igazán, hogy ez egy alapvető ökológiai egység. A bioszférának van “formája” metafizikai értelemben? Ez tárgyi, növényi, állati, emberi forma nem lehet. Akkor mi?

    • Kedves Bystander!

      A szubsztancia tulajdonképpen a világban található legmagasabb szintű egység, amelyet egyben bizonyos állandóság is jellemez. Ez az egység abban is megmutatkozik, hogy ami szubsztancia, az önmagában létezik, szubsztanciaként nem lehet része, tulajdonsága egy másik szubsztanciának. Egy másik szubsztanciába való beépülés esetén megszűnik szubsztancia lenni, önálló lét nélkül válik a másik szubsztancia részévé, elveszti szubsztancialitását. Ez a sorsa például a vízmolekulának, amikor az ember része lesz. Ha azonban ez a rész valamilyen okból kiválik a szubsztanciából, visszanyerheti szubsztancialitását. A szubsztancia, mint kategória nem csak az anyagi világ dolgaira alkalmazható, tulajdonképpen egy angyal is szubsztancia. Az anyagi világ szubsztanciáit azonban jellemzi az anyagból és formából való metafizikai összetettség.
      A teremtett világban azonban nem a szubsztancia az egyetlen megvalósuló egység, jóllehet ez a legmagasabb rendű és legszorosabb egység. Vannak más egységek is, ezekre néha a rendszer szót használják. Amikor a rendszer tagjává, részévé válik a szubsztancia, akkor megőrzi szubsztancialitását és maga a rendszer sem szubsztancia. Így a kismama és babája szoros egységet, rendszert alkotnak, de ez a rendszer mégsem szubsztancia. A kismama alakja, ami nem azonos a lényegadó formájával, utal erre az egységre, amely azonban nem az egy szubsztancia egysége, hanem a két (vagy ikrek esetén több) szubsztanciát tartalmazó rendszer egysége.
      A világban lévő rendszereknek nincs szubsztancialitásuk. A bioszféra rendszere például a rendszer tagjainak tevékenysége, egymással való kapcsolatai, interakciói által létezik. Ezek valóságosan léteznek, de nem önállóan, hanem a rendszer szubsztanciális tagjaiban. A bioszféra önálló létezőként, mint fogalom jelenik meg az emberi értelemben, a tudományban. Erre a skolasztikusok valószínűleg a következő kifejezést használnák: „ens rationis cum fundamento in re”, azaz önállóan csak értelmünk fogalmaként létezik, de ennek a létezésnek van alapja a valóságban. A valóságban lévő alap az élőlények sajátos, egymásra vonatkoztatott működése stb.

    • Köszönöm a választ! Arról általános konszenzus volt a tomistáknál, hogy minek van szubsztancialitása és minek nem? Mindaddig, amíg nincs metafizikai röntgen-szemüvegünk, amivel – mondjuk – foszforeszkálva “látszanak” a szubsztanciák, maga ez is vita témája lehet.

    • Valóban, néha kérdéses lehet, hogy csak egy rendszerrel, aggregatummal állunk szemben vagy pedig egy szubsztanciával. Az ember egyértelműen ennek tekinthető, ehhez hasonlóan az élőlények is, de itt találkozhatunk erős egységet mutató rendszerekkel is (korallok?). Az élettelen világ esetében talán nem mindig olyan egyértelmű a helyzet. Az elemi részecskék, atomok, molekulák esetében világosabb a helyzet, ezek szubsztanciának mutatkoznak. Azt mondanám, hogy egy konkrét dolog szubsztanciának nyilvánítása nem annyira metafizikai kérdés (eltekintve a nyilvánvaló eseteket),hanem inkább természettudományos (esetleg természetfilozófiai) kérdés lenne, ha használná a természettudomány a szubsztancia kategóriát.

    • A szubsztancia kérdése egyébként nem biztos, hogy a fizika szempontjából teljesen elvont kérdés lenne. Néha éppen az elemi részek viselkednek úgy, vagy utalnak arra, hogy ők egy szubsztancia részei voltak vagy még a kisérlet alatt is talán részei egy szubsztanciának, így ők maguk beépülve talán nem is önálló szubsztanciák. A kvantummechanika hullámegyenleteihez időben változó valószínűség-eloszlások tartoznak. A konkrét méréskor azonban bekövetkezik az állapotvektor összeomlásának nevezett jelenség, amikor már nem eloszlásról, hanem egy konkrét mérési értékről van szó. Mintha a hullámegyenlet nem egy önálló szubsztanciára utalna, hanem egy lehetőséget írna le, a részecske a makrovilágban, a kisérletben viszont már kiszakítva, szubsztanciaként jelenik meg, például becsapódik valahová. De több részecske becsapódása már mutatja az eloszlást. Más kisérletek tanúsága szerint az egy valamiből származó részecskék továbbra is “tudnak” arról, hogy egy helyről jöttek, köztük úgynevezett nem lokális hatások vannak. A kvantummechanika értelmezésének kérdése több mint félévszázada megnyugtatóan nem megoldott kérdés. Több fizikus értelmezési próbálkozása is hivatkozik arisztotelészi fogalmakra. Ezzel kapcsolatban talán lesz majd egyszer egy külön bejegyzés is.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>