Az előző bejegyzésekben a kozmológiai istenérvekkel és a teleológiai érvvel foglalkoztunk. Aquinói Szent Tamás öt útja közül foglalkoztunk az első hárommal (ezeket a kozmológiai érvek közé soroltuk) és az ötödikkel (teleológiai érv). Nem volt szó azonban eddig  a negyedik útról. Szent Tamás életművének több kutatója (köztük John F. Wippel ¹) szerint ez az út platonikus, neoplatonikus hatásra utal. Egy kicsit emlékeztet Szent Anzelm ontológiai érvére is, amely abból indul ki, hogy Isten a teljes tökéletesség, akinél nagyobbat senki sem képes elgondolni. A negyedik út abból indul ki, hogy a dolgokban különböző fokozatú tökéletességet (igazság, jóság) találunk. Egyik dolognak az igazsága, jósága nagyobb mint a másiké. Ekkor azonban lennie kell egy maximálisan tökéletes, jó, igaz létezőnek is, amely oka a dolgokban található tökéletességnek. A mai olvasó számára kérdések merülnek fel ezzel az érveléssel kapcsolatban. Mire utal az érv szövegének néhány mondata?  Úgy tűnik, ennek az érvnek a megértéséhez el kell mélyülni Szent Tamás metafizikai  ”világképében”. Az alábbiakban megpróbálom röviden vázolni ezt a világképet.

Megint Parmenidészig (Kr. e. 5-4.század) megyünk vissza. Hasonlóan ahhoz, ahogy Parmenidész érvelt amellett, hogy a valóságban nincs változás, gondolatamenete szerint a létező valóság oszthatatlan, mai szóhasználat szerint azt mondanánk, hogy teljesen homogén.  Ha ugyanis a létezőben ettől valamilyen módon megkülönböztethető részek lennének, akkor ezek nem létezők lennének, mert a létezéstől csak a nem létezés különbözhet. A világban tapasztalható különböző dolgok, a különbözőség csak látszat. Parmenidész létfogalma szerint a létezővel szemben, tőle különbözve, nem állhat másik létező, hanem csak a nem létezés, ahogyan az ember fogalmával szemben a nem ember fogalma áll.

A “létező” valóban különleges fogalom. A különlegesség leginkább a más fogalmakkal való összehasonlításkor mutatkozik meg. Vegyük az állat fogalmát. Az állat általános fogalmából úgy juthatunk el például a kutya szükebb körű fogalmához, hogy az általánosabb fogalomhoz hozzáadunk valamilyen megkülönböztető jegyet (differentia specifica), amely csak a kutyára jellemző, amely az állat fogalmában nincs benne (legfeljebb lehetőségként). Ugyanis, ha ez benne lenne az állat fogalmában, akkor minden állat kutya lenne. Felmerül a kérdés, ha a létezőt a legáltalánosabb fogalomnak tekintjük, hogyan jutunk el ebben az esetben a szűkebb körű fogalmakhoz. A létező fogalmához hozzá kellenne adni valamit, ami ebből hiányzik. Ez a valami azonban csak nem létező lehetne, mert a létezés mindent magában foglal, ami létezik. A létezés általános fogalmához tehát nem tartoznak szűkebb körű fogalmak. Fordított irányban, a kutya fogalmából úgy jutunk el az állat fogalmáig, hogy ebből elhagyjuk azt, ami csak a kutyára jellemző és csak azt vesszük figyelembe, ami minden állatra jellemző. A kutya fogalmából azonban így nem juthatunk el a létező fogalmához, mert a létező minden létező dologra vonatkozik, így arra is, amitől a kutya kutya, tehát ez nem hagyható el. Ezért a létező fogalma közvetlenül, szűkebb jelentésű fogalmak “közvetítése” nélkül vonatkozik a kutyára. De mi a helyzet a macskával? A kutya és a macska közti különbséget az tükrözi, hogy rájuk két különböző fogalom vonatkozik, amelyek kizárják egymást olyan értelemben, hogy a kutya nem lehet macska és a macska nem lehet kutya. Ha a létező közvetlenül, szűkebb körű fogalmak közvetítése nélkül vonatkozik a kutyára és a macskára egyaránt, akkor a kutya és a macska nem ugyanaz? Igaza van Parmenidésznek? Arisztotelész szerint nem, mert a létező általános fogalma ugyan közvetlenül, szűkebb körű fogalmak közvetítése nélkül vonatkozik minden létező dologra, ugyanakkor ez a fogalom nem pontosan ugyanazt jelenti minden dolog esetében. A fogalom utal a létezés általánosságára, de ugyanakkor utal a létezés módjára is: a kutya kutya módjára létezik, a macska macska módjára, sőt Cirmi cica Cirmi cica módjára létezik, Buksi kutya Buksi kutya módjára létezik. Az általános létezés, az ens commune fogalma tehát nem egyértelmű (univok) fogalom, mint az ember fogalma, amely ugyanolyan értelemben vonatkozik minden emberre. De nem is arról van szó, hogy a fogalom teljesen mást jelentene attól függően hogy mire alkalmazzák, tehát nem csak egy véletlen egybeesésről van szó, mint az “ár” szó esetében, amikor beszélhetünk a Tiszán levonuló árról, meg a kenyér áráról. A létfogalom analóg fogalom, amely egymástól elválaszthatatlanul foglal magába hasonlóságot és különbséget Így jutunk el a sokat emlegetett létanalógiához, az analogia entis-hez. Több bejegyzés foglalkozott már az analóg fogalmakkal, mert a teremtett világ fogalmai is ilyen értelemben alkalmazhatóak Istenre. Most egyelőre azonban csak a tapasztalható világunkon belüli analógiáról van szó.

A fenti létfogalmat alkalmazva Parmenidész problémája megoldható, mert egy dolog létével így már nem csak a nem létező állítható szembe, hanem egy másik létező léte is. Ugyanis a létezést nem teljesen egyértelműen állítjuk két dologról, hanem analóg módon. A két létező mindegyike létezik, de a létezés módjában különböznek. A létanalógia fenti értelmezése az arisztotelészi-tomista metafizika sajátossága. A ferences Boldog Duns Scotus János követői szerint az ens commune is teljesen egyértelmű, univok fogalom, egyaránt alkalmazható pédául Istenre és a teremtményre. Így persze ez a fogalom tartalmilag elszegényedik. Most azonban nem megyünk bele a tomisták és a skotisták közt folyó vita részleteibe.

Az általános létező, az ens commune tehát vonatkozik minden létezőre, de nincs olyan létező vagy a létezőknek olyan csoportja, amely teljesen kimerítené ezt a fogalmat. Úgy tűnik, hogy az egyes létezők esetében a fogalom általánossága az egyedi létezőkben valami által csak korlátozva mutatkozik meg. A kutya csak kutya és nem macska is egyben, a macska csak macska, Szerémke macska csak Szerénke macska és nem Lukrécia macska és így tovább. A tomista metafizika ezt a korlátozó tényezőt a dolog lényegével azonosítja. Egy dolog lényege (essentia) azt mondja meg, hogy mi a dolog. De éppen ez korlátozza az általános létet arra, ami a dolog. Ezért mondják, hogy a  létező dolgok valójában két metafizikailag különböző, de egymástól fizikailag elválaszthatatlan elv, principium együtteseként vannak jelen. Ez a két elv: a lényeg és a létezés (essentia, existentia). A lényeg úgy viszonylik a létezéshez, mint a lehetőség a megvalósuláshoz.

Szent Tamás a fenti viszonyt más oldalról is megvilágítja a részesedés (participatio) fogalmát alkalmazva. Metafizikai értelemben a részesedés azt jelenti, hogy valami részlegesen kap valamit, befogad valamit, ami azonban a maga teljességében és általánosságában másban van meg. Ez a meghatározás könnyen alkalmazható az egyes létezők és az általános létezés (ens commune) viszonyára, itt ugyanis arról van szó, hogy az egyes létezők a lényegük által korlátozott módon részesednek a létezésben, amelyet azonban nem merítenek ki, és amely teljes általánosságában az ens commune fogalmában mutatkozik meg. A negyedik útban említett különböző mértékű tökéletességek és a maximális tökéletesség viszonya emlékeztet az egyes létezők és az ens commune viszonyára, eddig azonban csak véges létezőkről volt szó. Az érv további kidolgozása a következő bejegyzésben folytatódik.