Az előző bejegyzés Aquinói Szent Tamás negyedik útjának metafizikai hátterével foglalkozott. Eljutottunk a létanalógia fogalmáig, amely szerint a létezés fogalma minden létezőre közvetlenül alkalmazható, a létező fogalma alá nem lehet szűkebb terjedelmű fogalmakat rendelni. Ugyanakkor a létező fogalma nem teljesen egyértelműen alkalmazható az egyes létezőkre, mert ez a fogalom jelöli azt a különbséget is, amely a létezés módjára vonatkozik, hiszen ezek a különbségek is léteznek. Így a létező fogalma kifejezi mind a létezők egységét, hiszen ugyanaz a fogalom vonatkozik minden létezőre, de ezzel együtt utal a sokaságra, a különbözőségekre is, mert az egyes létezőkre alkalmazva, ezeket a különbségeket is tartalmazza. Vannak más fogalmak is, amelyek hasonló tulajdonsággal rendelkeznek. Ezeket a fogalmakat transzcendentáléknak nevezzük, jelölve azt, hogy ezek közvetlenül átjárják a létezők teljes körét, szűkebb kiterjedésű fogalmak közvetítése nélkül alkalmazhatóak minden létezőre. A skolasztikus  felsorolás szerint ezek latinul: ens, res, aliquid, unum, verum, bonum.  Magyarul: a létező, a dolog, a valami, az egy, az igaz, a jó. Ezekhez újabban hozzáteszik a szépet (pulchrum) is. A skolasztikusok szerint ezek a létezéstől elválaszthatatlanok, a létezés különböző oldalaira utalnak, tulajdonképpen felcserélhetőek a létezéssel. A negyedik út ezek közül kettőt említ: az igazat és a jót. A lét igazsága tulajdonképpen arra utal, hogy a lét értelmes, megismerhető az értelem számára. A megismerés elsősorban az értelem általi befogadásra vonatkozik, a létezőre vonatkozó ismeret a létező hatására az értelemben keletkezik. A jó esetében a szellemi létező kilép önmagából, a megismert létező után vágyódik, ennek valamilyen értelemben vett birtoklására törekszik. Láttuk, hogy a létezők az általános értelemben vett létet (ens commune) lényegük által korlátozva valósítják meg. Ebben az értelemben beszélhetünk a létezők fokozatairól, egy elemi részecske is létező, de ennél tökéletesebb egy növény, ennél tökéletesebb az állat, és a legtökéletesebb létező az ember. Az ember lényege szerint teljesebb létezéssel rendelkezik, egységében magában foglalja az élettelen létezést, a növényi és állati létezést is. Ennek megfelelően az ember az ontológiai értelemben vett igazság és jóság magasabb fokán áll, mint az alacsonyabb rendű létezők. Ezek azok a tökéletességi fokozatok, amelyekre Szent Tamás a negyedik útban hívatkozik.

Amint láttuk, a létezők az általános létben (ens commune) részesednek, ennek teljességéből és általánosságából lényegük korlátai szerint fogadnak be valamit. De mi is ez az ens commune? Valójában ez önálló létezőként nem található meg, csak a benne részesedő létezőkben mutatkozik. Az ens commune értelmünk fogalma, amely leírja a valóságban tapasztalható helyzetet. Ebből a szempontból hasonlít más általános fogalmakra. Nincs emberség, mint önálló létező, de vannak emberek. Értelmünkön kívül nincs önállóan létező ens commune, de vannak létezők, amelyekre vonatkozik ez a fogalom. Ha a létben részesedő létezők létezésének okára, magyarázatára kérdezünk, akkor nyilvánvaló, hogy az ens commune ilyenként nem jöhet számításba. Csak olyan létező jöhet szóba, akinek értelmünktől független, önálló léte van. További követelmény az, hogy léte olyan legyen, amely forrása az összes részesedett létnek. Csak így biztosítható a létfogalomban meglévő egység, az, hogy ugyanabban a létben részesednek a létezők, a lét különböző módjai szerint. Elégséges ok, magyarázat csak egy olyan, korlátok nélküli létező lehet, amely a létet nem részesedésként fogadja be, hanem sajátjaként birtokolja, akiben a lét nem lényeg által korlátozottan van jelen, hanem ő maga a lét: esse subsistens. Ellenkező esetben nem lehetne teljes ok, magyarázat, mert még neki is lenne oka, magyarázata és így tovább. A lényeg által korlátozott létezők ettől a létezőtől kapják létüket, ő az oka létüknek.

Ennek a létezőnek nem lehet létét korlátozó, lététől különböző lényege, benne a lényeg és a létezés egybeesnek. Arra kérdésre, hogy ki is Ő, a Kivonulás könyvének szavaival válaszol: “Én vagyok, aki vagyok” (Kiv 3,14). Belátható, hogy ilyen létező csak egy lehet, továbbá, hogy benne semmilyen összetettség, megosztottság nincs, teljesen egyszerű. Így nincs meg benne az az összetettség sem, amely szerint a véges létező rendelkezik egy olyan metafizikai “maggal”, szubsztanciával, amely hordozza a létező tulajdonságait, amely alanya cselekvésének. Így a teremtettségre jellemző szubsztancia-járulék (substantia, accidens) fogalompár sem alkalmazható erre a létezőre. Az értelem tehát nem tulajdonsága, hanem Ő maga az Értelem. A szeretet sem tulajdonsága, hanem Ő maga a Szeretet. Nincs meg benne a változást lehetővé tévő lehetőség-megvalósulás (potentia, actus) kettősség sem, Ő a teljes ténylegesség, Actus Purus, aki a változások hiánya miatt kívül van az időn, örökkévaló.

Ha megvizsgáljuk az Isten létezését beláttató érveket, észrevehetjük, hogy bizonyos értelemben “rehabilitálják” Parmenidészt. A világ ugyan nem teljesen egységes, különböző dolgok vannak benne, amelyek változnak, mégis ez a világ, úgy ahogyan van, utal egy olyan létezőre, aki nem változik, akiben nincs összetettség, nincsenek részek. Ez a létező úgy mozgatja a világot, hogy közben Ő nem mozog, úgy oka a világnak, hogy neki nincs oka. A véges létezők állandóan változó világa tehát utal egy végtelen, változatlan létezőre, aki nélkül ez a világ nem lenne. Értelmünk a világ megtapasztalása által – amely érzékszerveink adatainak feldolgozásával kezdődik – eljut addig, hogy a világban értelmet, rendet, törvényeket ismer fel. Ennek a felismerésnek az eredményeként értelmünkben fogalmak, ítéletek keletkeznek, amelyek a világ valóságára utalnak. Ha azonban a Teremtő oldaláról nézzük a világot (ez persze csak részlegesen tehető meg, hiszen nem mi teremtettük a világot), akkor a világban lévő értelmességnek az oka Isten örök teremtő eszméiben található meg. Értelmünk ezekhez emelkedik fel az tapasztalható világ értelmi feldolgozása folyamán. Ez a felemelkedés azonban tökéletlen, de mégis valóságos. Isten eszméinek megismerésére azonban van egy másik forrásunk is. Ez a forrás nem a teremtett világ tapasztalatából indul ki, mert Isten emberi szavak, tettek által beszélt önmagáról. Így jelenik meg a másik ismeretforrás: a kinyilatkoztatás. A következő bejegyzésben ezzel foglalkozunk.