A jezsuita blogon, a blog megjegyzéseiben több alkalomból fölmerült az a kérdés, hogy az Egyház régebi és újabb tanításai szembekerülhetnek-e egymással. Lehet-e az új tanítás a régebbi kifejezett tagadása? Megjelenhet-e valami olyan új a tanításban, amelynek nincs semmi előzménye?
A fenti kérdéseket tovább pontosítva, ezeket a hitletéteményre (depositum fidei) kell elsősorban vonatkoztatnunk. Tehát van-e olyan fejlődés a hitletéteményben, amely az ebben lévő valamely, korábbi állítás tagadását eredményezi? Bővülhet-e úgy a hitletétemény, hogy bővülésének semmi előzménye nincs: a történelem folyamán az emberiség fejlődése kiegészítheti-e a hitleltéteményt?
A hitletétemény szorosan kapcsolódik a kinyilatkoztatáshoz, ez a kinyilatkoztatásnak az idők folyamán az Egyházban továbbadott tartalma. A kinyilatkoztatásban Isten közvetlenül, nem a teremtésen keresztül szól az emberhez. Ilyen kinyilatkoztatást kaptak az őszűlök, ilyenről van szó például Noé történetében. Majd Isten Ábrahámot szólította meg, és ettől kezdve a kinyilatkoztatásban bizonyos folyamatosságról beszélhetünk. A kinyilatkoztatás az ősatyák korától kezdve kíséri Izrael történelmét Mózesen, a prófétákon, az ószövetségi szentírókon keresztül addig, amíg Isten „a végső napokban pedig Fia által szólt hozzánk” (Zsid 1, 2). Benne le is záródik a kinyilatkoztatás, hiszen Isten a saját Fiában mindent elmondott az emberiségnek, amit közölni akart. Ezért az apostoli kor végével az egész emberiségre vonatkozó, az egész emberiségre nézve kötelező kinyilatkoztatás lezárult. A lényeget tekintve az apostoli Egyház már tartalmazza mindazt a tökéletességet, ami Jézus Krisztus Egyházára jellemző. A 2. Vatikáni Zsinat Dei Verbum dogmatikus konstitúciója ezt írja (4): „A krisztusi üdvrend tehát mint új és végleges szövetség sohasem múlik el, és már semmiféle új nyilvános kinyilatkoztatást nem kell várnunk a mi Urunk Jézus Krisztus dicsőséges eljöveteléig (vö. 1Tim 6,14; Tit 2,13)”. A Katolikus Egyház Katekizmusa megismétli ezt, majd így folytatja (66): „Mindazonáltal, jóllehet a kinyilatkoztatás lezárult, tartalmát tökéletesen nem merítettük ki; a keresztény hit feladata, hogy századok folyamán lépésről lépésre fölfogja teljes tartalmát”. Tehát az Egyház már nem kap új kinyilatkoztatást, nem lehet ennek történetében gyökeresen új korszakról, például a Szentlélek koráról beszélni, ahogyan ezt Joachim a Fiore tette, aki új korszakként az igazságosság és törvény uralmát felváltó szabadság uralmáról, tökéletes társadalomról beszélt. Ezért az Egyházon belül minden „forradalmi retorika” szembenáll az Egyház lényegével.
Az apostolok a tanítást a kinyilatkoztatás végső és minden eddigit fölülmúló forrásától, Jézus Krisztustól személyesen kapták. Szent Pál apostol pedig, aki földi életében nem találkozott Jézus Krisztussal, először a Damaszkusz felé vezető úton, majd elragadtatásában, látomásában találkozott vele, Szent Pál egészen „a harmadik égig ragadtatott”. Így a kinyilatkoztatás továbbadása az apostoli hagyományban, ennek folytonosságában történik mind a mai napig, az idők végezetéig. Az apostoli hagyomány átadásának két formája alakult ki az apostoli korban: ez írott formában az újszövetségi Szentírásban és nem írott formában a szóbeli hagyományban adódott át. A későbbiek folyamán az utóbbival kapcsolatban is megjelenik az írott forma, de ezek az írások már tekintélyükben különböznek a Szentírás könyveitől. A történelem tanúsága szerint a hagyományok az idők folyamán jelentősen megváltozhatnak, eltorzulhatnak, ezért az apostoli hagyomány átadása a Szentlélek működésének erejében történik, a hagyomány sértetlenségét és épségét az Egyház Tanítóhivatala biztosítja, mintegy ez az az intézmény, amelyen keresztül különleges, intézményes formában van jelen a Szentlélek működése.
Így jutunk el a hitletétemény fogalmához: ez az a szent örökség, „letétbe helyezett érték”, amely az Egyházra, a Tanítóhivatalra van bízva, és amelynek megőrzése és sértetlen továbbadása az Egyháznak, tagjainak, de különösen a hierarchiának, a Tanítóhivatalnak a kötelessége. A hitletétemény nem öncélú tanok gyűjteménye, ezek az ismeretek az életre, az örök életre, az üdvösségre vonatkoznak. A hitletétemény átadása nem is szorítkozik kizárólagosan a Tanítóhivatal működésére, ez az átadás az egész Egyház életében, gyakorlatában, például a liturgiában is történik. A hitletétemény a keresztény élettől elválaszthatatlan, ezért minden olyan kísérlet, amely ezt, az ebben lévő tartalmakat az élettől, a „gyakorlattól” elválasztott elméletnek tekinti, ugyancsak az Egyház lényegével áll szemben.
A hitletétemény átadása időben lejátszódó, „történelmi” folyamat, ezért ezzel kapcsolatban is van változás, fejlődés. Ez a fejlődés, azonban más mint a világban általában tapasztalható fejlődés, amelyben a különböző, politikai, tudományos, művészeti stb. forradalmak megtagadják az előzőeket, ezek tagadásával, teljesen új alapokra építve próbálják biztosítani az emberiség fejlődését, haladását. A hitletéteményben lévő fejlődés a Szentlélek működésének a jegyében történik, ez a hit titka. Erről így ír a 2. Vatikáni Zsinat Dei Verbum dogmatikus konstitúciója (8):
Ez az apostoloktól származó hagyomány a Szentlélek segítségével az Egyházban kibontakozik:[12] egyre teljesebb lesz az áthagyományozott dolgok és szavak megértése, részben a hívők elmélkedése és keresései folytán, akik a szívükben el-elgondolkodnak rajtuk (vö.Lk 2,19.51); részben a tapasztalt lelki dolgok benső megértéséből; részben azok igehirdetéséből, akik a püspöki utódlással együtt megkapták az igazság biztos karizmáját is. Az Egyház ugyanis a századok folyamán állandóan az isteni igazság teljessége felé tart, míg csak be nem teljesednek benne Isten igéi.
A Tanítóhivatalról így ír a konstitúció (9):
A feladat pedig, hogy hitelesen magyarázza Isten írott vagy áthagyományozott[15]igéjét, kizárólag az Egyház eleven Tanítóhivatalára van bízva,[16] mely tekintélyét Jézus Krisztus nevében gyakorolja. Ez a Tanítóhivatal nem Isten szava fölött, hanem annak szolgálatában áll, csak az áthagyományozottat tanítja, amennyiben ezt a Hagyományt isteni parancs alapján, a Szentlélek vezetésével áhítatosan hallgatja, szentül őrzi, hűségesen kifejti, és a hitnek ebből az egyetlen letéteményéből meríti azt, amit Isten kinyilatkoztatásként, hogy higgyük, elénk ad.
Az 1. Vatikáni Zsinat a pápai tévedhetetlenséggel kapcsolatban, a Pastor Aeternus hittani rendelkezésben így ír (3070): „Péter utódainak nem avégett lett megígérve a Szentlélek, hogy annak kinyilatkoztatása nyomán új tanítást hozzanak nyilvánosságra, hanem hogy miközben ő mellettük áll, az apostolok révén átadott kinyilatkoztatást vagyis a hitletéteményt szentül őrizzék és helyesen magyarázzák”.
A hitletéteménnyel kapcsolatos fejlődés tehát különleges, a világban általában nem tapasztalható fejlődés, amelyben a fejlődés magát a lényeget nem érinti. A fejlődés itt különleges irányban halad: a bennfoglaltnak a kifejezetté válása felé. Erre utal Aquinói Szent Tamás is válaszolva arra az ellenvetésre, kérdésre, hogy mi szükség van még hitvallásokra is, ha a Szentírás a hit olyan mértéke (regula fidei), amelyhez semmit sem lehet hozzáadni, amiből semmit sem lehet elvenni. Szent Tamás válasza így hangzik: „a hit igazságát a Szentírás szétszórtan és különböző módokon tartalmazza, egyes esetekben homályosan, így ahhoz, hogy ezeket kiemeljék a Szentírásból, hosszú tanulmány és gyakorlat szükséges, amihez nem tudnak mindazok eljutni, akik számára szükséges a hit igazságának ismerete” (ST II-II q. 1 a. 7 ad 1). A fejlődés írányát tehát jellemezhetjük a kiemeléssel, a homályos kifejezetté tételével is. A Dei Verbum konstitúció így beszél erről a fejlődésről (8): „így Isten, aki egykor szólt, szünet nélkül beszélget szeretett Fiának menyasszonyával, és a Szentlélek, aki által az Egyházban és az Egyház által a világban fölhangzik az evangélium élő szava, elvezeti a hívőket a teljes igazságra, és az Ő műve, hogy Krisztus igéje elevenen él bennük (vö. Kol 3,16)”.
A fentiekből nyilvánvaló, hogy a hitletétemény, Isten szava nem határozható meg úgy, hogy ez kijelentések eleve adott, teljesen lezárt halmaza, jóllehet ez kijelentésekben fogalmazható meg és az idők folyamán kijelentésekben fogalmazódott és fogalmazódik meg. Ezek a kijelentések sokszor évszázadokkal a kinyilatkoztatás lezáródása után fogalmazódnak meg, de ezek nem lehetnek ellentétben a korábban már megfogalmazódott kijelentésekkel. Ezek ugyancsak nem vonatkozhatnak lényegüket tekintve olyan új dolgokra Istennel, az emberrel, Isten embert megváltó művével, az üdvösséggel kapcsolatban, amelyek valamilyen módon, bennfoglaltan már nem lettek volna meg a hitletéteményben. Nem a lényeget tekintve azonban lehetnek ezekben új dolgok. Ilyenek lehetnek például a megfogalmazásban használt szavak. Hasonlóan, különösen akkor, amikor az Egyház erkölcsi tanítását alkalmazzák a konkrét történelmi helyzetre, felmerülhetnek új jelenségek, eddig nem használt fogalmak. Az is előfordulhat, hogy az emberi természetet nem lényegében érintő intézmények a történelem folyamán új jelentést, szerepet kapnak. Ezeknek a figyelembevétele sem jelenti azonban azt, hogy a korábban megfogalmazott tanításnak, az erkölcsi elveknek (például a szexualitással kapcsolatban) ellent lehet mondani, vagy ezekkel kapcsolatban új tanítást lehet adni. Vannak olyan kísérletek is, amelyek az Egyház erkölcsi tanítását a hitletéteményből eltávolítani igyekeznek (erről részletesebben itt van szó).
Fontos megjegyzés, hogy a teológia nem azonos a hitletéteménnyel. A teológia a hitletétemény értelmi, tudományos feldolgozása. Ebből is látszik, hogy a hitletétemény a teológia fölött áll. Tehát az a teológia, amely nem igazodik a hitletéteményhez, rossz teológia. A hitletétemény tudományos szintű feldolgozásában azonban az egyes koroknak, történelmi helyzeteknek, sőt kultúráknak megfelelően lehetnek különböző vélemények, különböző stílusok, iskolák, irányzatok. Így beszélhetünk nyugati, keleti, latin, bizánci, tomista, skotista, molinista stb. teológiai irányzatokról. Mégis azt kell mondanunk, hogy az olyan teológiák, amelyek szinte gyökerében tagadnak minden folytonosságot, hajlamosabbá válnak a heterodoxiára és így arra, hogy rossz teológiává váljanak.
Befejezésül még a hitletéteménnyel való kapcsolata és hasonlósága miatt röviden szólnánk arról, hogy a szentségek, azaz a kegyelem, az isteni élet belénk áramlásának hatékony jelei, lényegüket tekintve krisztusi alapításúak. Ezért ezek lényegüket tekintve azonosak az Egyház egész történelme folyamán, jólehet a kiszolgáltatásuk teljes szertartása változáson, fejlődésen ment keresztül. Minthogy a hét szentség alapjában tartozik az Egyház struktúrájához, ezért az Egyház a Trienti Zsinat dogmájában tanítja, hogy ezeket magának az Egyháznak az alapítója, Jézus Krisztus alapította (DH 1601). Ez azonban nyilván nem jelenti azt, hogy a szentségek kiszolgáltatásának részletes szertartásai is a kezdettől fogva teljesen meg voltak határozva. Ezzel kapcsolatban inkább csak a szentségi jelek „legalapvetőbb” meghatározásáról van szó, de maguknak a jeleknek az alkalmazásával kapcsolatban is találkozunk nem lényegi eltérésekkel (például a latin és a bizánci liturgikus gyakorlatban). Erről így ír a Katolikus Egyház Katekizmusa (1117):
Az Egyház a Lélek által, aki Őt “bevezeti a teljes igazságba” (Jn 16,13), lassanként ismerte meg e Krisztustól kapott kincset, és határozta meg pontosabban “kiszolgáltatását”, hasonlóan ahhoz, ahogy Isten misztériumainak hűséges gondnokaként [30] a Szentírás kánonja és a hit tanítása tekintetében tette. Így az Egyház az évszázadok folyamán fölismerte, hogy liturgikus ünneplései között van hét, melyek a szó sajátos értelmében az Úr által alapított szentségek.