János evangéliumában olvashatjuk Jézus Krisztus szavait (Jn 14, 23): „Ha valaki szeret engem, megtartja szavamat. Atyám is szeretni fogja őt, hozzá megyünk, és lakóhelyet veszünk nála”. Szent Pál pedig ezt írja (1 Kor 3, 16): „Nem tudjátok, hogy Isten temploma vagytok, és Isten Lelke lakik bennetek?” A teológiát régóta foglalkoztatja ennek az ott lakásnak, ennek a jelenlétnek a mivolta. A Szentírás ezen (és más) szavai ugyanis valóságos értelemben vett jelenlétre utalnak, nem metaforákról, költői képekről van szó.

A jelenlétet, az ott lakást, ami huzamosabb jelenlétre utal, elsődlegesen a fizikai testek térben és időben elfoglalt helyzeteként értelmezzük. Valakit számunkra jelenvalónak tekintünk, ha ugyanabban az időben, a térnek olyan részét foglalja, hogy a közelünkben van, vele olyan kapcsolatban lehetünk, hogy látjuk őt, közvetlenül beszélhetünk vele, nincs szükség telefonra, skype-ra stb, ő megismerésünknek és akaratunk vonzódásának közeli tárgya lehet. Első pillanatra nyilvánvaló, hogy az Istennel, az isteni személyekkel kapcsolatban nem beszélhetünk a tér egy adott részét fizikai testek módjára betöltő jelenlétről, mert ez csak az anyagi testekre jellemző.

Isten azonban jelen van a teremtésben, ez a jelenlét a hatás alapján való jelenlét, az ok jelenléte az okozatban. Ez a jelenlét bensőséges, a dolgok létezésének a legmélyét átható jelenlét, hiszen minden létező a létét Istentől kapja. Az értelmes teremtmények (angyal és ember) esetében a jelenlétnek egy további fokozatáról is beszélhetünk. Ez a jelenlét többletet ad az előbb említett általános jelenléthez, mert Isten jelen lehet az értelmes teremtmény ismeretében és az Isten felé szeretettel forduló akaratában is. Istennek ezekre a jelenléteire az a jellemző – amennyiben az értelmes létezőben való jelenlétet a természetes istenismeret és istenszeretet általi jelenlétnek tekintjük – hogy ezekben nincs szó az egyes isteni személyek személy szerinti, megkülönböztetett jelenlétéről. A természetes rendben a Szentháromság titka rejtve marad. Ennek az az oka, hogy Isten minden külső tette, így a teremtés is, a teljes Szentháromság közös tette, így az egyes személyek többi személytől különböző jelenlétéről nem lehet a hatás alapján beszélni, a hatás a teljes Szentháromság hatása. Ez az elv nemcsak a teremtésre vonatkozik, hanem Isten minden külső tettére, a megváltásra, a megszentelésre is.

Ugyanakkor azonban Isten a kinyilatkoztatásban feltárta szentháromságos ¹ életét, amelyet az egyetlen isteni természet és a három, csak egymástól különböző személy jellemez. A személyek azonosak az isteni természettel és csak eredetük alapján különböznek egymástól. Minthogy Isten külső tetteinek az isteni természet az alapja, és ez azonos a személyekkel, Isten külső tettei nem az egyes személyek egymástól különböző tettei. A személyek egymáshoz való vonatkozásai azonban a külső tettekben is jelen vannak, de ezek nem bontják meg a tett és a hatás egységét. A teremtett világban sehol sem találkozunk az egyetlen természetet, lényeget birtokló személyek hármasságával, ezért emberi fogalmainkat, nyelvünket próbára teszi a Szentháromságról való beszéd. Tulajdonképpen a „természet birtoklása” kifejezést sem a megszokott értelemben használjuk, mert a kifejezés teremtett világban való használatában a birtoklás ugyan valamilyen egységet jelöl, a birtokos és a birtokolt egységét, de mégis jelen van a birtokos és a birtokolt közti különbség is, hiszen ha ezek azonosak lennének, akkor nem lenne értelme a „birtokol” szó használatának. Amikor azonban a kinyilatkoztatás alapján a  Szentháromságról beszélünk, ez mégsem üres beszéd, hanem valóságos tartalomra utaló, de analóg értelemben veendő beszéd.

A teremtés és a megváltás tetteinek  mint megvalósító okoknak tehát egyetlen elve van, ez pedig az egyetlen isteni természet. Ugyanakkor ez a természet annak a három személynek a természete, akik egymástól eredetük alapján különböznek. Az emberi nyelv itt újabb próbatétel előtt áll, nehezen tud megbirkózni az egyetlen tett és a tettben is egymástól különböző személyek tényével. A Szentírás, a teológia és a liturgia gyakorlata sokszor az, hogy az egyes isteni tulajdonságokat, a teremtés és a megváltás különböző mozzanatait egyetlen személynek tulajdonítja. Ez a tulajdonítás (appropriatio) a személy és az isteni tulajdonság, isteni tett közti belső rokonság, affinitás alapján történik. Így például az eredet nélküli Atyának magát az istenséget, a mindenhatóságot, a teremtést, az Atyától az értelmi ismeret módján születő Fiúnak a bölcsességet, az Atyától és a Fiútól a szeretet módján származó Szentléleknek pedig a jóságot, a szeretetet, a megszentelést tulajdonítjuk. Az isteni tett egységére és a személyek különbségére utal az a többször előforduló kifejezés is, amely szerint az Atyát tekintik a cselekvőnek, aki azonban a Fiú által, a Szentlélekben cselekszik.

A szentháromsági tulajdonítások a hit homályában élő ember megközelítései. A hit és a szeretet természetfölötti erényeiben Istent már nem csak mint Teremtőt ismerjük meg és szeretjük. Ismeretünk és szeretetünk tárgya a Szentháromság, a szentháromsági személyek. Ismeretünk mégis homályos, mert Isten emberi szavak és fogalmak alkalmazásával nyilatkoztatta ki magát előttünk. A szentháromsági tulajdonításokban az egység és a háromság fölfoghatatlan, de nem ellentmondásos együttesének a hit homályára jellemző megragadása történik. Ezek tehát nem metaforák, a költői nyelv valamilyen alkalmazásai, hanem a valóságra vonatkozó kijelentések, amelyek azonban nem oldják föl teljesen a hármasság és az egység együttes jelenlétének a titkát. Erre majd csak Isten boldogító színről-színre látásában kerül sor. A Szentháromság titkának teljes kimerítése azonban ekkor sem történik meg, mert Istent teljesen felfogni csak maga az Isten képes. A dicsőség fényében azonban azok a feszültségek, amelyek a hit homályos ismeretét kísérik, feloldódnak és teremtettségünk megmaradása mellet is az egység és a háromság titkának magasabb megértésére jutunk. Ebben a megértésben értelmünk már nem érez semmilyen olyan hiányt, homályt, amely a hit homályában való megértést kíséri. Ezért nem indokolt az az időnként felbukkanó teológiai vélemény, amely a szentháromsági tulajdonításokat leértékeli, illetve a tulajdonítások mögött az egységes isteni cselekvés valamilyen értelemben való feladására törekszik. Az ilyen kísérletek a monoteizmustól távolodó, triteizmus irányába tett lépéseknek tekinthetők.

Vannak azonban üdvösségünk történetének olyan eseményei is, amelyekben egy szentháromsági személy kilép a közös cselekvés egyégéből és valamiképpen a többi személytől való különbözőségében jelenik meg. A Názáreti Jézus tetteit nem lehet a Szentháromság közös tetteinek tekinteni, ezek az emberi természetet fölvett Igének, mint embernek a tettei. A (tomista) teológia mély és termékeny megkülönböztetése szerint megváltásunknak, üdvösségünknek a teljes Szentháromság a fő megvalósítója (causa efficiens principalis), a Názáreti Jézus élete, szenvedése és kereszthalála pedig a fő ok eszközeként megvalósító ok (causa efficiens instrumentalis). A megtestesülés és a megváltás tehát az által valósul meg, hogy az Atya egyszülött Fiát a világba küldi, emberi természete által pedig az Ige a világban új módon, emberként válik jelenlévővé, cselekvővé. A szentháromsági küldéseknek (missiones) azonban nem a megtestesülés az egyetlen esete. A teológia beszél még a Fiúnak és a Szentléleknek a megigazult lélekbe való, belső küldéséről, és a Szentlélek külső küldéséről is. Ezekről a következő bejegyzésekben lesz szó.

Felmerül a kérdés, hogy milyen értelemben beszélhetünk a Szentháromságnak a megszentelő kegyelem állapotában lévő lélekben lakásáról. Vajon csak arról van szó, hogy Isten, a teljes Szentháromság a megszentelő kegyelmet létrehozó hatása alapján jelen van a lélekben, de az egyes személyek különbségük szerinti jelenlétére utaló kijelentéseket a tulajdonítások szerinti értelemben kell vennünk? A Szentírás kifejezései nem erre utalnak és ennek megfelelően a teológusok általános véleménye szerint a személyek személy szerinti, valóságos lélekben lakásáról van szó. Ezzel a témával foglalkozik a következő bejegyzés.