Az előző bejegyzésben arról volt szó, hogy a Szentháromság titkában Isten egysége és egyszerűsége együtt jár a három személy különbségével és egymásra vonatkozásával. Az egység és különbözőség megvilágítására a teológiai hagyomány az önmagukban létező, hordozó alany nélkül fennálló vonatkozások (relatio subsistentes)  fogalmát használja. Ez a fogalom olyan vonatkozásokat jelez, amelyek nem az isteni természet különböző részei között vannak, hanem az isteni természettel együtt járó, de ezt meg nem osztó vonatkozások. Teremtett világunk vonatkozásai eleve feltételeznek valamilyen részekre bontást, hiszen a vonatkozások éppen az ezek közti összetartozást  (és különbséget) fejezik ki. Isten esetében azonban a különbözőség csak a vonatkozások által valósul meg. A teremtett világra vonatkozó fogalmaink Szentháromságra alkalmazása azért különösen nehéz, mert itt olyan egységgel és különbözőséggel találkozunk, amely teremtett világunkban nem létezik. Ezzel a nehézséggel különösen is szembe kell néznünk, amikor a szentháromsági személyek teremtett világba való küldéséről (missiones) van szó. A Szentírás tanúsága szerint az Atya a világba küldi a Fiút, az Atya és a Fiú pedig küldi Szentlelket.

Aquinói Szent Tamás a küldés, küldetés elemzésében két vonatkozásra hívja fel a figyelmet.  (A továbbiakban is többször használjuk Gilles Emery OP már sokszor hivatkozott könyvét ¹). Az első vonatkozás a küldő és küldött között van. Küldő és küldött különböznek egymástól, a küldés a küldőtől származik és a küldött felé irányul, jelentve valamilyen feladat végrehajtására való küldést. A másik vonatkozás a küldő és a küldetés célja, a küldetés címzettje között van. Emberi viszonyaink között a küldetés magában foglalja a küldő és küldött eltávolodását: a küldött eltávolodik a küldőtől, annak érdekében, hogy küldetését végrehajtsa. A küldött változáson megy keresztül, megérkezik a küldetés céljához, ott lesz jelen. A küldés fenti fogalmát az isteni személyekre csak akkor alkalmazhatjuk, ha eltávolítjuk belőle a teremtett, emberi viszonyokat tükröző vonásokat. A Szentháromságban a küldő és küldött vonatkozása nem állíthat fel új eredéseket, vonatkozásokat. A küldő és küldött vonatkozásának illeszkednie kell a szentháromsági eredésekhez, vonatkozásokhoz. Ezért a személyek közül az eredet nélküli Atya nem lehet küldött. Az Atyától születő Fiú lehet az Atya küldötte, és az Atyától és Fiútól származó Szentlélek lehet az Atya és a Fiú küldötte.

A küldés következtében a Fiúval és a Szentlélek kapcsolatban új vonatkozások keletkeznek a teremtett világban. Általában, amikor Isten tevékenysége következtében valamilyen változás, új vonatkozás jelenik meg a világban, ez Istenben semmilyen változást, valóságos új vonatkozást nem eredményez. Isten vonatkozása a világhoz más, mint a világ vonatkozása Istenhez. A világ, a teremtmények vonatkozása Istenhez valóságos vonatkozás, mert a világ, a teremtmények Isten teremtése nélkül nem léteznének. Ugyanakkor Isten vonatkozása a világhoz csak olyan vonatkozást jelent, amely alapján igaznak tartjuk azt a kijelentést, hogy Isten a világ teremtője. Ebben a vonatkozásban nincs szó arról, hogy Isten valamilyen értelemben a világhoz lenne rendelve, a világ azonban teljesen Istenhez van rendelve. A teremtés, a teremtés fenntartása Isten részéről semmilyen rajta kívüli dologhoz történő valóságos hozzárendelést nem tételez fel. A teremtésben Isten nem lép ki önmagából, az Istentől különböző teremtmények Isten teremtő gondolatából jönnek létre, anélkül, hogy Istennek valamilyen rajta kívül álló dologgal valóságos vonatkozásba kellene lépnie. Amíg a világ valós vonatkozás keretében teljesen Istenhez van rendelve, Isten világhoz való vonatkozása csak értelmünk által felállított, logikai vonatkozás. Ilyen aszimetrikus, heterogén vonatkozással találkozunk, amikor két különböző létrendben lévő dolog kerül egymással kapcsolatba. Az utca sarkán álló fa bennem lévő ismerete valóságosan vonatkozik a fára, hiszen ennek ismeretéről van szó. Ugyanakkor a fa részéről ez a vonatkozás csak logikai vonatkozás, amelynek következtében tehetek olyan kijelentést, hogy ismerem ezt a fát. De maga a fa, ellentétben velem, nem megy keresztül semmilyen változáson, nem hordoz olyan hozzárendelést, amelynek létrejöttével vagy megszűnésével kapcsolatban bármi is változna benne. Ha elfelejtem a fát, attól még ez nem szűnik meg létezni. Hasonló a helyzet a szentháromsági küldéseknél is. Ezeknek következtében változások, új, valóságos vonatkozások jönnek létre a világban, a lelkekben, de ezek a személyek szempontjából csak logikai vonatkozások. A küldő és küldött sem távolodik el egymástól, továbbra is egymásban vannak. Ennek figyelembevétele fontos szempont a krisztológiában: az Igének az Atyával való egységét a megtestesülés és a szenvedés sem szüntette meg.

Aquinói Szent Tamás a szentháromsági küldéseket két csoportba sorolja: a látható és láthatatlan küldések csoportjába. A küldések célja természetfölötti cél. A természetes rendben Isten megismerhető mint a világ teremtője, de a kinyilatkoztatást nélkülöző emberi értelem számára a Szentháromság belső élete megközelíthetetlen. A természetfölötti rendben viszont Isten kinyilatkoztatja belső életét és az ember meghívást kap az ebben való részvételre. Isten a természetfölötti rendben is alkalmazkodik az ember természetéhez, amelynek megfelelően az ember a külső világból, az érzékelés vagy az emberi nyelv és beszéd útján jut információhoz. Ez az isteni alkalmazkodás “zseniális módon” valósult meg a Fiú látható küldésében, a megtestesülésben. Mint láttuk, az Isten és ember közti vonatkozások aszimetrikusak. Mindkét oldalról valóságos hozzárendelést tartalmazó, szimmetrikus vonatkozás csak teremtmények között jöhet létre. Az Atya elküldte Fiát, aki emberré lett és így a vele való kapcsolatunk már teremtmények közötti kapcsolat, szimmetrikus vonatkozás. Az Ige személye egyrészt a második isteni személy, aki az Atyától születik, másrészt az a Jézus, aki Máriától született. A személyi egység (unio hypostatica) titka így kapcsolja össze az istenit és emberit, így lesz számunkra Jézus Krisztus “belépési pont” Isten belső életébe. Jézus Krisztus megváltott bennünket Ádám bűnének terhétől, visszaszerezte a természetfölötti üdvösséget, amelyhez az ő személyén keresztül juthatunk el. Jézus Krisztussal való kapcsolatunk emberi kapcsolat, ugyanakkor Ő az, aki az Atyától születik, akit az Atya küldött és aki az Atyával egységben leheli és küldi nekünk a Szentlelket. Jézus Krisztus által így kerülünk kapcsolatba a Szentháromság belső életével.

A Szentlélek küldéséről beszélve figyelembe kell venni a Szentlélek személyi sajátosságait. A teológiai hagyomány a Szentlelket a Szeretet  és az Ajándék nevekkel is illeti. A Szeretet név utal arra, hogy a Szentlélek eredése analóg a szeretet akaratban történő eredésével. Az Ajándék név alkalmazása a Szentlélek szeretetként történő megjelölésének a következménye. Az ajándék fogalma valamilyen viszonzás nélküli odaadására utal, amely szeretetből fakad. Az első ajándéknak tulajdonképpen a szeretetet kell tekinteni, amely minden ajándékozás forrása, ebben az értelemben alkalmazható a Szentlélekre az Ajándék név. Az ajándékban jelen van az ajándékozó szeretet is. Emberi viszonylataink között ez a szeretet az ajándékozó egyik tulajdonsága. Isten ajándékainak esetében azonban a  szeretetnek a gyümölcse a Szentlélek személye, akit Szeretetnek nevezünk, ezért Isten ajándékaival együtt jelen van a Szentlélek, aki az ajándékozó szeretet isteni személye és így kiváltképpen Ajándék. Isten ajándéka a természetfölötti életet megalapozó megszentelő kegyelem. Ez a teremtett kegyelem, a léleknek természetfölötti tulajdonsága, amely felemeli az emberi természetet a természetfölötti szintre és amelynek oka a Szentháromság közös tevékenysége. A teremtett kegyelemmel együtt azonban jelen van a teremtetlen kegyelem, a Szentlélek, az Ajándék is. Ez a jelenlét természetesen nem olyan, mint a megszentelő kegyelem jelenléte, amely a tulajdonság jelenléte az őt hordozó szubsztanciában, és még kevésbé azonos a szentháromsági személyek egymásban létével (perichorészisz). Ez analóg értelemben vett, de mégis valóságos jelenlét.

A Szentlélek látható küldése nem azáltal valósul meg, hogy a Szentlélek látható emberi természetet vesz magára. Erre a Fiú megtestesülése következtében már nincs szükség. Ugyanakkor a Szentlélek jelenlétét és az együtt járó ajándékokat külső jelek kísérték Jézus megkeresztelkedésekor (Jn 1,32, Mt 3,16), a feltámadás után, amikor Jézus az apostolokra lehelve küldte a Szentlelket (Jn 20,22) és az első Pünkösdkor (Ap Csel 2).

A Fiú és a Szentlélek láthatatlan küldése a megszentelő kegyelem vagy az üdvösség állapotában lévő lélekben valósul meg. A küldés nem azt jelenti, hogy a lélekben a küldött személyek hatóokként ajándékokat hoznak létre. Ezek az ajándékok a szentháromsági személyek közös tevékenységének eredményei. A szentháromsági személyek tulajdonképpen az egész teremtésben jelen vannak, ahogyan az ok jelen van az okozatban, tehát a küldés következtében a küldött nem ott lesz jelen, ahol eddig még nem volt, hanem a jelenlétnek egy új módjáról, formájáról van szó. Anyagi világunkban a jelenlét azt jelenti, hogy a jelenlevő úgy helyezkedik el a térben és az időben, hogy érzékszerveinkkel közvetlenül tudomást szerezhetünk róla. Ebben az értelemben nyilván nem beszélhetünk az isteni személyek jelenlétéről a lélekben. Erről a jelenlétről nem érzékszerveink, hanem szellemi képességeink tanúskodnak. A megszentelő kegyelem állapotában lévő, Isten felé törekvő hívő lelkében lévő ismeretnek és szeretetnek közvetlen tárgya az Isten. Előző bejegyzéseinkben szó volt arról, hogy a Fiú születése analógiába hozható az ismeret értelemben való születésével, a Szentlélek származása pedig a szeretet eredésével az akaratban. Most ezt az analógiát visszafelé alkalmazva mondhatjuk, hogy a megigazult lelkében Isten ismeretének és az Isten iránti szeretetnek keletkezése analóg a Fiú születésével és a Szentlélek származásával. Amikor az analógia a teremtett világból kiindulva mutat Isten felé, ezt meg kellett tisztítani a teremtettségből adódó vonásoktól. A második esetben fordított a helyzet: a szentháromsági eredések, a szentháromsági személyek nem lehetnek úgy jelen a megigazult lélekben, mint a Szentháromság belső életében. Az analógia alapja itt  valamilyen részesedés, amelyet a természetfölötti szintre felemelt, de mégis teremtmény emberi természet befogadhat. Analógia szerinti, részesedésként felfogható jelenlétről van tehát szó, mindazonáltal ez a jelenlét valóságos. A szentháromsági személyek elválaszthatatlansága miatt beszélünk a teljes Szentháromság jelenlétéről is.