Az előző bejegyzésben láttuk, hogy a hit cselekedete a hit isteni erényének gyakorlása. Az isteni erények (hit, remény, szeretet) a megszentelő kegyelem kísérői. Ezek készségek arra, hogy az emberi képességek (értelem, akarat) közvetlenül Isten felé irányuljanak. Ez a közvetlenség azt jelenti, hogy a képességek számára Isten elsősorban nem mint a teremtmények alkotója van jelen, hanem mint a magát kinyilatkoztató Isten, mint Szentháromság. Ugyanakkor elméletileg a hit igazságaihoz el lehet jutni a világban szerzett tapasztalatok (például csodák) és az értelem saját erőfeszítései által is. Ezt (az Oltáriszentség titkával kapcsolatban) az alábbi, előző bejegyzésben ismertetett következtetés foglalhatja össze:
- Amit Isten kinyilatkoztatott az igaz.
- Az Oltáriszentség titkát Isten kinyilatkoztatta.
- Tehát az Oltáriszentség titka igaz.
A következtetés első és második állításának tapasztalati, értelmi belátása elvileg lehetséges lenne. Ilyen módon a hit igazságaihoz elvileg el lehetne jutni közvetlenül az érzékszervekre támaszkodó tapasztalat és az értelem teljesítménye által, így azonban a hit természetfeletti motívuma, Istennek, mint az Igazságnak a tekintélye csak közvetett motívum lenne: ez csak a következtetés kiinduló tételeinek tartalmában, közvetve lenne jelen. Kétségtelen, hogy a fenti probléma a hit jellegének ismeretében kissé külsődlegesnek tűnhet. Azonban ennek ellenére sem lehet ezt teljesen mesterkéltnek tekinteni. A 19. század nagy konvertitája, a boldoggá avatott Newman bíboros, patrisztikai tanulmányai után jelentette ki, hogy “félek, hogy katolikussá kell lennem.”
Az analysis fidei kérdésének megoldására született elméleteket Schüz Antal Dogmatikája alapján ismertetjük. Ezek a megoldások tehát azt keresik, hogy a fenti következtetésbe hol lép be a hit elsődleges motívumaként az igazmondó Isten tekintélye.
Az első elmélet Suarez nevéhez fűződik. Ehhez csatlakozott a 19. század nagy német, tomista beállítottságú teológusa, Matthias Joseph Scheeben. Az elmélet szerint a hit aktusában nem lehet különválasztani a hit tartalmát a hit indítékától. A hitnek ugyanabban az aktusában fogadjuk el például Jézus valóságos jelenlétét az Oltáriszentségben és az ezt kinyilatkoztató Isten tekintélyét. A természetfölötti hit nem származhat valamilyen “hihetőségi” gondolatmenet eredményeként, mert ebben az esetben alacsonyabb szintű hatás eredményezne magasabb szintű, természetfölötti eredményt. Ha leválasztanánk a hit indítékát a hit aktusától, akkor a hit indítéka elfogadásának indítékát kellene keresnünk, ha ezt megtaláltuk, akkor ennek indítékát és így tovább. Az elméletnek előnye a hit természetfölöttiségének kiemelése és az ebben való következetesség. Hátrányaként szokták említeni azt, hogy a hit tartalmának és a hit indítékának nem megfelelő szétválasztása nem felel meg a hit lényegének, amely szerint a hit egy állítás elfogadása nem az állítás tartalma alapján, hanem egy ettől különböző indíték, tekintély alapján. Mindazonáltal a hit a természetfölötti rendben mutat bizonyos hasonlóságot az értelem első elveivel (prima principia: azonosság, ellentmondás, okság elvei) a természetes rendben. Ahogyan ezek már nem vezetődnek vissza további elvekre, úgy a hit igazságai sem vezetődnek vissza további igazságokra. Ebben a vonatkozásban azonban különbség is van a két rend között: az első elveket az értelem közvetlen belátással, az értelem fénye által, tartalmuk alapján fogadja el, a hit tartalmai esetében azonban ez a fény, a hit fénye, Isten, az Igazság.
A második elméletet elsősorban a jezsuita bíboros, Lugo nevéhez kötik. Jeles képviselője volt az elméletnek a 19. században Franzelin bíboros. Ez az elmélet szigorúan ragaszkodik a fent vázolt következtetés lépéseihez. A hit motívumát a második lépésben látja. Szerinte a hittitok tartalmát a hívő elé “terjesztő” Egyház mögött a hívő (esetleg homályosan) meglátja a kinyilatkoztató isteni tekintélyt, ahogyan valaki “barátja írásában, hangjában” felismeri a barátot vagy a “király pecsétjén” keresztül a királyt. Az elmélet hátrányaként joggal említhető, hogy a hit természetfölöttiségét ez az elmélet külsődlegesen fogja fel, Isten tekintélyének közvetlenségét háttérbe szorítani látszik az Egyház tekintélye.
A harmadik elmélet a salamanca-i Szent Illés kolostor sarutlan karmelita, tomista teológusaihoz (17. század) köthető. Ennek az elméletnek kiváló képviselője a 20. században a jezsuita bíboros Billot (aki később XI. Piusz pápával való nézeteltérése miatt lemondott). Ezen elmélet szerint a fenti következtetés elvisz addig, hogy a hit igazsága hihetővé válik. Ez nem az egyetlen út a hihetőséghez (credibilitas), az ilyen utak sokfélék lehetnek. A következő lépés a hit igazságának hívő elfogadása. Ezt a lépést azonban már az akarat teszi meg, amely az isteni tekintély alapján utasítja az értelmet az igazság hívő elfogadására.
Bevallom, kissé külsődlegesnek éreztem ezeket az elméleteket, az “extrinsecizmus” tomizmus ellen felhozott vádja talán ebben az esetben némileg jogos. Meg kell azonban jegyeznem, hogy ezek az elméletek elsősorban a Tridentinum utáni jezsuita teológia elméletei, ezért egy kissé tükrözik ennek a kornak “jogi” szemléletét. Nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy az “új teológia” (nouvelle theologie) létrejöttében szerepe volt a jezsuita “fiatalok” (Henri de Lubac, Jean Danielou, Karl Rahner, Hans Urs von Balthasar) lázadásának a jezsuita skolasztika ellen. A domonkos renden belül ez a lázadás nem volt annyira éles, mert a Szent Tamáshoz való ragaszkodás jobban megőrizte a teológia alapvetően természetfölötti jellegét, spiritualitását. Ezért a jezsuita skolasztika lényegében megszűnt, míg a tomista iskola ma is létezik.
A második elméletre különösen jellemző ez a külsődlegesség. A hit elfogadása szempontjából még az ezt igazoló csodák is külsödlegesnek tűnnek. Ezek szükségesek lehetnek, de önmaguktól nem eredményezhetnek természetfölötti hitet. A régi teológia használta a módja szerint természetfölötti (supernaturale quoad modum) és a lényege szerint természetfölötti (supernaturale quoad substantiam) megkülönböztetést. A csoda módja szerint természetfölötti, mert a csodában arról van szó, hogy a természeti törvények felfüggesztődnek, helyettük valami más érvényesül, itt azonban nem keletkezik új természetfölötti valóság. Azt is meg kell jegyezni, hogy a megfelelő természeti törvényeknek fel kell függesztődniük arra az időre és helyre, ezeknek helyet kell adniuk valamilyen más működésnek, nem működhetnek együtt. A kegyelem, a hit, a kinyilatkoztatás lényege szerint természetfölötti, mert itt valami olyan jön létre, ami azelőtt nem volt. Az is fontos különbség, hogy emiatt a lényege szerint természetfölötti nem függeszti fel a természetest, nem változtatja meg ennek működését, hanem felemeli ezt. A régi skolasztikus elv érvényes: gratia non destruit sed perficit naturam (a kegyelem nem megsemmisíti, hanem tökéletesíti a természetet). Ezért a hit közbenső motívumai, így az elfogadást segítő csodák és egyéb “bizonyítékok” önmagukban nem eredményezik a természetfölötti hitet. Ugyanakkor ezek részei a hithez vezető útnak, de a hit tette már közvetlenül Istenre vonatkozik, a kegyelem tökéletesíti a természetes lépéseket is tartalmazó “cselekvés-sort”, és így az eredmény egy olyan meggyőződés, bizonyosság (certitudo), amely meghalad minden természetes tapasztalatra, okoskodásra épülő bizonyosságot.