A Szentírás tévedhetetlensége sugalmazottságának a következménye. A sugalmazás következtében a Szentírás könyveinek fő szerzője Isten, de amit Isten mond, amit a szent szerző mint Isten eszköze ír, abban nem lehet tévedés. Az  utóbbi századok természet- és történettudományának eredményeire hivatkozva azonban többen kétségbe vonták a Szentírás tévedhetetlenségét és ennek következtében sugalmazottságát. Amint ezt az előző bejegyzésben említtettük, többen úgy próbálták ezt a problémát megoldani, hogy a Szentírásnak csak azon részeit tekintették sugalmazottnak, amelyek a hit és erkölcs témáira vonatkoznak. Az Egyház azonban határozottan elutasította ez a véleményt, kijelentve (például az 1. Vatikáni Zsinaton), hogy a Szentírás könyvei a maguk teljes terjedelmében sugalmazottak.

Az 1. Vatikáni Zsinat után a tanítóhivatal három enciklikában és a 2. Vatikáni Zsinat dogmatikus konstitúciójában foglalkozik a Szentírással. Az enciklikák: XIII. Leó pápa Providentissimus Deus enciklikája (1893), XV. Benedek pápa Spiritus Paraclitus enciklikája (1920) és XII. Piusz pápa Divino Afflante Spiritu enciklikája (1943). Mindhárom enciklika határozottan kiáll a Szentírás tévedhetetlensége mellett. A 2. Vatikáni Zsinat  Dei Verbum dogmatikus konstitúciója (1965) 11. pontjának kijelentését, „amit a sugalmazott szerzők vagyis a szent írók állítanak, a Szentlélek állításának kell tartani, ezért hinnünk kell, hogy amit Isten a mi üdvösségünkre le akart íratni a szent iratokban, azt a Szentírás könyvei biztosan, hűségesen és tévedés nélkül tanítják”, többen megpróbálták olyan értelemben magyarázni, mintha itt az Egyház föladná előbbi, az említett enciklikákban kifejtett tanítását és a tévedhetetlenséget csak arra korlátozná, ami üdvösségünkre vonatkozik, azaz csak a hit és erkölcs kérdéseiben tévedhetetlen a Szentírás. Amint ezt többen kimutatják (Mark Joseph Zia, Lawrence Feingold ¹), ez az értelmezés nem állja meg a helyét.

A Providentissimus Deus enciklika arra is rámutat, hogy hogyan védhető meg a Szentírás tévedhetetlensége az egyik gyakran fölhozott ellenvetéssel szemben. Az ellenvetés szerint a Szentírás könyvei egy olyan természettudományos világképről tanúskodnak, amely ma már nyilvánvalóan nem tartható. A szent szerzők azonban nem akartak az általunk is naponta érzékelhető természeti jelenségek mélyebb magyarázatába belemenni, hanem megmaradtak magának a jelenségnek a szintjén, illetve  azoknál a kifejezéseknél, amelyeket sokszor mi magunk is naponta használunk. (Erre a témára még a bejegyzésben visszatérünk.) A Divino Afflante Spiritu enciklika által hangsúlyozott irodalmi műfajok figyelembevétele ugyancsak segítséget adhat a Szentírás tévedhetetlenségével kapcsolatban fölhozott problémák megoldására anélkül, hogy Szentírás bármely részének sugalmazottságát tagadnunk kellene, ugyanis a szent szerző által használt műfaj sajátosságai utalhatnak arra, hogy nem volt szándékában a görög-római történetírásnak vagy korunk történelemtudományának megfelelő beszámolók írása. Az enciklika szerint a katolikus exegéta nem tekinthet el attól, hogy a szent szerzők hogyan használták az adott korban általában használt kifejezési formákat, irodalmi műfajokat, mert a szoros értelemben vett nyelvtani értelmezésen és a szövegkörnyezeten kívül ezek is meghatározzák az adott szöveg szerző által közölni kívánt tartalmát.

Mint említettük, a Szentírás tévedhetetlenségével szemben egyrészt azt szokták felvetni, hogy ennek szövegei egy régen elavult világképet tükröznek, amelyet a természettudomány mára már meghaladt. A másik ellenvetés szerint a történettudomány, a régészet, a nyelvészet és a régi irodalom tanulmányozásának eredményei nincsenek összhangban a Szentírás által leírt eseményekkel, történésekkel. Maga a tévedés, ha ezt az ember oldaláról nézzük, azt jelenti, hogy valakinek az ismeretei nincsenek összhangban a valósággal. A szent szerzők nyilván nem rendelkezhettek a mai természettudományi és történelmi ismeretekkel, így lehet mondani, hogy bizonyos ismereteik összehasonlítva a mai ismeretekkel tévesek voltak. Ahhoz azonban, hogy a Szentírás tévedést tartalmazzon, az kell, hogy az, amit a szent szerzők kifejezetten közölni akartak a Szentírás szövegeiben, tartalmazzák ezeket a tévedéseket. Minthogy a Szentírás könyvei sem nem természettudományi, sem nem történettudományi szakkönyvek, feltételezhetjük, hogy ilyen szándékról nem volt szó. Ugyanakkor azonban a kifejezetten közölni szándékozott tartalom megfogalmazásában megtalálhatjuk a szerző korának, kultúrájának megfelelő, mára már túlhaladottnak tekinthető ismereteit is. Ez egyszerűen elkerülhetetlen, mert enélkül a szövegek nem lettek volna érthetőek az olvasók számára. Ezek az ismeretek azonban nem a közvetlen közlés számára kijelölt ismeretek, ezek inkább a közlés (elkerülhetetlennek tűnő) módjával vannak kapcsolatban. Olyan dolgokról van itt ugyanis szó, amelyeknek a közlés szempontjából önmagukban, eredeti értelmükben nincs jelentőségük, ezek inkább az Istenre, az ember üdvösségére való vonatkozásuk miatt érdekesek. Ezeket a vonatkozásokat ugyanis a vonatkozást bemutató, az olvasó számára könnyebben elképzelhető dolgok, történetek nélkül lehetetlen vagy nehéz lett volna leírni, mert ez olyan absztrakt szöveget eredményezett volna, amely gyakorlatilag olvashatatlan azok számára, akiknek szánták a szöveget. Így például a teremtő Isten és a teremtett dolgok közti viszony elvont, filozófiai terminológiát használó tárgyalása helyett a hatnapos teremtéstörténettel, az ősbűn és következményeinek dogmatikai tárgyalása helyett a Teremtés könyve 3. fejezetének elbeszélésével találkozunk. Itt tehát a szándékolt jelentést maguk az elbeszélések nem megjelenítésük egyértelműségében, hanem analógia formájában hordozzák. Az analógiával már több régebbi bejegyzés foglalkozott, az analóg jelentés az egyértelmű jelentéssel van szembeállítva. Az analógia a valóságra nem az egyértelmű jelentés egységében utal, az analógia esetében az egység a hasonlóság által adott egység. A hatnapos teremtéstörténet analógia formájában írja le, illetve részletezi a teremtés misztériumát, a Teremtés könyve harmadik fejezetének története analógiaként utal az ősbűn elkövetésére, ennek körülményeire, következményeire. Az ősbűn elkövetése nem feltétlenül a történet szerint, de ehhez hasonlóan történt meg. Analógia esetén azonban értelmetlen számon kérni az egyértelmű, szószerinti jelentésből adódó elavult természettudományos nézeteket. Általában elmondhatjuk, ha az író azt, amit írásával közölni akart, olyan ismeretek, tartalmak segítségével fogalmazza meg, amelyek közlése nem volt az író kifejezett szándéka, akkor ezek nem eredeti, szószerinti jelentésükben utalnak a közölni szándékozott tartalomra, hanem analógiaként. (Megjegyezzük, hogy magáról Istenről csak analógiákban beszélhetünk.) Természetesen az analógia tartalmának részletesebb kifejtése nem könnyű feladat az exegéta számára, akinek ilyenkor az adott szöveg mellett figyelembe kell vennie a teljes Szentírást és az Egyház tanítását is.

A sugalmazásban Isten az írót természetének, tulajdonságainak megfelelően használja eszközként. Így a sugalmazás hatására akarja az író az adott tartalmat írásban kifejezni, de maga a kifejezés, a megfogalmazás is a sugalmazás hatására történik. Ezzel kapcsolatban megjegyzi a Divino Afflante Spiritu enciklika, hogy «ahogyan Isten lényegi Szava minden vonatkozásban emberhez hasonlóvá lett, „kivéve a bűnt” (Zsid 4, 15), úgy Isten szavai is [a Szentírásban] minden vonatkozásban az emberi beszédhez lettek hasonlóvá, kivéve a tévedést» (37). Ebből következik, hogy helytelen a Szentírás bármely részét a sugalmazás alól kivenni azzal az ürüggyel, hogy ez nem vonatkozik közvetlenül a hitre és erkölcsre, és ezt csak emberi szerző művének tekinteni, mert a sugalmazás a teljes megfogalmazásra, a teljes szövegre kiterjed. A szöveg megfogalmazása ugyan magában hordhatja az emberi szerzőségből adódó korlátokat, de tévedést nem tartalmaz. Tehát a szerző ismeretei lehetnek tévesek a természettudományi dolgokban, de minthogy ezek a dolgok csak analógia hordozójaként kerültek bele a Szentírásba, ebben már tévedésről nincs szó.

A tévedhetetlenséget tehát abból a szempontból kell nézni, hogy a szerző mit akart a szövegben közölni. Ez érvényes akkor is, amikor például eseménysorozatokról van szó. Előfordulhat ugyanis, hogy a szerző az eseménysorozat, történet leírásával nem akarta a minden egyes konkrétan leírt esemény tényleges megtörténtét állítani. Egy, a korban elterjedt irodalmi műfaj használata már eleve utalhat erre. Mai példát hozva, egy történelem tankönyvtől elvárható, hogy valóságban megtörtént eseményekről írjon. Ha ez nem így történik, joggal vádolható a szerző és a szöveg tévedéssel. Ez a kritérium azonban már nem áll fenn egy regény esetében. A regény íróját, a regényt nem lehet azért tévedéssel vádolni, mert a regény által leírt események a valóságban nem feltétlenül történtek meg. A Szentírás esetében is különböző műfajokkal találkozhatunk, sőt még az egyes könyveken belül is megtalálhatóak az eltérő irodalmi formák. Egy műfaj vagy egy forma már maga utalhat arra, hogy a szerző mennyire akarja az események, történetek leírásával együtt ezek tényleges, pontosan ilyen módon való megtörténtét is állítani. A Divino Afflante Spiritu enciklika az irodalmi műfajok, formák tanulmányozását azért is fontosnak tartja, mert ezek segítségével sok, a Szentírást tévedéssel vádoló álláspont megcáfolható (38, 39):

Ezért, hogy a katolikus exegéta, a Szentírás magyarázatában, tévedésektől mentességének megmutatásában és bizonyításában a mai kívánalmaknak eleget tegyen, okosan igénybe kell vennie azt a segítséget, amelyet azáltal kap, hogy felkutatja azt, hogy hogyan járul hozzá a szent szerző által alkalmazott irodalmi műfaj vagy forma a helyes és eredeti értelmezéshez. Azt is el kell fogadnia, hogy ha ezt a feladatát elhanyagolja, ez a katolikus exegézis nagy kárát vonja maga után. Nem ritka ugyanis az, hogy – csak egyetlen dolgot említve – amikor a szent szerzőt a történelmi megbízhatóság hiányával vagy a dolgok pontatlan feljegyzésével vádolják, semmi másról nincs szó, mint a régieknél megszokott, rájuk jellemző beszéd- és elbeszélésmódokról, amelyeket az emberek a kommunikációban lépten-nyomon használtak egykor, és amelyek alkalmazását a közös szokás szentesítette. Az igazság azt kívánja, hogy amikor az embereknek szánt, emberi szavakkal megfogalmazott szent szövegekben ilyenekkel találkozunk, ne tekintsük ezt jobban tévedésnek, mint amikor ezzel a mindennapi életben találkozunk. Megismerve és helyesen értékelve tehát a régiek beszéd- és írásmódját, sok olyan problémára megoldást találhatunk, amelyeket a Szentírás igazmondásával és történeti hűségével kapcsolatban felvetnek, továbbá ez nem kevésbé hatékonyan elvezet a szent szerző gondolkodásmódjának teljesebb és világosabb megértéséhez.

A Szentírás első és utolsó könyvének megírása között több, mint ezer év telt el. Ez alatt az idő alatt különböző irodalmi műfajok, kifejezési formák merültek föl. A teljesség igénye nélkül említünk meg ezek közül néhány nagyobb műfaj-kategóriát. Az Ószövetség könyveiben találkozunk (persze nem mindig a mai értelemben vett) történelmi jellegű leírásokkal, törvények leírásaival, imádságokkal, próféciákkal, bölcsességi írásokkal és tanító jellegű elbeszélésekkel. Tóbiás és Judit könyvei például műfajukat tekintve az utóbbiak közé tartoznak. Az Újszövetségben megjelent az evangélium különleges műfaja. Az evangéliumok szerzői szemtanúk vagy közvetlenül szemtanúkra támaszkodnak. Jellegzetesen újszövetségi műfaj az apostoli levél műfaja. Azonban a műfajok elemzése és általában a történeti-kritikai módszerek alkalmazása mellett Szentírás helyes magyarázatának elengedhetetlen követelménye, hogy a teljes Szentírás fő szerzőjének magát az Istent tekintsék. A Szentírás Isten szava a választottak számára emberi szerzők segítségével kifejezve.