Az Istenről való beszéd. A hármas út

Egyik előző bejegyzésben arról volt szó, hogy az Istenről való ismeret analóg jellegű. Ez azt jelenti, hogy a teremtett világ leírására alkalmas fogalmaink, szavaink nem alkalmazhatóak ugyanolyan (univok) értelemben Istenre mint a teremtett világra, ennek ellenére bizonyos szavak analóg értelemben mégis valóságos, igaz dolgokat állítanak Istenről. Ez azért van így, mert a teremtés valamilyen módon hasonlít a Teremtőjére. (Ez a hasonlóság azonban nem csökkenti azt a végtelen távolságot, ami Teremtő és teremtmény között van.)

Az analóg istenismeret „módszertanát” az úgynevezett hármas út (triplex via) írja le. A hármas út nagyon régi teológiai hagyomány, de alkalmazása ma sem nélkülözhető az Istenről való beszédben, az Istenről való beszéd helyes megértésében. Az első út a tagadás útja (via negationis). Ez azt fejezi ki, hogy egyértelműen, univok módon nem állíthatjuk ugyanazt Istenről és a teremtményről. Ha jónak csak a teremtményekben megvalósuló, korlátozott jót tekintjük, akkor Isten nem jó. A tagadás útja Aquinói Szent Tamás azzal a kijelentésével van összhangban, amely szerint inkább azt tudjuk Istenről, hogy mi nem, mint azt, hogy mi. Ez az út a negatív (apofatikus) teológia útja, amelynek nagy hagyományai vannak. A misztikusok is beszélnek a sötétségről, az éjszakáról, amellyel a megközelíthetetlen és elérhetetlen Isten felé vezető úton találkoznak.

A tagadás útja gyakorlásának eredményeként jutunk olyan állítmányokhoz, amelyek tagadnak Istenről teremtettségből fakadó dolgokat. Isten egyszerűsége például azt jelenti, hogy nincs benne semmilyen összetettség (erről majd egy későbbi bejegyzésben lesz szó). Isten változatlan, nincs benne a teremtményekre jellemző változás. Isten örökkévalósága azt állítja, hogy rá nem érvényes az idő kategóriája, számára nincs múlt, jelen, jövő, nincs előbb és utóbb. A sort még lehetne folytatni.

Az univok istenismeretről való lemondásnak érdekes következménye az, hogy Istennel kapcsolatban látszólag egymásnak ellentmondó kijelentések állíthatók egyszerre (pl. immanencia és transzcendencia). Ezért mondják Nicolaus Cusanus (1401-1464) nyomán, hogy Isten az ellentétek összeesése (concidentia oppositorum). Valójában itt nem arról van szó, hogy nem érvényesek a logika törvényei, hanem arról, hogy azok a fogalmak, amelyek a teremtett világból származnak, nem alkalmazhatók Istenre egy az egyben.

Ha a tagadás útja lenne az istenismeret kizárólagos útja, akkor Istenről igazában csak hallgatni lehetne. A második út azonban az állítás útja (via affirmationis). Ezen az úton járva mindazt állítjuk Istenről, ami a teremtésben tökéletes, hiszen ezeknek a tökéletességeknek ő a szerzője. Ha egy szó olyan fogalmat jelöl, amelyben a fogalom maga nem utal tökéletlenségre, hanem csak arról van szó, hogy ezek a tökéletességek a teremtett világban korlátozott formában valósulnak meg, akkor ez közvetlenül állítható Istenről. Így például Isten jó, igaz, mindenható, igazságos, irgalmas, maga a szeretet, maga a szépség. Ha azonban a tökéletesség fogalma már tartalmaz teremtettségre, tökéletlenségre utaló mozzanatot is, akkor ezt csak olyan értelemben lehet Istenre alkalmazni, amely szerint Isten a szerzője, oka annak a tökéletességnek, ami a dologban van. Így például nem lehet azt mondani, hogy Isten a tavasz, hanem csak azt, hogy Isten az oka minden tökéletességnek, ami a tavaszban van.

A harmadik út a kiválóság útja (via eminentiae). Ezen az úton járva, minden tökéletességet, amit Istenről állítunk, elszakítjuk a teremtettség korlátaitól, és Istenről korlátlanul, végtelen mértékben állítjuk. Így például azt mondhatjuk, hogy Isten a végtelen jóság.

A hármas út nem három külön utat jelent, hanem a három út együttes alkalmazásáról van szó. Ezt a megközelítést kell figyelembe vennünk akkor is, amikor Isten tetteiről, az üdvtörténet és üdvösség misztériumairól van szó. Ezt szem előtt tartva megsejthetjük, hogy földi világunkban egymással nem teljesen összeférhető dolgok – mint például irgalmasság és igazságosság – Istenre viszonyítva már harmonikusan összeférnek egymással.

Az eddigiekben tulajdonképpen nem volt szó a kinyilatkoztatásról. Az Istenről való analóg beszéd érvényes a természetes úton megszerzett istenismeretre is. A természetes út azt jelent, hogy felismerjük Isten létét mint a teremtett dolgok okának, alkotóját létét. A felismerés alapján következtethetünk Isten bizonyos tulajdonságaira, ezeket értelmezhetjük a hármas út alapján. Ez az ismeret közvetett, elvont, Istent csak mint a közvetlen megismerhető dolgok közvetlenül nem megismerhető okát mutatja be. A kinyilatkoztatásban Isten közvetlenül megszólította az embert. Azonban Isten szavát is az emberi beszéd hordozza, ezért az analógia továbbra is tulajdonsága az Istenről való beszédnek. Erről részletesebben egy következő bejegyzésben lesz szó.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>