Az egyházi rendről szóló előző fordítások befejezéseként az alábbi fordítás a püspöki rendről és a pápaságról (Summa Contra Gentiles, 4. könyv, 76. fejezet) szól. 

76. FEJEZET

A PÜSPÖKI HATALOMRÓL ÉS ARRÓL, AMI EZEN BELÜL EGY ÉS A LEGFŐBB

Minthogy – amint mondottuk – az egyházi rend összes fokozatai egy bizonyos szentség által közöltetnek ¹, és az Egyház szentségeit erre rendeltek szolgálják ki, szükségszerű, hogy az Egyházban jelen legyen annak a magasabb szolgálatnak a hatalma, amely által az egyházi rend szentségét kiszolgáltatják. Ez a hatalom a püspöki hatalom. Jóllehet ez Krisztus testének szentségét illetően nem haladja meg a papi hatalmat, meghaladja azonban ezt a hívőket illetően, mert maga a papi hatalom is a püspöki hatalomtól származik. A hívő néppel kapcsolatos kiemelkedő cselekmények végzése a püspöknek van fenntartva, a papok ilyen cselekményeket akkor végezhetnek, ha erre a püspök meghatalmazást ad. Ezért a papok által végzett cselekményekben olyan tárgyakat használnak, amelyeket a püspök szentelt meg. Így az Eucharisztia végzése folyamán püspök által megszentelt kelyhet, kehelyfedőt ² használnak, az oltárt is a püspök szenteli föl. Ezért nyilvánvaló, hogy a hívő nép legfőbb kormányzása a püspöki méltóságra tartozik.

Jóllehet a népek különböző megyékben és országokban élnek, de amint egy az Egyház, szükséges az is, hogy csak egyetlen keresztény nép legyen. Így, amint az egyes helyen lakókhoz az egyetlen Egyház egy püspöke van rendelve, aki az ott lakók feje, úgy szükséges az is, hogy az egész keresztény népnek egyetlen feje legyen.

Továbbá, az Egyház egységéhez az is hozzátartozik, hogy az összes hívő a hitben egy legyen. A hitet illető dolgokkal kapcsolatban azonban kérdések merülhetnek föl. Az álláspontok sokfélesége megoszthatná az Egyházat, ha nem lenne meg az az egyetlen olyan álláspont, amelynek egységében megőrződik az Egyház. Az Egyház fennmaradásához tehát szükséges, hogy egyetlen ember álljon az egész Egyház élén. Nyilvánvaló azonban, hogy Krisztus nem engedi meg, hogy szeretett Egyházából a szükséges dolgok hiányozzanak, hiszen vérét adta érte, és már a zsidó nép közösségéről is ez van írva az Úr által: mit kellett volna még tennem szőlőmért és nem tettem meg  (Iz 5, 4). Nincs tehát okunk abban kételkedni, hogy Krisztus rendelése szerint egyetlen ember áll az egész Egyház élén.

Továbbá, aziránt sem lehet kétség, hogy az Egyház kormányzásának módja a legjobb, lévén ez annak rendelése szerinti kormányzás, aki által a királyok uralkodnak, a törvényhozók pedig igazságos törvényeket hoznak. A közösség kormányzása szempontjából pedig a legjobb, ha egyetlen ember kormányoz ³, amint ez nyilvánvaló, ha a kormányzás célját nézzük. A kormányzás célja pedig a béke, a béke és a kormányzottak egysége ugyanis a kormányzó célja. Az egységnek azonban jobban megfelel az, ha ennek oka egy és nem a sokaság. Nyilvánvaló tehát, hogy az Egyház kormányzásának módja isteni rendelés szerint az, hogy egy ember áll az egész Egyház élén.

Továbbá, a küzdő Egyház a megdicsőült Egyház mintája szerint létezik. Ezért mondja János a Jelenések könyvében, hogy látta Jeruzsálemet leereszkedni az égből, Mózesnek pedig megmondatott, hogy mindent a hegyen bemutatott minta szerint tegyen. A megdicsőült Egyház élén azonban ugyanaz az egyetlen van, aki az egész mindenség fölött uralkodik, tudniillik az Isten. Azt olvashatjuk a Jelenések könyvében (Jel 21, 3), hogy ők az Ő népe lesznek, maga az Istenük lesz velük. Tehát a küzdő Egyházban is egyetlen áll mindenek élén.

Ezért olvashatjuk Ozeás próféta könyvében (Oz 1, 11): majd összegyűlnek Júda lányai és Izrael fiai és egyetlen fejedelmet választanak, az Úr pedig ezt mondja (Jn 10,16): egyetlen akol lesz és egyetlen pásztor.

Ha pedig valaki azt mondja, hogy az egyetlen fej és egyetlen pásztor maga Krisztus, aki az egyetlen Egyház egyetlen vőlegénye, válasza nem teljes körű válasz. Nyilvánvaló ugyanis, hogy az Egyház összes szentsége Krisztus műve, ő ugyanis, aki keresztel, aki a bűnöket megbocsátja, ő az igazi pap, aki feláldozta magát a kereszt oltárán, az ő erejéből ajánlják fel testét naponta az oltáron. Minthogy azonban testileg nem lehetett jelen minden idők hívői számára, szolgákat bízott meg azzal, hogy a fentiekben említetteket a hívők számára kiosszák, amint erről az előzőekben szó volt. Ugyanezen ok miatt, mivel testi jelenlétét az Egyházban megszüntetni készült, szükséges volt, hogy valakit megbízzon azzal, hogy helyetteseként az Egyház gondját viselje. Ezért mondta Péternek mennybemenetele előtt: legeltesd bárányaimat (Jn 21, 17 és a következők). Szenvedése előtt pedig ezt mondta (Lk 22, 32): egykor majd megtérve, erősítsd meg testvéreidet. Krisztus egyedül csak neki ígérte meg, hogy neked adom a mennyek országa kulcsait, hogy megmutassa, hogy a kulcsok hatalma általa száll át másokra az Egyház egysége megőrzésének érdekében.

Az a vélemény is helytelen, amely szerint jóllehet Péternek megadta ezt a méltóságot, ez azonban nem száll át másokra. Nyilvánvaló ugyanis, hogy Krisztus Egyházát úgy alapította, hogy ez az idők végezetéig fennálljon. Izaiás próféta szerint (Iz 9, 7): Dávid trónján és királysága felett fog uralkodni, hogy megerősítse és megszilárdítsa azt igazságban és igazságosságban, mostantól mindörökké. Nyilvánvaló tehát, hogy azokat, akik akkor éltek, úgy állította szolgálatába, hogy hatalmuk átszálljon az utánuk jövőkre, az Egyház hasznára az idők végezetéig. Ő maga mondta nekik: íme, én veletek vagyok a világ végezetéig (Mt 28, 20).

Ezáltal azonban kizárhatjuk azoknak a (vélelmezett) tévedését, akik vonakodnak engedelmesen alávetni magukat Péternek, nem ismerve el, hogy a római pápa az ő utóda és az egyetemes Egyház pásztora.