Görföl Tibor a huszadik századi katolikus teológia kiváló szakértője, Hans Urs von Balthasar magyar fordítója interjút adott az Új Embernek a teológia mai helyzetéről „Értelmes válaszok után kutatva” címmel. (Az interjúból részleteket közöl a Mandiner.keresztény portál is.) Görföl Tibor a katolikus teológia három nagy korszakát említi. Ezek a nagy korszakok a 3-4., a 12-13. és a 19-20. századokban voltak. Megjegyzi, hogy napjainkban nincs olyan nagy teológus, aki Yves Congar-hoz, Karl Rahner-hez vagy Hans Urs von Balthasar-hoz mérhető lenne. Azt hiszem Görföl Tibor helyzetértékelése mellett érdekes lehet  például Joseph Thomas White domonkos teológus értékelése is a mai katolikus teológiáról.

Szerintem az első nagy korszakot inkább a 4-5. századra lehetne tenni. Ez a korszak Szent Atanáz, Szent Vazul, Nazianzoszi Szent Gergely, Nisszai Szent Gergely, Alexandriai Szent Cirill, Szent Ágoston korszaka, egyben a nagy szentháromsági és krisztológiai zsinatok korszaka is. Nem lehetetlen, hogy az interjúban a 3. század Origenész miatt van kiemelve, hiszen ennek a századnak a legkiemelkedőbb teológusa kétségtelenül Origenész volt. Ő valóban úttörő volt, lényeges előzmények nélkül, elsőként teremtett új teológiai szintézist. Így nem meglepő, hogy szintézise vitatható elemeket is tartalmaz. Az Origenésznek tulajdonított vitatható állítások még évszázadokon keresztül  foglalkoztatták a teológusokat és a zsinatokat. Egyébként bizonyos rokonszenv Origenész irányában felfedezhető a modern teológiában is. Ennek oka talán az, hogy tényleg lehet párhuzam Origenész és a modern teológia között. Origenész teológiai szintézisének nem volt vele összemérhető előzménye. A huszadik század új teológiája határozottan elutasította az Egyház addigi, hivatalosnak tekinthető, szemináriumokban, katolikus egyetemeken oktatott teológiáját. Ez a heves elutasítás egy olyan folytonosságot tört meg viszonylag rövid időn belül, amelyre  az Egyház történetében még nem volt példa. Így a modern teológia némileg hasonló helyzetbe került, mint annak idején Origenész, de most  az új teológia (nouvelle theologie) maga fosztotta meg magát közvetlen előzményeitől. A skolasztikus filozófia elutasításával létrejött az a filozófiai „vákum” is, amelynek hatása még most is érezhető és amelyről Szent II. János Pál pápa Fides et ratio enciklikája is szól.

Persze a teológia nem lehet meg filozófia nélkül, ezért a skolasztika háttérbeszorítása után a lényegében kereszténység utáni filozófiák hatása alá került. Az újkori európai filozófia ugyanis egyre inkább ilyen filozófiává vált. Természetesen nem lehet minden újkori filozófust kereszténység utáni filozófusnak nevezni, de az újkori filozófia lényegében a kereszténységtől eltávolódva járta és járja a maga útját. Ezen a ponton látszik leginkább a 20. századi teológiai „fellendülés” és a középkor aranykorának tekinthető 13. század közti különbség. A görög filozófia arisztotelészi ága ekkor találkozott a kereszténységgel, a kinyilatkoztatott vallással. Ezt a filozófiai hagyományt a kereszténység befogadta, hiszen ez a pogányságtól az egyetlen Isten felé haladt, még ha a teremtő Istenig nem is minden vonatkozásában jutott el. Az Isten felé haladó pogány filozófia „megkeresztelhető”, a huszadik századi új teológia azonban a kereszténységtől fokozatosan távolodó Európa filozófiájának hatása alá került. A kereszténység utáni, az ezt elhagyó súlyosabb helyzetben van, mint az, aki még a kereszténység előtt áll.

Görföl Tibor a teológia 19-20. századi nagy korszakáról beszél, de nem derül ki az interjúból, hogy mit jelent ebből a szempontból a 19. század. Az általa említett teológusok munkásságuk nagy részét a huszadik század második felében fejtették ki. A 19. századdal kapcsolatban két dolgot említenénk meg. Ezt a századot egyrészt jellemzi a  modernizmus kezdete, másrészt XIII. Leó nagy jelentőségű Aetereni Patris enciklikája. XIII. Leó, fölismerve a modern filozófia keresztény használatra való alkalmatlanságát, felhívta a figyelmet Aquinói Szent Tamás életművére, amelyet alkalmasnak ítélt arra, hogy továbbra is a katolikus filozófia és teológia vezérfonala legyen. A 2. Vatikáni Zsinatot követően az új teológia jelentős többséggel elutasította ezt a megközelítést, de a Szent Tamást követő tomista iskola nem tűnt el. A mai európai teológiai köztudat kétségtelenül elsősorban az új teológia hatása alatt áll. Görföl Tibor a következő idők fő feladatát az új teológia kiemelkedő egyéniségei életművének a feldolgozásában látja. Meggyőződése szerint „még meg sem értettük őket igazán. Ha megértettük volna a felvetéseiket, nem így nézne ki a kereszténységünk”.

Görföl Tibor a latin teológiai hagyományban problematikusnak látja a „vélt vagy valós keresztközpontúságot”. Ezzel kapcsolatban így ír:

A megváltás központi eleme a szenvedés és a kereszt lett, a feltámadás pedig ezt igazolta, mint­egy utólag. A hagyományos teológia nagyon keveset mondott Jézus megdicsőült emberségéről, arról, hogy ennek milyen jelentősége van az ember üdvössége és Istenhez fűződő viszonya szempontjából. Ide vezethető vissza az is, hogy Nyugaton a szentségimádás és az Eucharisztia őrzése annyira hangsúlyossá vált. Mivel Jézus feltámadott életének nem tulajdonítottak jelentőséget, ezért ittléte a szentségi jelenlétre korlátozódott.

Azt hiszem a  fenti sorok a hagyományos teológia ismeretével kapcsolatos némi hiányra engednek következtetni. Ez egyébként nem ritka jelenség, mintha a 2. Vatikáni Zsinat előtti egyház liturgikus, tudományos életét valamilyen damnatio memoriae sújtaná. Előfordul, hogy olyasmit hiányolnak a régi teológiában, amiről ott azért nem esik olyan sok szó, mint napjainkban, mert nyilvánvaló és magától értetődő dolgokról volt szó. Az igazán meglepő, megrendítő dolog a hit oldaláról nézve mégis az Ige megtestesülése és érettünk való szenvedése. Ezek ismeretében Jézus feltámadása szinte szükségszerű esemény (ezzel a témával foglalkozik a blog egy régebbi bejegyzése). A hagyományos teológia következetesen vallja, hogy Jézus Krisztus életének, szenvedésének minden cselekedete, eseménye végtelen megváltói értékkel rendelkezik. Jézus Krisztus feltámadása és feltámadásunk, üdvösségünk közti kapcsolattal foglalkozik egyébként Aquinói Szent Tamás Summa-jának az a részlete, amelynek fordítását közöltük a blogon. Húsvétkor Jézus Krisztus bűn és halál feletti győzelmét ünnepeljük, amint ezt a húsvéti vigilia éneke (Exultet) és húsvét hetének a szekvenciája (Victimae paschali) kifejezi. A húsvét egyben igazolása is annak, hogy a keresztény hit nem elmélet, hanem az üres sír és a testében feltámadt Jézus Krisztussal való valóságos találkozások által bizonyított valóság.

A szentségi jelenlét igazi jelentősége akkor bontakozik ki, ha tudjuk, hogy ki a transzcendens, emberi igyekezet által lényegében elérhetetlen, fölfoghatatlan Isten és ki Jézus Krisztus, akinek a teste valóságosan van jelen a kenyér és bor színe alatt. Így nem fenyeget az a veszély, hogy a szentségi jelenlét és a szentmise áldozatának jelentősége háttérbe szorítja Jézus más jelenléteit. Jézus Krisztus szeretetének ajándéka, a szentségi jelenlét ugyanis ezek alapja és csúcspontja. A kereszténység lényege a Krisztus-központúság, ezért hitünk alapja a megtestesülés és a megváltás. A latin teológia és liturgia fejlődésében ez különösen nagy helyett kap, ennek következetes végiggondolása vezet el az Oltáriszentség tiszteletéhez,  a Jézus Szíve tisztelethez, Isten Anyjának, Máriának a tiszteletéhez.

Lehet, hogy a modern teológiában néha hiányzik Isten transzcendenciájának teljes és következetes végiggondolása, és éppen emiatt itt nem mindig a megtestesülés és a megváltás van a középpontban. Ha Isten az ember alapvető transzcendentális tapasztalatában már valamilyen módon jelen van, akkor a megtestesülés és megváltás jelentősége halványulhat, jóllehet ez esetleg nem tudatosan, hanem csak a „háttérben” történik.

Ismét egy idézet az interjúból:

Mások szerint nem történt ilyen radikális esemény a kereszten, hanem valami kinyilvánult, és ez bír megváltó erővel. Karl Rahner úgy vélte, Jézus végsőkig tartó engedelmességében válik nyilvánvalóvá az, hogy Isten valóban az ember üdvössége akar lenni. Jézus maradéktalan önátadását ismeri és fogadja el Isten a feltámadással. Ebben az értelemben Jézus halála és feltámadása ugyanaz az esemény. Aki a keresztre és a feltámadott Jézusra néz, tulajdonképpen ugyanazt látja. Ahogyan Isten elfogadja Jézus önátadását, úgy fogadja el az ember önátadását is, s így Jézus feltámadása mások számára is a feltámadás ígérete lesz.

Mint már említettük, a hagyományos teológiai szerint Jézus életének minden tette és eseménye végtelen megváltó erővel rendelkezik. Ennek az az oka, hogy az a személy,  aki a tetteket véghezviszi, aki a kereszthalált elszenvedi, az Ige, aki Isten. Így a Szentháromság üdvözítő cselekedete Jézus Krisztus emberi cselekedetein, szenvedésén, feltámadásán keresztül valósul meg, ezek mintegy eszköz és minta szerinti okok, okai üdvösségünknek. Jézus kereszthalála engesztelő áldozat volt, amint azt a trienti zsinat kifejezetten tanítja a szentmise áldozat voltával együtt (DH 1743).

Görföl Tibor az anyagi világ jövendő megdicsőülésével kapcsolatban fontosnak tartja, hogy a teológia lépést tartson „a kozmológia és az elméleti fizika eredményeivel”. Lehet, hogy ebben a megállapításban a huszadik század közepének felfogása jelentkezik, amely felfogásnak legjellegzetesebb megnyilvánulása  talán Teilhard de Chardin átteologizált fejlődéselmélete. Valójában a természettudományok és a teológia között nem olyan erős a kapcsolat, mint annak idején gondolták. Van viszont egy meglehetősen elhanyagolt terület, ahol már erősebb kapcsolatokról lehetne és kellene beszélni: ez pedig a keresztény filozófia természetbölcselete, tudományelmélete és a természettudományok közötti kapcsolat. Ha a természettudományokkal elsősorban nem ezen keretek között foglalkozunk, hanem a teológiában, akkor fennállhat az „átteologizálás” veszélye.

Azt hiszem, hogy az új teológia huszadik századi mesterei (különösen Karl Rahner) és Origenész között tényleg van analógia. Ahogyan Origenész „megdolgoztatta” évszázadokon keresztül a tanítóhivatalt és a teológiát, hasonló lehet a helyzet a jövőben is, ha nem is éppen napjainkban. A teológia megújulásának a folytonosság alapján kell történnie, az előzmények megtagadása nélkül.

Ferenc pápa és Kirill moszkvai patriarcha havanna-i találkozóján kiadott nyilatkozata foglalkozik a görögkatolikusok helyzetével is. Tulajdonképpen miattuk hiúsult meg eddig a pápa és a patriarcha találkozója. Ezt írja a nyilatkozat (25):

Reméljük, hogy találkozásunk segítheti a kiengesztelődést ott is, ahol feszültségek uralkodnak a görögkatolikusok és az ortodoxok között. Ma már világos, hogy az „uniatizmus” múltban alkalmazott módszerét, melynek lényege egy közösségnek egy másikba való beolvasztása, elszakítva saját egyházától, már nem lehet az egység helyreállítására alkalmazni. Mindenesetre az ilyesféle történelmi körülmények között megjelent egyházi közösségeknek joguk van a létezéshez, illetve joguk van felhasználni minden szükséges eszközt, hogy híveik lelki igényeit kielégítsék, törekedve ugyanakkor arra, hogy szomszédaikkal békében éljenek. Az ortodoxoknak és görögkatolikusoknak szükségük van a kiengesztelődésre, valamint arra, hogy megtalálják az együttélés kölcsönösen elfogadható formáit.

A megfogalmazás igyekszik kiegyensúlyozott lenni, valószínűleg hosszas egyeztetések folyamán alakult ki ez a verzió. Ezt megelőzően a dokumentum az áttérítés, a prozelitizmus minden formáját elítéli (24). Magáról az egyének áttéréséről nem beszél a szöveg, de ennek nyilván nem lehet akadálya (már csak a dokumentumban is említett vallásszabadság miatt sem). A közösségek áttérését, beolvadását azonban kizárja a szöveg. Mindenesetre értékelendő az a megállapítás, hogy az ilyen „történelmi balesetek” következtében létrejött közösségeknek mégis joguk van a létezéshez és a működéshez, mert ez a patriarchatus részéről új szempont.

Anélkül, hogy kétségbe vonnánk az ilyen magas szintű találkozások gyakorlati hasznosságát, a szövegben mégis látszanak azok az elvi korlátok, amelyek még az egymáshoz legközelebb álló keresztény egyházak esetében is a tényleges egység felé való továbblépést szinte lehetetlenné teszik. Az ortodox patriarchatusok joghatóságukat területi alapon fogják fel, ez lényegében arra a területre terjed ki, ami az adott patriarchai székhely egykori vagy mai földrajzi, közigazgatási területe. Ez a felfogás világosan látszik ma is az ukrajnai ortodox egyházak közti vitában, amiről ugyancsak szó van a nyilatkozatban (27). Ukrajna néhány évtizeddel ezelőtt még egyértelműen a Moszkvai Patriarchatus területe volt, most azonban a politikai változások miatt ezt az állapotot kétségbe vonták. Persze a patriarchatusoknak vannak egyházmegyéi az „új világban” is, például Amerikában, de ezek elsősorban a távolba szakadt hívek és leszármazottaik számára vannak.

Péter utódainak a joghatósága azonban Jézus Krisztus egész egyházára kiterjed, a római pápa nem első az egyenlők között, hanem az egész Egyház feje. Ezt a megközelítést a keleti egyházak nem fogadják el, nem ismerik fel Péter utódának szolgálatában Istennek az egység és hit megőrzését segítő ajándékát. A pápaság fejlődését a történelmi körülményeknek tulajdonítják, Jézus Péterhez intézett szavait (Mt 16, 17-19, Jn 21, 15-17) a katolikusoktól eltérően értelmezik. A katolikusok számára azonban a pápaság nemcsak történelmi képződmény, mert a pápaság történelmi intézménye éppen Jézus szavain alapszik. A történelmi fejlődés által éppen ezen szavak helyes megértése, értelmezése bontakozott ki, valósult meg. Ennek a (helyes értelemben vett) dogmafejlődésnek fontos lépései az 1. Vatikáni Zsinat dogmái. Akkor, amikor a pápaság világi hatalmából már semmi sem maradt, fogalmazódott meg a pápai primátus és tévedhetetlenség dogmája. Ma a katolikus közül többen ezt az ökumenikus mozgalmakat gátló tényezőnek tekintik és igyekeznek erről nem beszélni.

Az ökumenikus találkozók olyan gyakorlati jellegű megbeszélések, amelyek globális világunkban elkerülhetetlenek, és nagy haszonnal járhatnak, de csak nagyon távoli vonatkozásban vannak az egyházak között ténylegesen megvalósuló unióval. Az érthető, hogy nem katolikus szempontból a Katolikus Egyházon belül élő keleti szertartású közösségek létezése valamilyen rossz értelemben vett prozelitizmus következményeinek tűnnek. A Katolikus Egyház azonban soha nem helyezkedhet erre az álláspontra, mert ez egyrészt hitének elárulása, másrészt „unitus” testvéreink helyzetének leértékelése lenne. A Katolikus Egyház ugyanis a szertartások, hagyományok jogos különbségei fölött áll és így helyes törekvése az, hogy ezeket mind az egyetlen Egyházba befogadja. A (napjainkra már eléggé megtépázott) latin szertartás sem áll egyetlen más szertartás fölött sem. A dogmákban szó sincs a latin szertartás, a latin egyházjog valamilyen prioritásáról. Erről csak olyan értelemben lehet beszélni, amennyiben Péter mindenkori utóda a római püspök, Róma városának a hagyományai pedig a latin hagyományok. Ez a kapcsolat azonban nem dogmatikai kapcsolat. Róma püspöke, a pápa bármely Egyházon belüli szertartású, hagyományú közösségből jöhet. Előfordulhat az is, hogy a pápa keleti szertartású püspök, aki Róma püspöke a megválasztása által lesz, anélkül hogy szertartását, hagyományait fel kellene adnia. (Ennek gyakorlati megvalósítása természetesen nem lenne egyszerű, de dogmatikai szempontból nincs probléma.)

Így tehát a más keresztény közösségekből Rómához csatlakozni kívánó közösségek befogadása nem prozelitizmus, hanem kötelesség, és a befogadást az Egyház, a pápa nem utasíthatta vissza múltban és nem utasíthatja vissza a jelenben sem.

Az ortodoxia által pejoratívan „uniatizmusnak” nevezett mozgalom tulajdonképpen a Basel-ferrarai-firenzei Zsinattal kezdődött. Ezen a zsinaton létrejött az egység a katolikus és a törökök által fenyegetett bizánci (és más keleti) egyházak között, de ez nem tudott érvényesülni a bizánci egyház belső ellenállása miatt. A sikeres egyesülések ideje inkább a Trienti Zsinatot követő időszak volt. A zsinat által megújult, megerősödött Katolikus Egyház vonzotta a több szempontból is mélyponton lévő ortodox közösségeket. Az ellenreformáció katolikus egyháza megújult szemináriumaival, a jezsuita iskolarendszer által magas színvonalra emelt oktatásával vonzerőt jelentett a papok képzésének megoldatlanságától, erkölcsi problémáktól sújtott ortodox közösségek számára. Az egyesülés modellje általában az volt, hogy (nem ritkán elsősorban jezsuita „misszionáriusok” működésének hatására) az ortodox püspökök az általuk tartott helyi zsinaton az egyesülés mellett döntöttek. A helyi zsinat döntését elfogadta a Katolikus Egyház és a püspökök, őket követő papságukkal együtt formálisan is csatlakoztak a Katolikus Egyházhoz a hitvallás letételével, megtartva régi szertartásukat és régi egyházjogi berendezkedésüknek nagy részét. Az egyesülésben kulcsfontoságú volt a püspökök döntése, az egyesülés sikere pedig azon múlott, hogy a felső papság döntését mennyire követte az alsó papság és a nép. Az ebből adódó problémák miatt egyes területeken néha kialakult a párhuzamos, katolikus és ortodox hierarchia.

Magyarország szempontjából a közelség miatt fontos volt a breszti unió, amelynek eredményeként megalakult az ukrán/rutén  görögkatolikus egyház. Az unióval szemben azonban erős ellenállás volt, elsősorban a mai Ukrajna kozákok által lakott területein. Az Egyház vértanúként tiszteli Szent Jozafátot, akit meggyilkoltak az unió ellenségei. Az ellenállás nemzeti-politikai jelleget is öltött, része lett az kozák-lengyel háborúnak (1648-54). Az unió tehát politikai kérdéssé is vált. A 400 évvel ezelőtti ellentétek hatása még ma is él, amelyet csak fokozott a szovjet hatalom által támogatott vissza-ortodoxosítás. Szvjatoszláv Sevcsuk kijev-halics-i nagyérsek, az ukrán görögkatolikus egyház vezetője csalódottságának adott kifejezést a havanna-i találkozó közös nyilatkozatát illetően. Ennek előkészítése a görögkatolikusok feje felett történt, őket meg sem kérdezték. (Az embernek önkéntelenül is Mindszenty bíboros és a Vatikán akkori keleti politikája jut eszébe.)

A Magyarországon a görögkatolikus kezdetekre nem annyira az ortodox ellenállás, mint inkább a protestánsok és az Erdélyi Fejedelemség ellenállása volt jellemző. Az ortodox püspökség székhelye, Munkács az erdélyi fejedelmek érdekeltségébe tartozó város volt. Taraszovics Bazil püspököt, aki formálisan is csatlakozni kívánt a Katolikus Egyházhoz, a munkácsi várkapitány börtönbe vetette (1640) és a tiltakozások hatására onnan csak nyolc hónapi rabság után engedte szabadon. Az unió magyarországi megszilárdulása is több évtizedes folyamat volt. Voltak problémák katolikus részről is, egyesek ugyanis nehezen akarták elfogadni a görögkatolikus papság latin papsághoz hasonló kiváltságos helyzetét.

Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy a keleti rítusú közösségek 16. századtól kezdődő csatlakozása elsősorban a csatlakozni kívánó ortodox püspökök elhatározásának  a következménye. Ezek az elhatározások azonban többször ellenállással találkoztak az alsó papság és a hívek körében. A konfliktusokban előfordultak atrocitások is. A szovjet uralom alatt pedig az ateista állam nyomásának segítségével próbálták meg a görögkatolikus közösségeket visszavinni az ortodoxiába. A görögkatolikusok, a görögkatolikus papság nagy része azonban hű maradt az unióhoz, ami többeknek az életébe került.

A találkozó mégis megtörtént. A média persze túloz, amikor arról beszél, hogy ezer éve után végre megtörtént a nagy találkozás. Ezer évvel ezelőtt ugyanis nem volt moszkvai patriarchatus, ez a második Róma, Konstantinápoly eleste után, 1589-ben alakult meg. Nagy Péter cár a patriarchatust 1700-ban megszüntette, és ez végül is 1917-ben alakult meg ismét. Fr John Hunwicke blogja hívja fel a figyelmet arra, hogy Izidor, Kijev, Moszkva és Egész Oroszország Metropolitája részt vett  a firenzei uniós zsinaton (1439) és mindvégig kitartott az unió mellett. Történelmi szempontból a jelentősebb találkozás 1964-ben volt, amikor Boldog VI. Pál pápa az egykori Konstantinápolyban, Isztambulban találkozott Athenagorasz patriarchával, így azok találkoztak, akiknek elődei alatt 1054-ben megtörtént a Kelet és Nyugat közti szakadás.

A találkozó mögött világpolitikai vonatkozásokról is lehetnek. Ugyancsak nem lehet eltekinteni a Konstantinápolyi Patriarchatus és a Moszkvai Patriarchatus közötti, nem mindig egyszerű viszonytól sem. De most nem ezekről lesz szó, mert valóban történelmi találkozó volt február 12-én a havanna-i repülőtéren. A legnagyobb súllyal rendelkező ortodox egyház és a Katolikus Egyház feje találkozott egymással. Az általuk közzétett nyilatkozat figyelemreméltó megállapításokat tartalmaz, a következőkben ezek közül foglalkozunk néhánnyal.

Először pár szó arról, hogy kik is találkoztak. A Katolikus Egyház a hagyományos területein, Nyugat-Európában és Észak-Amerikában meggyöngült. A találkozóra „Kubában került sor, Észak és Dél, Kelet és Nyugat keresztezési pontján” (2). Ezzel van szembeállítva a „régi világ”, egykori veszekedéseivel együtt (3). Az orosz ortodox egyházzal kapcsolatban azonban inkább megerősödésről szól a nyilatkozat: „korábban nem látott mértékben megújul most a keresztény hit Oroszországban és Kelet-Európa sok országában, ahol ateista rezsim uralkodott évtizedeken át…Negyed évszázad alatt több tízezer új templomot építettek, több száz monostort és teológiai főiskolát nyitottak” (14). Az embernek önkéntelenül Benedek pápa szavai jutnak eszébe egyik utolsó beszédéből (a római papság és szeminaristák előtt tartott beszéd): „Tudjuk, hogy a média zsinata lett elérhető mindenki számára. Ezért ez lett a domináns, a hatékonyabb, ez okozott oly sok katasztrófát, oly sok szenvedést: bezárt szemináriumok, bezárt kolostorok, banális liturgia”. A nyilatkozat (talán ellensúlyként) beszél Latin-Amerikáról: „Latin-Amerika hatalmas vallási potenciálja, a sok millió ember személyes tapasztalatában megmutatkozó, sok évszázados keresztény hagyomány biztosítéka annak, hogy ez a térség nagy jövő előtt áll” (2). A latin-amerikai katolikus egyház helyzete persze ugyancsak kérdéseket vet fel. A hivatások helyzete itt sem megnyugtató, a szekták éppen a népegyháznak számító Katolikus Egyház tagjai közül nyernek új követőket.

A nyilatkozat a Vatikántól szokatlanul éles megfogalmazással (feltehetően orosz hatásra) beszél a „régi világról”:

Ugyanakkor sok ország helyzete aggaszt minket, olyanoké, ahol a keresztények egyre gyakrabban a vallásszabadság korlátozásába ütköznek, azon jogukéba, hogy megvallják saját meggyőződéseiket és azok szerint élhessenek. Külön is megállapítjuk, hogy némely országnak a szekularizált, Istenre és az ő igazságára való minden hivatkozást kerülő társadalommá válása súlyos fenyegetést jelent a vallásszabadságra. Nyugtalanság forrása számunka a keresztények jogainak mostani korlátozása, ha nem egyenesen a keresztények hátrányos megkülönböztetése, amikor bizonyos politikai erők, sok esetben igen agresszív szekularizmus ideológiájától vezérelve, igyekeznek kiszorítani őket a közéletből.

Hasonlóan beszél a nyilatkozat az Európai Unióról:

Az európai integrációs folyamatot, melyet századokig tartó véres konfliktusok után kezdtek el, sokan reménykedve, a béke és biztonság biztosítékaként fogadták. Mégis óvatosságra intünk egy olyasfajta integrációval szemben, amely nem tiszteli a vallási identitásokat. Bár nyitottak maradunk arra, hogy más vallások is gazdagíthatják társadalmunkat, meg vagyunk győződve arról, hogy Európának hűnek kell maradnia keresztény gyökereihez. Kérjük a kelet- és nyugat-európai keresztényeket, hogy fogjanak össze s együtt tegyenek tanúságot Krisztusról és az evangéliumról oly módon, hogy Európa megőrizze a kétezer évig keresztény hagyomány által formált lelkét.

A dokumentum többször hangsúlyozza az “első keresztény évezred közös lelki örökségének” (4) fontosságát: „E közös hagyomány tanúja Isten szentséges anyja, Szűz Mária, valamint a szentek, akiket tisztelünk”. Az egység elvesztését a „gyengeség és a bűn” következményének tartja. De „az ortodoxoknak és katolikusoknak meg kell tanulniuk egybehangzó tanúságot tenni az igazságról azokon a helyeken, ahol lehetséges és szükséges” (7). A nyilatkozat felsorolja ezeket a területeket, elsőként említve a keresztényüldözés elleni fellépést, és „a polgári élet békéjének gyors helyreállítását” Szíriában és Irakban . A nyugati társadalmak problémáinak említése után beszél a „földi javak elosztásában mutatkozó növekvő egyenlőtlenségről” (17). Az együttműködés területeként említi a család védelmét. Elitéli a más együttélési formákat: „Szomorúan látjuk, hogy más együttélési formákat immár egy szintre helyeztek ezzel az egyesüléssel, az apaságnak és az anyaságnak mint a férfi és a nő bibliai hagyomány által megszentelt sajátos hivatásának a fogalmát pedig száműzik a köztudatból” (20). A dokumentum éles szavakkal ítéli el az abortuszt, az eutanáziát és figyelmeztet  az emberi élet manipulálásának a mesterséges megtermékenyítés technikái általi veszélyére (21). A fiatalokat Ferenc pápa szavaival buzdítja: „Ne féljetek szembeúszni az árral, ne féljetek Isten igazságát védelmezni, amelyhez a mai szekuláris normák már messze nem alkalmazkodnak” (22).

A nyilatkozat végül rátér a „kényes” kérdésekre. Mindenekelőtt kizárja a prozelitizmus minden formáját (24), azonban nem beszél a prozelitizmus pontosabb meghatározásáról, hanem csak arról, hogy elfogadhatatlan, „ha valaki tisztességtelen eszközöket használva igyekszik rávenni a híveket arra, hogy egyik egyházból átlépjenek a másikba” (24). Ezzel kapcsolatban mintha valahogyan megjelenne a patriarchatusok területen alapuló joghatóságának az elve, a szöveg Szent Pált idézi: „Becsületbeli dolognak tartottam, hogy ne ott hirdessem az evangéliumot, ahol Krisztus nevét már ismerték, nehogy mások rakta alapra építsek” (Róm 15,20). Szent Pál azonban még a szakadások előtt élt és írta azt, amit írt.

Ezt az elvet aztán a következő bekezdés  alkalmazza is az „unitusokra”, a görögkatolikusokra: „Ma már világos, hogy az „uniatizmus” múltban alkalmazott módszerét, melynek lényege egy közösségnek egy másikba való beolvasztása, elszakítva saját egyházától, már nem lehet az egység helyreállítására alkalmazni” (25). Ugyanakkor a nyilatkozat elismeri, hogy a görögkatolikusoknak is „joguk van a létezéshez” és „híveik lelki igényeinek kielégítésére”. A prozelitizmus fogalmának definiálatlansága miatt a nyilatkozat ellentmondásba kerülhet Ferenc pápa elődjével, de még magával, Ferenc pápával is. XVI. Benedek 2009-ben adta ki Anglicanorum coetibus kezdetű apostoli konstitucióját, amely a Katolikus Egyházzal való teljes közösséget kereső anglikánok befogadásáról rendelkezik. Ferenc pápa tavaly novemberben nevezett ki püspököt az amerikai ilyen közösség, „ordinariátus” számára. Fr. John Hunwicke már említett blogjának bejegyzése is utal az ezzel kapcsolatos következetlenségre: „Ha a püspökök egy csoportja a papsággal és a hívekkel egyetemben úgy dönt, hogy formálisan közösségre akar lépni Szent Péter utódával, nem látom, hogy milyen alapon lehet ezt a kérést megtagadni vagy elutasítani”.

A kubai találkozó valóban történelmi jelentőségű volt és reményre ad okot. Ha azonban az únió lehetőségeit nézzük, akkor igazat kell adnunk a nyilatkozat megjegyzésének: „sok akadály létezik még” (6). Talán a legalapvetőbb eltérés abban van, hogy az ortodoxia még a helyesen értelmezett dogmafejlődést is csak az első évezredre fogadja el. A Katolikus Egyházban azonban a második évezredben is több egyetemes zsinat volt és dogmákat mondtak ki, köztük a pápai primátussal kapcsolatos dogmát az 1. Vatikáni Zsinaton. A második katolikus évezredet, ennek egyetemes zsinatait, dogmáit nem lehet egyszerűen meg nem történtnek tekinteni és csak az első évezredet tekinteni alapnak. Ez a katolikus hit feladása lenne, amire senki sincs felhatalmazva. Az ember, a bűn képes szakadást okozni, de az egység visszaállítása Isten adománya lesz. Nem tudjuk, hogy ez mikor és hogyan valósul meg, de az kétségtelen, hogy ezért dolgozni is lehet.

A katolikusok számára egy másik szempontból is jelentős ez a találkozó. Lehetetlen nem észrevenni, hogy a Katolikus Egyház bizonyos szempontból válságban van. A Katolikus Egyház a Keletnél jobban került korunk modern nyugati társadalmának, fejlődésének, ideológiájának a hatása alá. Ettől a hatástól  a modernizmus elleni küzdelmükben már több mint száz éve próbálták a pápák, a tanítóhivatal  az Egyházat megvédeni. Az utóbbi évtizedekben nem sikerült ezt a hatást megfelelően kezelni és ez több ponton is érezhetővé vált a Katolikus Egyház életében. Az Orosz Ortodox Egyház, amely a huszadik században a legtöbb vértanút adta a kereszténységnek, az ateista hatalom alól felszabadulva szilárdan áll hitében, határozottan képviseli kereszténységét a világban. Vannak témák, amelyekben a nyilatkozat határozottabb álláspontot képvisel, összevetve egyes katolikus részről történő megnyilatkozások bizonytalanságával és néha kétértelműségével. Így ki lehet jelenteni, hogy a Nyugatnak van mit tanulnia Kelettől, de ez nem annyira a dogmatikára vonatkozik.

1965 december 7-én Boldog VI. Pál pápa záróbeszédével befejeződött a 2. Vatikáni Zsinat. A zsinat befejezésének ötvenedik évfordulójáról viszonylag kevés szó esik, pedig egy egyetemes zsinat az Egyház életének kiemelkedő eseménye (a 2.Vatikáni Zsinat a 21. egyetemes zsinat volt). Egy rövid jegyzet keretében az esemény méltatása lehetetlen és még hiányzik az a történelmi távolság, amely lehetővé tenné a hatások elfogulatlan elemzését.

A 21. egyetemes zsinat sok tekintetben más volt, mint az előző zsinatok. Általában a zsinatok összehívását az tette szükségessé, hogy valamilyen eretnekség ellen kellett a katolikus hitet egyértelműen megfogalmazni. A 2. Vatikáni Zsinatnak a zsinatot összehívó pápa akarata szerint nem ez volt a célja. A vatikáni kúria és az olasz püspöki kar jeles képviselői szerint viszont szükséges lett volna a katolikus tanítás ilyen szintű megerősítése is a modernizmussal szemben. Az elmúlt ötven év tapasztalata alapján bizony nem állíthatjuk, hogy a média és a zsinat utáni egyházi közbeszéd által elmarasztalt „konzervatív” csoport igénye teljesen megalapozatlan volt. Ezzel a csoporttal szemben a „rajnai országok” püspökei és teológusai jól szervezett, médiát professzionálisan használó csoportként léptek fel, magukhoz ragadva a kezdeményezést. (A zsinat történetének jó leírását adja Ralph M. Wiltgen verbita atya kis könyve: A Rajna a Tiberisbe ömlött, Szent István Társulat.). A velük egyet nem értők csak később alakítottak szervezett csoportokat, amelyek közül a legnevesebb a Coetus Internationalis Patrum, amelynek vezéralakja Lefebvre érsek volt. Az egyháztörténészek feladata annak vizsgálata, hogy az egyetemes zsinatokon általában mennyire volt egységes a résztvevők álláspontja. Úgy tűnik, a 2. Vatikáni Zsinat esetében az egység megvalósulásának az útja többször is a nehezen elért kompromisszum volt. A kompromisszumokon alapuló egység viszont a hit és erkölcs dolgaiban nem mindig pótolhatja a teljes egységet. Ezt az elmúlt ötven év története tanúsítja, amelyet napjainkig jellemeznek az Egyházon belüli olyan viták, amelyek már nem egyszerűen teológiai iskolák közti viták, hanem az Egyház életét és gyakorlatát lényeges pontokon érintő álláspontok ütközése. A több alkalommal szükséges kompromisszumok hátrányosan érintették a dokumentumok konzisztenciáját és így lehetővé vált ezek eltérő értelmezése, beszélhetünk a folytonosság és a szakadás hermeneutikájáról. Ezzel kapcsolatban figyelemreméltó XVI. Benedek pápa egyik beszéde, amelyben a zsinat befejezésének negyvenedik évfordulója alkalmából kitér a zsinat értelmezésének problémájára.

Benedek pápát követve azt mondhatjuk, hogy a 2. Vatikáni Zsinat fő témája az Egyház és a világ viszonya volt. Ennek a viszonynak az alapjai változatlanok, a hitletéteményben adottak. A megtestesült Ige megváltása egyetemes, az egész világra kiterjed és ennek a megváltásnak a közvetítője az Egyház szentségeiben, tanításában, hierarchiájában. Ezeket, az általában hittételekben megfogalmazott és részletesebben kifejtett alapelveket sem a pápa, sem a zsinat nem változtathatja meg. Fontos megjegyzés, hogy maga az ember is változatlan természetét, alaptulajdonságait tekintve. Erre nézve is végleges, visszavonhatatlan formában fogalmazódott meg az Egyház tanítása. Maga az emberi közösség, az emberi társadalom azonban olyan jegyeket hordoz, amelyek változnak. Létezik társadalmi fejlődés, amelyet az emberiségnek az emberi természetnek leginkább megfelelő társadalmi forma utáni keresése jellemez. Ez a keresés azonban nem az „ártatlanság állapotában” történik, mert az áteredő bűn következtében az ember természetében, még legjobb törekvéseiben is sebzett. Ezért a fejlődésben „a búza és a konkoly” egyaránt jelen van, ez a fejlődés nem tekinthető egy olyan ideális fejlődésnek, amelyet az Egyháznak minden mozzanatában értékelnie kellene.

A 2. Vatikáni Zsinat tehát egy olyan viszonnyal foglalkozott, amelynek alapjai a hitletétemény részét képezik, és amelyek az Egyház dogmái és nem dogmaszintű tanításai által fogalmazódtak meg. Ezzel párhuzamosan azonban a világ, a társadalom változik, tehát a viszony bizonyos értelemben a relativitás jegyeit hordja magán. Amennyiben az Egyház valamely álláspontja magában foglal valamilyen változékony történelmi adottságra való utalást, akkor ez az álláspont is változhat, fejlődhet a történelem előrehaladtával. Ez általában nem jellemző az Egyház állásfoglalásaira, hiszem ez éppen a kérdéssel kapcsolatos változatlan szempontokat és elveket emeli ki, de azért mégis előfordulhat ilyen. Példaként említhetnénk az Egyház kamattal kapcsolatos álláspontját. Hosszú időn keresztül az Egyház tiltotta a kamatot, de ez a tiltás jelenleg már nem áll fenn. A gazdaság, a pénz szerepének fejlődése ugyanis elfogadhatóvá tette a kamatot is. Tehát az Egyház tanításában lehetséges a változás, amennyiben ez a változó világ egy olyan mozzanatára vonatkozik (példánkban a pénz szerepére), amely a történelem folyamán változik. A zsinat azonban nem a fentiekhez hasonló egyszerű (jóllehet fontos) kérdésekkel foglalkozott, hanem azokkal az óriási változásokkal, amelyek az európai (mert ez a zsinat is problematikáját tekintve elsősorban európai volt)  társadalomban, az európai ember világlátásában bekövetkezett, különös tekintettel a két világháború és a diktatúrák (a kommunizmus témája ugyan kifejezetten nem merült föl a zsinaton) alatt megtapasztaltakra. A zsinat idején az európai társadalmak, államok éppen olyan demokráciák kibontakozását élték meg, amelyek  az egyenlő jogok biztosítása mellett komoly szociális biztonságra is törekedtek. A második világháború utáni években a világban, a társadalmakban az Egyháztól függetlenül is a jóra törekvés jelei látszottak. Azt is mondhatnánk, hogy a 2. Vatikáni Zsinat az Egyház és az utolsó évszázadokban nagy változásokon keresztülment világ közti kapcsolatokra irányuló, egész Egyházra kiterjedő reflexió helye volt. A modernizmus különböző irányzatai ennek a reflexiónak sikertelen és téves megvalósulásait képviselték. Ideje volt tehát, hogy a modernizmus sikertelen kísérletei után az Egyház egy egyetemes zsinat keretében foglalkozzon ezzel a kérdéssel. A modernizmus elleni fellépés folyamán sikerült ezt elhatárolni az Egyház tanításától, de a felvetett kérdések, így például az általános értelemben vett fejlődés kérdésének teológiai feldolgozása a kísérletek ellenére máig sem történt meg teljesen. A zsinat azonban a kérdést nem a tanítás oldaláról, hanem a gyakorlat oldaláról közelítette meg: a 2. Vatikáni Zsinat deklaráltan pasztorális zsinat volt. Minthogy azonban a Katolikus Egyházban a pasztorális gyakorlat nem szakítható el a tanítástól (jóllehet erre éppen napjainkban történnek kísérletek), a zsinat foglalkozott az Egyházzal és a kinyilatkoztatással kapcsolatos tanbeli kérdésekkel is (Lumen Gentium és a Dei Verbum dogmatikus konstitúciók). A nem-katolikus keresztény felekezetek, a nem-keresztény vallások és az Egyház közti viszony is felvetett ilyen kérdéseket. Kiemelt helyet foglal el ezen témák között a szabad vallásgyakorlatnak emberi méltóságon alapuló jogáról szóló deklaráció (Dignitatis Humanae deklaráció).

A hitletétemény sértetlen megőrzése szükségessé teszi, hogy az ezekkel a kérdésekkel foglalkozó zsinati szövegeket, amelyek sokszor a viták nyomán kialakult valamilyen szintű konszenzus eredményei, az Egyház kinyilatkoztatást megőrző egész tanításának fényében értelmezzük. A „folytonosság hermeneutikája” szerinti értelmezéssel szemben többször hivatkoznak a zsinat szellemére. Eszerint az értelmezésben a döntő szempont az, hogy a különböző dokumentumok készítőinek, zsinati teológiai szakértőknek mi volt a véleménye. A végső szöveg azonban nem a szerzők, szakértők munkája által lett a tanítóhivatal magas szintű megnyilatkozását tükröző dokumentum, hanem a zsinati atyák nagy többséget eredményező szavazásai és a pápa jóváhagyása által. A szövegeket a teljes hitletétemény és az ezt tükröző régebbi tanítóhivatali megnyilatkozások szerint kell értelmezni. Ezért különösen fontos az egyes kérdések ilyen szempontú feldolgozása. (Egyik tervezett bejegyzés témája a vallásszabadság kérdése lesz.)

A 2. Vatikáni Zsinat hatása az Egyház életében rendkívülinek mondható. Ilyen méretű átalakulás ilyen rövid idő alatt példátlan az Egyház történetében. Ehhez talán csak azokat a változásokat lehet hasonlítani, amelyek a reformáció első évtizedeiben voltak az Egyháztól leszakadt közösségekben. Ezekben az esetekben azonban az átalakulás az Egyház tanításától való elszakadás következménye volt. Az átalakulással kapcsolatban meg szokták különböztetni azt, ami szoros értelemben a zsinat következményének tekinthető, attól, ami már nem tekinthető ennek, de mégis a zsinat ürügyén történt. Példa erre az a liturgikus reform, amely meghaladja a zsinat által a Sacrosanctum concilium konstitúcióban foglaltakat. A nagyon gyors átalakulás elkerülhetetlenül kétségeket ébreszt az emberben.

Amint erre már többször hivatkoztunk, a 21. egyetemes zsinat akkor tölti be szerepét az Egyház életében, történetében, ha ennek az értelmezése az ezt megelőző 20 egyetemes zsinat és az Egyház által generációról generációra tovább adott és kifejtett apostoli hagyomány keretei között történik. Az ennek ellentmondó értelmezések éppen a zsinat tanításának érvényesülését teszik lehetetlenné, megakadályozva azt, hogy a zsinat beilleszkedjen a többi egyetemes zsinat sorába. Az értelmezés kiegészítést is jelenthet, a figyelem felhívását olyan dolgokra, amelyekkel ugyan a 2. Vatikáni Zsinat kifejezetten nem foglalkozott, de mégis ezek a dolgok részei annak a hitletéteménynek, amelynek megőrzése és továbbadása minden egyetemes zsinat feladata.

Ez a blog eddig még nem foglalkozott egy egész bejegyzés keretében a bevándorlással. Tulajdonképpen a szóhasználat is vitatott: kik alkotják zömében a beáramló tömegeket, menekültek vagy bevándorlók. Menekült az, aki életét mentve menekül valami elől. A bevándorlót közvetlen életveszély nem fenyegeti, de olyan rossz körülmények között él, hogy kockázatos utat vállalva igyekszik olyan helyre kerülni, ahol jobb életre számíthat. Látható tehát, hogy a tömegmozgalom, már csak a résztvevőket tekintve is, sokrétű, összetett mozgalom – azt hiszem – ez nyugodtan nevezhető népvándorlásnak.

A tömeg mozgása a folyadékok fizikájában leírt mozgásokhoz hasonlít. Vannak források a Közel-Keleten, Észak-Afrikában. A tömeg a forrásokból áramlik és ha akadállyal találkozik, akkor ha az akadály nem tud ellenállni a nyomásnak, áttöri azt, ha pedig ez ellenáll, akkor ezt megkerülve halad tovább a nyelők felé. Nyelő azonban – úgy tűnik – csak egyetlen van, Németország (esetleg még Svédország, Norvégia). Ha a nyelő kapacitása nincs arányban a források intenzitásával, a tömeg valahol összegyűlik vagy szétterül, attól függően, hogy milyen ellenállással találkozik.

Elhagyva azonban a bizonyos szempontból felületes analógiát, áttérhetünk a lényeges kérdésekre. A mostani népvándorlással, ennek kezelésével kapcsolatban szerintem három szempontról lehet beszélni. Ezek a szempontok: az erkölcsi, a politikai és a vallási-kultúrális szempontok. Ezeket a szempontokat érdemes megkülönböztetni egymástól, de tudatában kell lenni annak, hogy ezek összefüggnek, és egy szempont egyedüliként kezelése helytelen következtetésekre vezethet. A keresztény erkölcs szempontja azonban bizonyos kiemeltséget, elsőbbséget élvez, enélkül nem lehet meg például a politika sem.

A keresztény erkölcs egy ponton félreérthetetlenül világos: a közvetlen szükséget szenvedőknek segítséget kell nyújtani. A bizonytalan körülmények között napok, hetek óta úton lévők helyzete a közvetlen segítségre szorulók helyzete. Ebben a helyzetben a segítség elutasítása szemben áll a keresztény erkölccsel. A népvándorlásnak azonban van egy másik erkölcsi vonatkozása is. Ez a vonatkozás tulajdonképpen nem közvetlenül a személyes kötelezettségeket érinti, hanem az igazságtalan világrenddel van összefüggésben. Korunkban a világ javainak óriási részét egy kisebbség birtokolja. A Pareto-elv szerint a világ gazdaságának 80 százalékát a világ lakosságának 20 százaléka birtokolja. (Ha a leggazdagabb rétegekről van szó, akkor talán még rosszabb arányokkal is találkozhatunk.)  A katolikus erkölcstan és szociális tanítás hangsúlyozza a Föld javainak egyetemes rendeltetését. Ezt a rendeltetést még a magántulajdonhoz való jog sem szünteti meg (Katolikus Egyház Katekizmusa 2402, 2452). A jelenlegi világrend nyilvánvalóan ellentétben áll ezzel a tanítással, mert ez az emberek óriási tömegeit zárja ki a javak egyetemességéből. Európa (és a nyugati civilizáció) a maga gazdagságával és folyamatosan romló demográfiai helyzetével olyan feszültséget teremt, amely feszültség is egyik (vagy talán fő) mozgatója a népvándorlásnak. A rossz európai lelkiismeret nyilvánul meg a feltétlen befogadás szélsőséges álláspontjában. Ez az álláspont első pillanatban szinte általános nyugat-európai véleménynek tűnik, a népvándorlás hatásainak megtapasztalásával azonban ez változhat.

Ezzel át is léptünk a politika területére. Az Európai Uniót felkészületlenül érte a népvándorlás. Az ideológiai hozzáállás és a nemzeti érdekek súlyos konfliktusáról van szó. A közlekedési infrastruktúrát megterheli a népvándorlás, az egyes államok között pedig heves szóváltásokban is megmutatkozó érdekellentétek vannak. Az EU védelmének helyzete pedig nagyon rosszul áll. Az eddigi tapasztalatok szerint többé-kevésbé a bevándorlók akarata érvényesül az unió törvényeivel szemben, ezek betartása sokszor szinte teljesen lehetetlenné vált, a helyzet sok helyen a káosz felé megy, nem is beszélve az ellenőrízetlen beáramlás által a terrorizmus és a nemzetközi bűnözés számára keletkezett lehetőségekről. Kérdés, hogy fennállhat-e a 21. században hosszú időn keresztül egy olyan politikai alakulat, amelynek néha mintha nem is lennének határai.

Egyre többen látják, hogy a megoldás kulcsa nem Európán belül van. Itt legfeljebb csak arról lehet szó, hogy a hozzánk érkezett „vendégek” számára biztosítsuk azt, ami emberhez méltó életükhöz szükséges. Ez olyan kötelezettség, amely alól az sem mentesít, hogy „vendégeinket” lényegében nem mi hívtuk meg, jóllehet a német (esetleg svéd) ráutaló magatartást vehették meghívásnak is. A keresztény erkölcs nem engedi meg azt sem, hogy valakit a biztos halába küldjenek vissza. Itt merül fel a menekült és gazdasági bevándorló közti megkülönböztetés nehézsége. Valaki lehet egyszerre mind a kettő is.

A körvonalazódó(?) politikai megoldás szerint a menekültek helyzetét a szülőföldjükhöz közeli helyszíneken kell élhetővé, elviselhetővé tenni, a menekülés okait pedig akár katonai erővel is meg kell szüntetni. Ezzel párhuzamosan vissza kell állítani az Európai Unió külső határainak a védelmét. Ezeket a feladatokat könnyű leírni,  megoldásuk azonban mára már igen nehézzé vált.

Legyünk optimisták és tételezzük fel, hogy a fenti feladatok sikeresen megoldódnak. Azonban még így is döntő fontosságú kérdések maradnak nyitva. A szegénységben, éhség által fenyegetve, háborúk közepette élő emberek számára az európai (nyugati) világ békéjének és gazdagságának vonzóereje nem fog megszűnni. Nem látjuk, hogy a történelmi méretű feszültségek hogyan fognak felszámolódni a történelemben. Jogosan merül fel a kérdés, hogy a csökkenő létszámú, saját jólétébe merült Európa történelmi méretekben fenntartható képződmény-e?

A fenti kérdés már átvezet a bevándorlás vallási-kultúrális dimenziójának vizsgálatához. A római birodalom a gazdagság, a polgári jóllét megtestesülése volt a határain kívül élők számára. A birodalom állandóan ki volt téve a külső támadásoknak. A nyugat-római birodalom össze is omlott 476-ban, a kelet-római birodalom, Bizánc ezt az összeomlást ezer évvel túlélte. A római birodalomban azonban volt egy igen erős integráló erő, a kereszténység. Ez képes volt a népvándorlások barbár népeiből egy egységet kovácsolni, a keresztény Európa egységét. Hasonló folyamat játszódott le keleten is, beszélhetünk itt is egy olyan nemzetközösségről, amelynek alapja a bizánci rítusú kereszténység volt. Mit tudunk azonban mondani a jelenlegi Európa és a nyugati civilizáció integráló erejéről? Képes-e az a kultúra, amely egyértelműen keresztény gyökerekkel rendelkezik, de amely hivatalosan is elszakadt a kereszténységtől, sőt ezzel egyre inkább szembe kerül, valamilyen integrációra? A kérdés különösen is indokolt, amikor egy olyan erős identitással kerül szembe, mint az iszlám. Lehet-e az iszlám identitás „progresszívvá” válására tömegméretekben számítani? Aligha. A kereszténység esetében azért volt esélye ennek, mert az új ideológia alapelvei nem voltak kereszténységtől alapvetően idegenek, ezek a keresztény alapelvek egyoldalúvá torzításából származnak. Ezek az alapelvek az iszlám számára azonban jóval idegenebbek. Ezért a semmilyen vagy felületes integráció, meg a demográfiai kilátások azt eredményezhetik, hogy történelmi távlatban az iszlám többség például iszlám alapokon álló pártot alapíthat és egy ilyen párt kormányzó többséggé válhat. Azért, mert az ilyen lehetőség egy vitatható regény (Houellebecq: Behódolás) témájaként is felmerül, még nem lehet ezt eleve kizárni.

A csak Isten által ismert jövőből visszatérve napjainkhoz csak annyit mondhatunk, hogy olyan események játszódnak le most körülöttünk, amelyek Európa jövőjét alapjaiban érinthetik. A most meghozott (vagy éppen meg nem hozott) döntések évtizedekre vagy akár évszázadokra eldönthetik földrészünk jövőjét. Az Istentől elszakadt humanizmus filantrópiája vagy akár a szeretet bölcsessége nélküli szeretet is hozhat helytelen döntéseket. A szeretet bölcsessége igyekszik olyan megoldást találni, amely senkit sem zár ki, ugyanakkor figyelembe veszi azokat is, akiket Isten ránk bízott és akiknek üdvösségéért felelősek vagyunk. Az üdvösséghez pedig a keresztény hit vezet. Európa, nemzetünk keresztény kultúrájának kérdése tehát számunkra igen fontos kérdés. Ebben a kérdésben álláspontunk különbözhet a nem keresztények álláspontjától, mert ők a kereszténységben nem látnak semmilyen értéket.