Mire jó és mire nem jó a retorzív érvelés ?

A jezsuita blog egyik bejegyzése a retorzív érveléssel is foglalkozik. Ezt az érvelési módot Arisztotelész is használta, amikor az ellentmondás elvének érvényessége mellett érvelt. Aquinói Szent Tamás is foglalkozik ezzel Arisztotelész-kommentárjában 1. A Joseph Marechal, Karl Rahner, Weissmahr Béla és más jezsuita filozófusok által képviselt, kezdetben transzcendentális tomizmusnak 2 nevezett filozófiai irányzat egyik fő érvelési módszere a retorzív érvelés.

Egy állítás igazsága melletti érvelés elsődlegesen azt jelenti, hogy már elfogadott állításokból a logika szabályai szerinti következtetéssel eljutunk az igazolandó állításhoz. Van azonban az érvelésnek egy másik módja is. Ezt az érvelési módot reductio ad absurdum-nak nevezik. Itt nem ismert tételekből kiinduló levezetésről van szó (ezt talán túl hosszú lenne vagy még nem ismerjük a levezetés menetét), hanem arról, hogy az igazolandó állításról feltesszük, hogy téves, azaz, hogy az ezzel ellenkező állítás igaz. Ebből kiindulva megmutatjuk, hogy így lehetetlenséghez jutunk, tehát az igazolandó állításnak igaznak kell lennie. A retorzív érvelés is hasonló ehhez, de eljárása ettől mégis különbözik. Ebben elsősorban nem azt mutatjuk meg, hogy ellenfelünk velünk ellentétes állításának tartalma vezet logikai ellentmondáshoz, hanem azt, hogy az ilyen állítás elgondolásának, megfogalmazásának, kimondásának tette ellentmondásban van az elgondolt, megfogalmazott, kimondott állítás tartalmával, tehát, aki ezt a tartalmat állítja, következetlenül jár el. Ha az antialkoholisták egyesületének díszvacsoráján az elnök kezében egy pohár pezsgővel mondja el beszédét, akkor következetlenségről van szó. Ez a következetlenség azonban nem jelenti a beszéd tartalmának feltétlen helytelenségét, legfeljebb azt, hogy itt azért mégsem következetes antialkoholizmusról van szó. A beszéd tartalma és ennek a pezsgős vacsora keretében való elmondása ugyanis nincsenek annyira szoros kapcsolatban, hogy ez utóbbi ténye cáfolná a beszéd tartalmát. Ha valaki azonban bemondja a mikrofonba, hogy ő néma, akkor már állításának a tartalmát cáfolja az a tény, hogy ő ezt az állítást megfogalmazó mondatot kimondta. Folytatás

Jegyzetek:

  1. John F. X. Knasas: Transcendental Thomist Methodolgy and Maritain’s “Critical Realism”.
  2. Az utóbbi időben ez az irányzat már nem nevezi magát tomistának és ezt helyesen teszi. A transzcendentális filozófia ismeretelméletéről már több régi bejegyzésben volt szó.

A Szentírás sugalmazottsága és tévedhetetlensége (2)

A Szentírás tévedhetetlensége sugalmazottságának a következménye. A sugalmazás következtében a Szentírás könyveinek fő szerzője Isten, de amit Isten mond, amit a szent szerző mint Isten eszköze ír, abban nem lehet tévedés. Az  utóbbi századok természet- és történettudományának eredményeire hivatkozva azonban többen kétségbe vonták a Szentírás tévedhetetlenségét és ennek következtében sugalmazottságát. Amint ezt az előző bejegyzésben említtettük, többen úgy próbálták ezt a problémát megoldani, hogy a Szentírásnak csak azon részeit tekintették sugalmazottnak, amelyek a hit és erkölcs témáira vonatkoznak. Az Egyház azonban határozottan elutasította ez a véleményt, kijelentve (például az 1. Vatikáni Zsinaton), hogy a Szentírás könyvei a maguk teljes terjedelmében sugalmazottak.

Az 1. Vatikáni Zsinat után a tanítóhivatal három enciklikában és a 2. Vatikáni Zsinat dogmatikus konstitúciójában foglalkozik a Szentírással. Az enciklikák: XIII. Leó pápa Providentissimus Deus enciklikája (1893), XV. Benedek pápa Spiritus Paraclitus enciklikája (1920) és XII. Piusz pápa Divino Afflante Spiritu enciklikája (1943). Mindhárom enciklika határozottan kiáll a Szentírás tévedhetetlensége mellett. A 2. Vatikáni Zsinat  Dei Verbum dogmatikus konstitúciója (1965) 11. pontjának kijelentését, „amit a sugalmazott szerzők vagyis a szent írók állítanak, a Szentlélek állításának kell tartani, ezért hinnünk kell, hogy amit Isten a mi üdvösségünkre le akart íratni a szent iratokban, azt a Szentírás könyvei biztosan, hűségesen és tévedés nélkül tanítják”, többen megpróbálták olyan értelemben magyarázni, mintha itt az Egyház föladná előbbi, az említett enciklikákban kifejtett tanítását és a tévedhetetlenséget csak arra korlátozná, ami üdvösségünkre vonatkozik, azaz csak a hit és erkölcs kérdéseiben tévedhetetlen a Szentírás. Amint ezt többen kimutatják (Mark Joseph Zia, Lawrence Feingold 1), ez az értelmezés nem állja meg a helyét. Folytatás

Jegyzetek:

  1. Lawrence Feingold: Faith Comes from What is Heard: An Introduction to Fundamental Theology, Emmaus Academy.

A Szentírás sugalmazottsága és tévedhetetlensége (1)

A kereszténységben bizonyos irodalmi műveknek, könyveknek kiemelt helyük van. A keresztény irodalom óriási, egyházatyák, szentek, nagy teológusok, pápák, püspökök, papok sok könyvet írtak, köztük igen sok kiváló alkotás van. Mégis van 73 (vagy 72, ha Jeremiás Siralmait Jeremiás könyve részének tekintjük) olyan könyv, amelynek helyzete egészen különleges: a katolikus hit szerint ezeknek a szerzője maga az Isten, a szentháromsági tulajdonítás alapján maga a Szentlélek. Ezek a Szentírás könyvei. Míg a legkiválóbb emberi alkotások is tartalmazhatnak tévedéseket, hibákat, a Szentírás könyvei esetében ez az isteni szerzőség miatt ki van zárva. A Szentírás kiváltságos helyzetét mutatja az is, hogy míg a Katolikus Egyház dogmái Isten kegyelmi ajándéka (karizma) miatt tévedhetetlenek, ezeket mégsem tekintjük Isten által megfogalmazott szövegeknek.

Ebben és az egyik következő bejegyzésben a Szentírásnak erről a kiváltságos helyzetéről lesz szó. A bejegyzésekben támaszkodunk Lawrence Feingold nem régen megjelent, kitűnő alapvető hittan (theologia fundamentalis) tankönyvére, amelyet azonban nemcsak a teológia tanulói forgathatnak haszonnal 1. Folytatás

Jegyzetek:

  1. Lawrence Feningold: Faith Comes from What is Heard: An Introduction to Fundamental Theology, Emmaus Academy. A könyv azért is figyelemreméltó, mert ez a terület, amely a hit, a teológia forrásaival foglalkozik, az elmúlt időben különösen is ki volt téve a katolikus hittel nem teljesen összeegyeztethető értelmezéseknek. A könyv szerzőjéről meg kell jegyezni, hogy egy másik könyvében síkra szállt a nouvelle theologie legnagyobb képviselőjével, Henri de Loubac-kel szemben az Isten színelátása utáni vágy lényegi természetfölöttiségének tomista álláspontja mellett. Ezzel a témával régebbi bejegyzések foglalkoztak (itt, itt és itt).

A felszabadítás teológiáról

Korunk teológiai irányzatairól rövid áttekintést ad Thomas Joseph White OP írása. Azt hiszem, elolvasva az írást, ki lehet jelenteni, hogy a tomista szerző elfogulatlan áttekintést ad. Napjaink teológiájának egy másik, jóval részletesebb összefoglalása megtalálható Tracey Rowland könyvében, amely tulajdonképpen a teológiai tanulmányait éppen megkezdőknek akar segítséget, eligazítást nyújtani. Tracey Rowland ugyancsak három nagy teológiai irányzatot említ: (1) a tomizmust, (2) a Henri de Lubac, Joseph Ratzinger és Hans Urs von Balthasar által alapított Communió folyóirat köré csoportosuló teológusokat és (3) a Concilium folyóirat köré csoportosuló teológusokat. A Concilium csoport sok szempontból hasonlít a Thomas Joseph White által említett rahner-i irányzathoz, de ez ennél tágabb, ide sorolja például Edward Schillebeeckx domonkos teológust is. Tracey Rowland Rahner-t és az úgynevezett transzcendentális tomizmust eredetileg a tomizmus kategóriájába helyezi 1, de Rahner teológiai „projektjére” a Concilium csoporttal kapcsolatban tér ki. Tracey Rowland egyébként értékes, sok anyagot magába foglaló könyvére sajnos már nem jellemző az elfogulatlanság. A magát szemmelláthatóan a Communio csoporthoz tartozónak valló szerző (többnyire mélyebb indokolás nélkül, elterjedt sémákat ismételve) elfogult az általa „első vonalbeli tomizmusnak” (first stream thomism) nevezett irányzattal szemben, de ezzel most itt részletesebben nem foglalkozunk.

Tracey Rowland könyvében külön fejezetet szentel a felszabadítás teológiának, amely Ferenc pápa pontifikátusa alatt bizonyos jelentőségre tett szert. A felszabadítás teológia (pontosabban teológiák) gyökerükben a Concilium csoporthoz kötődnek. Tracey Rowland találóan jegyzi meg, hogy ezeket eredetükben a „made in Germany” felírat jellemezheti (a másik jelentős hely, amely szóba jöhet, a louvain-i egyetem). Így a harmadik világot az első világgal szembeállító felszabadítás teológia gyökerei nagyon is az első világban, Európában, az ortodoxia szempontjából nem problémamentes Concilium csoportban vannak. Tracey Rowland nyomán felsoroljuk a mozgalom legfőbb képviselőit, megjelölve európai tanulmányaik helyét: Leonardo Boff (München), Clodovis Boff (Louvain), Louis Segundo (Louvain, Sorbonne), Gustavo Gutierrez (Louvain, Lyon), Jon Sobrino (Frankfurt, egyébként Barcelonában született),  Lucio Gera (olasz születésű, Bonn), Juan Carlos Scannone (München). Folytatás

Jegyzetek:

  1. Azt hiszem ennek az irányzatnak a legtalálóbb nevét Jáki Szaniszló találta meg, aki ezt akvikantianizmusnak nevezte.

Valóban föltámadt

Immanuel Kant kopernikuszinak nevezett filozófiai fordulata az empirikusan tapasztalható valóság világát elszakította attól, amit talán belső tapasztalatnak, a léleknek, a lélek tapasztalatának, a vallás területének nevezhetünk. Szerinte a két világ között semmilyen értelemben nem lehet folytonosságról beszélni. Ez a szakadás nyomja rá bélyegét a protestáns és katolikus német teológia egyes irányzataira. Az evangéliumok a tapasztalható, empirikus világ eseményeiről szólnak. Jézus Krisztus, a megtestesült Ige ennek a világnak útjait járta és földi életét a kereszthalál „empirikus” eseményével zárta le. Feltámadása közvetlen pillanatának nem volt szemtanúja, de az ezután következő események márt tapasztalható események: a sírokat őrző katonák beszámolói, az üres sírt felkereső asszonyok és apostolok tapasztalatai, a föltámadt Jézus megjelenéseinek tapasztalatai. Érthető, hogy a végső soron a kant-i szakadástól befolyásolt teológia zavarba kerülhet a keresztény hitben állított folytonosság miatt: Jézus Krisztus szenvedett és meghalt, alászállt a poklokra és feltámadt a harmadik napon. Thomas Joseph White OP megmutatja 1, hogy két szélsőségesnek tekinthető álláspont alakult ki Jézus Krisztus feltámadásával kapcsolatban. Az egyik álláspont Rudolf Bultman álláspontja, amely szerint a „villanykörte korában” már nem lehet szószerint hinni az evangéliumok csodás eseményeinek, így a feltámadásnak sem. Ezeket az elbeszéléseket meg kell tisztítani a mitológiától, ezek mögött az Istenbe vetett hitet kell látni, amely még a halállal szemben is ott van. A Bultmann álláspontjára adott, Kant álláspontjától azonban teljesen megszabadulni nem tudó protestáns és katolikus reakció ugyan hangsúlyozza a húsvéti esemény valóságát, de ezt valami olyan újnak tekinti, ami az előzményekhez csak lazán kapcsolódik 2. Így veszít jelentőségéből az üres sír, a keresztrefeszített és a föltámadt test fizikai azonossága. Az ilyen megközelítések problémája tulajdonképpen antropológiai eredetű is. Minthogy nincs előttük határozottan a  test és lélek skolasztika által megfogalmazott szoros egysége, amely a szellemi, halhatatlan lélek és az ez által megformált test egysége, nem találják azt a mozzanatot, amely a halálban és a föltámadásban, a halál és a föltámadás között eltelt időben a folytonosságra utalna. Ezért szerintük valamilyen teljes megsemmisülésről van szó, amelyet viszont közvetlenül követ a teljes, előzményekhez csak lazán kapcsolodó újrateremtés. Ez és az ezekhez hasonló álláspontok számára természetesen probléma a halál és a testi föltámadás közti idő is (ami Jézus Krisztus esetében három nap), és így Jézus Krisztus alászállása a poklokra, a mi esetünkben pedig az utolsó ítélettől különböző külön ítélet. Folytatás

Jegyzetek:

  1. Thomas Joseph White OP: The Incarnate Lord, The Catholic University of America, 2015, 438. oldaltól.
  2. Thomas Joseph White által ezzel kapcsolatban említett teológusok: Wolfhart Pannenberg, Jürgen Moltmann, Karl Rahner, Hans Urs von Balthasar (442. o).