Arisztotelész és Aquinói Szent Tamás valószínűleg úgy gondolták, hogy a dolgok lényegét meghatározó lényegadó formák készlete adott. Ezeket a formákat öröktől fogva (Arisztotelész) vagy pedig a teremtésben adott (Aquinói Szent Tamás) formáknak gondolhatták. Ezek adják meg a dolgok osztályozásának keretét is. Az osztályozás a késő ókortól kezdődően Porfiriusz fája néven vált ismertté. Ebben a fában a dolgok lényegadó formájuknak megfelelően vannak nemekbe (genus) és fajokba (species) sorolva. A nemek hierarchiája aszerint lett kialakítva, hogy mi a közös a különböző formákban, illetve miben különböznek ezek egymástól. A fajok esetében már nincs különbség a lényegadó formákban, a fajhoz tartozó egyedek ugyanazon formával rendelkeznek. A fát a növénytan és állattan szakértői úgy egészítették ki, hogy a növény, állat nemeken belül újabb nemeket határoztak meg és ezekbe sorolták be a növény- és állatfajokat. A fa tehát a növény- és állatrendszertan által „kiterebélyesedett”. (Sok rajzon ezek a fák fordítva vannak ábrázolva, a gyökér van felül.)

Az újkori tudomány azonban jelentős problémákat vetett fel ezzel a szemlélettel kapcsolatban. A fejlődéselméletek szerint nem lehet a formák sztatikus készletéről beszélni. A formák nem öröktől fogva, de még csak nem is teremtés által egyszer és mindenkorra adottak. A formák a fejlődés folyamán keletkeznek és eltűnnek. Maguk a formák filozófiai értelemben vett fogalma is eltűnt a tudományos köztudatból. Mint arról bejegyzéseinkben már többször volt szó, az anyag-forma fogalompár nem természettudományos kutatások eredményeként született. Az azonban kétségtelen, hogy ezt a fogalompárt egy évezreden keresztül olyan tudományos környezetben használták, amely környezet napjainkra gyökeresen megváltozott.

Az anyag-forma kettősség felfedezése tehát nem a természettudományok eredménye. A természettudományok egyértelműségre törekvésével szemben a metafizika analógián alapuló megismerése fedezte fel a két, egymással szemben álló, de egymást kiegészítő, egymástól az ellentmondás mentesség miatt különböző elvet, amelyeket anyagnak és formának nevezünk. Önmagában álló dologként nincs sem elsődleges anyag, sem lényegadó forma. Ezek önállóságukban csak értelmünk fogalmaiként léteznek. Ugyanakkor azonban ezek az elvek valós összetevői minden szubsztanciának. A lényegadó formák tehát nem valamilyen dolgoktól független készletből merülnek fel és formálják meg az elsődleges anyagot. A forma megjelenésével kapcsolatban a skolasztika (az emberi lélek kivételével) az „educitur ex materia” kifejezést használja. Az „educo” ige jelentése: kivezet, kihúz, kihoz. A forma képesség szerint, potenciálisan tehát ott van az anyagban, és ezt a formát vezeti át a ténylegességbe a ható, létesítő ok. Fontos megjegyzés, hogy a forma létezése az anyagban nem valamilyen csíraszerű létezés, hanem teljesen és tisztán potenciális létezés. Arról ugyancsak szó volt az előző bejegyzésekben, hogy az új szubsztancia nem az anyagban már jelenlévő formáktól függetlenül jön létre. Ha ez így lenne, akkor például most, hirtelen egy elefánt „materializálódhatna” a szemünk előtt, minden előzménytől függetlenül. A már jelenlévő formák szükséges föltételei az új szubsztancia létrejöttének. Az anyagnak az új forma befogadására való felkészültségét a skolasztikusok a „dispositio” szóval jelölték. Az új forma létrejöttét tehát egy alulról felfelé törekvő, „bottom up” előkészület előzi meg, amely a maga befejezését, tökéletességét azáltal nyeri el, hogy az új forma potenciális, képesség szerinti létezéséből aktuális, tényleges forma lesz.

A fentiek alapján tulajdonképpen a fajok egymásba átalakulása is megérthetővé válhat. Nem akarok most foglalkozni azzal a természettudományos kérdéssel, hogy van-e ilyen egyáltalán, de az élő szervezetek esetében elvileg előfordulhatna az, hogy egy egyed olyan dispositio-kat (például az örökítőanyag mutációi által) hordoz magában, amelyek az ő életét ugyan nem teszik lehetetlenné az adott fajon belül, de ez felhalmozódva új egyedek létrejöttekor már új faj megjelenését eredményezi. Még egyszer hangsúlyozni szeretném, hogy nem biológiai kérdésről van szó, és nem minden tomista filozófus ért egyet a fenti megközelítéssel. Ez is egy lezáratlan kérdés.

A skolasztikus filozófiának fontos elve az elégséges okság elve, amely szerint egy hatás létrejöttének a megértéséhez nem elégséges akármilyen ok, hanem csak egy olyan ok, amely képes az adott hatást előidézésére. A fejlődés folyamán olyan gyökeresen új tulajdonságok jelennek meg, amelyeket a fejlődés előzményeiben nem találunk meg. Különösen élesen merül fel ez a kérdés az élet eredetével és az ember eredetével kapcsolatban. Az ember eredetével kapcsolatban a helyzet egyértelmű: a testet megformáló emberi lélek nem anyagi eredetű, ez Isten közvetlen teremtő tevékenységének az eredménye.

Az élet eredetével kapcsolatban többféle választ adnak a kérdésre. Az egyik ilyen válasz a Karl Rahner-t (1904-1984) követő, transzcendentális tomizmus válasza Ez a válasz az aktív öntranszcendencia homályos fogalmát használja. Egy másik válaszra a hivatkozott bejegyzésemben utaltam, amely válasz szerint az élet keletkezése nem kíván különösebb, anyagi okokon kívül álló okot. Az alábbiakban egy másik megközelítést ismertetek röviden, amely szerint az élet keletkezésekor rendelkezésre álló anyagi okok nem elegendőek az élőlény alapvetően más, élővilág alatti anyagi szubsztanciáktól eltérő tulajdonságainak a magyarázatára, ezért az élet létrejöttéhez közvetlen isteni, teremtő okság szükséges. Ez az okság azonban nem lehet olyan okság, amely valamely, teremtményben lévő természetes képességet visz át ténylegességbe. A tomista alapelv szerint minden természetes passzív képességhez mindig van egy neki megfelelő aktív természetes képesség, azaz egy olyan képesség, amely aktiválódva ható, létesítő oka valamilyen forma passzív képesség általi befogadásának. Így az élet, mint forma befogadásának a képessége nem lehet természetes képesség, ez csak engedelmesség szerinti képesség, potentia oboedentialis. A potentia oboedientialis fogalma fontos szerepet játszik a kegyelemtanban és egy huszadik század folyamán kibontakozott kegyelemtani vitában. A potentia oboedientialis a teremtmény azon képességére utal, hogy ez alanya lehet az isteni mindenhatóság közvetlen tevékenységének, amelyet egyedül csak a logikai ellentmondás korlátoz. Szerintem ilyen képesség válik ténylegességgé az ember fogantatásakor, amikor Isten az anyagot a halhatatlan emberi lélek által formálja meg. Valami ilyesmi képességről lehet szó az élet keletkezésével kapcsolatban is és talán máskor is, az élet fejlődése folyamán. Ennek fontos következménye van a természettudományok számára, ugyanis az engedelmesség szerinti képesség és ennek aktiválása a természettudományok számára elérhetetlen, mert ezek csak a természetes képességekkel foglalkoznak. Ilyen esetekben a természettudományok helyesen a folytonosságot keresik és így jutnak el a folyamatok mélyebb megismeréséhez. Így lehetséges például az ember fogantatásával kapcsolatban újabb és újabb ismereteket szerezni, ugyanakkor ezek az ismeretek nem képesek teljesen megmagyarázni az embernek, mint szellemi létezőnek az eredetét. Érdekes, hogy az élet laboratóriumi előállítása sem lenne tulajdonképpen érv ez ellen a megközelítés ellen. A laboratóriumi munka ugyanis előállítaná azokat a feltételeket, dispositio-kat, amelyek eredményeként ugyan nem jön létre az élet befogadásához szükséges természetes képesség, de az isteni működés ezt követően létrehozza az élet formájának befogadását. Ez ellen a vélekedés ellen nem lehet érvként felhozni azt, hogy így a teremtmények kényszerítenék ki az isteni működést. Isten ugyanis a másodlagos okok körén, a változáson, az időn kívül van, és így szó sem lehet a teremtményi okok valamilyen elsőbbségéről vele szemben. A helyzet tehát itt is ugyanaz, mint az ember fogantatásakor. Így tehát nem a „hézagok istenéről” (God of the gaps) van szó, mert Isten nem a természettudományos okok rendszerében lévő okként jelenik meg, hanem transzcendens, teremtői okként. Nem arról van szó, hogy egy adott ponton a természettudományos jelenség (például bonyolultság) magyarázataként Istenre hivatkozunk.

Ez a megközelítés segíthet a szentírási teremtéstörténetet értelmezésében is. A teremtés műve tehát nemcsak azért nem szorítkozik a világ kezdetének pillanatára, mert Isten első okként mindig jelen van a másodlagos okok fölött, hanem azért se, mert a teremtett világ fejlődésének bizonyos pontjain Isten közvetlen teremtői tettekkel avatkozhat be ebbe a fejlődésbe. Ez kétségtelenül így van minden egyes ember fogantatásakor, de hasonló lehet a helyzet az élet megjelenésekor és esetleg a fejlődés más fordulópontjain is. Tehát Isten teremtő tetteivel kapcsolatban sem kell szükségszerűen kizárni szakaszokat, de ezek nem feltétlenül a hatnapos teremtéstörténetben említett szakaszok, hanem a világmindenség fejlődésének a szakaszai. Ezek a vélemények, kérdések azonban vitatott kérdések, quaestiones disputatae.

A természettudományoknak az a feladata, hogy az anyagi világunkban tapasztalható jelenségeket, eseményeket, összefoglalva változásokat megértse. A megértésre való törekvés keresi a változások alapját, magyarázatát. A filozófia a változások lehetőségének végső feltételét a képesség és ténylegesség általi összetettségben találja meg. Azt azonban, hogy az egyes dolgokban lényegüknél fogva milyen képességek vannak, a dolgok lényegadó formája határozza meg. Fölülről, a filozófia oldaláról nézve tehát a természettudományok a dolgok lényegét (amelynek formai összetevője a lényegadó forma, anyagi összetevője pedig az elsődleges anyag) igyekeznek megismerni. A probléma az, hogy nekünk embereknek nincs közvetlenül a lényeget látó, a lényeget megismerő képességünk. Nekünk a lényeghez az érzékelhető jelenségek megismerése által kell eljutnunk, ezáltal tudjuk megragadni a lényeget, először homályosan, majd a megismerés, a tudomány haladása következtében egyre pontosabban, részletesebben, átfogóbban. A tisztán szellemi megismerésben (például az angyalok megismerésében) nincs szükség fokozatosan előrehaladó tudományra, kísérletekre elméletekre, mert ők „intuitívan” látják a dolgok mivoltát.

A természettudományok tehát az elsősorban a filozófia által fölismert lényegadó forma megismerésére törekednek, de ők ezt általában nem tudják, a tudományos tevékenység folyamán ettől eltekinthetnek. A jelenségek összefüggései, szabályszerűségei anélkül is kutathatóak, hogy tudnák, hogy ezek mögött végső soron a lényegadó forma áll. Ez tette lehetővé a filozófia és természettudományok újkorban bekövetkezett szétválását. Ez azonban nyilvánvalóan nem jelenti azt, hogy a természettudományok és a filozófia két teljesen idegen, összefüggéstelen világgal foglalkoznak. A két tudomány közti viszony leírására alkalmazhatnánk a mostanában sokszor használt „meta” szócskát is.  A természettudományok foglalkoznak a természetben lévő változatosságban lévő egységgel, szabályszerűséggel, anélkül hogy feltennék a kérdést, hogy ez az egység, szabályszerűség egyáltalán miért van. Ezekkel a kérdésekkel a filozófia természettudományokhoz képest „meta” rendszere foglalkozik. A mai filozófia megközelítése sokszor ilyen alulról felfelé (bottom up) történő megközelítés.

A világunkban tapasztalható dolgok részekből állnak, ezek a részek ismét részekből állnak és így tovább. Ez a részekből álló összetettség azonban alapvetően különbözik a filozófia, metafizika által fölfedezett összetettségtől (szubsztancia-járulékok, képesség-ténylegesség, lényeg-létaktus, anyag-forma). A filozófiai összetettséghez az egység és a sokaság, az állandóság és a változás problémáinak az elemzése folyamán jutottunk el. Ezekben az összetettségekben az összetevők ugyan valóságosan különböznek egymástól, de semmilyen fizikai, kémiai, természettudományos elemzés nem tudja őket megkülönböztetni. Még sem lehet azt mondani, hogy a két összetettség független egymástól.

A természettudományos összetettséget legkiterjedtebben az élőlények „szerkezetén” lehet bemutatni. Az élő szervezetek szervekből, szerveket alkotó szövetekből, sejtekből, a sejteket alkotó molekulákból, a molekulákat alkotó atomokból, az ezeket alkotó elemi részekből állnak. Ennek a hierarchiának a tetején a szervezet áll, az alján pedig az elemi részek. Ezt a hierarchiát fogja közre a filozófia lényegadó formája és elsődleges anyaga. Minden önálló anyagi létezőben a formák hierarchiájának tetején a lényegadó forma van, a hierarchia legalján pedig formátlan anyag. A természettudományok számára azonban ennek a hierarchiának csúcsa és legmélyebb rétege közvetlenül nem elérhető, ezeket csak a filozófiai elemzés fedezi fel. A lényegadó forma és az elsődleges anyag azonban nemcsak egyszerűen közrefogja a természettudomány által megtapasztalható formákat, hanem ez egyben a teljes hierarchiát átjárja. Így például az élő szervezetet alkotó elemi részek sem vonhatják ki magukat a lényegadó forma általi megformáltságból olyan módon, mintha ezeknek csak az őket közvetlenül magába foglaló atomi szinthez lenne közük. A tomista filozófia szerint a szubsztanciákban csak egyetlen lényegadó forma van, amely közvetlenül megformálja a formátlan elsődleges anyagot. Ez az elv azonban nem jelent olyan homogenitást, ami tagadná a természettudományos összetettség tapasztalatát. Így például az élő szervezetbe beépülő dolgok (többek között a testünk háromnegyed részét alkotó víz molekulák) formái megszűnnek az elsődleges anyagot közvetlenül megformáló formák lenni, de ezzel együtt nem veszítik el a korábbi lényegadó formájuk alapján meglévő tulajdonságaikat, amennyiben ezek összeegyeztethetőek az élő szervezet egységével.

Amint láttuk az anyag-forma viszonyban a lényegadó forma képviseli azt a teljes meghatározottságot, ami által a teljesen meghatározatlan elsődleges anyag annak az anyaga lesz, ami a dolog. Azt is említettük, hogy ennek a viszonynak, meghatározottságnak a teljes tartalmát emberi értelmünk nem képes közvetlenül megismerni. Mégis ez a forma tükröződik az általunk megismert természeti törvényekben, emiatt lehet ezeket a törvényeket valamilyen értelemben általános törvényeknek tekinteni. Természeti törvények a valóságban, külön létezésként nincsenek. A természeti törvények létezési helye az emberi értelem, mégis a természet ezek szerint működik. Az általunk közvetlenül nem megismerhető lényegadó formából a természeti törvények megismerése által értelmünk valamilyen megformáltsága keletkezik. Ha helyesen ismertük fel a természeti törvényt, akkor értelmünk ezen formája részesedésként viszonyul a dolgot, dolgokat megformáló lényegadó formákhoz.

A fentiek megértésében segít ha az emberi megismerést tágabb környezetben nézzük. Isten számára a dolgok formája olyan, mint a tervező számára a megvalósult terv meghatározottsága, formája. Isten nem a megvalósulás alapján ismeri a dolgok formáját, hanem az Ő teremtő eszméiben. Ezért neki teljes ismerete van a dolgokról és egyedül csak neki van teljes ismerete. Az angyali ismeret is tisztán szellemi eredetű ismeret, jóllehet az ő esetükben nem beszélhetünk tervezőről és ezért a teljes megértésről sem. Az emberi megismerés azonban az érzékeléssel kezdődik, ebből kiindulva emelkedik fel a dolgok lényegének valamilyen szintű megismeréséig. A megismerendő forma ismeretkénti befogadása a megismerő képességeihez alkalmazkodva történik. „Quidquid recipitur per modum recipientis recipitur” – mondják a skolasztikusok, azaz a befogadás mindig a befogadó (létezésének) módja szerint történik.

A fentieket jól szemlélteti az is, hogy a tudományos megismerés útja az elméletek felállítása, majd ezen elméletek tökéletesítése, új elméletekkel való helyettesítése. Az elméletek a tapasztalatok összefoglalására, egységes magyarázatára törekednek. Minthogy azonban az egység közvetlen forrása, a lényegadó forma tartalma számunkra közvetlenül nem elérhető, a helyes elmélet is csak valamilyen részesedés révén forma, a teljesség nélkül. Ezért elméleteink nélkülözik a teljes véglegességet, az emberi megismerés a folyamatos haladás által történik.

Azt mondhatjuk tehát, hogy a hülémorfizmus, az anyagból és formából való összetettség a filozófia felfedezése. Ez a felfedezés is az érzékszervek tapasztalatából elinduló megismerés eredménye, amely azonban nem vezethet ezen formák „közvetlen látására”. A filozófia teljesítménye elsősorban arra vonatkozik, hogy ez az összetétel létezik, de a formák tartalmának felfedezése már főleg természettudományos módszereket igényel. A természettudományok végső soron ezeket a formákat kutatják, de nem feltétele az eredményes természettudományos kutatásnak az, hogy ezt tudomásul is vegyék. Ennek ellenére a természettudós számára is hasznos és termékeny lehet egy olyan szemlélet, amely figyelembe veszi a formák hierarchiájának természettudományok által közvetlenül nem elérhető filozófiai csúcsát és alsó határát. A kutatás ugyanis ezek felé halad, anélkül hogy a természettudományok ezeket elérnék. A biológiában a genetikai információ és program (DNS, RNS) felfedezése értelmezhető az élő szervezet lényegadó formájára való utalásként. Ezeken a (teljesen fel nem derített) mechanizmusokon keresztül valósul meg az élőlény formájából adódó egység és fejlődés dinamikája. Az elemi részek fizika általi kutatása viszont éppen a másik irányba halad. A minden anyagi dologba való beépülés lehetősége, az ennek megfelelő sajátosságok az elsődleges anyag felé mutatnak.

Amint arra az előző bejegyzésben utaltunk, a világban megtalálható anyag-forma kettősség felfedezése nem a természettudományok eredménye. Hogy a hülémorfizmus és  a természettudományok viszonyát megérthessük, foglalkoznunk kell azzal, hogy a filozófia és a természettudományok miben is különböznek egymástól. Az arisztotelészi-tomista filozófia azáltal világítja meg a tudományok egymáshoz való viszonyát, hogy megmutatja, hogy az elvonatkoztatás, az absztrakció mely szintjei felelnek meg az egyes tudományoknak. Ezzel a kérdéssel már foglalkozott egy régebbi bejegyzés is, de most ismét visszatérünk ehhez a témához.

Szellemi megismerésünk kiindulása a térben és időben lévő, egyedi érzékelés. Értelmünk azonban ebből a térhez és időhöz kötött, konkrét érzékelés adataiból kivonja (absztrahálja) a szellemi értelem tárgyát, az érthetőt (intelligibile). Az érthető az anyagban van, az anyagban létezik, ennek nincs anyagon kívüli, „platóni” létezése. Anyagon kívüli létezést ez csak mint értelmünk ismerete nyer. Az elvonásnak három fokozatát különböztethetjük meg. Ezeket a fokozatokat azáltal jellemezhetjük, hogy megmondjuk, mi az anyag szerepe az egyes fokozatokban. Az első fokozat csak az érzékelés helyhez és időhöz, konkrét valamihez kötöttségétől vonatkoztat el. Így jutunk el az általános fogalmakhoz, mint amilyen például az ember, a víz vagy az elektron fogalma. Ezeknek a fogalmaknak a megértéséhez szükséges annak figyelembevétele, hogy ezek anyagi létezőkre vonatkoznak. Az elvonás első fokában tehát eltekintünk a konkrétságtól, de nem tekinthetünk el attól, hogy az így kapott általános fogalmak anyagi létezők fogalmai. Azt mondhatjuk, hogy az elvonás ezen fokozata által jutunk el a természetfilozófia és a természettudományok tárgyaihoz.

A második fokozat a matematikához vezet. Az anyagi létezők legalapvetőbb tulajdonságai a mennyiségi tulajdonságok. Minden egyéb tulajdonság a mennyiségre épül, ezek a tulajdonságok nem érthetőek meg a mennyiség nélkül. Maga a mennyiség azonban olyan értelemben lehet egy tudomány tárgya, hogy ez elveszíti anyagi vonatkozásait, a matematika tárgyaként ez mindenféle anyagi vonatkozás nélkül érthető tárggyá válik. Ugyanakkor azonban a mennyiségnek nincsen anyagtól (és értelmünktől) független léte, jóllehet több matematikus, fizikus gondolja azt, hogy a mennyiségek platóni világa az anyagtól és tőlünk függetlenül létezik.

Az elvonás első fokozatában eltekintettünk az egyediségtől, de nem tekinthettünk el az anyagi létezéstől. A matematikában az érthetőség szempontjából eltekintettünk az anyagi létezéstől, de ez nem jelentette egyúttal azt is, hogy a matematikai tárgyai nem anyagi eredetűek lennének. Az elvonás harmadik fokában azonban a metafizika olyan „tárgyaihoz” jutunk, amelyek már sem létezésükben, sem megértésükben nem kötődnek az anyaghoz. A metafizika magával a létezéssel foglalkozik, témája meghatározásában nem jelennek meg anyagi vonatkozások. Jóllehet a létezéssel anyagi világunkon keresztül találkozunk, itt fedezzük fel az egység és sokaság, az állandóság és változás problémáját, de a létezők probléma megoldása által felfedezett szerkezete semmilyen anyagi vonatkozást nem tartalmaz, ez a szerkezet nemcsak anyagi létező szerkezeteként jöhet szóba. Az egység és sokaság, az állandóság és változás a véges, korlátozott létezéshez kötődik, anélkül, hogy ezt leszűkítenénk az anyagi létezésre. A szubsztancia-járulékok, a képesség-ténylegesség, a lényeg-létaktus fogalompárok érthetőek anyagi vonatkozások nélkül, és jóllehet a körülöttünk lévő anyagi világ tapasztalatainak az elemzése által jutottunk el ezekhez, maguk a fogalmak már a létezés szálán sem kötődnek az anyagvilághoz. Ez az „anyagtól mentesség” azonban önmagában még nem jelenti azt is, hogy anyagtól mentesen léteznek ténylegesen korlátozott, véges létezők. Az anyagtól mentes korlátlan és végtelen létezéshez csak az istenérvek oksági elemzése vezet el, a tisztán szellemi, korlátos létezésről pedig elsősorban a kinyilatkoztatásból tudunk (angyalok).

Az anyag-forma kettősséget általában a metafizika keretében tárgyalják, jóllehet ezeknek a fogalmaknak megértése nyilván lehetetlen anyagi vonatkozások nélkül. Ennek oka az, hogy ez a fogalompár olyan egység és sokaság, állandóság és változás megértésére irányul, amely csak anyagi világunkban található meg. Itt az egység az egy fajhoz tartozó egyedekben a fajhoz tartozás által megnyilvánuló egység, a sokaság pedig az által adódik, hogy fajokat nem egyetlen egyed, hanem egyedek sokasága képviseli. Az anyag-forma fogalompár teszi megragadhatóvá azt is, hogy mi az, ami új szubsztanciák (például ember, valamilyen állat, valamilyen molekula) létrejötte és pusztulása folyamán állandó marad. Az állandóságnak ez az elve az (elsődleges) anyag. A skolasztikus filozófiát általában nem jellemzi az egyes szakterületek merev elhatárolása, az anyag-forma fogalompár a természetfilozófia alapvető kiindulópontja is. Megemlítjük még, hogy míg az anyagi valóságban csak megformázott anyaggal találkozunk, a formátlan (elsődleges) anyag önállóan nem létezik, hanem csak a formával egységben, addig a forma, mint meghatározottság nem szükségszerűen tételezi föl a befogadó anyagot. Így beszélhetünk a szellemi létezők formájáról is, ami nem befogadott, hanem önállóan létező forma (forma subsistens).

A régiek az elvonás első fokozatára alapozódó tudományokat nevezték fizikának. A régiek fizikája és a természetfilozófia nem alkottak külön tudományokat. A természettudományok természetfilozófiából való kiválása az újkorban kezdődött és mára ezek minden filozófiai kötödést nélkülöző, autonóm tudományágakká váltak. A továbbiakban most nem vizsgáljuk a természetfilozófia és a természettudományok közti pontosabb viszonyt, csak a filozófiai anyag-forma fogalompár és a természettudományok viszonyával foglalkozunk. Az anyag-forma fogalompár a teljes anyagi létezést átható (transzcendens) fogalompár. Az anyag és forma analóg fogalmak. Az anyag és forma közti vonatkozás hasonlósága jellemzi az anyagi létezést.  A filozófia első lépésben csak ehhez az általános hasonlósághoz jut el, de nem adhat részletes tartalmi útbaigazást arra nézve, hogy az anyagi létezés különböző tartományaiban milyen sajátságok jellemzik a lényegadó formákat. A szaktudományok feladata annak részletes kibontása, hogy a lényegadó forma mint az egység és a működés elve, mint információ az adott tartományra nézve milyen működést (egységet) valósít meg. Így a filozófia közvetlenül nem lehet kiinduló pont a természettudományok számára. Amikor azonban a természettudományok eredményeit nagyobb, ezeket a tudományokat meghaladó összefüggésekben vizsgáljuk, a filozófiai értelmezés elkerülhetetlenné válik. Az is előfordulhat, hogy a filozófiai háttér befolyásolja egyes kutatók esetében a természettudományos kutatás irányát (de nem a helyesen felfogott eredményeit).

Van azonban egy olyan tudomány, amely ugyancsak transzcendenciára tart igényt, ráadásul ebben az esetben nem is analóg, hanem egyértelmű fogalomhasználatról van szó. Láttuk, hogy az anyag bármilyen megformázottsága esetén jelen van a mennyiség tulajdonsága. Ez minden anyagi létező tulajdonsága. A matematika tárgyaként a mennyiség minden anyagi vonatkozástól mentes, ezért tud a mennyiségről olyan ismereteket szerezni, amelyek az anyagi létezés sajátos módjait meghaladják. Ez azonban lehetővé teszi a matematika általános alkalmazhatóságát az anyagi létezés minden mennyiségi vonatkozására. Ezért a matematika az újkor kezdetétől valamilyen értelemben átvette a filozófia szerepét a természettudományok, elsősorban a fizika esetében. Olyan univerzális eszköz, azt is mondhatnánk nyelv lett ezen  tudományok számára, amely a filozófia soha sem lehet. A matematika természettudományos alkalmazása igazi sikertörténet, átformálta a természettudományokat, mindennapi életünket. Fontos megjegyzés azonban az, hogy a matematika sikerének oka a mennyiségi vonatkozások általánossága, de ezek a vonatkozások nem merítik ki a teljes anyagi létezést.

A természettudományok általában nem érik el közvetlenül a dolog lényegét, ennek formai összetevőjét, a lényegadó formát. Ezek a jelenségek világával foglalkoznak, amely jelenségek a dolog lényegéből, természetéből, lényegadó formájából fakadnak, de mégsem teszik ezt közvetlenül elérhetővé, megtapasztalhatóvá. A lényegadó forma formai okként van jelen a természettudományokban, úgy, hogy ezt az okságot maguk a természettudományok közvetlenül nem tudják megtapasztalni. Ez a formai okság rejtve marad a természettudományok elől éppen módszerük miatt. Ez csak akkor válik felfedezhetővé, ha a természettudományokat a filozófia oldaláról közelítjük meg, ez azonban magukon a természettudományokon kívüli szempontot jelent. A következő bejegyzésben erről lesz szó.