Az előző bejegyzésekben az analóg értelemben használt szavakról és fogalmakról volt szó. A metafizika szempontjából a legfontosabb ezek közül a létezés fogalma. A metafizika témája nem más, mint ennek a fogalomnak az elemzése, a létezésnek mint létezésnek a vizsgálata. A metafizika nem alkalmazhatja a természettudományok által is használt absztrakciót, amely által bizonyos dolgok elhagyásával jutunk egyértelmű fogalmakhoz. A létezés esetében ezt nem tehetjük meg, mert így vizsgálatainkból olyan dolgokat hagynánk ki, amelyek ugyancsak léteznek. Itt csak olyan „absztrakcióról” beszélhetünk , amely a konkrét létezőket, a létezők egy csoportját (például anyagi létezők) nem tekinti olyan értelemben kizárólagos létezőknek, hogy a létezés csak ezeket illetné meg, vagy ezek létezése azonos lenne a teljes létezéssel.
A metafizikai megismerés tulajdonképpen már akkor elkezdődik, amikor felismerjük, hogy a létezés fogalma nem használható egyértelmű fogalomként. Ha ugyan is ezt tennénk, akkor vagy az ellentmondás elvét vagy pedig a sokaság és változás tapasztalatát kellene feladnunk, csak látszatnak tekintenünk. Erről volt szó a Parmenidész gondolatmeneteit cáfoló bejegyzésekben (itt és itt). A létezés mint analóg fogalom egyetlen (azaz nem több) fogalom, ez a fogalom azonban úgy vonatkozik a létezőkre, hogy a fogalomból a létezés egyetlen mozzanata sem hagyható ki. Az egység és a sokaság, az állandóság és a változás egyértelműen nem állítható ugyanarról az ellentmondás elvének megsértése nélkül. Minthogy a létezésből ezek nem zárhatóak ki, a létezés nem egyértelmű fogalom.
A metafizikai megismerés “forrása” egyrészt a mindennapi tapasztalat, másrészt értelmünknek azon elvei, készségei, amelyeket első elveknek (prima principia) neveznek. Az első elvek nem valamilyen velünk született ismeretet jelentenek. A skolasztikus felfogás szerint az emberi értelem „tabula rasa”, üres tábla, nincsenek velünk született ismeretek (ideae innatae). Az első elvek inkább értelmünk olyan készségei, amelyek működni kezdenek, amikor a megismerésben érintkezésbe kerülünk a valósággal, a létezéssel. Mai szóval talán olyan „szoftverekhez” hasonlítanánk őket, amelyek önmagukban véve nem ismeretek, de amelyek működésbe lépnek a megismerés folyamán és biztosítják, hogy ismereteink értelmes ismeretek legyenek. Két ilyen alapelvről beszélhetünk. Ezek közül az első az ellentmondás, a második pedig az elégséges magyarázat elve. Az ellentmondás elve (vagy pontosabban az ellentmondás tiltásának az elve) a létezés és a nem létezés közti különbséget fejezi ki, arra hívja fel a figyelmet, hogy a létezés nem a nem-létezés. Egyik megfogalmazása szerint egyszerre valami ugyanabból a szempontból nem lehet létező és nem-létező. Az elv logikai megfogalmazása: egyszerre nem állíthatunk és tagadhatunk valamit ugyanarról, ugyanazon szempont szerint. A megfogalmazásokban fontos szerepet játszik a „szempont” szó. Az analóg fogalomnak az a sajátossága, hogy egyetlen fogalmon belül több szempont lehetséges, így elkerülhető az ellentmondás elvének megsértése.
Az elégséges magyarázat elve ismeretünknek, megértésünknek valamilyen olyan hiányára utal, amely megakadályozza azt, hogy valamit minden további nélkül, „egyszerű tényként” elfogadjunk. Elégséges magyarázata nélkül nem tudunk valamit teljesen megérteni. Ezzel kapcsolatban két eset fordulhat elő. Az egyik esetben a magyarázat magában a dologban van, a másik esetben a magyarázatot a dolgon kívül kell keresni. A „kívül” szó nem feltétlenül azt jelenti, hogy a magyarázatért egy másik magában álló létezőhöz kell fordulni, sokszor arról van szó, hogy valamely összetételben az egyik összetevő magyarázhatja a másikat. Így például egy csillagászati jelenség magyarázata lehet más égitestek hatása, de a jelenséget magában az égitestben lezajló folyamatok is magyarázhatják. Az általunk tapasztalt létezésben nem találunk egyetlen létezőt sem, amely önmaga, saját léte által maga lenne saját magának az elégséges magyarázata. Az okság elve az elégséges magyarázat elvének speciális esete, ennél szűkebb elv. Az okság elve azt mondja, hogy minden változáshoz kell egy olyan létesítő ok, amely ezt a változást előidézi. (Nyilvánvaló, hogy Istenről nem lehet azt mondani, hogy ő saját maga oka, mert Istenben nincs változás, de azt lehet mondani, hogy ő saját maga magyarázata.)
A sokaság és a változás tapasztalata mögött a létezők korlátozott létezése áll. A létezők létükben korlátozottak, mert egyetlen létező sem meríti ki a létezést teljesen, hiszen rajta kívül még más létezők is vannak, továbbá ő is másként létezik egy változás előtt, mint utána. Magában a létezésben azonban nincsenek meg azok a korlátok, amelyek egy konkrét létezőben megvannak. Ha ugyanis ezek a korlátok magából a létezésből fakadnának, akkor csak ez az egy dolog létezhetne, a létezés nem lehetne tágabb körű, mint ennek az egy dolognak a létezése. Van tehát valami olyan a konkrét létezőben, amely az ő létezésénél bővebb létezést az ő esetében a konkrét létező létezésére korlátozza. Egy olyan viszonyról van szó, amely a korlátozó és a korlátozott viszonya. Ennek a viszonynak, vonatkozásnak a két végpontja nem eshet egybe, ezek nem lehetnek azonosak, mert ez ellentmondás lenne. Azt kell tehát mondanunk, hogy a létezőben van egy olyan összetétel, amelynek az egyik összetevője a létezést arra korlátozza, ami a létező, a másik összetevő pedig maga a korlátozott létezés. Mint említettük, a két összetevő valóságosan különbözik egymástól, ellenkező esetben ugyanis az ellentmondás elve sérülne. Ez a két összetevő azonban nem létezik ettől az összetételtől függetlenül, ezeknek nincs önálló létük, mert egy vonatkozás két végpontjáról van szó. A fentiekben a létezés analóg fogalmának elemzése során, tapasztalatainkra és értelmünk első elveire támaszkodva így jutunk el a konkrét létező azon összetettségének a felismeréséhez, amely összetettségről már az előző bejegyzésekben is szó volt (lényeg és létezés, képesség és ténylegesség). Az összetétel első tagja, a lényeg (essentia), ami képesség (potentia), a konkrét létező létezésében korlátozza a létezés ténylegességét. A metafizikai megismerés tehát az analóg fogalom által megragadott létezésre reflektálva olyan elemekkel gazdagította ezen fogalom tartalmát, mint a lényegből és létezésből, a képességből és ténylegességből való összetétel.
Az a létezés, amellyel tapasztalatunkban találkozunk, az állandó változásban tapasztalt létezés. A változásban először van a képességi létezés, ami nem ténylegesség, de képesség arra, hogy ténylegességgé váljon. Amikor alszunk megvan az a képességünk, hogy felébredésünk után gondolkozzunk. Bőrünknek megvan az a képessége, hogy a Nap sugarainak hatására barna legyen. A képesség egyben korlátozza az őt követő ténylegességet. Ezt a korlátozó-korlátozott viszonyt kiegészíthetjük még a befogadó-befogadott viszonnyal is, a képesség mintegy befogadja azt a ténylegességet, amely a képességi létezést a tényleges létezés szintjére emeli. A lényeg és a létezés, a képesség és a ténylegesség egymást feltételező, korrelatív fogalmak. A ténylegesség, a létezés fogalma azonban nem zárja ki eleve azt, hogy ez korlátozás és befogadás nélkül is létezzen. A korlátozó képességnek, lényegnek nincs értelme a korlátozott ténylegesség, konkrét létezés nélkül. A ténylegességet, a létezést sem találjuk meg tapasztalataink körében úgy, hogy ez itt önállóan, korlátozás nélkül, képesség és lényeg nélkül létezne. De mégsem tűnik lehetetlenségnek az, hogy legyen olyan ténylegesség és létezés, amely nem befogadott, amely nem korlátozott. A metafizika a tiszta létezést, a tiszta ténylegességet Istennek tulajdonítja. Isten a tiszta ténylegesség, actus purus. Istenben nincs meg a lényegnek és a létezésnek az a különbsége, amely a korlátozott létezésben jelen van, Isten lényege maga a létezés, Isten ipsum esse, maga a létezés. Isten létezése nem valamilyen lényeg által befogadott és korlátozott létezés, Isten esse subsistens, önálló létezés abban az értelemben, hogy az ő létéhez nem kapcsolódik semmilyen korlátozó, befogadó mozzanat.
A skolasztikus metafizika azonban nem elégszik meg annak kimutatásával, hogy Isten létezhet, hanem azt is igazolja, hogy nemcsak lehetőségről van szó, hanem tényről. Aquinói Szent Tamás öt útja közvetlen tapasztalati tényekből kiindulva igazolja Isten létezését. A következő bejegyzésben Szent Tamásnak egy olyan érvelését mutatjuk be, amelyben közvetlenebbül épít azokra a metafizikai fogalmakra, amelyekről a fentiekben volt szó. Ez az érvelés nem a közvetlen tapasztalatra való hivatkozással kezdődik, a tapasztalat közvetve van jelen, olyan tapasztalatként, amelyre a metafizikai fogalmak épülnek.