Az előző bejegyzésben a létesítő-ható okokról volt szó. A változás, amely egy képességet ténylegességbe visz át, valamilyen ok hatására történik. A változtató hatást előidéző ok különbözik attól a képességtől, amelyet a változásban ténylegességbe visz át. Az ok maga ténylegességben van a hatás előidézésével kapcsolatban, mert a hatás előidézésének a képessége nem jelenti a hatás előidézését is. Amennyiben az ok ténylegessége mögött képesség van, akkor a változást előidéző hatás ténylegessége maga is változás eredménye. A változást előidéző ok ebben az esetben tehát maga is csak változás következtében lehet ilyen ok. Változás nélkül változást előidéző ok csak az lehet, aki esetében a ténylegesség mögött nincs képesség, aki tiszta ténylegesség (actus purus). Ilyen okkal tapasztalati világunkban nem találkozunk. Fontos megjegyzés az is, hogy az ok okkénti működése (az általa kifejtett hatás) és maga a változás egyidejűek.

A fentiek alapján világunkban egy adott változás esetében a változás oka ugyancsak egy másik változás alanya. Ennek a változásnak is van oka, amely ugyancsak változás által lesz ok és így tovább. Így jutunk el egy olyan oksági sorhoz, amelyben az okok által kifejtett hatás és az ennek eredményeként beálló változások a sor minden egyes tagja esetében egyidejűek. A skolasztikusok klasszikus példája az ilyen sorozatokra a két okból álló sorozat: egy ember a botjával mozgat egy követ. Az első ok ebben a sorozatban az, aki mozgatja a botot, a második ok pedig a bot mozgása, amely oka a kő mozgásának. De ilyen sorozat például az, amikor (most visszafelé haladva) a vitorla mozgatja a hajót, a szél fújja a vitorlát, a szél pedig a légnyomás különbsége folytán keletkezik. A sort még folytathatnánk visszafelé, ha a nyomáskülönbségek okait keresnénk. (Megjegyezzük, minthogy egy változásnak több oka is lehet, a szó szoros értelmében az okok hálószerű struktúrát alkotnak. Ha azonban abban az esetben, amikor egy változás több ok működésének az eredménye, kiválasztunk egyet közülük, akkor már igazi sorhoz jutunk.) Az ok és hatásának eredménye közti viszony nem az időbeli előbb és később viszonya (ahogyan több újkori filozófus, például Hume gondolta), hanem az ok hatásának és eredményének a viszonya.

Megállapíthatjuk tehát, hogy minden általunk tapasztalható változás mögött az egyidejű okok ilyen sorozatát találjuk meg. Ez a megállapítás nem (csak) az okok természettudományos vizsgálatának, hanem elsősorban a metafizikai elemzésnek eredménye. Amint az előző bejegyzésben említettük, a skolasztikusok az ilyen oksági sorokat lényegileg (per se) rendezett oksági soroknak nevezik. Ha a világunk változásai mögött meghúzódó ilyen (lényegileg rendezett) oksági sorokat vizsgáljuk, megállapíthatjuk, hogy ezek összességükben sem indokolják a változás tényét, ez még így is megmagyarázhatatlan tény marad. A változást előidéző okra való hivatkozás csak részleges magyarázatként jön szóba, mert ennek az oknak a hatása maga is változás eredménye, amely maga is indokolásra szorul. A változást előidéző ok nélkül pedig a változás nem jön létre. Ez az oksági sorok minden okára és okozatára igaz. A teljes sorra való hivatkozás sem indokolja meg teljesen a változás tényét, mert a sor bármelyik tagja csak részleges magyarázata a sor végén álló változás tényének. A változás azonban mindennapi tapasztalat, ezért az ilyen tulajdonságú okok mellett kell lennie egy olyan oknak is, amely úgy működik, úgy változtat, hogy működése nem változás eredménye. Ez azt jelenti, hogy ezen ok a változás előidézésére nézve olyan ténylegességben van, amely mögött nincs képesség, azaz, ez az ok tiszta ténylegesség, actus purus.

A tiszta ténylegességben lévő ok feltételezése azáltal sem kerülhető el, hogy végtelen oksági sorokra hivatkozunk. Hiába van végtelen sok olyan okunk, amely a változás előidézésére nézve csak olyan ténylegességben van, amely ténylegesség mögött képesség húzódik meg, a képesség ténylegességbe való átmenetének teljes indokolását a sor egyetlen oka esetében sem tudjuk megadni, következésképpen egyetlen változás ténye sem indokolt teljesen. Amint A. D. Sertillanges (1863-1948) domonkos filozófus találóan mondta: egy ecset akkor sem kezd el magától festeni, ha akármilyen (esetleg végtelen) hosszú is a nyele ¹.

A fenti gondolatmenetben tehát a változások és okaik metafizikai elemzése útján eljutottunk egy olyan változtató ok létezésének szükségességéhez, amely ok úgy változtat, hogy közben ő nem változik. Az ilyen ok képesség nélküli ténylegességként, actus purus-ként változtat. A fenti gondolatmenet tulajdonképpen Aquinói Szent Tamás első és második útjának összevonása. (Régebbi bejegyzések már foglalkoztak Aquinói Szent Tamás nyomán a kozmológiai istenérvekkel, például itt.) A változatlan változtatót, az arisztotelészi mozdulatlan mozgatót, a tiszta ténylegességet azonosítják Istennel. Az így jellemzett létező nem található meg tapasztalati világunkban, ezen kívül van.

A változás nélküli változtatót, a mozdulatlan mozgatót a skolasztikus terminológia első vagy elsődleges oknak (causa prima), a többi okot pedig másodlagos okoknak (causae secundariae) nevezi. Az „első” szó azonban könnyen félreérthető. Ezt lehetne úgyis értelmezni, hogy az egy változás mögött lévő oksági sorban csak egyetlen kitüntetett másodlagos ok esetében okozza a változást az első ok. A többi másodlagos okok már csak a kitüntetett okon keresztül függenek az első októl és így okozzák a változásokat. Ez a mechanikus értelmezése azonban téves, mert a tiszta ténylegességnek, mint oknak a hatását nem lehet csupán egyetlen változást létrehozó hatásként értelmezni. Az előző bejegyzésekben többször említettük azt, hogy egy ténylegesség csupán a befogadó képesség által korlátozódik (actus non limitatur nisi per potentiam). Ha tehát egy ténylegesség csupán egyetlen (vagy több kitüntetett) változást létrehozó hatás ténylegessége, akkor mögötte valamilyen korlátozó képességnek kell lennie, ez pedig ellentmond a tiszta ténylegesség feltételezésének. A tiszta ténylegesség tehát olyan általános ok, amelynek hatása minden változásban jelen van. A változtató ténylegesség tehát korlátlan ténylegesség, de az a ténylegesség, amely a változások eredményeként áll elő, már korlátozott, mert ez egy adott képesség ténylegességbe való átvitele utján keletkezik. Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy az első ok elsősége nem egy sorban való elsőség, hanem annak az elsősége, akitől a teljes sor minden oka függ.

A fentieket szemléltethetjük egy példával. Egy (mechanikus) óra tulajdonképpen tekinthető egy olyan egyidejű oksági rendszernek, amelyben a fogaskerekek és egyéb alkatrészek valamilyen energiaforrást használva továbbítják a mozgást a mutatókhoz. Az energia forrása lehet egy rugó, az óra súlyainak helyzeti energiája, elektromos energia stb. (Most nem foglalkozunk az okságnak azzal a részével, amelynek következtében a mozgás periodikus mozgássá válik az órában, jóllehet ettől válik az óra az idő mérésére alkalmas eszközzé.) Ebben az esetben a járó óra alkatrészei tényleg egy, a sor legelején lévő első oknak (az energia forrásának) a hatását közvetítik a mutatók felé. A világ és Isten viszonyának ilyen, egykoron (vagy még talán még ma is) divatos elképzelését tükrözik Madách Imre szavai: „A gép forog, az alkotó pihen. Évmilliókig eljár tengelyén, Mig egy kerékfogát ujítni kell”. Az actus purus, mint ok azonban nem így működik, oksága nem csak egyetlen konkrét változást előidéző ok. A tiszta teljesség, mint első ok, univerzális ok korlátok nélkül. A korlátok nem az első ok korlátai, hanem a hatást befogadó képesség korlátaiból adódnak. Az első ok nem az oksági sorok okai között van, hanem minden másodlagos ok fölött lévő ok, amely hatásának eredménye, hogy a másodlagos okok léteznek és működnek.

A változások és okaik vizsgálata által tehát eljutottunk egy olyan létezőhöz, akinek létezése tiszta ténylegesség. A már többször idézett megállapítás szerint az ilyen ténylegességi létezésnek nincs korlátja, ez a végtelen létezés. Ennek következménye az is, hogy egynél több tiszta ténylegesség nem létezhet. Ha két ilyen korlátlan létező lenne, ezek már egymást korlátoznák és így nem lehetnének korlátlan létezők. A korlátlan létezéssel szemben sokaságot csak a létükben korlátozott létezők alkothatnak. A sokaság a létezés korlátozottságának a következménye. Aquinói Szent Tamás öt útja egy olyan létezőhöz vezet el, amelyet világhoz való viszonya és tulajdonságai alapján Istennel azonosíthatunk. Ebben a bejegyzésben a tiszta ténylegességben létezőhöz jutottunk el, aki a változások elsődleges oka. A tiszta ténylegességi létezés nem általunk megtapasztalható létezés. Ez a létezés gyökerében különbözik az általunk megtapasztalható létezéstől. Ezen különbség alapján erről a létezőről tagadnunk kell olyan tulajdonságokat, amelyek az általunk megtapasztalható létezést jellemzik. Ezekkel a tulajdonságokkal foglalkoztunk eddigi metafizikai elemzéseink folyamán. Minthogy ebben a létezőben nincs képesség, ebben nem lehetnek meg azok az összetettségek, amelyeket a metafizikai elemzés során fedeztünk fel. Az összetettségek hiányát azzal fejezzük ki, hogy erről a létezőről a teljes egyszerűséget állítjuk. A változások hiánya pedig az idő nélküliséget is jelenti, amelyet az örökkévalóság állítása fejez ki. Ez az örökkévalóság azonban nem kezdet nélküli és soha be nem fejeződő időtartamot jelent, hanem az időtartam, idő nélküli létezést. Ugyanakkor azonban olyan okról is szó van, amely felé az okozatok mutatnak. A következő bejegyzésben azzal is foglalkozunk, hogy milyen értelemben lehet az első okról valamit az okozatok alapján állítani.