Az előző bejegyzésekben azokról a különbségekről volt szó, amelyeket a létezőkben találhatunk, ha ezeket mint létezőket vizsgáljuk. A létezők ilyen vizsgálata semmitől nem vonatkoztathat el, ami létezik. Ezért ennek a vizsgálatnak egyszerre kell figyelembe venni a létezésben tapasztalható egységet és sokaságot, állandóságot és változást. Ezért a metafizikát nem az egyértelmű, hanem az analóg fogalmak használata jellemzi. (Az egyértelmű fogalmak használata esetén bizonyos vonásokat elhagyva, azt ragadjuk meg, ami a dolgokban azonos. Az analóg fogalmakról már több bejegyzésben volt szó. Minthogy ezek központi szerepet játszanak a metafizikában és a teológiában, erre a témára ismételten visszatérünk Isten létezésének metafizikai igazolását követően.) A létezésben olyan mozzanatokkal találkozunk, amelyeket nem tekinthetünk azonosnak anélkül, hogy az ellentmondás elvét ne adnánk fel. Az előző két bejegyzésben foglalkoztunk a képességi és a tényleges létezéssel. A létezés ezen két módjának a megkülönböztetése nélkül nem tudnánk a változás tapasztalatát ellentmondásmentesen értelmezni. A változás utáni állapot nem a semmiből áll elő, hanem a képesség (potentia) válik valamilyen hatás eredményeként ténylegességgé (actus). A metafizikai elemzés témája az egymástól különböző mozzanatok, párok egymáshoz való viszonya, vonatkozása. Láttuk, hogy a képesség mindig a ténylegesség felé irányul, nincs értelme képességről beszélni a neki megfelelő ténylegesség nélkül. Azt szokták mondani, hogy a képességi létezés a semmi és a tényleges létezés között helyezkedik el. Ez valóságos létezés, de nem tényleges létezés. A neki megfelelő ténylegesség nélkül nincs értelme képességről beszélni. Ezzel szemben a ténylegesség esetében nem találunk ilyen szoros kötödést a képesség irányában. Ezért beszélhetünk a ténylegesség elsődlegességéről a képességgel szemben. Az általunk tapasztalható létezőkben azonban nem találkozunk olyan ténylegességgel, amely mögött nem lenne képesség. Tehát megállapíthatjuk, hogy a létezők változásának elemzésének eredményeként kapott képesség és ténylegesség közti viszony nem teljesen szimmetrikus: a ténylegesség elsőséget élvez a képességgel szemben. Más szempontból viszont a képesség előzi meg a ténylegességet: az előbbi úgy viszonylik az utóbbihoz, mint a befogadó a befogadotthoz. A képesség valami iránti nyíltságra, befogadásra való képességre utal. Egy dologban a képességek önmagukban, a megfelelő ténylegességek nélkül szinte megkülönböztethetetlenek, meghatározatlanok. Egy fában jelen van annak a képessége, hogy kivirágozzék, de az a képesség is ott van, hogy egy villámcsapás következtében elégjen. Ez a meghatározatlanság a ténylegesség által válik meghatározottsággá.

Kant a metafizikát azért tartotta lehetetlennek, mert szerinte ez semmit sem mondhat az értelmen kívüli valóságról, fogalmaink csak értelmünk a priori formái, amelyek segítségével az érzéki adatokat feldolgozzuk. A metafizikai fogalompárok azonban nem értelmünk egyértelmű, a priori formái, hanem ezek a létezés tapasztalata és ennek elemzése alapján alakulnak ki értelmünkben. Az egyértelműségről való lemondásra éppen tapasztalataink elemzése “kényszerít”.

Az előző bejegyzésben említettük a képesség és ténylegesség közti viszonynak egy másik jellemzőjét is, amelyet a következőképpen fogalmaztak meg: actus non limitatur nisi per potentiam, azaz a ténylegesség csak a képesség által korlátozódik. Ebben az esetben sem valamilyen a priori elvről van szó. Ez az elv a képességi és tényleges létezés elemzése következményeként állítja, hogy a világunkban lévő egységben és sokféleségben, korlátozott létezésben a sokféleség és korlátozottság elve, princípiuma a képességben, az egység pedig a ténylegességben található meg. Ez azonban nem azt jelenti, hogy ezek a princípiumok tapasztalati világunkban egymástól függetlenül, önállóan léteznének. Ilyen létezésről nincs tapasztalatunk.

A változásban a képességi létezés átmegy a tényleges létezésbe. Ilyen értelemben tehát a képességi létezés megelőzi a tényleges létezést. A ténylegesség képességből származó korlátai azonban a tényleges létezésben jelen vannak. Azt is lehetne mondani, hogy amit most tényleges létezésnek tapasztalunk, abban a változások története folyamán elmúlt képességi létezések korlátozásai is jelen vannak. Ilyen értelemben beszélhetünk arról, hogy a ténylegességi létezés mögött ott van az őt korlátozó képességi létezés. A metafizikai fogalompárok között azonban olyanok is vannak, amelyekben a párok nem valamilyen egymásutániságban utalnak egymásra, hanem ezek egyidejűleg, együtt vannak jelen. Már beszéltünk a szubsztancia-járulékok és az (elsődleges) anyag – (lényegadó) forma párokról. Főleg Aquinói Szent Tamás felismerése volt az, hogy a párok tagjai közti viszony hasonlít a képesség-ténylegesség változásokban megismert viszonyához. A képesség-ténylegesség fogalompár analóg értelemben alkalmazható ezekre is. (Mint fentebb láttuk, a metafizikai fogalompárok és a köztük lévő viszonyok eleve analóg értelemben használatosak.) Ez azért érdekes megállapítás, mert most az ugyanarra vonatkozó képesség és ténylegesség nem egymást követő mozzanatok, hanem ezek egyidejűleg, egyszerre vannak jelen. Így jutunk el ahhoz a megállapításhoz, hogy a körülöttünk lévő létezők szerkezetét legalapvetőbben a képesség-ténylegesség, potentia-actus fogalompár jellemzi.

A szubsztancia-járulék pár esetében érdekes ez a viszony. Egyrészt maga a szubsztancia ténylegesség. A járulékok (a szubsztancia mennyiségi és minőségi tulajdonságai, képességei, cselekedetei, vonatkozásai, térbeli időbeli helyzetei) azonban ugyancsak ténylegességek. Ezek nem azonosak a szubsztanciával, ezeknek nincs önálló létezésük, ezek a szubsztanciában léteznek. A járulékokhoz képest a szubsztancia őket befogadó képességet jelent,  ezek a szubsztanciához képest ténylegességek. Ugyanakkor a szubsztancia korlátozza is a járulékok megvalósulásait, ezek csak ennek, az itt és most létező szubsztanciának a ténylegességei. Az anyag ugyancsak befogadó képességként viszonylik a formához, de egyben korlátozza is formát: a forma csak az éppen megformált anyag formája. A forma a skolasztikus terminológiában bizonyos értelemben a ténylegesség szinonimájaként is használatos és ebben a használatban az anyag a képességnek felel meg. Ez a szóhasználat jelen van teológiában, még átvitt értelemben a szentségtanban is, amikor valamilyen „anyagi” mozzanat a forma által válik a képességből tényleges, meghatározott szentséggé.

A képesség-ténylegesség fogalompárt Szent Tamás alkalmazza a konkrét szubsztancia egészére is. Szent Tamás a létezés tartalmát, azaz azt, hogy mi az, ami létezik és magát a létezést olyan párnak tekinti, amelyek tagjai közti viszonyt a képesség-ténylegesség viszony írja le. A létezés tartalma a konkrét létező lényege (essentia) önmagában nézve képesség a létezésre, a létezés ténylegességének (actus essendi, existentia) a befogadására. A lényeg a befogadott létezést egyben korlátozza is: ez a létezés csak a konkrét tartalom létezése. (Erről a témáról már több régebbi bejegyzésben is szó volt, például itt és itt.) A lényeg-létezés összetettségben megmutatkozik az, hogy az általunk tapasztalható létezésben a dolgok létezése nem lényegük természetes adottsága. A dolog létezése külsődleges adottság lényegéhez képest. Ezt a tényt fejezi ki az az állítás, hogy a bennünket körülvevő létezők, saját magunkat is beleértve kontingens létezők. Volt úgy, hogy nem léteztek és lesz úgy, hogy nem léteznek.

Az anyag-forma összetettség együttesen adja a lényeget. Amint a régebbi bejegyzésekben láttuk, az anyag-forma összetettségben az egyedesülés, az individuáció elve az anyagban található meg, amely megformálva mindig mennyiséggel megjelölt, a tér adott helyén lévő anyag. Ennek következtében például nemcsak egyetlen ember természete az emberi természet, hanem térben és időben az emberek sokasága létezik. A fentiekben említett lényeg tehát az egyedi létezők, szubsztanciák lényege. Ha az egész szubsztancia létezését vizsgáljuk, megállapíthatjuk, hogy az anyag-forma összetettségben az anyag képességként viszonylik a forma ténylegességéhez, maga az összetettség, a lényeg pedig képességként a létezés  ténylegességéhez.

A fentiekben eljutottunk tehát az általunk tapasztalható létezők szerkezetének legáltalánosabb megközelítéséhez: ezt legáltalánosabban a képességből és ténylegességből való összetételként jellemezhetjük. A képesség-ténylegesség fogalompárhoz elsődlegesen a változás elemzése útján jutottunk. Az elemzés folyamán többször említettük, hogy a képesség önmagától nem megy át a neki megfelelő ténylegességbe, ehhez valamilyen hatás kell, amely okozza ezt az átmenetet. A következőkben az okságról és az ezzel összefüggésben az elégséges magyarázat elvével, a principium rationis sufficientis-szel foglalkozunk. Ezek az elvek azok, amelyek a tapasztalati létezés világából elvezetnek ahhoz a létezéshez, amely nélkül a tapasztalati létezés csak megérthetetlen tényként áll előttünk.