Az előző bejegyzésben szó volt arról, hogy a kinyilatkoztatás legfőbb forrása Jézus Krisztus prófétai ismerete. Ez a tudás nem tapasztalatok által szerzett tudás, de nem is Isten boldogító színről-színre látásának a tudása. Ez olyan tudás, amely másokkal közölhető. Az üdvtörténet folyamán Isten a prófétáknak olyan ismereteket adott, amelyek nem emberi módon szerzett, hanem Isten által a próféták lelkébe öntött ismeretek. Jézus Krisztus prófétai tudása a legteljesebb tudás, ami mindent magába foglal, amiről a kinyilatkoztatásban szó van.

Isten azonban a kinyilatkoztatást nemcsak kivételes, általa kiválasztott prófétáknak szánta, hanem a próféták által minden embernek. Amint azt az előző bejegyzésben említettük, tágabb értelemben használjuk a „próféta” szót. Ebben az értelemben azok a próféták, akiknek Isten különleges ismereteket adott azért, hogy ezt az ismeretet tovább adják. Ez a továbbadás már az előzőekben említett mémeken keresztül, emberi beszéddel, írással történik. Az eljutásnak, a terjedésnek a folyamata azonban Isten kegyelmében történik. A befogadott mém a hit természetfölötti ismerete lesz. A hit átadása pedig egy külön közösségben, az Egyházban történik.

Amint említettük, Aquinói Szent Tamás kifejezetten nem foglalkozott a kultúra jelenségével, azonban az ember öltözködésével kapcsolatban megjegyezte, hogy az állatokkal ellentétben ebben értelmes tevékenysége mutatkozik meg. Míg az állatoknak biológiai adottsága az „öltözék” (bőr, szörzet), amely védi őkett az időjárás viszontagságaitól, biológia adottsága a védekezésre szolgáló fegyver (például szarv), biológiai adottsága a lábát a sérülésektől védő pata, addig az ember a különböző helyzeteknek megfelelő, különböző öltözékeket, szerszámokat, fegyvereket hoz létre. Szent Tamás az ember által éppen viselt öltözéket, mint az embernek egyik tulajdonságát, a habitus kategóriájába sorolta. Ilyen értelemben véve az egész kultúrát is tekinthetjük tágabb értelemben valamilyen habitus-nak. A habitus szónak van azonban egy másik, sokkal gyakrabban használt jelentése is. A skolasztikus terminológia a készségeket is habitus-nak. nevezi A készségek a képesség (potencia) és a megvalósultság (aktus) között helyezkednek el. Ezek ugyan még nem megvalósultságok, de a képességeknek mégis olyan felkészültséget adnak, amelyek egy adott megvalósulás felé irányulnak. Ilyen értelemben véve habitus például az egészség, amely a szervezet helyes, természetének megfelelő működésére való felkészültség. Az ember rendelkezik veleszületett habitus-sokkal. Ilyen például a helyes gondolkodásra való készség, az erre vonatkozó első, külön bizonyítást nem igényló elvek (habitus primorum principium) alkalmazására való készség. De említhetjük még az erkölcsi életre vonatkozó alapelvek ismeretének és ezek alkalmazásának a készségeit is. Ezek a készségek minden kultúrában élő emberben ugyanazon tartalommal vannak jelen. Vannak azonban szerzett készségek is, amelyek a készségnek megfelelő cselekedetekkel, ilyen jellegű cselekedetek ismétlésével alakulnak ki. Ha az ilyen készségek a jóra irányulnak, akkor ezeket erényeknek (virtus) nevezzük.

A kultúra célját egy régebbi bejegyzésben úgy határoztuk meg, hogy a kultúra feladata az ember természetes hajlamainak megfelelő cselekvésének, életének az előmozdítása. A fentiek szerint azt is mondhatjuk, hogy a kultúra feladata az erényekből fakadó cselekedetek, az erényes cselekedetek külső támogatása. Egyrészt tehát az emberben megvannak az erények, a jóra való készségek, másrészt ezeknek megfelelnek a kultúra részéről nyujtott külső támogatások. Azt is mondhatnánk, hogy belső habitus-oknak megfelelnek a kultúra részéről a külső felkészültségek, külső habitus-ok. Ezek különböznek a belső habitus-októl, de valamilyen értelemben ezek is olyan felkészültségeknek tekinthetők, amelyek a belső készségekből fakadó cselekvésekre irányulnak, a belső készségek fejlődését, gyakorlását támogatják. Az alábbiakban egy példával igyekszünk ezt a viszonyt megvilágítani.

Az ember két szellemi képessége, az értelem és az akarat jó készségeinek, erényeinek megfelelően beszélhetünk értelmi és akarati erényekről. Az akarati erényeket nevezik erkölcsi erényeknek. Az egyik értelmi erény a tudomány. A tudós tehát valamilyen szakterületen rendelkezik a tudomány erényével. (A bölcsesség erénye a szakterületeken felülemelkedő tudást, a végső okokra visszavezetett szemléletet, látást jelenti.) A különböző tudományos fokozatok megszerzésénél a jelölt azt mutatja meg, hogy mennyire van ennek az erénynek a birtokában.  Itt készségről van szó, hiszem a tudomány teljes egészében soha sem lehet tudatos tartalom, a tudomány tartalmainak csak kis része teljesen tudatos egy pillanatban, de a tudós akarata szerint teheti tudatossá a különböző, tudományos ismereteket. Ha például a fizika tudományának erényéről beszélünk, akkor beszélhetünk mindarról, ami ezen erény kialakulását, fejlődését támogatja a kultúrában. Így beszélhetünk a fizika különböző szintű oktatásáról, a fizika könyvekről, a kutató intézetek hálózatáról, tudományos szervezetekről stb. A kultúrát tekinthetjük tehát általában a jó készségek, az erények gyakorlására való külső felkészültségek összeségének is.

A kinyilatkoztatás, a kereszténység mint egy a kultúrában megjelenő mém alapjában különbözik a többi mémtől. Különbözik eredetében, mert ennek eredete az Isten által a prófétákba öntött ismeret. De különbözik a céljában is, mert ennek a célja nem valamilyen természetes erény előmozdítása, hanem a megszentelő kegyelemből fakadó hit, remény és szeretet isteni erényeinek és a többi természetfölötti erénynek a támogatása. Így a távolabbi célja sem az ember természetének megfelelő, valamilyen jó elérése, hanem az ember természetfölötti végső céljának, az üdvösségnek az elérése. Így a kultúrában megjelent egy olyan mém vagy inkább mém komplexum, amelyet mémplexnek is szoktak nevezni, amely külsőleg a kultúrában lévő egyéb mémekhez hasonló, de mégis természetfeletti jelleget hordoz, amely jelleggel egyetlen más mém sem rendelkezett eddig és a jövőben sem fog rendelkezni. A keresztény mémplex magába foglalja mint szervezetet az Egyházat, a liturgiát, a kinyilatkoztatás forrásait, a Szentírást és a Szent Hagyományt, a hitletéteményt, a tanítóhivatalt és még lehetne a sort folytatni. Mindezeknek a célja azonban a természetfölötti erényekben való élet előmozdítása és ezáltal az üdvösségre való eljutás.

A három isteni erény a hit, a remény és a szeretet két szellemi képességünknek, az értelemnek és akaratnak természetfölötti készsége, habitus-a, amelyek úgy tökéletesítik ezeket a képességeket, hogy ezek közvetlenül a kinyilatkoztató Isten felé irányuljanak. Ezek a keresztény mém igazi befogadásakor, a megigazuláskor jönnek létre a lélekben a megszentelő kegyelem alapján. Amíg ez meg nem történik, addig nincs szó igazi, természetfölötti befogadásról, addig a keresztény mémet lényegében csak egynek tekintik a többi mém között. A belső természetfölötti készségeknek, erényeknek tehát külső felkészülésként megfelel mindaz, ami külsőleg a keresztény mémplexet hordozza, közvetíti. Ez külsőleg kulturális képződmény, amely azonban természetfölötti jelleggel bír, természetfölötti szintre van emelve.

Ennek a természetfölötti jellegnek a megvilágításában segíthet a klasszikus teológia egyik, természetfölöttire vonatkozó osztályozása. Ez az osztályozás megkülönbözteti a lényege szerinti természetfölöttit (supernaturale quoad substantiam) a csak módja szerinti természetfölöttitől (supernaturale quoad modum). A lényege szerinti természetfölötti valami olyan újat jelent, amely Isten közvetlen tevékenysége által jön létre, ami a természetben nincs meg. Lényege szerint természetfölötti a kegyelem, Isten színről-színre látása. A második csoportba az a természetfölötti tartozik, amely nem jelenti valamilyen új létrehozását, hanem a természetben meglévő dolgok olyan működéséről van szó, amely a természetben nincs meg. Ilyenek például a csodák, a halottak feltámasztása, a csodás gyógyulások. Ezekben az esetekben Isten megvalósító oksága (causa efficiens) okozza a természettől eltérő működést. De módja szerint természetfölöttinek tekinthető az olyan cselekedet is, amely tulajdonképpen természetes cselekedet, de indíttatása, célja miatt természetfölöttivé válik. Ilyen például a szeretet isteni erénye alapján végzett jócselekedet, amely a természetfölötti szeretetből fakad és érdemszerző hatása van.

A megvalósító oka miatt módja szerint természetfölötti esetében tehát a természetben előforduló dolgok, események azáltal nyernek természetfölötti jelleget, hogy Isten természetfölötti megvalósító oksága miatt ezek a természetüktől eltérően működnek, történnek meg. A csodák, csodás gyógyulások rendkívüliségük által mutathatnak az ezeket létrehozó okra. A megvalósító okság esetében azonban sok esetben lehet beszélni a megvalósítás fő okáról és eszköz okáról is. Amikor a sokszor használt skolasztikus példa szerint egy bottal odébb tolok egy követ a földön, akkor a fő megvalósító ok (causa efficines principalis) én vagyok, a bot pedig eszköz ok (causa efficiens instrumentalis). Az eszköz okság fontos szerepet játszik a tomista teológiában: Jézus Krisztus embersége megváltásunk eszköz oka, a szentségek Isten, Jézus Krisztus eszközei megszentelődésünkben. Az „eszköz” szónak a mai nyelvhasználatban rossz hangzása is lehet, mert utalhat arra, hogy valamit sokkal magasabb rendű természete ellenére csak eszközként használnak, „kihasználnak”. A szó skolasztikus használatban azonban nem erről van szó. Az eszközokságban benne van az az egység (de nem azonosság), amely a fő ok és az eszköz ok között szükséges ahhoz, hogy az okságban mind a ketten jelen legyenek. Másrészt az eszköz ok természete szerint eszköz ok. A kezembe lévő bot esetében az egységet a fizikai konktakus biztosítja, a  bot pedig természete szerint használódik. Jézus Krisztus embersége eszközoksága esetében az egység alapja az isteni és emberi természet egysége az Ige személyében (unio hypostatica). Továbbá Jézus Krisztus teljes emberi természetével, emberi életével, emberi lelkével, értelmével, szabad akaratával eszköze megváltásunknak.

A kultúrában megjelenő természetfölöttit tehát a módja szerinti természetfölöttiek osztályába sorolhatjuk. A kereszténység első idejében gyakrabban történtek csodák, ilyen módon természetfölötti módon előmozdítva a mém terjedését. A természetfölötti jelleget azonban nemcsak ilyen rendkívüli módon találhatjuk meg. Ezen kívül is megtaláljuk ezeket az ember belső természetfölötti életét előmozdító, söt lehetővé tevő külső felkészültségben, amely egyrészt a kulturális  jelenség, másrészt azonban ennek lényeges alkotóelemei módjuk szerint természetfölöttiek, mégpedig céljuk szerint és eszközi okságuk szerint. Ahogyan a bot közvetíti a fő ok, a botot mozgató erejét, ezek közvetítik a kinyilatkoztatást, az ennek befogadásához és az ez szerinti élethez szükséges kegyelmet. Természetesen a keresztény mémplex minden elemére nem egyenlő mértékben jellemző ez a cél- és eszközokság, ennek különböző fokozatai vannak. A pápát a Szent Péter téren körbevivő autó esetében nem nagyon lehet ezt természetfölötti eszköznek tekinteni. Az eszköz természetfölöttiségét az mutatja, hogy a közvetlen hatás természetfölötti. Az ilyen eszközök az Egyházában jelenlévő Jézus Krisztus és az Egyházban müködő Szentlélek olyan eszközei, amelyek külsőleg, a kegyelem nélkül nem mutatnak a fő okra. A hit azonban meg van győződve arról, hogy ezek az eszközök a természetfölötti kegyelmet közvetítik. Ezenkívül a hit meggyőződése az is, hogy ezeknek az eszközöknek olyan tulajdonságaik is lehetnek, amelyek nem a természetből jövő, hanem természetfölötti tulajdonságok. Egyetlen emberi társaságnak, szervezetnek sem lehet tulajdonsága az a romolhatatlanság, amelyet Jézus Krisztus megígért Egyházának, amelyen a pokol kapui nem vesznek erőt. Egyetlen embernek, közösségnek sem jár természeténél fogva az a tévedhetetlenség, amely a tanítóhivatalt bizonyos esetekben kifejezetten megilleti.

A kultúrában jelenlévő kereszténységet és mindenekelőtt a Katolikus Egyházat tehát jellemzi a cél- és eszközokságából fakadó, mód szerinti természetfölöttiség, amely külsőleg nem látható, de ez a hit meggyőződése. A kereszténységet, a Katolikus Egyházat mint olyan kulturális jelenséget, amely természetfölötti jelleggel rendelkezik, két szempontból vizsgálhatjuk. Vizsgálhatjuk azt, hogy ez hogyan hat magára a kultúrára, másrészt pedig azt, hogy a kultúra milyen hatással van erre. A kultúrára való hatással a következő bejegyzés foglalkozik. A kultúra kereszténységre való hatásával majd későbbi bejegyzések foglalkoznak, amelyekre néhány más témájú bejegyzést követően kerül sor.

Az előző bejegyzésekben a kultúra jelenségét vizsgáltuk a tomista antropológia szempontjából. Különös hangsúlyt fektettünk arra a kérdésre, hogy mi az, ami a kultúrák időben és térben lévő sokaságában állandónak tekinthető. Richard Dawkins szerint a kultúra fejlődése a fejlődés egy újabb, biológiai fejlődést követő szakasza. Ami tehát állandó, az a replikátorok által végbemenő fejlődés általános törvénye, amelynek a Földön tapasztalt biológiai fejlődés csak az egyik esete. A Dawkins szerint Világegyetemben esetleg másutt is kialakuló élet és fejlődés sok mindenben eltérhet az élet földi fejlődésétől, de itt is replikátorokról, replikátorok esetlegesen kialakuló változatairól és a változások túlélésére nézve inhomogén környezetről van szó. Az előző bejegyzésekben rámutattunk arra, hogy a kultúra és ennek fejlődése az emberi természetben gyökerezik, ebben vannak meg azok az állandó dolgok, amelyeket a kultúra nem írhat felül, és amelyek kibontakozásának szolgálata a kultúra feladata. Megállapítottuk azt is, hogy a kultúra létrehozása az emberi természetből szükségszerűen következik, tehát ez az ember lényeges tulajdonsága. Az egy adott kultúrában élés azonban már csak esetleges tulajdonság.

Az eddigiekben a vallásról mint kulturális jelenségről nem volt szó. Most csak röviden megjegyezzük, hogy a vallás is az emberi természetben gyökerezik, az embernek természetes hajlama van Isten megismerésére, Isten tiszteletére. A kultúrák igen lényeges részét alkotó vallás tehát az ember természetes hajlamának a megnyilvánulása. Ebben az értelemben párhuzamba állítható  filozófiával, amely a görög filozófiában, homályosan ugyan, de eljutott az egyetlen Isten felismeréséig. A filozófiától azonban különbözik is a vallás, mert ez az ember és Isten kapcsolatáról, az ember istenhezkötöttségéről szól, amint ez átjárja az egész életet. A vallás alapja tehát az ember természetes hajlamában van, amelyben felismeri a világ felett álló Istent és a tőle való függését. A vallásban az embertől Isten felé irányuló mozgásról van szó. Az áteredő bűn már sokat emlegetett hatása miatt ennek a hajlamnak a kultúrákban való kibontakozása is súlyos torzulásokon ment keresztül.

A jelenleg is megtalálható nem-keresztény világvallásokra tehát az ember abszolútum felé való természetes törekvése a jellemző. A zsidó-keresztény kinyilatkoztatással azonban az emberiség ősbűn utáni történelmében egy új korszak kezdődött el. Az ember Isten felé törekvése a kinyilatkoztatásban Isten emberhez intézett szavával találkozott, és ezzel mintegy természetfölötti szintre emelődött. Az Istenről, Isten és ember viszonyáról szóló tudattartalmak, ismeretek új forrása a kinyilatkoztatás.

Az előző bejegyzésben kiterjesztettük a Richard Dawkins által bevezetett mém fogalmát. A kultúrában az emberi kommunikáción keresztül terjedő, általunk kulturálisnak nevezett mémektől, tudattartalmaktól megkülönböztettük a természetünkből és a közvetlen tények megismerésből származó nem kulturális mémeket. A mém fogalmát még tovább is kiterjeszthetjük: a kinyilatkoztatás által megjelentek azok a tudattartalmak, mémek is, amelyeknek eredete közvetlenül Istenre vezethető vissza. Ezek a tudattartalmak, mémek nem a bennünket környező kultúrából, de nem is a természetünkből vagy a közvetlenül tapasztalható tények megismeréséből származnak. A kinyilatkoztatott mémek ugyan nem a kulturális környezetből erednek, de terjedési módjuk részben mégis hasonlít a kulturális mémek terjedési módjára: ezeket is az emberek adják át egymásnak, a következő generációknak.

A Dawkins által bevezetett fogalom hasznos lehet kinyilatkoztatás, a hit terjedésének tanulmányozásában, jóllehet mi egészen más megállapításokra jutunk, mint a fogalom bevezetője. Dawkins ugyan a vallási mémeket, az isteneszme-mémeket sikeres mémeknek tekinti, de szerinte az emberiség számára ezek a legkárosabb mémek. Szerintünk azonban a kinyilatkoztatás, a hit mémjének a terjedése a megváltás hatásának a terjedése emberről emberre, generációról generációra. A mém fogalma tulajdonképpen azért született, hogy megvilágítsa azt, hogy hogyan terjednek a gondolatok, ötletek, divatok, dallamok stb. Mi ezt a fogalmat a kinyilatkoztatás, a hit terjedésével kapcsolatban használjuk. Ennek érdekében pontosabban igyekszünk leírni a fogalom tartalmát. Ami terjed, ami megfelel a biológiai génnek, az végső soron egy belső tudattartalom. A skolasztikus terminológiával ez az értelem képességének valamilyen aktualitása, azaz ismeret. Ez az ismeret lehet elméleti vagy gyakorlati jellegű ismeret. Az elméleti ismeret valami tölünk különbözőre vonatkozik, a gyakorlati ismeret pedig a cselekvésre vonatkozó ismeret. Az „elméleti” szó nem pontosan azt jelenti a skolasztikában, amit ez napjainkban jelent, például az „elméleti fizika” kifejezésben. Az elméleti (spekulatív) ismeret a cselekvésre vonatkozó ismeretekkel van szembeállítva. Az ilyen értelemben vett elméleti ismereteinknek elsődleges forrása az érzékszervek tapasztalata, megismerésünk ebből indul ki és ebből jut el a szellemi ismerethez. Van azonban egy másik ismeretforrás is, amely ugyancsak jellemző az emberre. Ez az ismeretforrás az emberek közti kommunikáció, amelynek legfőbb, de nem kizárólagos eszköze a nyelv, a beszéd, az írás. Tehát itt a mémek kultúrában való terjedéséről van szó. Ezeken keresztül olyan ismeretek jutnak el hozzánk, amelyek nem a mi érzékszervi tapasztalatunkból erednek,  de mások ilyen tapasztalataira támaszkodhatnak. A mémek közvetíthetnek még az emberi természetre, természetes hajlamokra, készségekre vonatkozó ismereteket is, amelyek a kifejezett formában megfogalmazott első, önmagukban nyilvánvaló alapelvekre és ezek következményeire vonatkoznak. Tehát a kulturális mémek eredeteként is szóba jöhetnek kultúrán kívüli dolgok, érzékszervekre támaszkodó és az emberi természetre vonatkozó ismeretek.

A kinyilatkoztatott mémek eredetével kapcsolatban először Aquinói Szent Tamás egyik kegyelemtani osztályozásáról kell beszélnünk. Szent Tamás az Istentől kapott kegyelmeket két nagy csoportra osztja: vannak a személy megszentelésére kapott kegyelmek, és vannak a mások, a közösség szolgálatára kapott kegyelmek (ST I/II q. 111 a. 1). Ma inkább csak az első csoport esetében beszélünk a  szó szoros értelemében vett kegyelemről, a második csoportba tartozó kegyelmeket karizmáknak, karizmatikus kegyelmeknek nevezzük. (A „karizma” szó jelentése itt nem azonos azzal, amit például a karizmatikus mozgalmak esetében jelent.) Az Istentől kiválasztott embereknél, a „prófétáknál” (ST II/II q. 171-178) Isten a természetet meghaladó módon hat az ismereteket befogadó képességre, természetfölötti módon aktualizálja ezt. Az így keletkezett ismeret nem az emberi megismerés és kommunikáció által szerzett ismeret. A „próféta” szó itt nemcsak a szó szoros értelmében vett prófétákra vonatkozik, hanem mindenkire, akivel Isten természetfölötti módon közölt ismereteket. Ilyen értelemben véve az Ószövetség legnagyobb prófétája Mózes. A prófétai megismerés különbözik attól a megismeréstől, amelyben az üdvözültek színről-színre látják az Istent, tehát ez nem Isten lényegének látásából származó ismeret. A prófétai megismerés végső soron fogalmakban és állításokban megnyilvánuló megismerés, és ezért ez közölhető. A prófétai ismeretekben jelentős szerepet játszhatnak a képzetek, az ezekből kialakuló képek. A képek szerepe azonban nem kizárólagos, hasonlóan a prófétai ismeret sem feltétlenül csak látomások vagy esetleg álmok útján közvetített ismeret. A prófétai ismeret nem kizárólagosan csak a jövőt tárja fel.

A kinyilatkoztatás teljességében a megtestesült Ige jött közénk. A Názáreti Jézusban a maga teljességében volt jelen mindaz a tudás, amellyel a próféták csak részlegesen rendelkeztek. Ez a tudás nem azonos Isten boldogító színe látásával, amellyel a Názáreti Jézus rendelkezett (ST III q. 9 a. 2). De ez a tudás nem is természetes úton szerzett tudás (ezzel is rendelkezett a Názáreti Jézus, lásd ST III q. 9 a. 4 és q. 12),  hanem ez az Istentől kapott, a lélekbe öntött, prófétai tudás (scientia infusa, ST III q. 9 a. 3, q. 11). Mint említettük, ez a tudás közölhető tudás, ellentétben Isten boldogító színe látásával. Azt is mondhatjuk, hogy a Názáreti Jézusban, ismereteinek belső világában jelen volt a kinyilatkoztatás mémjének teljes tartalma, jóllehet időben a kinyilatkoztatás nem vele kezdődött. Ha föltesszük a kérdést, hogy hol található meg a kinyilatkoztatás teljes tartalma, akkor erre a kérdésre nem jó válasz az, hogy a Szentírásban, a Szent Hagyományban. Ezek források, amelyek elvezetnek a tartalomhoz, közvetítik a tartalmat. Azt viszont joggal lehet állítani, hogy a Názáreti Jézus lelkébe a személyi egység kegyelme (gratia unionis) által öntött, de emberileg kifejezhető prófétai ismeretében a maga teljességében van meg mindaz, amit Isten el akart mondani az embernek. A Názáreti Jézus a próféták legnagyobbja, a maga teljességében, őket meghaladó módon rendelkezett mindazzal, amivel a próféták rendelkeztek. Ez az ismeret azonban, jóllehet ez nem a természetes emberi megismerés útján keletkezett, de mégis emberi ismeret, és így  rendelkezik az emberi ismeret tulajdonságaival. A matematikus ismerete nem jelenti azt, hogy az összes (általa ismert) tételnek minden pillanatban teljesen a tudatában van. A matematikai ismeretek rendszere, a matematika tudománya készség, habitus arra, hogy az számára, aki ezzel rendelkezik, az alkalomnak megfelelően bármely tétel a tudatos megismerés tárgya legyen. Így a Názáreti Jézus prófétai ismerete is készség szintű, habituális ismeret, de ez nem tanulással, gyakorlással vagy tapasztalatból szerzett, hanem Istentől kapott, lélekbe öntött ismeret. Ennek egy fontos következménye az, hogy a kinyilatkoztatás tartalma mint a Názáreti Jézus prófétai ismerete kultúrák fölötti ismeret. jóllehet az ismeret birtokosa, egy adott kultúrában élt. A kinyilatkoztatás tehát adott kultúrában/kultúrákban lezajló történés és a kinyilatkoztatás befogadója is egy adott kultúrában él, de maga a befogadott, Istenre és Isten és ember viszonyára vonatkozó ismeret tartalma nem függ a kultúrától. Ha ez kultúrafüggő lenne, akkor a római birodalom területén működő Názáreti Jézus nem lehetne az egész emberiség legfőbb és megfelebbezhetetlen tanítója.

A következő bejegyzésben ezt a témát folytatjuk.

Az előző bejegyzésekben megpróbáltuk a kultúra összetett jelenségét a tomista antropológia szempontjából leírni. A kultúra célja annak előmozdítása, hogy az ember természetéből fakadó céljainak megfelelő életet éljen. A kultúra tulajdonképpen egy olyan ember alkotta környezet, „öltözék”, amely körülveszi az embert és amely lehetővé teszi, hogy az ember biológiai létezéséből adódó korlátai kitáguljanak. Az előző bejegyzésben hivatkoztunk a Richard Dawkins  által bevezetett mém fogalmára. A mém fogalma analóg a biológiai gén fogalmával, a mém azonban a kulturális tartalmak átadásának és fejlődésének leírására vonatkozik. A mém tulajdonképpen olyan kulturális tartalmat jelöl, amellyel kapcsolatban az átadás valamilyen egységéről beszélhetünk. Dawkins az analógia mellett hangsúlyozza a gén és a mém közti különbséget is, elutasítva a kultúra fejlődésének olyan magyarázatát, amely emögött valamilyen biológiai előnyre törekvést lát. Határozott különbséget tesz a biológiai „gén-tér” (gene pool) és a mémek tere között. A kettő közti viszonyt úgy határozza meg, hogy a biológiai fejlődés elvezetett ahhoz az idegrendszerhez, agyhoz, amelyet az utánzás kifejlődött képessége jellemez, így az emberi agyak alkotják a mém-teret. A fejlődést Dawkins szerint általában (a géneken alapuló fejlődést is magába foglalva) az jellemzi, hogy (1) vannak önmagukat másoló mechanizmusok, replikátorok; (2) ezekben a replikátorokban a másolás folyamán változások is történhetnek; (3) van egy olyan tér, amely nem homogén a változatok túlélésére nézve, azaz ez a tér bizonyos változatok túlélését támogatja, más változatok túlélését akadályozza.

A mémek a kommunikáció által másolódnak, kerülnek egyik emberből a másikba, de a terjedésben az utánzás is szerepet játszik. A második feltétel nyilvánvalóan teljesül, hiszen nincs két egyforma ember, a mémben már csak a másik ember általi befogadás is változást okoz. A mém-tér, az emberek erőforrásai nem korlátlanok, egyszerre csak adott számú mém lehet egy emberben. Ennek következményeként új mémek megjelenése más mémek kárára történik. A mém sikerességével  kapcsolatban Dawkins ugyanazt a három tényezőt említi, amely a gének esetében is a siker kulcsa: a mémnek hosszú életűnek kell lennie; termékenynek azaz jól terjedőnek kell lennie; harmadszor pedig a másolódásban fontos az eredetihez való hűség, erős hasonlóság. A mém hosszú élete a három tényező közül a legkevésbé fontos. A hosszú élet természetes nem azt jelenti, hogy a mém „hordozója” legyen hosszú életű, hiszen a mém élete túlnyúlik egy konkrét hordozója életén. Beethoven már régen nem él, de szimfóniái ma is élnek. A mém termékenysége a befogadásra való hajlandóságtól függ, de attól is, hogy egyáltalán hány embert ér el a mém. Tudományos eredmények esetében a termékenységet mutatja a tanulmányra tett hivatkozások száma. A reklámnak, mint mémnek az elterjedtségére a reklámozott termék eladásából származó bevétel nagysága utal.

A fejlődéshez szükséges, hogy a másolások folyamán változások történhessenek. A változások miatt azonban előfordulhat, hogy a fejlődés nem vezet semmilyen stabilabb képződményhez, például biológiai értelemben vett fajhoz. Vagy a mémek esetében a változások következtében az egyes emberek, csoportok annyira különbözően fogadják be a mémeket, hogy szó sem lehet már valamilyen értelemben vett egységes kultúráról. A kultúrák történelmében valóban voltak zavaros korszakok, amikor a régi kultúrák felbomlottak, az újak pedig még nem alakultak ki (ilyen például a népvándorlás kora). Az élővilág fejlődésében a stabilitást előmozdító tényező az, amikor egymás kiegészítő, egymással együttműködő tulajdonságokat hordozó gének összekapcsolódnak olyan komplexumokat alkotva, amelyek a stabilitás előmozdítói lehetnek. A mémek esetében is létrejöhetnek ilyen komplexumok, az egymást kiegészítő, jól együttműködő mémek mintegy új mémet alkotnak növelve a stabilitást. Ilyen komplexumok esetében az új, ebbe nem illő mémek nem tudnak teret nyerni a mém-térben (legalábbis egy ideig). Ehhez hozzátehetjük még, hogy tulajdonképpen maga a kultúra egésze is egy ilyen „szuper” mém. Ez egy ideig stabilnak mutatkozik, de aztán a tömegesen megjelenő új mémek alááshatják ezt a stabilitást, jön a kulturális hanyatlás és az új kultúra kialakulása.

A fenti elképzelést több oldalról érte kritika, nem mindenki érzi ezt a megközelítést elegendőnek a kultúra összetett jelenségének a leírására. A következőkben a mémekre támaszkodó elméletet a tomista antropológia szempontjából vizsgáljuk és látni fogjuk, hogy ez alapján nem kell ezt teljes egészében elutasítanunk. Amint már említettük, Dawkins határozott különbséget tesz a biológiai és a kulturális fejlődés között, ez utóbbit nem tekinti az előbbi folytatásának. A mém-tér az emberek agya, ami viszont a biológiai fejlődés eredménye. Az agy különleges fejlettsége, utánzó képessége teszi lehetővé a biológiai fejlődés léptékét elképesztően meghaladó gyorsaságot a kulturális fejlődés területén. A tomista antropológia szerint a mém-teret a szellemi lélekkel rendelkező emberek alkotják. Mint már többször említettük, az ember kulturális tevékenységének a célja az ember természetének megfelelő cselekedeteinek, életének a támogatása a biológiából adódó, tér- és időbeli korlátok kitágítása által is. Dawkins természetesen ilyen célt nem ismer. A mémekről szóló fejezet végén azonban megjegyzi, hogy az emberben megvan a képesség az önzetlen altruizmusra, felebaráti szeretetre. Annak a kérdésnek az eldöntésére nem vállalkozik, hogy ez valamilyen memetikus fejlődés eredménye-e. A fejezet befejező mondata így szól: „mi vagyunk az egyedüliek a földön, akik fellázadhatnak az önző replikátorok ellen”. Ez a mondat azonban a könyv alapján megalapozatlannak tűnik. A tomista antropológia szerint azonban a kultúrát alkotó ember tevékenysége mögött valamilyen jónak mint célnak az elérése van. Az ember azonban képes arra is, hogy a valódi jó helyett valamilyen csak látszatra jót tűzzön ki célnak (például saját személyes érdekét a közösség érdeke ellenében). A csak látszatra jó célként való kitűzése és az efelé való törekvés bűn. Sajnos a látszat jónak mint célnak a kitűzése kulturális szinten is megtörténhet.

A kultúrát építő és befogadó ember viselkedése mechanikus szabályokkal nem meghatározható, ezért a kultúra fejlődésében, a mémek elterjedésében, befogadásában mindig van valami, ami teljességgel nem meghatározható, ezért a kultúra fejlődésében sincs teljes meghatározottság, egyformaság. Ennek ellenére mégsem lehet arról beszélni, hogy a mémek változásai, változatai olyan mértékben a véletlennek lennének kiszolgáltatva, amilyen mértékben ez Dawkins  szerint a gének esetében van. A mémek alkotói, befogadói, változtatói szellemi lélekkel, öntudattal, szabad akarattal rendelkező emberek, akiknek mindig van valamilyen céljuk, így ugyan cselekedeteiket előre egyértelműen nem lehet meghatározni, ezek mégsem a kártyalap húzása vagy a kocka feldobása módján történnek. Másrészt a kultúra nem egyetlen ember alkotása, a mémek alkotóinak és befogadóinak tömegeiről van szó, a tömegszerűségnél fogva pedig a statisztikus, valószínűségi megközelítés már lehetséges. Az emberi cselekvést a külső feltételek nem határozzák meg, de ezek hatással lehetnek a cselekvésre, és ez a hatás statisztikai szinten már szintén jelentkezhet. Mindezek figyelembevételével a mémek változásával kapcsolatban a véletlen is kaphat szerepet, de ez nem a „bármi megtörténhet” típusú (egyenletes eloszlású) véletlen. A fentiek elegendő magyarázatot adnak a kultúrák sokféleségére, amely a kultúrát alkotók, kultúrában élők eltérő körülményeiből (éghajlati, földrajzi körülmények, genetikai adottságok stb.) is adódhat.

A mémek szerepének további megértése érdekében azt is figyelembe kell venni, hogy az ember belső világát nem kizárólag a mémek alakítják. Az ember a mémeken kívül is, természeténél fogva birtokában van szellemi tartalmaknak. Ilyen tartalmak az erkölcsi alapelvek, amelyek, amint erről az előző bejegyzésekben szó volt, természeténél fogva adottak az ember számára. A mémek, a nevelés (ez igen intenzív, szervezett mém transzfernek tekinthető) ezt a már alapjában meglévő erkölcsi rendet megerősíthetik, kifejthetik. Az áteredő bűn következében ez a rend azonban az emberben elhomályosulhat és lehetnek olyan kultúrák, amelyek ezt a természetes erkölcsi rendet megváltoztatni igyekeznek. A modern teológia által többször emlegetett strukturális bűn az ilyen kultúrák sajátossága, de ez nem azonos az áteredő bűnnel, hanem ennek a következménye.

Az ember közvetlen érzéki adatokból származó megismerése, a közvetlen tények megismerése ugyancsak nem a mémekből származik. A vonat elhaladásának tényét fölfogja az is, aki kultúrájának része a vonat, de az is, aki nem tudja, hogy mi a vonat és életében most lát először vonatot. Hasonlóan nem mémek által közvetítődnek számunkra megismerésünk alapelvei sem. Ilyen alapelv például az, hogy valami ugyanabból a szempontból egyszerre nem létezhet, meg nem létezhet (ellentmondás elve), de említhetnénk például az elégséges magyarázat, elégséges okság elvét is. Ezek az alapelvek nem annyira kifejezett tételekként, hanem inkább megismerésünk folyamán alkalmazott készségekként vannak meg bennünk. Egy adott kultúrában persze ezek is megfogalmazódhatnak kifejezetten is.

Ha a fenti tartalmakra is az egyöntetűség kedvéért a „mém” szót akarjuk alkalmazni, akkor ezeket nevezhetjük kultúra előtti mémeknek, míg az embertől emberre átvivődő mémeket kulturális mémeknek. Az „előtt” szót itt nem az időbeli elsőbbség értelmében használjuk, mintha  lett volna valamilyen kultúra előtti kor. Az elsőbbség itt a szükséges feltétel elsőbbsége azzal szemben, aminek a feltételéről szó van, és a mindenütt jelenlévő elsőbbsége a részlegessel szemben. Az emberben mindkét típusú mémek jelen vannak, de bizonyos értelemben véve a kultúra előtti mémek a meghatározóbbak. Ha egy mém tartalma szerint ma reggel 9 órakor a világ vége lesz, 10 óra tájban ennek a mémnek a helyzete a mém-térben már eléggé kedvezőtlenné válik, mert a világvége kultúrától független tapasztalata elmaradt. Annak a mémnek sincs sok esélye, amely azt mondja, hogy ha a Nap kerek, akkor szögletes (most tekintsünk el a meghökkentés esetleges vonzásától). Azok a mémek tehát, amelyek ellentmondanak a tapasztalatnak vagy szemben állnak például az ellentmondás elvével, nem lesznek hosszú életűek. Ennek ellenére ismételten megjelennek olyan kulturális törekvések, amelyek ha nem is ennyire kifejezetten, de ellentmondanak az erkölcsi élet és a józan ész alapelveinek.

A kultúra előtti és a kulturális mémek nem két elkülönült szegmensként léteznek az emberben, hanem (jó esetben) egymással együttműködve, egymást erősítve alkotnak magasabb rendű, összetett mémeket. Ilyen esetekben a kulturális mémek a kultúra előtti mémeket erősítik, ezek tartalmát kibontják, kifejezetté teszik. Az áteredő bűn hatása miatt azonban voltak és vannak olyan kultúrák, amelyek a kultúra előtti mémek elnyomására törekszenek. Míg a kultúra előtti mémekkel kapcsolatban szoros értelemben vett fejlődésről nem beszélhetünk (hiszen ezek az emberi természettel adottak), addig az ezeket kifejtő, kifejezetté tevő kulturális mémek esetében már lehet ilyenről szó. A kultúra fejlődésének nagy eredményei a kétféle mém  egymást támogató együttműködéséből születnek. A kultúra előtti mémekhez közelebb eső tudományok esetében még bizonyos (jóllehet nem teljes) kulturális függetlenségről is lehet beszélni. A metafizika számára nem szükségesek napjaink fizikai kísérleteinek kifinomult műszerei, mert ez a minden tapasztalásban jelenlévő állandóság és változás, egység és sokféleség tényéből indul ki. Ezért lehet bizonyos értelemben véve philosophia perennis-ről beszélni, és a metafizikával kapcsolatban a kulturális hatások nem annyira számottevőek, ha eltekintünk az újabb korban felmerülő, metafizika lehetőségét tagadó álláspontoktól. Ezekben az álláspontokban azonban inkább a kultúra előtti mémek valamilyen „elnyomásáról” van szó.

Valamely párbeszédnek csak akkor van értelme, ha vannak olyan vonatkoztatási pontok, amelyekre a beszélők hivatkozhatnak. Ha nem látnak ilyet, akkor a beszélgetőknek közösen meg kell ezeket keresni, különben a párbeszéd felületes válik, a lényeget nem érinti, esetleg csak gyakorlati kérdésekre szorítkozik. A kultúrák párbeszéde esetében a közös alapot a kultúra előtti mémek adják.

A következő bejegyzés visszatér a kereszténység és a kultúrák viszonyának eredetileg felvetett kérdéséhez.

Az előző bejegyzés témáját folytatva a tomista antropológia fogalomkészletével próbáljuk meg jellemezni a kultúra összetett jelenségét. Amint erről már szó volt, a kultúra célja az ember természetének megfelelő cselekvésének az előmozdítása. Az ember természetéből fakadó hajlamai a saját maga fenntartására, az emberi faj fenntartására való hajlamok és a szellemi természetéből fakadó hajlamok. Ez utóbbiak között van a megismerésre, a tudományra, a művészetekre, a vallásosságra és a közösségben való élésre való hajlam. Azt is említettük, hogy az ember szellemi természetének megfelelően a hozzá képest külső ruházattal, szerszámok használatával stb. alkalmazkodik környezetéhez, ellentétben az ember alatti állatvilággal, ahol ez az alkalmazkodás a törzsfejlődés folyamán az állat részét képező dolgok kifejlődése által valósul meg (például a hideg ellen a vastag, szőrös bőr). Az egyes ember időben és térben korlátozott létezéséből adott korlátokat az együttműködés és az elődök tudására, tapasztalatára, alkotására építés által lehet túllépni. Így a kultúra tulajdonképpen egy olyan emberek alkotta környezetet, „öltözéket” jelent, amely által az ember biológiai létezéséből adódó korlátain túlléphet. Így például az emberi szem biológiai szerkezetéből adódó korlátait a távcső és a mikroszkóp által meghaladhatja. Fontos a tér- és időbeli korlátok meghaladása a közösségi létezés által. Az ember mint egy közösség tagja átvitt értelemben jelen lehet mindenütt, ahol a közösség egy tagja jelen van. Ugyancsak fontos az időbeli korlátok meghaladása is. Az embernek rendelkezésére állhat az, amit a múlt generációk ismeretben és alkotásban elértek, erre támaszkodva léphet tovább. Így mintegy a biológia által korlátozott térbeli és időbeli jelenlét kitágul, az ember által elérhető tér és idő meghaladja azt, amit biológiai adottságai lehetővé tesznek. Ez a környezet mintegy „öltözékként” veszi körül az embert, de nem változtatja meg az ember lényegét, természetét. Így például az emberi megismerés továbbra is az érzékszervekre támaszkodó megismerés marad. A kultúra sem képes olyan ismereteket közvetíteni, amelyek eredete mögött nem érzékszervekre támaszkodó megismerés van.

A kultúra tehát az ember szolgálatára van, ez mintegy külső felkészítést, támogatást jelent az ember természetének megfelelő cselekvésre, de az ember természetéből fakadó hajlamai továbbra is ugyanazok maradnak. A kultúra csak az ember biológiai korlátainak a kitágítását eredményezi, de nem ezen korlátok megszűnését. Ebből következik, hogy a kultúra hatása is korlátozott. Hatása azon területeken érvényesül erősen, ahol különösen jelentősek ezek a korlátok. Ilyen területek mindenekelőtt a természettudományok. A legalapvetőbb tapasztalatok (például az egység és a sokaság, az állandóság és a változás megtapasztalása) alapján keletkező ismeretek esetében  már kevésbé érvényesül a kulturális hatás. Ezért lehet például örök filozófiáról, philosophia perennis-ről beszélni, sőt a különböző kultúrák filozófiái is végül ugyanazokra a kérdésekre válaszolnak. Napjaink természettudománya is érdekes szempontokat ad a különböző kultúrákban megnyilvánuló egységgel kapcsolatban. A „nyugati” természettudomány az egész világon, minden kultúrában elterjedt. A tudomány fejlődéséhez jelentős hozzájárulások ma már sokszor más kultúrákból származóktól jönnek. Másrészt a természettudományoknál tapasztalható „aszimptotikus” fejlődés (az előző eredmények az újabb eredmények   speciális esetei) is utal arra, hogy ezek nem csak kulturális jelenségek, hanem itt valami olyannak a megismeréséről van szó, amely a kultúrán kívül áll, amit nem érint a kultúrák fejlődése.

A kultúra és az ember viszonyával kapcsolatban fontos az ember elsőbbségének a hangsúlyozása. Az ember valóságos, szubsztanciális létező, de a kultúrának tulajdonképpen ilyen létezése nincs. A kultúra mint fogalom csak az emberi értelemben létezik (ens rationis), de ez a csak értelmi létezés nincs elszakadva a valóságtól, mert a kultúra körébe tartozó, tárgyak, vonatkozások már valóságos létezéssel rendelkeznek (ens rationis cum fundamento in re). A kultúra olyan rendszer, amely nem egy szubsztancia létezésében áll fenn. Minthogy a kultúra lényeges tulajdonsága az, hogy a következő generációk az előző generációk tudására, tapasztalatára, alkotásaira építenek, a kultúrák a történelemben fejlődnek. Ez a fejlődés azonban nem mentes az emberi természet áteredő bűn általi sebzettségének hatásától. Ezért előfordulhat, hogy egy kultúra egyáltalán vagy fejlődésének egy adott szakaszában nem teljesen felel meg céljának, a kultúrában élő emberek szolgálatának.

Felvethető az a kérdés is, hogy miért vannak egyáltalán kultúrák, miért nem csak egyetlen kultúra létezik. A nyelvek, kultúrák sokaságának magyarázatát a Teremtés könyve 11. fejezete a bábeli torony építésének elbeszélésében (1-9) adja meg.  Nem biztos, hogy helyes álláspont az, ha ennek az elbeszélésnek semmilyen teológiai tartalmat nem tulajdonítunk. A kultúrák jelenleg tapasztalható sokaságához az áteredő bűn hatásai is hozzájárulhattak. Ezt a véleményt erősíti az a keresztény hagyományban megtalálható gondolat, amely szerint a pünkösdi nyelvcsoda éppen a bábeli történet fordítottja. A kinyilatkoztatás azonban csak homályosan, részletek nélkül beszél az Ádámtól Ábrahámig eltelt hosszú időről, ezért az imént feltett kérdés megválaszolását mindenképpen érdemes a természetes értelem fényénél is keresni.

Egyik, a kérdés megválaszolására irányuló kísérlet Richard Dawkins-tól származik. Az önző gén című könyvének egyik fejezete a mémekről szól. A „mém” már magyarosított szó eredetileg tőle származik (meme), görögből vett gyökere az utánzásra utal. Dawkins észreveszi, hogy az emberi világ, a kultúra fejlődésével kapcsolatban a biológiai génre alapozva már nem adható megfelelő magyarázat.  A kultúrák különbözőségének, fejlődésének magyarázata érdekében a géntől különböző mém fogalmát vezeti be. A mém nem teljesen definiált fogalma tulajdonképpen valami olyasmit jelöl, ami a kulturális közegben emberről-emberre átatódik. A mém lényegesen különbözik a géntől, mert itt nem egy kód hordozójáról van szó, hanem maga a tartalom az, ami átvivődik. Dawkins szerint az élet alaptörvénye „önmagukat másoló dolgok differenciált túlélése”. Ezen a tömör megfogalmazás a gének esetében arra utal, hogy a gén egyedről egyedre terjedése során egyrészt gondoskodik a szülők tulajdonságának öröklődéséről, másrészt azonban a génben is olyan változások történhetnek, amelyek egyes tulajdonságok változását eredményezik, és így a változatok is megjelennek. Minthogy a természet által nyújtott erőforrások, a környezet nem teszik lehetővé, hogy minden faj korlátlanul szaporodjon, azon változatok fognak elterjedni, amelyekben a gének olyan tulajdonságokat hordoznak, amelyek jobban biztosítják a változat egyedeinek túlélését, a változat elterjedését.

Mém lehet tulajdonképpen valamilyen divat (például magassarkú cipő), valamilyen dallam, valamilyen tudományos fogalom, építészeti stílus stb, tehát mindaz, ami emberről-emberre tudatilag átvivődik. A mémek tulajdonságaik folytán nagyobb komplexumokká szerveződhetnek és így újabb mémeket alkothatnak. Így lehet beszélni az istenfogalomról mint mémről sőt egész vallásos rendszerekről. A mémek terjedése Dawkins szerint az emberi agyakban történik, viszont ezek az összes mém számára nem biztosítanak korlátlan terjedési lehetőséget, mert az agy befogadó képessége korlátozott. Ezért a mémek terjedését is a tulajdonságaik alapján történő természetes kiválasztódás korlátozza, egyes mémek hosszú időn keresztül élő, túlélő mémek, más mémek viszont kihalnak.

A mém mint a kulturális átvitel fogalma a kultúrák terjedésének, fejlődésének vizsgálatában hasznos segédfogalomnak bizonyulhat. Az ezt körülvevő neo-darwinista elmélet kritikájával most nem foglalkozunk. Ilyen kritikák szaktudományos oldalról is vannak. Csak azt említjük meg, hogy az elmélet ateista értelmezésével az a probléma, hogy ez a magyarázat keresésében leáll és nem keresi magának az evolúciós mechanizmusnak a magyarázatát, hanem egyszerűen csak a véletlenre hivatkozik, ami nem magyarázat. Így a Dawkins által érzelmileg oly hevesen elutasított isten csak a „vak órásmester”, de nem a semmiből a mindenséget teremtő Isten, aki maga a teljes megvalósultság (actus purus), a létezést nem tulajdonságként, hanem lényegként birtokló teljesség (ipsum esse subsistens).

A következő bejegyzésben a mém fogalmát használva arról is szó lesz, hogy az ember nemcsak a kultúrával áll szemben, hanem a teremtett világgal, sőt magával a Teremtővel is. A mémek csak az ember ismereteinek, szellemi életének egyik forrását jelentik. Azt is megemlítjük, hogy a kinyilatkoztatással megjelent az a „mém”, amely természetfölötti eredetű.

Az előző bejegyzésben fölvetetődött a kereszténység és a kultúra viszonyának a kérdése. Mielőtt ezzel foglalkoznánk, először azt kell tisztáznunk, hogy tulajdonképpen mi is a kultúra. Azt is említettük, hogy a kultúra megértésének az ember megértéséből, az antropológiából kell kiindulnia, hiszen a kultúra az ember kultúrája.

Az alábbiakban az Aquinói Szent Tamást követő antropológia alapján kíséreljük meg megérteni a kultúra bonyolult jelenségét. Szent Tamás kifejezetten nem foglalkozott a kultúra jelenségével, antropológiája azonban alapot adhat ennek értelmezéséhez. Arra a kérdésre, hogy mi az ember, Szent Tamás azt a választ adja, amelynek rövid összefoglalását megtalálhatjuk a Katolikus Egyház Katekizmusában (362-368): az ember test és lélek egysége. Erről az egységről a Vienne-i Zsinat alapján ezt mondja a katekizmus: „A lélek és a test egysége olyan mély, hogy a lelket a test „formájának” kell tekinteni; azaz az anyagból alkotott test a szellemi lélek miatt emberi és élõ test; a szellem és az anyag az emberben nem két egyesült természet, hanem egységük egyetlen természetet alkot” (365). A skolasztikus szakkifejezés szerint a hallhatatlan lélek az anyagból álló test lényegadó formája (forma substantialis). Az embernek ebből a meghatározásából következik, hogy ő egyszerre biológiai (pontosabban állati) és szellemi lény. Egy másik fontos következmény az, hogy az ember az emberi fajnak egyede. Az emberi faj biológiai értelemben vett fajnak is tekinthető, de a többi állatfajtól ezt a fajt leginkább a szellemi lélek mint forma különbözteti meg. Egy ember mint az ember fajnak egyede nem egyetlen képviselője a fajnak, hanem térben és időben még nagyon sok egyed van rajta kívül.

Az ember fentebb vázolt természeténél fogva vonzódik a természetének megfelelő jók megvalósítására, erre hajlama van. Ezeket a természetes hajlamokat Szent Tamás a következőképpen sorolja föl (ST I/II q. 94 a. 2):

Az emberben elsősorban arra a természete szerinti jóra való hajlam van meg, amely közös minden szubsztanciában, ugyanis minden szubsztancia kívánja a saját természete szerinti fönnmaradását. Ezen hajlam szerint mindaz a természettörvényhez tartozik, ami által az ember élete megőrződik és ami által az ezzel ellentétes dolgok megakadályozódnak. Másodszor  természete szerint egy ennél speciálisabb hajlam is van az emberben, amely már csak az állatokkal közös. Ennek megfelelően a természettörvény tartalmazza azt, amire a természet minden állatot megtanít, azaz a férfi és a nő egyesülését, a gyermekek felnevelését és hasonlókat. Harmadszor megvan az emberben az értelmes természete szerinti jóra való hajlam is, és ez már csak az ember sajátja. Eszerint az emberben természetes hajlam van arra, hogy az Istennel kapcsolatos igazságokat megismerje és hogy közösségben éljen.

Az ember által létrehozott kultúra célja tulajdonképpen az, hogy a fenti, természetes hajlamok szerinti jóknak mint céloknak a megvalósítását előmozdítsa. Az értelmes szellemi természet hajlamaival kapcsolatban még megemlíthetjük a megismerésre, a tudományra és a művészetekre való általános hajlamot is. Azt is meg kell jegyezni, hogy az ember esetében az emberalatti világgal közös hajlamokat is bevilágítja az ember szellemi természete. Így például a faj fenntartásának az intézménye, a család sokkal több, mint egy biológiai egység, de a biológiai alapok nélkül nincs család. A természetes hajlamokból kiindulva a kultúra különböző területeit már az eddigiek alapján is át tudjuk tekinteni (természetesen a teljesség igénye nélkül):

A fenti vázlatos felsorolás persze kevés a kultúra lényegének a leírására. Az efelé vezető úton azonban újabb segítséget kapunk Szent Tamástól. A filozófia, a logika történetében nagy szerepet játszik Arisztotelész kategóriákról szóló írása. Arisztotelész azt vizsgálja, hogy hányféleképpen lehet valami állítmány egy mondatban. Aquinói Szent Tamás határozottan vallja, hogy az állítmányok legfelsőbb osztályai, a kategóriák megfelelnek a létezés világunkban található módjainak, ezért ő ezekből a létezési módokból kiindulva jut el az arisztotelészi tíz kategóriához ¹. Közülük a habitus (bírás, viselés) ² kategóriájával kapcsolatban megállapítja, hogy az ebbe az osztályba tartozó állítmányok csak emberről állíthatóak. Ilyen állítmány például valamilyen külső dolog, például egy ruha viselésének az állítása (István kék télikabátot visel.) Ha netán valamilyen állatról állítunk ilyesmit (például a kutyán nyakörv van), akkor emögött is valamilyen emberi tevékenység van (egy ember felkötötte a kutyára a nyakörvet). Ezt bővebben Szent Tamás a következőképpen magyarázza meg (Comm. in Phys III Liber 3 lectio 5): az állatokat a természet ellátja az életük fenntartásához szükségesekkel. Így például egyes állatoknak szarvuk van, hogy védekezni tudjanak. Vastag és szörös bőrük védi őket a hidegtől, vagy paták védik meg őket attól, hogy a járás közben sérüléseket szenvedjenek. Ezek a dolgok azonban nem külső dolgok, hanem az állathoz tartoznak, az állat részei. A biológiai fejlődéselmélet alapján folytatni tudjuk Szent Tamás gondolatmenetét: az emberalatti állatoknál a természetes kiválasztódás a törzsfejlődés folyamán lényeges biológiai változásokat idézett elő, ami által új fajok alakultak ki, új tulajdonságokkal. Az emberről azonban így ír Szent Tamás:

A természet azonban nem adott ilyesmit az embernek, részben azért, mert ez nem illene az emberi test finomságához, részben pedig azért, mert az ember értelmének megfelelő sokféle tevékenységhez nem tudna alkalmazkodni a természet által meghatározott eszköz. Mindezek helyett azonban az ember rendelkezik értelemmel, amely segítségével külső dolgokkal helyettesíti azokat, amelyek más állatoknál bensőleg hozzájuk tartozó dolgok. Így, amikor arról van szó, hogy az ember páncélba vagy valami másba öltözik vagy cipőt vesz fel, ez valami külső dologra vonatkozik.

Visszatérve a biológiai fejlődéselmélethez, az emberi faj biológiai stabilitását, lezártságát éppen az biztosítja, hogy neki elsősorban nem biológiailag kell alkalmazkodnia környezetéhez, az alkalmazkodás a csak az emberre jellemző értelem műve ³.

Szent Tamás gondolatmenetét tovább bővíthetjük, ha figyelembe vesszük azt, hogy az ember természeténél fogva közösségben él, így az egy időben élő emberek között munkamegosztás jöhet létre. Nem kell az embernek közvetlenül egyedül megtennie mindazt, ami számára fentebb említett hajlamai miatt szükséges. Arra is megvan az (elvi) lehetőség, hogy ki-ki azzal foglalkozzon, amihez leginkább van tehetsége, és így az egyes munkákat az ahhoz jobban értők nagyobb tökéletességgel tudják elvégezni. De az ember közösségben élésének időbeli dimenziója is van. Egyetlen ember adott tartamú élete alatt csak kevés dolgot tud megismerni, csak kevés dolgot tud alkotni. Az ember közösségi létezése folytán azonban rendelkezésére áll az elődők ismerete, az elődők alkotása. A tomista antropológia szerint az ember értelme létezésének kezdetén csak képesség, „tabula rasa”, nincsenek velünk született ismeretek. Nem szükséges azonban, hogy az értelem tartalmai csak a saját tapasztalatok, csak a saját megismerés alapján jöjjenek létre, mert rendelkezésre áll az elődök, a többi ember ismerete, az elődök, a többi ember alkotása.

Az emberben tehát a biológiai törzsfejlődés elérte csúcspontját, ez lezárult azáltal, hogy a test formája az Isten által létrehozott értelmes lélek lett. A biológiai törzsfejlődés helyét a kultúra vette át. A kultúra nem lényegileg, biológiai értelemben vett részeként van meg az emberben. A kultúra az emberhez képest külsődleges, mintegy öltözékként veszi körül az embert. Az ember lényegéből következik, hogy kultúrát alkot, de egy adott kultúra, amelyben az ember él, már esetlegesség, járulék (akcidens). Ezért tévesek azok az elképzelések, amelyek egy adott kultúrát az ember lényeges részének, a kultúrák fejlődését az ember lényegi fejlődésének, lényegi változásának tekintik. Az ember alatti világ esetében a fejlődés lényegi: új fajok kialakulásához vezet, a kulturális fejlődés azonban nem érinti az ember lényegét. Ennek fontos következménye, hogy az ember lényegéből, természetéből fakadó hajlamait, képességeit, készségeit a különböző kultúrák nem változtatják meg, a változások csak azt a környezetet érintik, amelyben ezek érvényesülnek. Így például az erkölcsi rend nem kultúrafüggő, mert ez az ember természetes hajlamaira épül. Ha egy kultúra bizonyos vonásaiban ennek ellentmond (például kaszt-rendszer, emberáldozatok, többnejűség), akkor ez a kultúra ezekkel együtt elfogadhatatlan. A kultúrák fejlődése egyébként nem mentes az áteredő bűn hatásától, az értelem elhomályosulása és az akarat rosszra hajlása befolyásolja a kultúrák fejlődését.

A következő bejegyzés is az ember és a kultúra közti viszony témájával foglalkozik.