Szeptember 18. és 20. között tartják Assisiben a Szentatya részvételével a vallások közti béketalálkozót. (Az ember nem minden aggodalom nélkül néz a ilyen jellegű találkozók elé. Jó lenne, ha a találkozón részt vevő katolikusok a találkozó előtt elolvasnák a Hittani Kongregáció 2000-ben kiadott Dominus Jesus nyilatkozatát „Jézus Krisztus és az Egyház egyetlen és egyetemes üdvözítő voltáról”.) A találkozó mottója: „Szomjazzuk a békét. Vallások és kultúrák párbeszédben”.

A „kultúra” szó sokjelentésű szó. Maga a szó  a latin colo (colere, colui, cultum) igéből származik, amely elsődlegesen a föld megművelését jelenti. Nyilván ettől a jelentésétől nem függetlenül jelenti még a valakire, valamire való gondot viselést. De az ige kifejezi még a valaki iránti figyelmet, tiszteletet is (Finály Henrik: A latin nyelv szótára). Az igéből származó, magyar szóvá is vált „kultusz” szó már a vallásos tiszteletre is utal. A kultúra valamilyen értelemben az ember környezetét jelenti, de ez a környezet nem az egyszerű természeti környezet, ez a környezet az ember műve. A kultúra ebben az értelemben jelentheti mindazt, amit az ember azért alkot, hogy igényeinek megfelelően élhessen. Az emberi alkotásról itt történelmi méretekben van szó, ezért szóba jöhet a fejlődés kérdése is. Vannak, akik a kultúrát inkább csak az ember szellemi természetének megfelelő dolgokra vonatkoztatva szembe állítják a magasabb értelemben vett igazi kultúrát, elsősorban a művészeteket a technikai értelemben vett civilizációval, amelyet bizonyos értelemben véve alacsonyabb rendűnk tartanak. Valójában nem célszerű az ilyen megkülönböztetés, hiszen a technika vivmányai is az ember szellemi tevékenységének az eredményei. Célszerű tehát a kultúra körét a lehető legtágabbra venni, de a pusztán természeti dolgok, mint például az éghajlat, már kizárható a kultúra köréből, hiszen ez az állatvilág környezete is. Ez persze nem jelenti azt, hogy az éghajlat nem lehet kultúrát befolyásoló tényező, de maga az éghajlat nem a kultúra része. Ha persze az ember mesterségesen állítja elő éghajlatát (vagy teszi tönkre ezt), akkor már ez is a kultúra körébe kerülhet.

A fentiekből nyilvánvaló, hogy a kultúra fogalma nem könnyen meghatározható fogalom. Még azt is vitatják, hogy mi tekinthető egyáltalán a kultúra körébe tartozónak. A kultúra fentiekben javasolt, legtágabb értelembe vett fogalmának viszont az a veszélye, hogy így csak egy felsorolás jellegű gyűjtőfogalommá válik. A kultúrával foglalkozó tudományok (kultúrantropológia, kultúrpszichológia, kultúrfilozófia stb.)  sokszor csak kiragadnak egy-egy mozzanatot a kultúra jelenségéből és megpróbálják erre visszavezetni az egész jelenséget. Minthogy a kultúra az ember kultúrája, a kultúra jelenségének megértéséhez szükséges az ember valamilyen szintű megértése, az antropológiai kiindulás. Csak miután a kultúra jelenségét sikerült valamilyen szinten megérteni, lehet a teológia szintjén beszélni a kereszténység, a hit, az Egyház kultúrához való viszonyáról, kultúrával való „párbeszédről”.

A kereszténység és a kultúrák viszonyáról, párbeszédéről Török Csaba atya írt egy könyvet a „Kultúrák lelke” címmel. (Török Csaba: Kultúrák lelke, Új Ember, 2013. A könyvről szóló ismertetések itt és itt olvashatók.)  A szerző a könyv első részében áttekinti a történelem folyamán kialakult „kultúraelméleteket”, rámutatva ezek hiányosságaira, részleges, töredékes voltára. A könyv antropológiai kiindulásul Roest Crollius, Karl Rahner és Arend van Leeuwen nyomán az ember önmagához való visszatérését választja. Azt is mondhatnánk, hogy a szerző kiindulásul a kontinentális teológiában meglehetősen elterjedt, transzcendentális filozófiai nézőpont alapján álló antropológiát választ. A Heideggernél, Karl Rahnernél és másoknál sűrűn alkalmazott kötőjeles szóösszetételeket használva beszél arról, hogy „az emberi Zu-sich-selbst-Kommen (önmagához jövés) soha nem választható el a Von-einem-anderen-Kommen (másiktól jövés) szempontjától” (137. o.). Ebből a kiindulási pontból vezethető le a két alapkategória, amelyek közül az első „az otherness, Anders-Sein, vagyis a másként való lét”. Itt lényegében arról van szó, hogy egy ember mindenki mástól különbözően, elhatároltan, egyénként él. A második „a being-in-the-world, In-der-Welt-Sein, azaz a világban való lét kategóriája” (138. o.). A világban való lét „kommunikativítás (önmagam közlése és a körülöttem lévő világ önközlésének a befogadása)” (138. o.). A két alapkategória megvalósítása a kultúrában két tendencia által történik.  Ez a két tendencia az önmegvalósításnak és a világ humanizálásának (vagyis a szellemiség, a lelkiség világba való kivetülésének) a tendenciája. A kulturális rétegeket a fentieknek megfelelően a következő táblázat sorolja fel (138. o.):

Ha egy társadalomban a táblázat második oszlopában felsoroltak jutnak túlsúlyra, akkor individuális, önmagába forduló társadalomról van szó. Ezzel szemben a harmadik oszlop az önközlésen és elfogadáson alapuló személyes társadalmat jelenti. A kétféle társadalom, kultúrafelfogás közül az első negatív, agresszív, exkluzív, míg a második  esetében „egyfajta egységesítő, egyetemes szempont válik hangsúlyossá”.

Úgy gondolom, hogy a kultúra fogalomának fenti megragadása önkényesnek, fogalmilag nem eléggé megalapozottnak tűnik. A „transzcendentális filozófia” antropológiája nem ad elég alapot a kultúra mélyebb megértéséhez. A következő bejegyzésekben a kultúra Aquinói Szent Tamást követő (tomista) antropológiából kiinduló értelmezéséről is lesz szó.

A szerző a divatos „paradigma” szót használva három paradigmáról beszél a kereszténység és a kultúra viszonyával, „párbeszédével” kapcsolatban. A paradigmákban fontos szerepet játszanak a különböző, történelemben kibontakozó kultúra-felfogások. Az első paradigmát pragmatikus-etikai szemléletűként jellemzi a könyv és ez körülbelül a 2. Vatikáni Zsinatig tartott. A zsinat után bontakozott ki az inkulturáció paradigmája, amelyet a szerző Krisztus-központú paradigmának nevez, mert a kereszténység és a kultúrák közti viszonyt a megtestesülés analógiájára képzelték el. Ezeknek, a könyv szerint nem kielégítő paradigmáknak a felváltására tesz javaslatot a szerző. Az általa javasolt paradigma a Szentlélek-központú (pneumatocentrikus) paradigma, amely a kereszténység, a hit és a kultúrák közti párbeszéd megfelelő alapja lehetne. Ebben a bejegyzésben nem foglalkozunk részletesen a megoldásként javasolt paradigma kritikájával (erre a későbbiekben kerül majd sor). Most csak megjegyezzük, hogy a teológiai reflexióból hiányzik a természetes és természetfölötti rend határozott megkülönböztetése és nyilván ezzel összefüggésben alig van szó az áteredő bűn kultúrákra való hatásáról. Ez a hiány lényeges hiány, mert ezáltal szerintem a kereszténység és a kultúrák viszonyának leírására legalkalmasabb „paradigma”, a természetes és természetfölötti rend közötti különbség régi-új paradigmája került ki a látótérből. A kereszténység ugyanis úgy emeli föl a kultúrát, ahogyan a kegyelem emeli föl a természetet. Ez a fölemelés nem jelenti a természet lerombolását, gratia non destruit sed supponit naturam, a kegyelem nem rombolja le, hanem föltételezi a természetet. A kegyelem és a természet viszonyáról elsődlegesen az ember esetében beszélhetünk, de ez a viszony alkalmas lehet analógiaként a kereszténység és a kultúrák közti viszony megvilágítására is.

Amikor a kereszténység először találkozott a születését körülvevő zsidó kultúrától különböző görög-római kultúrából jövő megtérőkkel, Szent Pál a helyzetet egy ókori földművelésből vett hasonlattal világítja meg. Az ókori kertészetben a hosszú életű, nemes olajfa egyes elszáradt ágai helyébe a vad olajfa ágait oltották be, amelyek az őket hordozó nemes olajfa termését hozták. A nemes olajfa letört ágai a zsidóságot jelentik, amelyből csak a „kiválasztott maradék” érte el, amit keresett. A letört ágak rovására dicsekvőnek ezt tanácsolja az apostol (Rom 11, 18-19):

Ha egyik-másik ág le is tört, s te vad olajfa létedre beléjük lettél oltva, és részese lettél az olajfa gyökerének és dús nedvének, ne dicsekedjél az ágak rovására. Ha mégis dicsekednél, tudd meg: Nem te hordozod a gyökeret, hanem a gyökér téged.

A kultúrák szempontjából a kereszténységre való ráoltódás azonban nem két kultúra síkján történik, hanem mintegy a természetes, illetve az áteredő bűn hatása alatt álló vad oltódik rá a nemesre, a természetfölöttire. Ez a ráoltódás nem megszűnést, hanem felemelkedést, megnemesedést jelent. Ebben a viszonyban világosan látszik a kereszténység elsőbbsége, de ez az elsőbbség nem kulturális szempontból vett elsőbbség, magasabbrendűség, hanem a természetfölötti magasabbrendűsége a természetessel szemben.

Történelmi méretekben történt ez a ráoltódás, amikor a kereszténység találkozott a görög-római, majd később a germán, szláv és egyéb kultúrákkal. A kultúra megnemesítése azonban soha sem teljes, nem hatja át teljesen a kultúra minden mozzanatát, az összes kultúrában élőt. Ezért még a virágzó középkori keresztény kultúra is sebezhető volt és napjainkban az európai kultúra már végleg elveszíteni készül (vagy már el is vesztette) természetfölötti gyökerét. Az európai kultúrát azonban kétségtelenül a kereszténység tette naggyá. Ez segített például fölismerni azt, hogy a Logosz, az Értelem által teremtett világnak értelmes rendje van, amely az emberi értelem számára felismerhető, kutatható. Ezért ebben a kultúrában a természettudományok nem „halva születtek”, mint más kultúrákban (Jáki Szaniszló: A tudomány megváltója, Ecclesia 1990, 23-60. o.). A természettudományok alapján ki tudott fejlődni az a technikai civilizáció, amely az egész világon elterjedt. Hasonlóan az emberi személy, az emberi jogok azon tisztelete is ezen kultúrában fejlődött ki, amelyre például még a más kultúrákból érkező migránsok is hivatkoznak. Az európai kultúra megmutatja azt, hogy mit nyer egy kultúra a kereszténység által, de azt is látjuk, hogy mit veszít, ha ettől elszakad.

A következő bejegyzések részletesebben foglalkoznak majd a most csak vázlatosan említett témákkal.