Az előző bejegyzésben fölvetetődött a kereszténység és a kultúra viszonyának a kérdése. Mielőtt ezzel foglalkoznánk, először azt kell tisztáznunk, hogy tulajdonképpen mi is a kultúra. Azt is említettük, hogy a kultúra megértésének az ember megértéséből, az antropológiából kell kiindulnia, hiszen a kultúra az ember kultúrája.

Az alábbiakban az Aquinói Szent Tamást követő antropológia alapján kíséreljük meg megérteni a kultúra bonyolult jelenségét. Szent Tamás kifejezetten nem foglalkozott a kultúra jelenségével, antropológiája azonban alapot adhat ennek értelmezéséhez. Arra a kérdésre, hogy mi az ember, Szent Tamás azt a választ adja, amelynek rövid összefoglalását megtalálhatjuk a Katolikus Egyház Katekizmusában (362-368): az ember test és lélek egysége. Erről az egységről a Vienne-i Zsinat alapján ezt mondja a katekizmus: „A lélek és a test egysége olyan mély, hogy a lelket a test „formájának” kell tekinteni; azaz az anyagból alkotott test a szellemi lélek miatt emberi és élõ test; a szellem és az anyag az emberben nem két egyesült természet, hanem egységük egyetlen természetet alkot” (365). A skolasztikus szakkifejezés szerint a hallhatatlan lélek az anyagból álló test lényegadó formája (forma substantialis). Az embernek ebből a meghatározásából következik, hogy ő egyszerre biológiai (pontosabban állati) és szellemi lény. Egy másik fontos következmény az, hogy az ember az emberi fajnak egyede. Az emberi faj biológiai értelemben vett fajnak is tekinthető, de a többi állatfajtól ezt a fajt leginkább a szellemi lélek mint forma különbözteti meg. Egy ember mint az ember fajnak egyede nem egyetlen képviselője a fajnak, hanem térben és időben még nagyon sok egyed van rajta kívül.

Az ember fentebb vázolt természeténél fogva vonzódik a természetének megfelelő jók megvalósítására, erre hajlama van. Ezeket a természetes hajlamokat Szent Tamás a következőképpen sorolja föl (ST I/II q. 94 a. 2):

Az emberben elsősorban arra a természete szerinti jóra való hajlam van meg, amely közös minden szubsztanciában, ugyanis minden szubsztancia kívánja a saját természete szerinti fönnmaradását. Ezen hajlam szerint mindaz a természettörvényhez tartozik, ami által az ember élete megőrződik és ami által az ezzel ellentétes dolgok megakadályozódnak. Másodszor  természete szerint egy ennél speciálisabb hajlam is van az emberben, amely már csak az állatokkal közös. Ennek megfelelően a természettörvény tartalmazza azt, amire a természet minden állatot megtanít, azaz a férfi és a nő egyesülését, a gyermekek felnevelését és hasonlókat. Harmadszor megvan az emberben az értelmes természete szerinti jóra való hajlam is, és ez már csak az ember sajátja. Eszerint az emberben természetes hajlam van arra, hogy az Istennel kapcsolatos igazságokat megismerje és hogy közösségben éljen.

Az ember által létrehozott kultúra célja tulajdonképpen az, hogy a fenti, természetes hajlamok szerinti jóknak mint céloknak a megvalósítását előmozdítsa. Az értelmes szellemi természet hajlamaival kapcsolatban még megemlíthetjük a megismerésre, a tudományra és a művészetekre való általános hajlamot is. Azt is meg kell jegyezni, hogy az ember esetében az emberalatti világgal közös hajlamokat is bevilágítja az ember szellemi természete. Így például a faj fenntartásának az intézménye, a család sokkal több, mint egy biológiai egység, de a biológiai alapok nélkül nincs család. A természetes hajlamokból kiindulva a kultúra különböző területeit már az eddigiek alapján is át tudjuk tekinteni (természetesen a teljesség igénye nélkül):

A fenti vázlatos felsorolás persze kevés a kultúra lényegének a leírására. Az efelé vezető úton azonban újabb segítséget kapunk Szent Tamástól. A filozófia, a logika történetében nagy szerepet játszik Arisztotelész kategóriákról szóló írása. Arisztotelész azt vizsgálja, hogy hányféleképpen lehet valami állítmány egy mondatban. Aquinói Szent Tamás határozottan vallja, hogy az állítmányok legfelsőbb osztályai, a kategóriák megfelelnek a létezés világunkban található módjainak, ezért ő ezekből a létezési módokból kiindulva jut el az arisztotelészi tíz kategóriához ¹. Közülük a habitus (bírás, viselés) ² kategóriájával kapcsolatban megállapítja, hogy az ebbe az osztályba tartozó állítmányok csak emberről állíthatóak. Ilyen állítmány például valamilyen külső dolog, például egy ruha viselésének az állítása (István kék télikabátot visel.) Ha netán valamilyen állatról állítunk ilyesmit (például a kutyán nyakörv van), akkor emögött is valamilyen emberi tevékenység van (egy ember felkötötte a kutyára a nyakörvet). Ezt bővebben Szent Tamás a következőképpen magyarázza meg (Comm. in Phys III Liber 3 lectio 5): az állatokat a természet ellátja az életük fenntartásához szükségesekkel. Így például egyes állatoknak szarvuk van, hogy védekezni tudjanak. Vastag és szörös bőrük védi őket a hidegtől, vagy paták védik meg őket attól, hogy a járás közben sérüléseket szenvedjenek. Ezek a dolgok azonban nem külső dolgok, hanem az állathoz tartoznak, az állat részei. A biológiai fejlődéselmélet alapján folytatni tudjuk Szent Tamás gondolatmenetét: az emberalatti állatoknál a természetes kiválasztódás a törzsfejlődés folyamán lényeges biológiai változásokat idézett elő, ami által új fajok alakultak ki, új tulajdonságokkal. Az emberről azonban így ír Szent Tamás:

A természet azonban nem adott ilyesmit az embernek, részben azért, mert ez nem illene az emberi test finomságához, részben pedig azért, mert az ember értelmének megfelelő sokféle tevékenységhez nem tudna alkalmazkodni a természet által meghatározott eszköz. Mindezek helyett azonban az ember rendelkezik értelemmel, amely segítségével külső dolgokkal helyettesíti azokat, amelyek más állatoknál bensőleg hozzájuk tartozó dolgok. Így, amikor arról van szó, hogy az ember páncélba vagy valami másba öltözik vagy cipőt vesz fel, ez valami külső dologra vonatkozik.

Visszatérve a biológiai fejlődéselmélethez, az emberi faj biológiai stabilitását, lezártságát éppen az biztosítja, hogy neki elsősorban nem biológiailag kell alkalmazkodnia környezetéhez, az alkalmazkodás a csak az emberre jellemző értelem műve ³.

Szent Tamás gondolatmenetét tovább bővíthetjük, ha figyelembe vesszük azt, hogy az ember természeténél fogva közösségben él, így az egy időben élő emberek között munkamegosztás jöhet létre. Nem kell az embernek közvetlenül egyedül megtennie mindazt, ami számára fentebb említett hajlamai miatt szükséges. Arra is megvan az (elvi) lehetőség, hogy ki-ki azzal foglalkozzon, amihez leginkább van tehetsége, és így az egyes munkákat az ahhoz jobban értők nagyobb tökéletességgel tudják elvégezni. De az ember közösségben élésének időbeli dimenziója is van. Egyetlen ember adott tartamú élete alatt csak kevés dolgot tud megismerni, csak kevés dolgot tud alkotni. Az ember közösségi létezése folytán azonban rendelkezésére áll az elődők ismerete, az elődők alkotása. A tomista antropológia szerint az ember értelme létezésének kezdetén csak képesség, „tabula rasa”, nincsenek velünk született ismeretek. Nem szükséges azonban, hogy az értelem tartalmai csak a saját tapasztalatok, csak a saját megismerés alapján jöjjenek létre, mert rendelkezésre áll az elődök, a többi ember ismerete, az elődök, a többi ember alkotása.

Az emberben tehát a biológiai törzsfejlődés elérte csúcspontját, ez lezárult azáltal, hogy a test formája az Isten által létrehozott értelmes lélek lett. A biológiai törzsfejlődés helyét a kultúra vette át. A kultúra nem lényegileg, biológiai értelemben vett részeként van meg az emberben. A kultúra az emberhez képest külsődleges, mintegy öltözékként veszi körül az embert. Az ember lényegéből következik, hogy kultúrát alkot, de egy adott kultúra, amelyben az ember él, már esetlegesség, járulék (akcidens). Ezért tévesek azok az elképzelések, amelyek egy adott kultúrát az ember lényeges részének, a kultúrák fejlődését az ember lényegi fejlődésének, lényegi változásának tekintik. Az ember alatti világ esetében a fejlődés lényegi: új fajok kialakulásához vezet, a kulturális fejlődés azonban nem érinti az ember lényegét. Ennek fontos következménye, hogy az ember lényegéből, természetéből fakadó hajlamait, képességeit, készségeit a különböző kultúrák nem változtatják meg, a változások csak azt a környezetet érintik, amelyben ezek érvényesülnek. Így például az erkölcsi rend nem kultúrafüggő, mert ez az ember természetes hajlamaira épül. Ha egy kultúra bizonyos vonásaiban ennek ellentmond (például kaszt-rendszer, emberáldozatok, többnejűség), akkor ez a kultúra ezekkel együtt elfogadhatatlan. A kultúrák fejlődése egyébként nem mentes az áteredő bűn hatásától, az értelem elhomályosulása és az akarat rosszra hajlása befolyásolja a kultúrák fejlődését.

A következő bejegyzés is az ember és a kultúra közti viszony témájával foglalkozik.