A végső cél és az “optio fundamentalis”. 1.rész

Az előző bejegyzés ismertette az alapvető erkölcsi döntés, az optio fundamentalis fogalmát. Az optio fundamentalis az embernek az az alapvető döntése, amellyel Isten mellett vagy ellen dönt. A fogalom a múlt században merült fel, bevezetői szerint ez a döntés különbözik az emberi élet egyéb döntéseitől: ez egy mélyebb döntés, ez a döntés az alapvető (fundamentális) szabadság döntése. Többek szerint a halálos bűn hagyományos katolikus felfogása az optio fundamentalis szemszögéből  nézve átértelmeződik: a halálos bűn halálos voltához egy olyan döntés szükséges, amely kifejezetten szemben áll az optio fundamentalis Isten melletti döntésével. A halálos bűn katolikus értelmezése szerint viszont: “ahhoz, hogy egy bűn halálos legyen három dolog együttes megléte szükséges: halálos mindaz a bűn, melynek tárgya súlyos anyag, és teljes tudatossággal és megfontolt beleegyezéssel követik el” (Katolikus Egyház Katekizmusa, 1857).

Ebben és a következő bejegyzésben az optio fundamentalis fogalmának Aquinói Szent Tamás erkölcsteológiai rendszerében való helyéről lesz szó. Ez a rendszer nem elszigetelt rendszer, hanem beágyazódik egyrészt a metafizikába, az arisztotelészi-tomista filozófia antropológiájába, másrészt a kegyelem természetfölötti rendjébe. Aquinói Szent Tamás legismertebb művének, a Summa Theologiae második (erkölcstani) részének bevezető kérdéseiben foglalkozik az ember végső céljával. Az ember nem az egyedüli létező a teremtésben, amely valamilyen céllal rendelkezik. Már többször foglalkoztunk a cél-oksággal (causa finalis), mint az arisztotelészi négy ok (anyagi ok, formai ok, ható ok és cél ok)  egyikével (itt és itt). A cél ok arra a kérdésre ad választ, hogy egy változás miért, mi miatt történik. A változás megértéséhez ez az ok is szükséges, mert a ható ok csak arról ad felvilágosítást, hogy a változást mi hozza létre, de arra nem, hogy miért. A ható ok és a cél ok  egymáshoz való viszonyának, különbségüknek megértését talán segítheti, ha ezeket a fogalmakat egy számítógépes program utasításaira alkalmazzuk. Egy számítógépes program utasításokból áll, amelyeket a számítógép hajt végre a megfelelő sorrendben. A program egy adott helyén lévő konkrét utasítása (például az “x  = y + z + 7;” utasítás), mint (egyik) ható ok azt eredményezi, hogy az “x” változó új értéket kap. Önmagában azonban az utasítás nem utal arra, hogy miért van ő az adott helyen, mi az ő célja magában a programban, amely egy adott feladatot old meg (például számlákon lévő összegek kamatait számolja ki). Erre a magyarázatot a cél ok adja meg. A cél-okságot nem kell feltétlenül az értelmes tervezettség elméletének keretei között értelmezni. A cél-okság arra utal, hogy a változás előtti állapothoz képest a változás a jövőben van, a jövőre irányul, ezért szükség van egy olyan okra is, amely ezt a mozzanatot is figyelembe veszi, mert a másik három ok ezzel a mozzanattal nem foglalkozik. (A cél-okság talán majd egy következő bejegyzésnek lesz a témája.)

Isten a teremtésben sem tűz ki tőle független célt. A teremtés célja Isten dicsősége azáltal, hogy a végtelen isteni tökéletességben olyan létezők részesednek, amelyek Istentől különböznek és a tökéletességet csak korlátozott mértékben birtokolják. Az isteni jóság a végtelen isteni tökéletességet meg akarja osztani: bonum est diffusivum sui, a jóság saját maga kiáradása. Ez a megállapítás azonban nem azt jelenti, hogy Istennek szükségszerűen teremtenie kellene, a teremtés Isten szabad tette. A  teremtés célként Isten dicsőségét szolgálja, Isten dicsőségéhez azonban nem szükséges a teremtés, ezért nincs semmilyen kényszer a teremtésre. A teremtés egyetlen céljának a teremtés létezői esetében a célok sokasága felel meg, amelyek ennek a célnak vannak végső soron alárendelve. Az egyes létezők a bennük lévő képességek (potentia) megvalósulására (actus) törekszenek. A cél-okság általános fogalma erre a tökéletességre törekvésre utal. A létezőknek a tökéletesség utáni vágyát természetes vágynak, appetitus naturalis-nak nevezik, de használatos a hajlam (inclinatio) szó is. A tökéletesebb lét ebben a vágyban valamilyen olyan jóként jelenik meg, amely a törekvés tárgya. Az értelemmel nem rendelkező létezők esetében ez a törekvés a természetükbe van írva, ez nem az értelmes teremtmény tudatos törekvése, ezért csak analóg értelemben nevezhető törekvésnek. Az értelemmel rendelkező teremtmény azonban a megismerésben felismeri a jót, az akarat pedig erre vágyódik, ezt olyan célként állíthatja be, amely felé törekszik. A vágy, a törekvés tehát analóg kifejezések, ami azt jelenti, hogy különböző létezőkre alkalmazva van valami közös a jelentésükben, de ez a közös a különböző létezőkben nem pontosan ugyanolyan módon van jelen. Így az értelemmel nem rendelkező létezők “vágya” nem tudatos vágy. Ezen vágy kielégítése esetükben természetüknek, külső körülmények általi determináltságuknak megfelelően valósul meg. (Ez a mechanizmus lényeges különbségeket mutat az élettelen tárgyak és az élőlények, például állatok esetében, de ezzel most nem foglalkozunk.) A szellemi lélekkel rendelkező ember esetében a vágy az értelem felismerése alapján ébred az emberi akaratban. A célokat az emberi akarat szabadon választja ki. A szabad akarat témájával most nem foglalkozunk részletesebben (erről jó összefoglalás található itt.)

Az erkölcstannak alapvető fogalma a jó (bonum), amely az akarat vágyának a tárgya lehet. A jóra, mint fogalomra tulajdonképpen nem adható más meghatározás, mint az, hogy ez a vágy tárgya lehet. Hasonlóan a létezéshez, a jó is analóg fogalom, ez átjárja az egész létezést. Egyrészt egy olyan közöst jelöl, amely minden létezésben megvan, másrészt azonban ez a közös a létezőkben nem pontosan ugyanolyan módon van meg. Egy fogalom analóg voltára utalhat az, hogy a fogalomhoz nem tudunk valami olyat hozzáadni, amit ez nem tartalmaz és ami által a fogalomnak valamilyen osztályozása, további specifikációja állna elő. Az állat fogalmához hozzáadhatjuk a gerincesség fogalmát, és így az állatoknak egy szűkebb osztályához, a gerincesek osztályához jutunk, amelynek egyedeiben az “állatság” ugyanolyan (univok) értelemben van meg, mint a nem gerinces állatokban. A jó esetében ezt nem lehet megtenni, mert a jó csak a rosszat nem tartalmazza, ez azonban nem adható hozzá a jóhoz további meghatározóként, mert a jó és a rossz ellentétes fogalmak. Valójában a jó egy másik szó a létezésre, a létezésnek egy olyan szempontjára utal, amely szerint a létező valamilyen (fenti értelemben vett) vágyódásnak a tárgya lehet. Azokat a fogalmakat, amelyek valami olyanra utalnak, ami a létezést teljesen átjárja, transzcendentáléknak nevezzük. A létezés mellett ilyen transzcendentálé (többek között) a jó, az igaz, a szép. Az igaz a létezést, mint megismerhetőt, a megismerés tárgyát mutatja be, a szép pedig mint az esztétikai élvezet tárgyát.

A jóval kapcsolatban felmerülhet a jó ellentéte, a rossz mibenlétének a kérdése is. A rossz nem egyszerűen a létezés hiányára, a nem-létezésre utal, mert ekkor minden korlátozott létező eleve rossz lenne, hiszen ezekkel kapcsolatban valamilyen nem-létezés is állítható. Így például az elefánt nem létezik énekesmadárként, mégsem lehet azt mondani, hogy az elefánt emiatt rossz lenne. A rossz csak az olyan létezés hiányára utal, amely hiányra az a jellemző, hogy valami, aminek léteznie kellene, nem létezik, a szó szoros értelmében hiányzik (privatio). Így az elefánt szempontjából nem rossz az, hogy nincs szárnya, de az már rossz lenne, ha az elefántnak nem lenne füle. A rossz különböző fajtáival most nem foglalkozunk, a legnagyobb rosszról, az erkölcsi rosszról, a bűnről később lesz szó.

A jó fogalma tehát a létezést az akarat szempontjából nézi: a létező, mint jó az akarat vágyának tárgya lehet. Az akarat a jót kitűzheti elérendő, megvalósítandó célként. A cél elérése, birtoklása pedig a lélekben örömöt, boldogságot eredményez. Isten saját jósága felé nem törekszik, mert ennek teljesen a birtokában van, az isteni boldogság végtelen boldogság. A teremtett világban a jó és a cél összefüggő fogalmak: a jó lehet az ember törekvésének a célja. A jóval kapcsolatban már utaltunk arra, hogy ez a létező számára képességeinek megvalósulása, mai kifejezéssel mondva a létező önmegvalósítása. Az emberi alatti világban ez a cél a létezőn kívül felállított cél és az erre való törekvés is csak analóg értelemben nevezhető törekvésnek. Az ember esetében azonban a számára jót az értelem felismeri, ennek alapján az akaratban vágy ébred fel a jó iránt és a jó megjelenhetik olyan elérendő, megvalósítandó célként, amely felé az ember cselekedetei irányulnak.

Az ember cselekedetei különböző célok megvalósításai felé irányulhatnak. Ezek közül most csak egy olyan “nagyobb” célt említünk, amely mögött az ember “biológiai” öröksége van. Ez az örökség az emberben szellemi dimenziót nyer, mert az ember olyan szellemi létező, amely a testben létezik, a lélek a test formája. A táplálkozás, ruházkodás, lakhelyről való gondoskodás, stb. cselekedeteinek célja az emberi élet fenntartása. A nagyobb céloknak több “kisebb” cél lehet alárendelve. Így például a test fönntartásának célját további célok, cselekedetek szolgálják: el kell határoznom, hogy bevásárolni megyek, előkészítem és megfőzöm a vásárolt élelmiszereket, megvacsorázom, elmosogatok stb.

A következő bejegyzés Aquinói Szent Tamás nyomán a célok egymásközti viszonyával fog foglalkozni. Olyan kérdésekre keresi a választ, hogy felállítható-e a célok valamilyen hierarchiája, és van-e olyan egyetlen végső cél, amelynek az összes többi cél alá van rendelve. Ha van ilyen, akkor az optio fundamentalis, az alapvető erkölcsi döntés ezzel rokonságban van.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>