A végső cél és az “optio fundamentalis”. 2.rész

Az előző bejegyzésben  szó volt arról, hogy az egész teremtett világra jellemző a célra való irányítottság, a cél-okság jelenléte. Az értelemmel nem rendelkező teremtmények esetében a cél valamilyen módon a természetükbe van írva, ez egy nélkülük rögzített cél. Az ő esetükben is használhatjuk analóg értelemben a “vágy” szót, esetükben természetes vágyról, appetitus naturalis-ról beszélhetünk. Az értelmes teremtményekben azonban a cél már nem egyszerűen egy természetükbe írt vágy. Ez a vágy az értelmes teremtmény akaratában ébredő vágy, appetitus rationalis valamely jó, valamilyen cél megvalósítása érdekében. Ez a vágy az értelem által felismert jóra, mint célra irányul, és az akarat szabad döntésekből fakadó cselekedetek által törekszik a cél felé.

Tapasztalatunk az, hogy az ember életében a kitűzött célok valamilyen hierarchiát alkotnak. Ha például annak a célját nézzük, hogy miért megy el valaki a korai időpontra tett matematika előadásra, akkor arra gondolhat, hogy ez a vizsga letételét teszi majd lehetővé. A sikeres vizsga célja a tanulmányok folytatása, a tanulmányok folytatásának a célja, az egyetem sikeres befejezése és így tovább. A kitűzött célok megvalósítására eszközök szolgálnak. A kitűzött cél azonban eszközként viszonyul egy még magasabb cél megvalósításához. Így például a sikeres vizsga letétele eszközként az egyetem sikeres elvégzésére irányul. Felmerül a kérdés, hogy vajon ennek a hierarchikus szerkezetnek a csúcsán van-e egy olyan cél, amely már nincs alárendelve további céloknak, mert ez egy olyan cél, amely önmagában véve, önmagáért is teljes cél, és amelynek tulajdonképpen minden más cél alá van rendelve. Aquinói Szent Tamás szerint létezik ilyen végső cél. Gondolatmenete hivatkozik a kozmológiai istenérvekben megismert, oksággal kapcsolatos gondolatmenetre (ST I-II q.1. a.4). Ahogyan nem képzelhető el az, hogy ne legyen egy első ok, ugyanúgy nem képzelhető el az sem, hogy a célok a “levegőben lógjanak”. Ahogyan az első ok tulajdonképpen minden másodlagos oknak is közvetlen oka (tehát nem elsősorban az okok láncolatán keresztül ok), ugyanúgy a végső cél tulajdonképpen minden célban benne van. A végső cél az utolsó a végrehajtás rendjében, de első szándék rendjében (ultimus in ordine executionis, primus in ordine intentionis). Ezt jól szemlélteti az, amikor a célok egy szűkebb csoportját tekintve, relatív értelemben véve végső célokról beszélünk. Így például az egyetem elvégzésének, a diploma átvételének a célja vezérli több év céljait, cselekedeteit, azt a cselekedetet is, amely a korai előadás látogatását jelenti éppen most. Joggal vetődik fel a kérdés, hogy tulajdonképpen miben is áll a végső cél. A keresztény válasz az lehetne, hogy a végső cél Isten. Szent Tamás azonban közvetlenül nem ezt a választ adja. Szerinte a végső cél, amely felé minden egyéb cél irányul a boldogság, a boldogság elérése. Az ember nem képes úgy cselekedni, hogy ne a boldogság felé törekedjen. Ez a magatartás az ember természetéből fakad. Ugyancsak az ember természetéből fakad az is, hogy az ember csak olyan cél elérése esetében lesz maradéktalanul boldog, nyugszik meg teljesen, már nem kíván többet, amely cél minden szempontból a teljes jóságot képviseli. Ennek fényében foglalkozik Szent Tamás azzal, hogy a teljes boldogság elérhető-e a vagyon által; az által, hogy az ember köztiszteletnek örvend; a hírnév által; a hatalom által; a gyönyör által; testi vagy szellemi javak birtoklása által. Szerinte ezen dolgok egyike sem elégíti ki az ember egyetemes, teljes jóságra irányított vágyát. A teremtett javak bármilyen birtoklása sem csillapítja az ember még többre irányuló vágyát. Ezt a vágyat csak a végtelen, a teljes és korlátlan jóság, Isten képes teljesen kielégíteni (ST I-II q.2).

Amikor az ember végső céljáról, mint a boldogságról beszélünk, akkor meg kell különböztetnünk az önmagában vett boldogság iránti vágyat attól, hogy mi lehet ennek a vágynak az egyetlen méltó tárgya. A boldogság, mint végső cél képes az ember egyéb céljait, cselekedeteit úgy is vezérelni, hogy közben az ember nem feltétlenül ismeri fel, hogy miben is áll az igazi boldogság. Ezek a tévutak azért lehetségesek, mert Isten közvetlenül nem jelenik meg úgy, mint ismereteink tárgya (ST I q.82 a.2). Istent, mint a teremtett dolgok végső okát, mint a teremtett dolgokban lévő részleges javak mögött lévő, ezektől különböző teljes jóságot ismerjük meg. Közvetlen ismereteink csak a teremtett javakra vonatkoznak, csak ezeken keresztül, ezek mögött, közvetve látjuk Istent. Ezen a tényen még a kinyilatkoztatás sem változtat, amelyben Isten emberi nyelven beszél magáról. Ez a helyzet csak az üdvözültek halálakor változik meg, amikor meglátják Istent, színről-színre, úgy, ahogyan van. Ezért lehetséges az, hogy a végső cél felé, mint a boldogság felé való törekvés benne van ugyan minden emberi cselekedetben, de a boldogság forrása, az Isten nem jelenik meg mindenki számára végső célként. Így, míg a boldogság felé való törekvés nem szabad döntés eredménye, Istennek, mint a boldogság forrásának elfogadása már szabad döntés eredménye.

Istennek, mint végső célnak, a boldogság forrásának az elfogadására vonatkozó döntés nevezhető alapvető döntésnek, optio fundamentalis-nak. Lényegét tekintve azonban ez a döntés sem különbözik az ember döntéseitől. A szabad döntés alapja, lehetősége az, hogy valamilyen értelem által megismert jó nem tudja úgy determinálni az akaratot, hogy ez szükségszerűen ezt válassza. A teremtett javakkal kapcsolatban ennek az az oka, hogy egyetlen teremtett jó sem a teljesen jó, bizonyos szempontból jó, más szempontból pedig nem jó. Isten ugyan lényegénél fogva a teljes jóság, minden szempontból jó, de minthogy mi közvetlenül nem ismerjük Isten lényegét, ezért Isten sem jelenik meg számunkra földi életünkben olyan jóként, amely szükségszerűvé tenné az akarat Isten melletti döntését. Ez az alapvető döntés tehát lényegét tekintve nem különbözik az ember többi szabad döntésétől, az ezektől való különbség abból adódik, hogy ez nem közbenső célokra, hanem a végső célra vonatkozik. A boldogság utáni vágy, mint végső cél azonban az ember cselekedeteinek végső mozgatója még akkor is, ha nincs megjelölve az a konkrét létező, Isten, akiben egyedül lehetséges ennek a vágynak a megvalósulása, ennek a célnak az elérése. Ha nem jelöljük meg konkrétan végső célként Istent, akkor is beszélhetünk arról, hogy az ember nem elégszik meg a részleges, a partikuláris jóval, soha meg nem nyugodva az általános, az univerzális jó felé törekszik. Ez a törekvés azonban nem az akarat szabad döntése, ez természetünkből fakadó adottság. Ha ezt az adottságot vizsgáljuk, akkor erről lehet állítani azokat a jelzőket, amelyek az optio fundamentalis bizonyos értelmezéseiben szereplő jelzők. Ez az adottság valóban transzcendentális, átjárja az egész erkölcsi életet. Erről az adottságról bizonyos értelemben lehet azt állítani, hogy ez “atematikus”. Itt valóban nincs szó reflektált, tudatos, meghatározott döntésről, hiszen itt még döntésről sincs szó. Amikor azonban az általános értelemben vett jót már Istenre vonatkoztatjuk, akkor már a konkrétan létező teljes jóságról van szó, amely mellett – a fentiekben ismertetett okok miatt – szabadon lehet dönteni 1. Ez a döntés már tudatos és meghatározott. A megtérés (és a végső cél bűnbánatban történő “helyreállítása”) reflektált, megvalósulásukban időben behatárolható döntések. A keresztény nevelésben “kapott” végső cél megjelenése nem köthető szorosan egy határozott időponthoz, de a szentségek vételében, a keresztségi fogadalom megújításában ez is reflektált döntések tárgyává válik. A transzcendentalitást persze az ilyen értelemben vett optio fundamentalis-ról is lehet valamilyen értelemben állítani, mert ez a döntés átjárja a célok teljes hierarchiáját. Valamilyen transzcendentalitást a célok hierarchiájában magasabban álló célokról is lehet állítani. Így például az egyetem elvégzésének a célja melletti döntés “áthatja” az összes erre irányuló alacsonyabb célokat (pl. előadás látogatása, vizsgákra való készülés stb.), mintegy ezek “hátterében” ott van.

Az egyik következő bejegyzésben a végső céllal kapcsolatos döntés, a mi értelmezésünk szerinti optio fundamentalis és a többi emberi döntés közti viszonyról lesz szó.

Jegyzetek:

  1. Talán a “transzcendentális tomizmus” egész hozzáállására jellemző az, hogy az általa transzcendentálisnak, nem kategoriálisnak, háttérinek beállított dolgok mögött az emberi természetből fakadó olyan adottságok, képességek húzódnak meg, amelyek bizonyos értelemben véve az appetitus naturalis megfelelői. Az emberi magatartás lényege, értéke azonban éppen ezeknek a képességeknek az aktualizálásában van, amely több több, mint a képességekre való valamilyen reflexió.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>