Az előző bejegyzésekben a húsvéti eseményekkel, Jézus szenvedésével, halálával és feltámadásával foglalkoztunk. Ezek megváltásunknak, üdvösségünknek az okai. Amikor erről az okságról beszélünk, akkor a ható oknak (ma inkább csak ezt tekintik oknak) két típusát különböztetjük meg. Az egyik típusba a tulajdonképpeni ható okok, a fő ható okok (causa efficiens principalis) tartoznak. A másik típusba tartozó okok az eszköz-okok (causa instrumentalis), amelyek  a fő ok által alkalmazva, mintegy a fő ok „kezében” eszközként járulnak hozzá a hatás megvalósulásához. A ható okság két típusának megvilágítására példaként a szobrász és eszközeinek (véső és kalapács) az együttesét használtuk. Megváltásunk, megigazulásunk, üdvösségünk természetfölötti hatás eredménye, ezért ennek tulajdonképpeni értelemben vett ható oka csak Isten lehet. Isten szabad döntése alapján azonban megváltásunk, üdvösségünk Jézus Krisztus, a megtestesült Ige által valósult meg. Jézus élete, szenvedése, halála feltámadása nem csak morális értelemben, mintegy az Atya elfogadása által oka üdvösségünknek, hanem ezek a tettek már megvalósulásuk által eszköz-okok. Ennek az okságnak az alapja Jézus istenembersége, Jézus emberi tetteinek alanya a második isteni személy, az örök Ige.

A megváltás ezen módjában az isteni bölcsesség mutatkozik meg, amely megváltásunkban a legmesszebbmenőkig alkalmazkodott természetünkhöz. Természetünk ugyanis olyan természet, amelyben a megismerés az érzékelhető dolgok alapján történik és amely által az ember a társadalomban, a történelemben élő lény. A megtestesülés által az Ige “közöttünk lakozott”, emberi cselekedetei által lettünk megváltva. A mi üdvösségünk Jézus feltámadása és mennybemenetele után is látható eszközökön és látható társaságon keresztül valósul meg. Az Egyház a 2. Vatikáni Zsinat Lumen Gentium kezdetű dogmatikus konstitúciójának bevezetése szerint „Krisztusban mintegy szentsége, azaz jele és eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek”. Ezért az a társaság, amely mint emberi közösség az üdvösséget, Isten kegyelmét közvetíti tagjai felé, az Egyház, amely Krisztus titokzatos teste. Ez a közvetítés alapvető módon, a megfelelő szándékkal létrehozott látható és hallható jeleken, az Egyház szentségein keresztül valósul meg. A szentségek hatékonyságának a forrása a megváltás. Ezt a tényt fejezi ki a klasszikus “kép”, amely szerint a két „húsvéti” szentséget, a keresztséget és az Eucharisztiát Jézusnak a lándzsa által megnyitott oldalából kifolyó víz és vér jelképezi.

A szentségek a katolikus teológia meghatározása szerint hatékony jelek (signum efficax). A trienti zsinat megfogalmazása szerint hatásuk nem függ kiszolgáltatójuk egyéni kiválóságától, szentségétől, hatásukat maguktól a szentségi jelek megvalósulásától nyerik (amennyiben nincs akadály a befogadó részéről). A trienti zsinat erre a hatásra alkalmazott kifejezése (ex opere operato) máig is választóvonal az apostoli eredetű egyházak (katolikus, bizánci, nesztoriánus és monofizita egyházak) és a protestantizmus között. (A keleti egyházak formálisan nem fogadják el a trienti zsinat dogmáit, de a szentségekkel kapcsolatban a katolikushoz hasonló álláspontot képviselnek.)

A szentségek hatásának nyilván nem lehetnek fő ható okai a szentségi jelek. Ilyen ok csak Isten lehet. A teológia és a trienti zsinat értelmezése szerint nem fogadható el az okságnak az a gyengébb felfogása sem, amely szerint a szentségi jelek létrejötte csak külső feltétele Isten kegyelmet adó működésének. Ezek tehát nem csak alkalmat adnak erre (okkazionalizmus) és nem is csak arról van szó, hogy Isten ígérete alapján a jeleket Isten kegyelmet adó tevékenysége követi. Aquinói Szent Tamás ezt az elképzelést a pénz szerepével illusztrálja (ST III q. 62 a. 1). Úgy látszik, a mai bankjegyeknek már volt valamilyen elődje az középkorban is, valamilyen „ólompénz”, amelyet be lehetett váltani a király ígérete alapján igazi (feltehetően arany és ezüst) pénzre. (Persze, napjaink bankjegye az aranyfedezet megszűnése miatt már nem rendelkezik ezzel a tulajdonsággal.) Szent Tamás határozottan elutasítja ezt az elképzelést. Szerinte, amikor szentségek hatásának okait vizsgáljuk, a teljes okságot kell figyelembe venni. Mint már említettük, Szent Tamás megkülönbözteti az elsődleges ható okot és az eszköz-okot, amely eszközszerűen hat az elsődleges okozó “kezében”. Megszentelődésünk, a megszentelő kegyelem, mint az isteni természetben való részesedés (2 Pét 1, 4), csak Isten, mint fő ható ok által lehetséges. Jézus Krisztus embersége eszköz-oka megszentelődésünknek. Szent Tamás az eszköz-okoknak is két típusáról beszél (ST III q. 62 a. 5). Az egyik típus a működőtől elválasztottan ható eszköz-okok típusa. Ilyen külsődleges eszköz-ok például a szobrász kalapácsa és vésője. Ezek azonban csak a szobrász kezében működnek, az eszköz-okok második típusába tartozó okok szoros összeköttettésben vannak a fő működővel, A szobrász keze ilyen eszköz-oknak tekinthető. A szobrász keze a szobrász integráns része, belsőleg, az idegek, izmok működése által közvetíti a szobrász elképzelését, szándékát a szoborral kapcsolatban. A szentségek hatásainak okait is ebben a hármasságban kell látni. A fő ható ok a szentháromsági személyek közös működése. Jézus Krisztus embersége, emberi tettei olyan eszközként működnek, amelyek szoros egységben vannak az elsődleges okkal. Ez az egység az elképzelhető legszorosabb egység. Míg a szobrász keze mechanikusan (idegek, izmok közvetítésével) valósítja meg eszközként a szobrásznak, a szobor elsődleges okának szándékait, elképzeléseit, addig Jézus Krisztus emberi tettei nem az Ige valamilyen mechanikus közvetítéssel megvalósuló tettei. Ezek emberségének szabad tettei, amely tetteknek az alanya az Ige. A szentségi jelek már nincsenek ilyen szoros egységben az Igével, ezek azonban megszentelődésünk eszközei Jézus Krisztus kezében, amelyek hatásának magyarázatát az előbb említett hármas ok együttesen adja meg.

Isten mint ható ok, Jézus Krisztus embersége mint az Igében személyes egységben lévő eszköz-ok, a szentségek, mint Jézus Krisztus kezében lévő eszközök hármasságának a figyelembevétele biztosítja azt, hogy helyesen lássuk Isten transzcendenciáját, történelemtől való függetlenségét, történelem fölöttiségét. Ugyanakkor ez a szemlélet rávilágít a megtestesülés egyedülálló jelentőségére is. Isten anélkül, hogy elvesztette volna transzcendenciáját, történelem fölöttiségét, a megtestesült Ige személyén keresztül belépett a világba, a történelembe. Jézus Krisztus, mint Isten megváltó tervének személyes eszköze 33 éven keresztül történelmünkben működött. Az Ige már soha nem válik meg az általa felvett emberi természettől, mindörökre ember marad. Feltámadásával és mennybemenetelével kilépve a halandóságnak alávetett világunkból, elsőszülöttként a halottak közül az Atya jobbján ül és nem szűnik meg szent embersége által továbbra is megszentelődésünk, üdvösségünk személyes eszköz-oka lenni. Az Újszövetség új liturgiájának örök főpapjaként „nem kézzel épített szentélybe lépett, amely a valódinak csak előképe, hanem magába a mennybe, hogy most az Isten színe előtt közbenjárjon értünk” (Zsid 9, 24). Az Egyház liturgiája nem csak a hívők közösségének imádsága, ez alapvető vonatkozásban van az Örök Főpappal, a “mennyei liturgiával”. Így ír erről a 2. Vatikáni Zsinat Sacrosanctum Concilium kezdetű, a szent liturgiáról szóló konstitúciója (7):

E nagy mű végrehajtására Krisztus mindig jelen van Egyházában, kiváltképpen a liturgikus cselekményekben. Jelen van a szentmise Áldozatában, mind a papi szolga személyében, mert „az Áldozatot ugyanaz mutatja be most a papok szolgálata által, aki a kereszten önmagát feláldozta”, mind, s leginkább, az eucharisztikus színek alatt. Jelen van erejével a szentségekben, úgyhogy amikor valaki keresztel, maga Krisztus keresztel. Jelen van igéjében, mert Ő maga beszél, amikor az Egyházban a Szentírást olvassák. Végül amikor könyörög és zsoltároz az Egyház, Ő van jelen, aki megígérte: „Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük” (Mt 18,20).

Jézus meghalt a kereszten és ezzel az a szent emberség, amely Jézus fogantatásával kezdett el létezni, megszűnt, felbomlott. Jézus emberi lelke megszűnt testének lényegadó formájaként működni. Ez azonban nem jelentette Jézus emberi lelkének megszűnését is. Ez a lélek halhatatlan lélek és a halhatatlan lélek a halál után a testétől elválasztott lélekként, anima separata-ként él tovább. Ez az élet azonban nem emberi élet, mert az ember lényege a testből és lélekből való összetettség. Aquinói Szent Tamás foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy Jézusról állítható-e az, hogy a halála és föltámadás között ember volt  (ST III q. 50 a. 4.). A kérdésre adott válasz nemleges, mert ha azt állítanánk, hogy Jézus a halála után is ember maradt, akkor tagadnánk Jézus halálának a valódiságát és ezzel tulajdonképpen emberségének valódiságát is. Az előző bejegyzésekben volt szó arról, hogy megváltásunk műve Jézus szenvedése és halála által valósult meg. Jézus szenvedése és halála azáltal vált megváltó erejűvé, hogy ezeknek alanya, az ezeket elviselő személy az Ige volt. Az a személy, aki Jézus, a szenvedést és a halált nem elkerülhetetlen sorsként viselte el,  ahogyan ezeket mi elviseljük. Esetünkben Isten akaratának az elfogadása egy külső akarat elfogadása, amellyel megpróbálunk azonosulni. Már az sem saját döntésünk volt, hogy megszülettünk. Jézus esetében Isten akaratának elfogadása nem egy külső akarat elfogadása, hiszen az Ige isteni akarata a szentháromsági személyek akarata. Ezért már születése is isteni szabad döntésének eredménye. Jézus emberi akarata szabad, emberi döntések következtében volt teljes összhangban az isteni akarattal, az Atya akaratával. Emiatt a teljes egység miatt voltak Jézus tettei végtelen érdemű, megváltó tettek. A Szent Tamást követő teológiai irányzat erre az egységre utalva mondja azt analóg értelemben, hogy Jézus szent embersége megváltásunk eszköz-oka (causa instrumentalis). Jézus halálával azonban ez az eszköz megszűnt létezni, a továbbiakban már nem működhetett eszköz-okként. Jézus, az ember mindent elvégzett, amit születésétől haláláig el kellett végeznie. Az érdemszerzés ideje a halállal lezárul és ez nem volt másként Jézus, a valóságos ember esetében sem.

A halál lényege az, hogy felbomlik az ember teste és lelke közti természetes egység. Ez nem volt másként Jézus esetében sem, hiszen ő valóságos ember volt. Jézus esetében azonban van egy másik egység is, amelyet a teológia a személyes egységnek, unio hypostatica-nak nevez. Ez az isteni és emberi természetet összefogó egység az Ige személyében áll fenn. Szent Tamás hangsúlyozza, hogy a halál ezt az egységet nem tudta megbontani (ST III q. 50). Jézus testétől elszakadt lelke és teste nem szakadtak ki ebből az egységből, csak a lélek és a test közt lévő természetes egység szűnt meg. Jézus sírban fekvő teste ugyan megszűnt lélek által megformált test lenni, de továbbra is az Ige létezésében lévő, Ige létezése által fenntartott test maradt. Szent Tamás szerint ez a test nem volt kitéve az enyészetnek (ST III q. 51 a. 3).

A halállal beállt változás után az Ige személye az elszakadt lélek, az anima separata személye, az ez alatt álló személy lett. Jézus ebben is az emberi sors részesévé vált, a halál büntetésének a következményét, a lélek testtől való elszakadását ártatlanul elszenvedte. Hans Urs von Balthasar szerint az Apostoli Hitvallás szavai („alászállt a poklokra”) arra utalnak, hogy Jézus elszenvedte a pokolban a kárhozottak Istentől való teljes elszakadásának kínjait. Az előző bejegyzésben foglalkoztunk ennek az álláspontnak a problémáival. Az alvilág, a holtak birodalma azonban a testtől elszakadt lelkek állapotára utal. Jézus emberi lelke is ebben az állapotban volt a feltámadásig. Az ószövetségi szenteknek, akik a megváltás reményében várakoztak, meghozta az evangéliumot, az örömhírt: a megváltás eredményeként számukra megnyílt a mennyek országa; a tisztítótűzben szenvedő lelkeknek pedig megadta a majd eljövendő dicsőség reményét, de semmilyen értelemben nem kerülhetett a kárhozottak állapotába. (ST III q. 52).

Az Ige személyének egységében lévő emberi lélek és test természetes egységének visszaállítása, a feltámasztás isteni tett. Mint minden isteni tett, ez is a szentháromsági személyek közös tette, amely tettben a szentháromsági személyek sajátosságaik szerint cselekszenek, anélkül, hogy ezáltal megbontódna a cselekedet, a tett teljes egysége. A Szentírás a feltámadásról mint az Atya cselekedetéről (ApCsel 2, 24 és Rom 8, 11) beszél. Aquinói Szent Tamás foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy Jézus oka-e saját feltámadásának (ST III q. 53 a. 4). Szent Tamás szerint a válasz az „igen”. Jézus testétől elvált lelke és teste kétféle egység szempontjából szemlélhető. Jézus halála nem szakította el az Ige isteni személyétől Jézus emberi lelkét és testét. Ennek az istenségnek az ereje ismét vissza tudta állítani a lélek és test közötti természetes egységet. Amennyiben azonban Jézus testét és lelkét a természetes egység szempontjából nézzük, ezek önmagukban nem képesek ismét egyesülni, ezért ebből a szempontból azt kell mondani, hogy Isten támasztotta fel Jézust.

Szent Pál szerint szoros összefüggés van Jézus feltámadása és a mi feltámadásunk, megigazulásunk, üdvösségünk között. Ezzel a gondolattal találkozunk például az első korintusiakhoz írott levél feltámadásról szóló, 15. fejezetében is. Egy idézet a fejezetből (20-22): „De Krisztus feltámadt a halálból elsőként a halottak közül. Mivel egy ember idézte elő a halált, a halottak is egy ember révén támadnak fel. Amint ugyanis Ádámban mindenki meghal, úgy Krisztusban mindenki életre is kel”. Aquinói Szent Tamás Jézus feltámadása és a mi feltámadásunk között oksági kapcsolatot állít (ST III q. 56). Arisztotelész Metafizikájára hivatkozva megállapítja, hogy ami egy nemben (genus) az első, az valamilyen oka azoknak, amelyek őt követik. Jézus feltámadása minta-oka (causa exemplaris) a mi feltámadásunknak. A minta-okság mellett azonban azt is állítja, hogy Jézus feltámadása eszköz-oka is feltámadásunknak, eszközként van Jézus feltámadásának feltámadásunkat előidéző ereje. A előző bejegyzésekben többször hivatkoztunk arra, hogy a megváltás művében Jézus embersége megváltásunk eszköz-oka. Az eszköz-ok teremtett világból vett fogalma analóg értelemben alkalmazható megváltásunkra. A szobrász kalapácsa és vésője eszközként közvetíti a szobrász elképzelését és erejét a márvány, a készülő szobor felé. Az élettelen, a szobrásszal csak laza kapcsolatban lévő eszközök helyett megváltásunkban Jézus értelemmel és szabad akarattal rendelkező emberségéről van szó. A személyes egységben az emberi cselekedetek az Ige cselekedetei, aki ugyanaz a személy, mint Jézus. Az emberi cselekedetek az Ige személyét fejezik ki. A feltámadásban a megtestesüléskor felvett emberi természet a halál általi felbomlás után ismét a maga teljes épségében az Ige természete lesz. Jézus földi életében ez a felvett emberi természet ki volt téve a gyöngeségnek, szenvedésnek, a halálnak, a feltámadt emberi természeten azonban már átragyog a természet alatt álló isteni személy dicsősége. A Jézus feltámadása elsősorban az üdvözültek feltámadásának az oka. A kárhozottak csak testi értelemben vett feltámadása esetében csak testi értelemben vett okról beszélhetünk. Az Isten megváltó szeretetét elutasítók esetében a feltámadt emberi test nem az üdvözültek dicsőségét sugározza, hanem a lelki kínok mellett a testi kínok alanya is lesz.

Szent Tamás a feltámadás szükségessége mellett érvelve (ST III q. 53 a. 1) érvként említi, hogy ez szükséges üdvösségünk teljessé válásához. Ez nem azt jelenti, hogy Jézus szenvedése és halála üdvösségünk szempontjából valamilyen értelemben hiányos lett volna, hanem:

Minthogy [Jézus] halálával értünk a rosszat elviselte, hogy megszabadítson benünket a rossztól, így feltámadása által megdicsőült, hogy a mi javunkat mozdítsa elő, ahogyan a rómaiakhoz írt levél szerint „vétkeinkért halált szenvedett, és megigazulásunkért feltámadt” (Rom 4, 25).

Arról van tehát szó, hogy miután Jézus a húsvét éjszakai liturgia énekének, az Exsultet-nek szavai szerint, „érettünk lerótta az örök Atyának Ádám tartozását és szent vérével eltörölte az első vétek adóslevelét” (Szunyogh Xavér Ferenc OSB fordítása), Ő általa történik a visszaszerzett üdvösségnek a világban és az egyénekben történő megvalósulása is. Jézus, mint Isten az Atyával és a Szentlélekkel egységben létrehozó, ható oka üdvösségünknek, a kegyelemnek, Jézus megdicsőült embersége pedig eszköz-oka és közvetítője ezeknek. Szent Tamás is említi hogy az ok hatása kifejtése érdekében valamilyen érintkezési pontot, kapcsolatot, a hatás befogadója felé való közvetítést használhat (teremtett okok esetében ez szükséges is). Az Isten és az ember közti „érintkezési pont” Jézus Krisztus, akiben az istenség és emberség a létező legszorosabb egységben, a személy egységében van együtt. Ezért szenvedése, halála és feltámadása minden idők minden (Őt befogadó) embere számára üdvösséget hozó esemény.

Már az előző bejegyzésben említettük, hogy megváltásunk ténye és módja nem vezethető le valamilyen Istenre és ránk vonatkozó (akár még más kinyilatkoztatott) ismeretből. Isten és a világ kapcsolatát Isten oldaláról a teljes szabadság jellemzi. Az isteni szabadság messze meghaladja az emberi szabadságot. A mi szabadságunk lényegében csak azt foglalja magába, hogy boldogságunk elérése érdekében milyen eszközöket választhatunk. Istennek azonban nincs szüksége eszközökhöz ahhoz, hogy boldog legyen. Maga az isteni élet, a szentháromsági személyek élete a teljes boldogság. Ezért Istennek nem kellett teremtenie, a teremtés nem eszköz Isten számára, hogy boldog legyen. Istennek nem kellett az elbukott embert megváltania és nem kellet a megváltást Jézus halála és szenvedése által megvalósítania. Teremtésünk és megváltásunk tette és módja Isten szabad választása, amely választás mögött Isten túláradó szeretete van.

Ezzel az isteni szabadsággal áll szemben az a meghatározottság, amely bizonyos értelemben rányomja a bélyegét az emberi életre. Az ember egy adott történelmi helyzetbe születik bele. Ebből a helyzetből még szabad akaratú döntéseink által sem tudunk teljesen megszabadulni. Jézus sorsát már Platón is “megjövendölte”. Állam című könyvéből sokszor idézik azt a részt, amelyben az igazságos lelkületű ember sorsáról beszél. Ez a sors a kínzás, a keresztre feszítés sorsa (361e-362a). Szinte azt mondhatnánk, hogy Jézus személyiségében már előre volt  ”kódolva” a sorsa. A mi sorsunk, életutunk szabad választásunknak is a tárgya, szabadságunk még sem terjed ki arra, hogy történelmi helyzetünket, a körülöttünk lévő eseményeket, az ebből származó adottságokat teljesen mi határozhassuk meg. Jézus is bejárta az első századi zsidó vallási tanító, próféta sorsát, amely sors halálához vezetett. Felmerül a kérdés, hogy Jézus mennyire állt felette sorsának. Úgy fogadta-e el sorsát, mint valami olyan elkerülhetetlent, amely felett nincs hatalma? Ennek ellentmondani látszanak Jézus szavai: „Azért szeret az Atya, mert odaadom az életemet, hogy majd újra visszavegyem. Nem veszi el tőlem senki, magam adom oda, mert van rá hatalmam, hogy odaadjam, és van rá hatalmam, hogy visszavegyem” (Jn 10, 17-18).

A modern protestáns és katolikus teológia egyik ismételten visszatérő megközelítése a Szent Pál által említett önkiüresítés, kenószisz (Fil 2, 6-8) olyan értelmezése, amely szerint Jézus földi életében, különösen a kereszthalálban isten-volta valamilyen „hiányt” szenvedett. A következőkben ezt a megközelítést fogjuk vizsgálni, használva Thomas Joseph White domonkos teológus cikkét ¹ is. A cikk a modern kenotikus teológiával kapcsolatban három irányzatot említ.

1. Az első irányzat azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy Jézus mennyire annak tudatában fogadta el halálát, hogy ez megváltó halál. A Szentírás értelmezésének történet-kritikai iskolája (például Albert Schweitzer) szerint a történelmi Jézus elsősorban a végső időket, a világ közeli végét hirdető prédikátor volt. Így halálát egyáltalán nem tartotta a világot megváltó eseménynek, inkább csalódott volt az elmaradt végítélet miatt. Ezzel, a kereszténységgel lényegében ellenkező értelmezéssel szemben többen (így Pannenberg) hangsúlyozták, hogy Jézus tisztában volt azzal, hogy az ő feladata Isten országának megvalósítása és előre látta halálát. Ez a halál Jézus Istenbe vetett bizalma miatt kapott (implicit) üdvözítő értéket minden ember számára, jóllehet ez csak a feltámadásban lett teljesen nyilvánvalóvá. Ennek a megközelítésnek az a hiánya, hogy Jézus megváltó halálával kapcsolatban szinte csak az emberségével foglalkozik. Amint az előző bejegyzésekben láttuk, a megváltás Jézus Krisztus istenemberi mivoltán alapszik. Jézus emberi cselekedeteinek megváltó értéke és hatása abban van, hogy ezeknek a cselekedeteknek az alanya az örök Ige. Az Aquinói Szent Tamást követő álláspont szerint (ellentétben a skotista állásponttal) megváltásunk cselekedeteinek értéke nem csak abban van, hogy ezeket az Atya elfogadja, hanem ezek önmagukban végtelen értékű cselekedetek, mert az Ige cselekedetei. Ezek a cselekedetek nem csak morális értelemben okai üdvösségüknek. Jézus embersége üdvösségünk eszköze Isten kezében. Jézus személye az Ige személye, Jézus emberi természete, emberi akarata az Ige személyét emberi módon kifejező természet és akarat. Az Ige isteni akarata azonos a Szentháromság egyetlen akaratával. Jézus emberi akarata tudatos összhangban van isteni akaratával, a Szentháromság közös akaratával: a mi üdvösségünkért vállalata teljesen szabadon a kereszthalált. Ezáltal válik szenvedése és halála az egész emberiségnek üdvöt hozó eseménnyé.
2. A kenószisz előbbi felfogásában arról volt szó, hogy Jézus Krisztus embersége mellet mintegy „visszahúzódik” istensége. A kenószisz másik modern felfogása szerint már nem csak Jézus személyét érinti ez a kiüresedés, hanem magát Istent, a Szentháromságot is. (A cikk Eberhard Jüngel nevét említi ezekkel a nézetekkel kapcsolatban.) Isten Jézus kereszthalálában úgy lesz szolidáris az emberrel, az emberiséggel, hogy bizonyos értelemben lényegét, belső életét tekintve is „feladja” isteni tulajdonságait. A szenvedés, a halál valamilyen értelemben túllép a Fiú emberségén és bevonul Isten belső életébe is. Azt hiszem, első pillanatra nyilvánvaló, hogy ez a felfogás nem egyeztethető össze Isten isten-voltával, hatalmával, egyszerűségével, változatlanságával. De emellett a megközelítés mellett nehéz már a kereszthalál megváltó erejének állítását is fenntartani, mert Isten már nem áll a szenvedés, a halál felett, ezek valamilyen belső kapcsolatba kerülnek magával az isteni létezéssel. Ha következetesen végigvisszük ezt a gondolatmenetet, akkor Jézus Krisztus szenvedő és meghaló embersége már nem lehet megváltásunk eszköze Isten kezében, mert már maga Isten is bizonyos értelemben ki van téve a szenvedésnek és a halálnak.
3. A modern kenotikus teológia egy másik megközelítése Jézus feltámadásának értelmezését érinti. Az említett cikk ezzel kapcsolatban a református Karl Barth-ra és a katolikus Hans Urs von Balthasar-ra hivatkozik. Hans Urs von Balthasar teológiájában különleges jelentősége van Jézus halál utáni pokolra szállásának, amelyet Jézus Atyától való elszakadásaként értelmez. Jézus, az ártatlan elszenvedi a bűnös Istentől való elszakadása kínjainak sokszorosát, mert a pokolra szállása az Atyától való elszakadását jelenti. A feltámadásnak pedig Jézus inkább csak passzív szereplője, ellentétben azzal az elvvel, hogy üdvtörténetünk minden eseménye, így a feltámadás is, a Szentháromság, a szentháromsági személyek közös cselekedete, úgy, hogy a személyek sajátosságaiknak megfelelő működése ebben nem bontja meg a cselekedet teljes egységét. A modern kenotikus megközelítésnek itt az a problémája, hogy Jézusnak, az embernek az engedelmességét bizonyos értelemben az Atya és az Ige közti szentháromsági vonatkozás tulajdonságának tekinti. Jézus tudatos élete első pillanatától kezdve engedelmes az Atyával szemben, de ez a vonatkozás nem része az Atya és Fiú közti, belső szentháromsági vonatkozásnak, de illeszkedik ehhez. A belső, szentháromsági vonatkozás csak Istenben létező vonatkozás. Jézusnak, az embernek az Atya iránti engedelmessége azonban Isten  és ember közötti vonatkozás. Jézus emberi akarata tökéletesen illeszkedik isteni akaratához, a két akarat működése tökéletes összhangban van. Az emberi akarat számára ez az összhang a küldő Atya iránti szeretetet, az Atya akaratának való alárendeltséget, engedelmességet, az Atya által adott küldetéshez való teljes hűséget jelenti. Ehhez a vonatkozáshoz szükséges az első, szentháromsági vonatkozás, de az első vonatkozáshoz nem szükséges a második vonatkozás. Ha ez szükséges lenne, akkor a megtestesülés és a megváltás nem Isten szabad tette, hanem szükségszerűség lett volna.

A kenószisz modern felfogása  Jézus emberségét úgy állítja előtérbe, hogy ezzel istensége a háttérbe szorul. Szerinte az istenségről való bizonyos értelemben vett lemondás éppen megváltásunk miatt van, mert ez kifejezi az Isten ember iránti szolidaritását, az emberiséghez való közelségét. Így viszont éppen a kereszt misztériuma „veszítené el erejét”, mert ez éppen azáltal válik megváltó misztériummá, hogy a kereszthalált Jézus, az istenember viseli el. Jézus döntéseinek szabadsága istenemberi szabadság. Venantius Fortunatus ókeresztény költő a 6. században írt, Vexilla regis kezdetű, a szenvedés idejének liturgiájában többször használt himnusza szerint „regnavit a ligno Deus”, „a keresztről uralkodik az Isten”. A kereszt alatt gúnyolódók (tudtukon kívül) valójában olyan lehetőségre hivatkoztak, amely valós lehetőség: „A Messiás, Izrael királya, szálljon le most a keresztről a szemünk láttára, s akkor hiszünk!” (Mk 15, 29). Jézusnak éppen istenember voltából következően hatalma volt odaadni életét és visszavenni azt (Jn 10, 17-18). Ez a szabadság a megtestesült Ige szabadsága és ez a kereszten sem szűnt meg. Nem azért nem szállt le a keresztről, mert ezt nem tehette volna meg. Ennek igazi okát Jézus elfogatásakor mondott szavai adják meg: „Vagy azt hiszed, hogy nem kérhetem Atyámat, s nem küldene tizenkét légió angyalnál is többet? De akkor hogy teljesedne be az Írás, amely szerint ennek így kell történnie?” (Mt 26, 53-54). A valamilyen hatalom használatáról való lemondás nem jelenti egyúttal azt is, hogy a hatalom és ennek ontológiai alapja megszűnik. Tulajdonképpen a kereszt alatt ugyanaz az a kísértés folytatódik, amely három évvel ezelőtt Jézus böjtje alatt, a pusztában is megjelent (Mt 4, 1-11;  Mk 1, 12-13;  Lk 4, 1-13). Jézus ugyanazzal a határozott és szabad döntéssel utasítja el ezt most is, mint annak idején a pusztában. A kereszten szenvedő Jézus emberi akarata most is tökéletes és megbonthatatlan összhangban van az isteni akarattal, amely a szentháromsági személyek egyetlen, közös akarata. Éppen az isteninek és emberinek ez az összhangja, egysége adja a megváltás minden idők, minden emberére ható erejét. Ezt a tökéletes összhangot fejezi ki az „eszköz-ok” kifejezés, amely utal a cselekvő és a cselekvés eszköze közti összhangra. Most azonban ennek az összhangnak, egységnek ontológiai alapja van, Jézus emberi természete az Ige személyének természete. A modern kenotikus teológia ezt az összhangot csak valamilyen gyengített formájában fogadja el. Valójában azonban olyan misztériumról van szó, amelyet teljesen megmagyarázni nem tudunk, de amely nem értelmetlen. A modern kenotikus teológia a megmagyarázási kísérlet érdekében az isteni természettel ellenkező dolgokat feltételezve, valamilyen értelmetlenséget visz a misztériumba.

A kenószisz, a kiüresedés azt jelenti, hogy az Ige természetévé válik az a természet, amely a végtelen isteni természettől végtelen távolságban lévő véges emberi természet. Így az Ige emberi természete által egy olyan „térben” lesz jelen, amely nem a szentháromsági személyek végtelenül boldog közösségének, hanem az Ádám bűne utáni emberi létezésnek a „tere”. Az az Isten, aki végtelenül gyűlöli a bűnt, a bűnös megmentése érdekében úgy döntött, hogy az Ige emberi természete által abban a személyes bűnök által terhelt világban lesz jelen, ahol rá, mint emberre a szenvedés és a halál vár. Az Ige két „térben” való jelenléte kimeríthetetlen, de nem értelmetlen misztérium. Ezen misztérium által lesz Jézus Krisztus igazi és tökéletes közvetítő, főpap Isten és ember között. Azt, hogy mindez miért történik, a húsvét éjszakai liturgia éneke, az Exsultet így fejezi ki: „O inaestimabilis dilectio caritatis: ut servum redimeres, Filium tradidisti!” A nem könnyű magyar fordítás ²: „Mily megbecsülhetetlen szerelmes szereteted: hogy szolgádat megváltsad, Fiadat adtad oda!”.