Az előző bejegyzésben szó volt arról, hogy az ősbűn és személyes bűneink következtében megváltásra szorulunk. Megváltásunk Isten szabad tette, Istennek semmilyen „kötelezettsége” nem volt arra, hogy bennünket megváltson. Hasonlóan Isten szabad választása volt az a mód is, ahogyan meg lettünk váltva. Maga a megváltás a Szentháromság cselekedete, ez a megváltás a megtestesült Ige, Jézus Krisztus által valósult meg.

A Szentírás megváltásunkkal kapcsolatban használja a görög lütron, „váltságdíj” szót, amely szó jelentette a rabszolgák kiváltásakor a rabszolgáért adott összeget is. Ezért megváltásunk titkának értelmi megközelítésében kiindulhatunk a rabszolga kiváltásának analógiájából. A rabszolga kiváltásában szereplő személyek: a szolga tulajdonosa, a szolga és az, aki kiváltja a szolgát. A kiváltás olyan cselekedet, amelynek eredményeként a szolga megszűnik szolga lenni, visszanyeri szabadságát. A szolgaság állapota párhuzamba állítható az ősbűn és a súlyos személyes bűneink utáni állapottal. Az előző bejegyzésben szó volt arról is, hogy önerejéből az ember nem képes ebből az állapotból kiszabadulni. Ez az állapot a rabszolgaságnál súlyosabb állapot, ez a bekövetkező kárhozat, örök halál állapota. A szolgaság állapotát az jellemzi, hogy a szolga gazdája a szolgát ebben az állapotában tarthatja, szolgájának tekintheti. Origenész szerint a bűnös embert a Sátán tartja rabságban, ezért a váltságdíjat Krisztus a Sátánnak fizette meg. Ezt az álláspontot ebben a szélsőséges formájában elutasították, mert nem lehetett az, hogy Krisztus megváltó műve a Sátánnak járó váltságdíj kifizetése lett volna. Az ősbűn elkövetése azonban a Sátán győzelmét jelentette. A világ, az ember a Világ Fejedelmének hatalma alá került. Ez a hatalom a befolyás, a befolyások hálózatának a hatalma. Az áteredő bűn által megsérült emberi természet könnyebben enged a Sátán kísértéseinek. A Sátán hatalma azonban csak korlátozott hatalom. Nem szünteti meg az ember szabadságát, a természet törvényeit. A Sátán emberiség elleni háborújában döntő vereséget szenvedett a megváltó és halálából feltámadt Jézus Krisztussal szemben. Ennek ellenére tovább működik a történelemben Jézus Krisztus második eljöveteléig, amikor Jézus győzelme mindenki előtt nyilvánvalóvá válik és a Sátán minden hatalma megsemmisül.

Az ember a Sátán befolyása alatt, de végül is saját, szabad döntése alapján jutott a bűn rabságába. Az ember rabságának fő oka saját maga, ezért nem lehet a szó szoros értelmében olyan személyről beszélni, aki mintegy fogva tartaná az embert, aki őt váltságdíj fejében szabadon engedné. Ha ez így van, akkor felmerül a kérdés, hogy milyen értelemben lehet váltságdíjról beszélni. A skolasztika hajnalán Canterbury Szent Anzelm próbált választ adni erre a kérdésre a Cur Deus homo (Miért lett az Isten emberré?) című könyvében. Válasza nagy jelentőségű volt a nyugati teológia történetében. Szent Anzelm az ember rabságának külsődleges felfogását elutasítja, ehelyett arra mutat rá, hogy az ember elveszettségének forrása az ember helyzetében van. Az ember bűne alapvetően igazságtalan tett, sértés azzal az Istennel szemben, aki életének célja, aki teremtője, akinek tisztelettel tartozik. A sértés, az igazságtalanság nem fogadható el, ebbe nem lehet belenyugodni. Ezt vagy a bűnhödés vagy az elégtétel, a satisfactio követi.  A bűn igazságtalanságáért a bűnös ember nem tud Istennek megfelelő elégtételt adni, erre csak a bűn nélkül való Jézus Krisztus képes, aki Isten és ember. Az érett skolasztika kiigazította Anzelm elméletének félreérthető mozzanatait, és így ez egészen napjainkig a megváltás teológiájának központi részévé vált. Aquinói Szent Tamás és mások hangsúlyozták, hogy a megváltás és ennek módja Isten szabad tette, tehát ez nem „vezethető le”. Abszolút értelemben nem szükségszerű az, hogy megváltásunk úgy történt, ahogyan történt. Megváltásunk módját is szabadon választotta meg az isteni szeretet. Megváltásunk ezen módja melletti érvelés tehát nem ennek abszolút szükségszerűségét igazolja, hanem arra mutat rá, hogy ez kiemelt módon összhangban van Isten természetével, a mi elesett állapotunk valóságával. Megváltásunk jelen módja melletti érvek elsősorban úgynevezett konveniencia érvek (a latin convenire ige jelentése: összejönni, találkozni).

Ősszüleink az eredeti szentség és igazság állapotát ajándékba kapták maguk és utódaik számára. Nem arról van tehát szó, hogy ők valamivel is kiérdemelték volna ezt az ajándékot. Az eredeti szentség és igazsága állapota azonban bűnük következtében elveszett. Amit tehát érdemek nélkül, ajándékba kaptak, azt saját tetteik miatt elvesztették, mert a szentség és a bűn nem férhet össze egymással. Első pillanatra úgy tűnhet, hogy a teremtés kudarcot vallott, hiába volt Isten ajándéka, ez a bűn miatt elveszett. Még ha Isten meg is bocsátana az embernek, a bűn, az elfordulás ténye nem törlődne ki az emberiség történelméből. A történelemben történt azonban egy olyan esemény, amelynek fénye és ragyogása szinte eltünteti a bűn, az Istentől való elfordulás sötétségét. Megszületett az az ember, aki soha nem fordult el Istentől, akinek életét az Atya akaratának való engedelmesség töltötte be. Isten ajándékát az emberiség már nemcsak egyszerű ajándékként kapta vissza, hanem a megtestesült Ige érdemei, elégtétele, áldozata és az általa adott váltságdíj szerezte ezt vissza. Aquinói Szent Tamás megváltásunkkal kapcsolatban megállapítja, hogy ez Jézus Krisztus érdemei, az általa adott elégtétel, az általa bemutatott áldozat és az általa adott váltságdíj alapján történt meg (ST III q. 48).

Már többször említettük, hogy megváltásunk megvalósítója, oka a Szentháromság, de megváltásunk Jézus Krisztus által történt. Jézus megváltást hozó életét, szenvedését és halálát azonban nem úgy kell elképzelnünk, mint valamilyen külsődleges teljesítményt, amelyet követően teljesedik be megváltásunk. Ez nem lehet így, mert a megváltó tettek alanya maga az Ige, aki Isten. Szent Tamás az érdem, az elégtétel, az áldozat, a váltságdíj hatékonyságát mintegy összefogva megállapítja, hogy Jézus embersége megváltásunk eszköz-oka. Különbség van a szoros értelemben vett megvalósító ok (causa efficiens) és az eszköz-ok (causa instrumentalis) között. Amikor egy szobor megvalósulásának okait vizsgáljuk, akkor  a szobrászt tekintjük annak az oknak, aki elkészíti, megvalósítja a szobrot. De az okok között ott van az a véső és kalapács is, amelyeket a szobrász az elkészítés folyamán használ. Ezek az eszközök is okai a szobornak, ezeket nevezzük eszköz-okoknak. A szobrász az eszközöket természetüknek megfelelően használja, a kalapácsot kalapácsként és nem vésőként, a vésőt vésőként és nem kalapácsként használja. Aquinói Szent Tamás szerint  Jézus emberi természete, embersége megváltásunk eszköz-oka. Minden eszköz a természetének megfelelően lehet eszköz. Így Jézus embersége a képességeivel, emberi értelmével, szabad akaratával analóg módon tekinthető eszköznek. Az emberi természet a személy tetteinek, kifejeződésének az eszköze. Megváltásunk megvalósító oka tehát a Szentháromság cselekedete, amely az Igének is cselekedete. A cselekedet teljes egységét nem megbontva, a szentháromsági személyek sajátosságaiknak megfelelően cselekednek. Ennek a cselekedetnek eszköze Jézus embersége. A szobrász esetében nem lehet azt mondani, hogy valamilyen szoros egység lenne közte és eszközei  között. Jézus embersége azonban az Ige személyébe felvett emberség, az ebből fakadó cselekedetek az Ige cselekedetei. A Szent Tamást követő tomista iskola álláspontja szerint Jézus megváltói műve tehát nem tekinthető egy olyan teljesítménynek, amely csak valamilyen elfogadás, cselekedethez képest külsődleges mozzanat alapján eredményezi megváltásunkat. (Boldog John Duns Scotus álláspontja szerint Jézus cselekedeteinek végtelen értéke nem a cselekedetek belső tulajdonsága, ez csak abból származik, hogy Isten elfogadja ezeket.)

A megváltás megadja azt a lehetőséget, hogy az ember Istenre ismét mint természetfölötti végső céljára tekintsen. A megváltás a forrása a végső cél, a Szentháromság életében való közvetlen részesedés felé vezető út kegyelmeinek, az ezt közvetítő szentségeknek, az úton lévők közössége, az Egyház életének. A megváltásban helyreáll az igazságosság is. A bűn az elképzelhető legnagyobb igazságtalanság, mert ez a teremtő Isten elleni lázadás. Ennek az igazságtalanságnak a jóvátételéhez rendelkezni kell az ehhez szükséges képességgel. Jézus rendelkezett ezzel a képességgel, mert tettei érdemszerző, végtelen értékű istenemberi tettek voltak. A bűn által elkövetett, ember által jóvátehetetlen sértést végtelen értékű istenemberi tetteivel, szenvedésével és halálával tette jóvá. Mivel Isten és ember közti viszonyról van szó, Jézus megváltó tette áldozatban, a kereszt áldozatában teljesedett be. Ez az áldozat Isten imádásának a kifejezése és a bűnökért való engesztelő áldozat. Jézus, az egyetlen közvetítő Isten és ember között, az Örök Főpap áldozatként önmagát ajánlotta fel. Ahogyan Ádám az emberiség fejének tekinthető abban az értelemben, hogy minden ember az ő ivadéka, úgy Jézus sokkal inkább az emberiség feje, mert az emberi természet benne nyerte el azt a méltóságot, hogy teremtőjének személyébe emelődjön fel. Jézus az Egyház feje, az egész emberiség feje, mert az emberek potenciálisan tagjai Egyházának. Ezért a fő érdemeinek, az általa adott elégtételnek, megváltó áldozatának hatásai kiáradnak a test tagjaira, megadva annak lehetőségét, hogy a fő kegyelmeiben a tagok részesedjenek.

A megváltás alapvető emberi igény, mögötte az ember, az emberiség jelenlegi állapotával való elégedetlenség és valamilyen szebb jövő reménye van. Ebből az általános igényből különböző megváltástanok, szótériológiák születtek. Néhány évtizeddel ezelőtt környékünkön a megváltást hivatalosan az osztálynélküli társadalom, a kommunizmus ígéretében látták. Mások szerint valamilyen megváltást, szabadulást a társadalmi-technikai viszonyok fejlődése ad majd a jövőben. Egyes keleti vallások a megváltást az egyén fejlődésében, a béklyóktól való megszabadulásban látják. Mások szerint ez valamilyen (esetleg titkos) tudás megszerzését jelenti. Hitünk szerint a megváltást egy személy, Jézus Krisztus hozta el, Jézus Krisztus élete, elsősorban szenvedése és kereszthalála által vagyunk megváltottak.

A megváltás titkában Isten irgalmassága és igazságossága együtt nyilvánul meg. Emberi körülményeink között az irgalmasságnak és az igazságosságnak az együttes gyakorlása nehéz, mert ez ellenkezőnek tűnő szempontok együttes figyelembevételét tételezi föl. A megváltással kapcsolatban a Szentírás a váltságdíj (görög lütron, latin redemptio) kifejezéseket használja. Ezeket a szavakat használták a rabszolgák szolgaságból való kiváltásakor is.  A megváltás szükségessége első pillanatra nehezen felfogható a 21. század emberének, sőt néha még talán a 21. század keresztényének is. A “megváltás” szó hátterében valamilyen jogi, sőt üzleti szemléletet tételeznek föl, amely mintha összeférhetetlen lenne Isten irgalmas szeretetével. A teológia egyik nagy fejezete a megváltástan, a szótériológia. A kezdetektől fogva próbálták az emberi életből, az emberi viszonyokból vett fogalmak használatával megvilágítani ezt a nagy titkot. Erre a területre különösen igaz a hit megismerésének és a teológiai megismerésnek analogikus jellege: emberi fogalmaink segítségével kell leírnunk azt, ami Istenre, Isten és az ember viszonyára vonatkozik. (A teológiai analógiával a blognak már több bejegyzése foglalkozott – itt és itt – de ajánlható a témával kapcsolatban egy másik blog összefoglaló bejegyzése is.) A teológia feladata az analóg fogalom használatának elemzése abból a szempontból, hogy mi az, ami a fogalom teremtett világban való használatában olyan hasonlóság, amely átvihető a teológiai használatra és melyek azok a vonatkozások, amelyek már nem vihetők át.

A megváltás egy olyan történés, amelynek eredményeként az ember, az emberiség a reménytelen, elveszett állapotából megszabadult és egy olyan helyzetbe került, amely helyzet a remény állapota. Lényeges az is, hogy az ember önmaga nem képes ebből az állapotából szabadulni. Ez a szabadulás a megtestesült Ige, Jézus Krisztus megváltó élete, szenvedése és halála által történt meg.

Az emberrel megjelent az anyagi világban egy olyan létező, amely ugyan anyagi létező, de az anyagból le nem vezethető, halhatatlan szellemi lélekkel rendelkezik. Az ember képes a megismerésre, akarata vágyódik a megismert jó után, ennek elérésére, birtoklására törekszik, mert ebben találja meg az örömöt. Az ember fel tudja ismerni, hogy ő és a körülötte lévő világ teremtmény, az egyetlen Isten teremtménye, és ez az Isten a jóság teljessége. Ez a természetes felismerés és vágyakozás nem közvetlenül, hanem a teremtményeken keresztül vezet Isten felé. Ősszüleink számára azonban Isten megnyitotta a felé vezető közvetlen utat is, Isten barátságát ajánlotta fel nekik, amely barátság a próbatétel után Isten színről-színre való látásához vezetett volna. Meghívást kaptak arra boldogságra, amelyet a Korintusiakhoz írt első levél így jellemez (1 Kor 2, 9): “Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik”. Az ősbűn bukásával azonban ez a meghívás úgy veszett el, hogy az embernek semmi esélye sem maradt arra, hogy valaha is helyreállíthassa az eredeti állapotot. Isten ajándékát, a megszentelő kegyelmet az ember semmilyen erőfeszítése árán sem szerezheti vissza, nem érdemelheti ki. A Sátán győzelmet aratott, de már ekkor elhangzik az ősevangélium: „Ellenkezést vetek közéd és az asszony közé, a te ivadékod és az ő ivadéka közé. Ő széttiporja a fejedet, te pedig a sarkát veszed célba” (Ter 3,15). A hagyomány szerint ez az asszony Mária, a második Éva, akinek fia legyőzve a Sátánt, kiszabadította az embert reménytelen állapotából.

A megváltással kapcsolatban néhány, esetleges félreértést kell tisztázni. Először is meg kell állapítanunk, hogy megváltásunk Isten szabad cselekedete, semmilyen „megváltási kötelezettség” nincs Isten részéről. Isten teremtő és világot megváltó tettei túláradó szeretetének a tettei. A Szentháromság isteni élete önmagában, teremtés és megváltás nélkül is maga a teljesség, semmilyen Istenen kívülre irányuló tett nem szükséges ehhez a teljességhez. Azt is meg kell jegyezni, hogy megváltásunk módjával kapcsolatban sincs semmilyen megkötöttség Isten részéről. Az isteni bölcsesség, irgalom és jóság szabad döntése megváltásunk és ennek módja. Maga a megváltás az a változást előidéző tett, amely az ezt megelőző megváltatlan reménytelen állapotot átviszi a megváltott állapot reménységébe. Ez a tett Isten közvetlen tette, és mint a Szentháromság minden kifelé irányuló tevékenysége, ez is a személyek egyetlen, közös tevékenysége. Ebben az egyetlen tettben azonban a szentháromsági személyek személyi sajátosságaiknak megfelelően működnek, úgy, hogy ez semmilyen módon nem bontja meg a tett, az isteni működés, az isteni lényeg egységét. Ez adja meg  a szentháromsági tulajdonítások lehetőségének az alapját. A szentháromsági küldésekben már arról van szó, hogy a Fiú és a Szentlélek olyan vonatkozásba kerül a teremtett világgal, az emberrel, az emberiséggel, amely vonatkozás már csak az adott személy vonatkozása. Ezek a vonatkozások azonban heterogén vonatkozások. A homogén és heterogén vonatkozások közti különbségtétel a teológia központi szempontja. Teremtett világunk vonatkozásaira a homogenitás érvényesül abban az értelemben, hogy minden valóságos (nem csak értelmünkben létező) vonatkozásnak van egy valóságos inverz vonatkozása. Ha például azt mondjuk, hogy ez a fa magasabb, mint az a fa, akkor ennek a vonatkozásnak az az inverz vonatkozása, hogy az a fa alacsonyabb, mint ez a fa. Isten és a világ közti vonatkozás azonban heterogén vonatkozás. A világ teremtettként vonatkozik a teremtő Istenre. Ez a teremtés azonban Isten részéről nem jelent semmilyen valós vonatkozást. Istennek a teremtéshez nem kell kilépnie saját magából. Hasonló a helyzet a szentháromsági küldésekkel kapcsolatban is. A küldések következtében a Fiú és a Szentlélek valós vonatkozásba kerül az emberrel, a világgal, de ez nem jelenti azt, hogy ezeknek megfelelően külön, valós vonatkozások lennének a Szentháromságon belül. A Fiú Atya általi küldése, a Szentlélek Atya és Fiú általi küldése nem jelent külön, valós eredéseket, vonatkozásokat a szentháromsági eredéseken és vonatkozásokon kívül.

Az isteni bölcsesség és irgalmas szeretet a megváltást a Fiú megváltói küldetése által akarta megvalósítani. Ez a küldetés magában foglalja a megtestesülést és Jézus életét, szenvedését, halálát, föltámadását. A megváltás talán lehetséges lett volna úgy is, hogy Isten megbocsátja az őszülők és a mi bűneinket, visszafogad barátságába. A megváltásnak ebben a megvalósulásában azonban az ember, a világ bűn általi elszakadásának tényét semmi sem ellensúlyozná a világ, a teremtés, az emberiség részéről. Ilyen ellensúlyozásra egyébként a bűnös ember, emberiség nem is lenne képes. A megváltás tényleges megvalósulásában azonban a legértékesebb teremtmény, a megtestesült Ige, Jézus Krisztus szeretete, halálig tartó engedelmessége ellensúlyozza Ádám és a mi bűneink terhét. Valójában nem csak ellensúlyozásról van szó, mert Jézus Krisztus szeretete és engedelmessége végtelenül több annál, mint ami az ellensúlyozáshoz lenne szükséges. Az Ige megtestesülése által a második isteni személy alanya lesz teremtésünkben lévő homogén vonatkozásoknak. Jézus fia Máriának, Mária pedig Jézus anyja. Jézus mindnyájunk Megváltója és mindannyian az Ő megváltói műve által váltattunk meg. Ezek a vonatkozások mind a két irányban világunkban létező, valós vonatkozások, amelyek soha nem szűnnek meg, mert az Ige a megtestesülésben felvett emberségét soha nem veti le. Így a megtestesült Ige, Jézus Krisztus teremtésünk, világunk része, de egyben az a személy is, aki az Atyától öröktől fogva születik. Ezen az istenemberi létezésen alapul megváltásunk.

A következő bejegyzésben tovább foglalkozunk megváltásunk művével.

A liturgia nagyböjti szentírási olvasmányai között fontos helyet foglalnak el Jézus 40 napos böjtjéről és megkísértéséről szóló beszámolók (Mt 4, 1-11;  Mk 1, 12-13;  Lk 4, 1-13). A kísértés szó valamilyen, egyelőre bizonytalan kimenetelű döntés, választás befolyásolására vonatkozik. Maga a „kísérlet” szó utal valamilyen bizonytalanságra: el kell végeznünk valamilyen kísérletet, annak érdekében, hogy valamiről megbizonyosodjunk. A biztos tudás esetében értelmetlen és fölösleges a kísérlet. A kísértés esetében emberi döntésről van szó, ez a döntés  pedig  lehet valamilyen rossz melletti döntés is. A kísértés a döntőt a rossz irányába próbálja befolyásolni. Ha a döntés abszolút biztos, akkor nincs értelme a kísértésnek. Persze, az emberi döntések kimenetelével kapcsolatban soha sem lehetünk annyira biztosak, mint amennyire biztosak vagyunk abban, hogy az elejtett kő leesik. Az ember döntései ugyanis szabad döntések. Emberismeretünk következtében persze bizonyos esetekben meglehetősen nagy biztonsággal meg tudjuk jósolni azt, hogy mi lesz egy döntés kimenetele, mégsem érezhetjük ezekkel kapcsolatban azt a biztonságot, amelyet például egy fizikai törvény teljesülésével kapcsolatban érezhetünk.

A harmadik kontantinápolyi zsinat szerint Jézus emberi akarata soha sincs ellentétben az isteni akarattal. Ebből következik, hogy Jézus nem követhetett el bűn, nem dönthetett a rossz mellett. Jézus bűnre való képtelensége elvi képtelenség, tehát nemcsak arról van szó, hogy tényként megállapítjuk azt, hogy Jézus életében nem követett el bűnt. Felmerül a kérdés, hogy ez nem zárja-e ki annak a lehetőségét, hogy Jézus valóságos kísértést szenvedjen. Talán a Sátán nem tudva Jézus ezen tulajdonságáról, kísértőként lépett föl, a kísértés azonban nem volt valódi. A Zsidókhoz írt levél azonban ezt írja (4, 15): „Főpapunk ugyanis nem olyan, hogy ne tudna együtt érezni gyöngeségeinkkel, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, a bűntől azonban ment maradt”. A Szentírás tehát arról beszél, hogy Jézus kísértései valódi kísértések voltak. Felmerül a kérdés, hogyan egyeztethető ez össze azzal, hogy Jézus elvileg nem követhetett el bűnt és akarata soha sem térhetett el az isteni akarattól. Nem sérül-e Jézusban emiatt a szabad választásra, döntésre való képesség. Ha ez így lenne, akkor Jézus embersége már nem lenne teljes emberség, hiszen az emberséghez hozzátartozik a szabad választásokra, döntésekre való képesség.

A felvetett probléma gyökere tulajdonképpen a krisztológia egyik alapproblémája. A személyi egység hittétele szerint „a Fiú isteni személye az isteni és emberi természetet mint sajátját birtokolja, s azokon keresztül kifejezi magát mint valóságos Isten és valóságos ember”. Jézus Krisztus személye tehát két egymástól végtelen távolságra lévő világot fog össze, köt szoros egységbe. A Fiú, mint isteni személy nem különbözik az isteni természettől, a Fiú csak az Atyától és a Szentlélektől különbözik. Ez a személy ugyanakkor mindazzal rendelkezik, amellyel a véges emberi természet rendelkezhet. Jézus Krisztusban istenség és emberség összekeveredés nélkül van jelen, mégis istensége áthatja emberségét, anélkül, hogy embersége megszűnne emberség lenni. Amikor a krisztológia Jézus Krisztus emberi ismeretével, emberi akaratával foglalkozik, ezt a misztériumot próbálja megérteni, természetesen a teljes megértés reménye nélkül. Egy ember fogantatásakor Isten a halandó test formájaként halhatlan lelket teremt, és így jön létre az a személy, aki ezelőtt nem létezett. Jézus fogantatásakor nem ez történik, az ekkor teremtett, a testet megformáló emberi lélek nem egy új személy lelke lesz, hanem fölvevődik a Fiú személyébe, a keletkezett emberség a Fiú által felvett emberség lesz. Tehát a megtestesüléssel úgy kezdődik el egy ember élete, hogy ez nem jelenti egyúttal azt is, hogy egy új személy élete is elkezdődik.

A Fiú személye az általa felvett emberséget olyan mértékben szentté teszi, amilyen mértékben a fölemelt emberi természet képes a szentség befogadására. A Fiú személye ugyanis nem különbözik az isteni természettől, a szentháromsági személyek csak egymástól különböznek. Jézus Krisztus mint ember tehát rendelkezik mindazzal a tökéletességgel, amellyel a Fiú személyébe felemelt emberi természet létezhet és hiányzik belőle mindaz, ami az emberi természet áteredő bűn általi megromlásának a következménye. Így hiányzik belőle az, amit a teológiai hagyomány az „értelem elhomályosodása” és az „akarat rossz felé hajlása” kifejezésekkel illet. Az ember Jézusban megvan Istennek az a színről-színre látása, amely az üdvözültek halál utáni állapotának a tulajdonsága.

Ami felé az emberiség törekszik, azt Jézus már fogantatásától kezdve birtokolja: az Istennel való egység más teremtmények által soha el nem érhető módon van jelen benne a személyes egység következtében. A mennyei Jeruzsálem lakói, az üdvözültek esetében célba érkezett állapotuk a feltámadás után a feltámadt, halhatatlan test dicsőségében is megnyilvánul. Jézus földi életében azonban a célba érkezettségnek ez az állapota nem járt együtt a mennyei Jeruzsálem “polgárságával”, a feltámadt test dicsőségével. Jézus megtestesülése az emberiség áteredő bűn következményeitől sújtott történelmének keretei között történt. Ős-szüleink a bűnbeesés előtt „az eredeti szentség és épség” állapotában éltek. Megkapták azokat a megszentelő kegyelmet kísérő ajándékokat is, amelyeket az emberi természet önmagában nélkülöz. Ezek az ajándékok a szenvedéstől és a haláltól való mentesség ajándékai. Jézus az emberségét teljesen átjáró kegyelem ellenére sem rendelkezett az eredeti épségnek ezekkel az ajándékaival, nem volt mentes a szenvedéstől és a haláltól. Így vitte végbe a megváltás művét. Ez az a keret is, amelyben a keresztény életét éli. A keresztségben kapott kegyelem a megváltás következtében felülmúlja az ősszülők által kapott kegyelmet, de életünket a szenvedés és a halál kíséri.

Jézust tehát egyszerre jellemzi a legteljesebb egység az Atyával és büntelen létére a bűnös világban való létezés, a szenvedésnek, halálnak való alávetettség. A teológiai hagyomány ezt az állapotot a „viator et comprehensor” (úton lévő zarándok és célba érkezett birtokos) kifejezéssel írja le. Ez az állapot okozza azt a csak Jézusra jellemző feszültséget, amely gyötrelmek és szenvedések forrása. A világ teremtője „a tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be” (Jn 1, 11). „Az Úr Isten neki adja atyjának, Dávidnak trónját, és uralkodni fog Jákob házán örökké, s országának nem lesz vége” (Lk 1, 32-33), de a szent városon, királyi városán kívül, a Golgota hegyén feszítik keresztre.

Jézus bűn elkövetésére való képtelensége, az Atya akaratához való töretlen ragaszkodása és ezzel együtt a teljes emberi szabadsága a viator et comprehensor állapot következménye. A Fiú Atyával való lényegi egysége teljesen kizárja a bűn lehetőségét. Az emberi értelem az életet, az élet fönntartását minden különösebb fontolgatás nélkül jónak tartja. Ezzel együtt a halál, a szenvedés minden különösebb megfontolás nélkül rossznak, elkerülendőnek mutatkozik. Az akaratot mégsem tudják ezek a vonzások és taszítások úgy determinálni, hogy az ember ne tudna tudatos döntéssel ezek ellen tenni. Az egyetlen, amivel szemben az akarat nem tud mást választani, az ember általános vágya a boldogság iránt. Még a legkétségbeesettebb döntés, az öngyilkosság mögött is a boldogság iránti vágy van. Az öngyilkosság azonban negatív példa arra, hogy lehetséges az élet, az élet fönntartásának jóságával szemben döntést hozni. Ilyen, de pozitív irányba mutató döntést hoz a vértanú is, amikor az élet megmaradásában lévő jót szembeállítva a hittagadásban lévő rosszal, ez ellen dönt. Az élet megtartásának igenlése, a szenvedés, a halál elutasítása lehet bizonyos szempontból jó, de egy más szempontból rossz is. Az ember szabadságának az a gyökere, hogy a csak részlegesen, csak bizonyos szempontból való jó nem képes olyan ellenállhatatlanul vonzani az akaratot, ahogyan a mágnes vonzza a vasat. Hasonlóan, a szenvedéstől, a haláltól való menekülés önkéntelensége sem abszolút olyan értelemben, hogy ez az akaratot szükségképpen meghatározná. Ennek a teljes meghatározottságnak a hiánya a szabadság. Ez a szabadság csak akkor szűnne meg, ha az ember ezeket a dolgokat nemcsak részlegesen, bizonyos szempontból látná jónak vagy rossznak, hanem abszolút értelemben, teljesen. Ebben az esetben ugyanis az akarat már teljesen meg lenne kötve. Jézus valóságos ember, ezért a fentiek rá is érvényesek. Világosan látta a halál és a szenvedés borzalmait, nem voltak ezek rejtve előle. Erről tanúskodnak az evangéliumok, amikor leírják Jézus gyötrődését a Getszemáni-kertben: „Atyám, ha akarod, kerüljön el ez a kehely! De ne az én akaratom teljesüljön, hanem a tied!” (Lk 22, 42). Tehát Jézus döntéseket hozott, és ezek a döntések valódi döntések voltak, mert az Atyával való közvetlen kapcsolata sem szüntette meg, vette el a szenvedés és a halál rossz voltát. A szenvedés és a halál önmagában rossz, ez rossz volt Jézus számára is, de az Atya és irántunk való szeretete miatt Jézus mégis ezek mellett döntött, hogy elvégezze a megváltás művét. Az emberi egzisztencia megsemmisülésének, a halálnak a küszöbén Jézus teljes valóságában megtapasztalta a halál borzalmát, ezért kiáltott fel a 21. zsoltár szavaival: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem”.

Annak lehetetlensége tehát, hogy Jézus bűnt kövessen el vagy hogy eltérjen az Atya akaratától, nem jelenti azt, hogy Jézus embersége nélkülözte volna az emberi természet egyik alapvető tulajdonságát, a szabad döntés lehetőségét. Ez csak úgy történhetett volna meg, ha a halálban, a szenvedésben lévő rossz megszűnt volna számára rossz lenni, ezekben csak a jót látta volna. Ezek borzalmát azonban teljes mélységében átérezve döntött Isten akarata és a megváltásunk mellett. Az ellenkező döntés nem azért volt számára lehetetlen, mert emberségéből hiányzott a szabad döntés képessége, hanem éppen ezen képesség gyakorlásával döntött az Atya akaratának elfogadása, a mi megváltásunk mellett. Jézus valóságos kísértéseket szenvedett és ezeket legyőzve követte az Atya akaratát. A kísértések azonban nem az áteredő bűn következtében megromlott emberi természet gyengeségéből fakadtak, ezek igazi súlyát leginkább az az ellentét adta meg, amely a megtestesült Ige szentsége, méltósága és földi sorsa között volt.

A szó szoros értelmében a megtestesülés titkát március 25-én, Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén ünnepeljük. Ez az ünnep az angyali üzenet ünnepe. Ez az ünnep a nagyböjti vagy a húsvéti időszakra esik. A keresztény világ a megtestesülést és Jézus születését teljes fényességében karácsonykor ünnepli. Az ünnep prefációja azért ad hálát, mert “lelki szemeink előtt a te [az Atya] világosságod új fénye felragyogott, míg Istent látható módon megismerjük, általa a láthatatlanok szeretetére gyulladjunk”.

A kereszténység központi titkai a Szentháromság, a megtestesülés és a megváltás titkai. A megváltás titkát kiemelten a nagyhéten és húsvétkor ünnepeljük. Ezek a titkok szoros kapcsolatban vannak egymással. A megtestesülés nélkül semmit sem tudnánk a Szentháromságról, ugyanakkor a megtestesülés és a megváltás titkai értelmezhetetlenek lennének a Szentháromság titka nélkül. Az első öt keresztény évszázadban ezeknek a titkoknak az értelmezése kulcsfontosságú szerepet játszott. Az Újszövetség nem adta fel Izrael monoteizmusát, ugyanakkor Istennel kapcsolatban hármasságról is beszél. A legegyértelműbb talán Máté evangéliumának utolsó előtti mondata, amely szerint Jézus megparancsolta az apostoloknak, hogy tegyenek tanítványaivá minden népet és kereszteljék meg őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében (Mt 28, 19). Istennel kapcsolatban tehát van valami, ami egy, de ugyanakkor valamilyen hármasság is van Istenben. A hívő gondolkozás a Szentírásból kiindulva próbálta más, az emberi ismeretekben használt szavakkal megjelölni, hogy mi az, ami egy és mi az, ami három. A keresztény gondolkodásra ugyanis kezdettől fogva jellemző volt az emberi gondolkodás egyik legalapvetőbb elvének, az ellentmondás elvének a tisztelete: egyszerre, ugyanabból a szempontból valami nem lehet egy és három. A Szentháromságról több bejegyzés szólt, most csak nagyon röviden említeném meg, hogy a kifejezések keresése közben helytelen utakra is tévedtek. Az ellentmondást a szabelliánus, modalista eretnekségek azáltal vélték feloldani, hogy a háromságot valamilyen módon gyengítették, tagadták. Azt mondták, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek csak az egyetlen Isten világgal való kapcsolatának különböző módjai. A másik eretnekség, az arianizmus pedig azt állította, hogy az Atya és a Fiú közötti egységet csak gyengébb értelemben lehet állítani, mert a Fiú nem Isten, hanem csak a legkiválóbb teremtmény. A helyes megoldás alapjait a niceai zsinat (325) fektette le, amely szerint az egység az isteni lényegre, természetre, vonatkozik, a háromság pedig azokra a személyekre, akiknek közös természete az isteni természet.

A megtestesüléssel kapcsolatban is valamilyen egységet és kettősséget lehet állítani. Jézus egyetlen, megismételhetetlen történelmi személyiség, ugyanakkor Isten is meg ember is. Az egység és a kettősség közti ellentmondás feloldására itt is születtek eretnek megoldások. A nesztorianizmus a kettősséget túlhangsúlyozta az egység rovására. Szerinte Máriától csak az ember Krisztus született, aki később erkölcsi egységre lépett az Igével. Ezt az eretnekséget az efezusi zsinat (431) ítélte el. Az efezusi zsinat értelmezése folyamán (már ekkor sem volt egyszerű a zsinatok értelmezése) egy olyan megközelítés alakult ki, amely viszont az egységet hangsúlyozta túl a kettősséggel szemben. A monofizitizmus szerint Krisztusban az istenség felszívta az emberi természetet, a véges emberi természet úgy tűnt el a végtelen isteni természetben, mint ahogyan egy csepp tej a tengerben. Azt a krisztológiai alapelvet, amelyet lényegében az egész kereszténység (kimondva vagy kimondatlanul) elfogad, a kalcedoni zsinat (451) fogalmazta meg ¹:

Egy és ugyanazon  egyszülött Fiú Úr Krisztust kell vallani két természetben össze nem elegyítve, változatlanul, meg nem osztva és szétválaszthatatlanul, anélkül, hogy az egyesülés által a két természet különbözősége bármi módon eltűnnék, hanem inkább úgy, hogy mindkét természet sajátossága épségben maradjon, amelyek egy személlyé kapcsolódnak össze, [amely] nem tagozódik és nem osztódik két személyre, hanem egy és ugyanaz az egyszülött Fiú, Isten, Ige, Úr Jézus Krisztus…

A kalcedoni zsinat által megfogalmazott dogma a krisztológia központi dogmája, amelyet a személyi egység (unio hypostatica) dogmájának is szoktak nevezni. A szentháromsági és krisztológiai dogmák megfogalmazásában olyan szavak fordulnak elő, mint például a “szubsztancia”, “természet”, “lényeg”, “személy” szavak. Az ezeknek megfelelő, eredeti görög szavak némelyike előfordul a Szentírásban is, de ezek valójában a korabeli filozófia által használt szavak. Jelentésüket általában a zsinatok nem határozták meg közelebbről. A szavak legpontosabb meghatározásukat majd a skolasztikus filozófiában nyerik, az arisztotelészi hagyomány alapján. A terminológia szavai tulajdonképpen két vonal mentén helyezhetők el. Az egyik vonal a lényeg vonala, a tartalmi vonal, a másik pedig a létezés vonala.

Több bejegyzésben (itt és itt) volt már szó arról, hogy az Aquinói Szent Tamást követő tomista filozófia egyik alapelve a lényeg és a létezés közti valóságos, de nem fizikai, hanem metafizikai különbség. Egy teremtett dolog lényegét a “mi ez” kérdésre adott válasz adja meg. Ugyanakkor ez a válasz nem tartalmazhatja a dolog létezését is, mert akkor a dolognak mindig léteznie kellene és sohasem szűnne meg. Így a teremtett dolgokban a lényeg és a létezés nem esik egybe, nem azonosak egymással, ugyanakkor azonban olyan egységben vannak, amely egység biztosítja azt, hogy ez a dolog konkrét, véges tartalomként létezik. Istenben azonban már nincs valós különbség a lényeg és a létezés között ezért Isten lényege és létezése azonos, Isten lényege korlátlan létezése. A magyar “lényeg” szónak megfelel a görög uszia és a latin essentia szó. Ha ezt a lényeget nem statikusan, hanem dinamikusan, mint a dolog működésének alapelvét nézzük, akkor a “természet”, a görög füszisz, a latin natura szavakat használjuk. A lényeg és természet szavak tehát tulajdonképpen ugyanazt jelentik. Ha viszont a létezést nézzük, akkor különbséget találunk a magában való, önálló létezés és a másban való, máshoz tapadó létezés között. Szókratész magában is létezik, hajának színe, cselekedetei azonban magukban már nem léteznek, mert ezek csak Szókratész tulajdonságaként, cselekedeteként, Szókratészban, mintegy Szókratészhoz “ragadva” (inherens módon) léteznek. Szókratész magában valóként, szubsztanciaként létezik, szemének színe, cselekedetei azonban csak Szókratész járulékaként (akcidensként) léteznek. Szókratész alanya, hordozója tulajdonságainak, képességeinek, cselekedeteinek, azoknak a történéseknek, amelyek vele történnek. Szókratész állító mondatokban alanyként szerepelhet. Szókratész nem része valamilyen olyan szoros egységnek, mint amilyen egység van például Szókratész és cselekedetei között. A “szubsztancia” szót több értelemben is használják. Egyik értelemben az önálló, magában való létezésre utal (az arisztotelészi első szubsztancia), másik jelentésében azonban a lényegre vonatkozik. Ez a használat különösen jellemző a szentháromságtanra. A niceai-konstantinápolyi hitvallásban a Fiú Atyával azonos lényegűségére például a latin szöveg a consubstantialis szót használja. Ezért a magában álló létezésre inkább a latin suppositum, a görög hüposztaszisz szavakat használják. Amikor pedig a magában létező értelemmel rendelkezik, akkor használják a “személy”, a görög proszópon, a latin persona szavakat. Az “önmagában álló létező” jelzői kifejezésnek a latin subsistens szó felel meg. A magánvaló, önmagában való létezés a másban való létezéssel van szembeállítva, tehát ez nem jelenti a mindentől független létezést. Jelenti viszont a létezésnek azt a közölhetetlenségét, amely megkülönbözteti őt minden más magában valótól, szellemi létező esetén minden más személytől. Ez a közölhetetlenség lehetetlenné teszi azt, hogy a létező anélkül, hogy megszűnne az lenni, ami, valamilyen más magában valónak a részévé váljék.

Első pillanatra úgy tűnik, hogy a lényegi, tartalmi vonal a létezéssel kapcsolatos vonallal tulajdonképpen az egyediesített, individualizált lényegen, természeten keresztül kapcsolódik. Már több bejegyzésben volt szó arról, hogy az az elv, amely anyagi világunkban a létezőket egyedivé teszi, az anyag (materia est principium individuationis). Az anyagban való létezés által nyer a létező olyan tér- és időbeli “koordinátákat”, amelyek lehetőséget adnak arra, hogy az azonos természetű létezők önálló létezővé váljanak, hiszen a tér és idő különböző pontjaiban léteznek. A konkrét létezőben az azonos (például emberi) természet egyedi természetté válik, az általános természethez olyan egyedi tulajdonságok járulnak, mint például a szemek, a haj színe, a különböző tehetségek, tulajdonságok. Felmerül a kérdés, hogy az egyedi természet tartalmilag elégséges-e ahhoz, hogy a létezés befogadása által a létező a konkrét személlyé, például Szókratésszé váljon. Ezt a filozófia kérdést tulajdonképpen eldönti a személyi egység dogmája. Ha az egyedi természet tartalmilag mindazt magában foglalná, ami ahhoz szükséges, hogy a létezést önálló személy létezéseként fogadja be, akkor a személyi egység dogmája nem lenne fenntartható, hiszen Jézusnak valóságos, egyedi emberi természete van, és ez ebben az esetben az Igétől különböző emberi személyként való létezést vonná maga után. Így még a tartalom vonalán szükség van egy olyan mozzanatra, aktualitásra, amely az egyedi természettől különbözik és ezt, mint képességet olyan tartalommá teszi, amely már közvetlenül fogadja be a létezést, amely a személy létezése.

A fenti álláspontot nem követi a maga teljességében minden teológiai iskola. Ez az álláspont az Aquinói Szent Tamást követő tomista iskolán belül többségi álláspont. Eszerint az Ige által felvett emberségben hiányzik az az aktualitás, amelyet személyességnek nevezhetünk. Ennek jelenléte ugyanis lehetővé tenné a létezés olyan befogadását, amelynek következtében Jézus embersége minden más személytől különböző, önálló személyként létezne. Erre Jézus esetében nincs lehetőség, mert Jézus személye az örök Ige szentháromsági személye. Ebből következően Jézus emberi természete sem valamilyen, Ige létezésétől különböző létaktus miatt létezik, mert Jézusnak, mint embernek a létezése nem választható el az örök Ige isteni létezésétől. Így kapja meg az Emmanuel név teljes jelentését, valóban velünk az Isten. Ez a velünk lét pedig tényleges és valóságos, hiszen a természet tesz valamit azzá, ami; az Ige által a megtestesülésben felvett emberi természet teszi a megtestesült Igét, Jézust valóságos emberré.

A fenti véleményen kívül vannak más vélemények is a katolikus teológián belül. A Boldog John Duns Scotus-t követő, elsősorban ferencesek által képviselt, skotista álláspont szerint a természet és a létezés között nincs valóságos különbség, ezért a megtestesült Igében megvan mindkét természet esetében a hozzájuk tartozó, tőlük elválaszthatatlan létezés. A személyesség lényegét a skotisták egy negatív tényezőben látják, abban, hogy a személy nem része semmilyen magasabb szintű szoros egységnek. Minthogy azonban a megtestesülésben Jézus egyedi emberi természete egy szoros egység része lesz, ezért a megtestesülés nem jár egy önálló, Igétől különböző emberi személyiség létrejöttével. A két természet külön létezésének feltételezése miatt ez az álláspontot kevésbé következetes, de nem vádolható nesztorianizmussal, ahogyan a következetesebb tomista álláspont sem vádolható monofizitizmussal.

A hívő értelem első reakciója a megtestesülés titkával szemben a csodálat és a hála, amely még tovább növekszik a misztériumának valamilyen (soha nem teljes) megértésére való törekvés által. A megtestesülés Isten emberek iránti, minden emberi szeretetet felülmúló szeretetének a ténye. Ennek a valóságnak a hordozója az a gyermek, akit Mária szült, akit Mária táplált és ápolt, akiről Szent József gondoskodott, akit a pásztorok felkerestek, akit a három napkeleti bölcs meglátogatott, akinek Heródes az életére tört. Ez a szeretet odáig ment, hogy a megtestesült Ige életét adta értünk. A karácsony lényege a megtestesülés titka iránti csodálat és hála, a felfoghatatlan isteni szeretet valamilyen viszonzása a megváltott ember Isten és ember iránti tökéletlen, teremtményi szeretete által, amelyet azonban a szeretet isteni erénye természetfölötti magasságra emel.