Havi archívum: szeptember 2015

Ádám és Éva

Szerző: matthaios Kategória: antropológia,teológia 8 hozzászólás

Már régebbi bejegyzésekben is említettük a monogenizmus-poligenizmus témáját. A monogenizmus szerint az emberi nem minden tagja az ősszülök, Ádám és Éva leszármazottja. A poligenizmus szerint ezt az elképzelést cáfolja a természettudomány, ez nem illik bele a fejlődés általános elméletébe, az emberiségről szóló genetikai ismeretekbe. Az emberré válás nem csak két egyedben történt meg, hanem ennél (még esetleg földrajzilag is) szélesebb körben.

A monogenizmus-poligenizmus kérdésének azonban mélyreható teológiai vetülete is van. Ezzel a kérdéssel foglalkozik Kenneth W. Kemp tanulmánya, Edward Feser tomista blogának több bejegyzése és Mike Flynn interneten megjelent írása. A Teremtés könyvének második fejezete szerint Isten egyetlen embert teremtett, Ádámot, majd később Évát. A modern teológia felveti a kérdést, hogy ebben a fejezetben vajon szó van-e egyáltalán valamilyen tényről, vagy csak az író ilyen elbeszélés, Ádám és Éva alakjának vázolásával akarta megvilágítani az emberi nem egységét. Ádám és Éva valóságos létezésének kérdése azonban még ennél is fontosabb az ősbűn és az ebből fakadó áteredő bűn helyes felfogása szempontjából. A katolikus álláspontot röviden így foglalhatjuk össze:

  1.  Ádám birtokában volt az eredeti szentség is igazság állapotának, amely állapothoz még az úgynevezett természeten kívüli ajándékok (dona praeternaturalia) is járultak. Az első emberpár állapotát a katolikus teológia a megszentelő kegyelem állapotaként jellemzi. Ez az állapot nem az ember természetes állapota, ez nem tartozik az ember természetéhez, hanem itt Isten természetfeletti ajándékáról, Isten meghívásáról van szó. Az ehhez az állapothoz járuló természeten kívüli ajándékok (ilyen például a szenvedéstől és haláltól való mentesség) nem elválaszthatatlanok a megszentelő kegyelem állapotától, de az első emberpár rendelkezett ezekkel az ajándékokkal is.
  2. Ádám bűne, az ősbűn (peccatum originale originans) miatt elvesztette az eredeti szentség és igazság állapotát, a természeten kívüli ajándékokkal együtt.
  3. Istennek ezen ajándékait azonban nemcsak saját maga számára vesztette el, hanem minden leszármazottja számára. Ádám ezen bűne minden emberre átöröklődik áteredő bűnként (peccatum originale originatum) a nemzés, a leszármazás útján. Az áteredő bűn azonban nem a leszármazottak személyes bűne, hanem bűnös állapot, amelynek lényege annak a megszentelő kegyelemnek a hiánya, amely Isten ajándékaként járna az embernek. Az áteredő bűn következtében az emberi természet is sebet kapott, aminek következtében ennek erői meggyöngültek. A klasszikus megfogalmazás szerint értelmünk elhomályosult és akaratunk rosszra hajlóvá vált.

A fentiek szerint az ősbűn Ádám személyes bűne, amelynek következtében minden ember az Ádámtól való leszármazás által az áteredő bűn állapotában fogan. Az ebből az állapotból való szabadulást Jézus Krisztus megváltása hozta el és az egyes ember a keresztség szentsége által szabadul meg az áteredő bűntől. Ez a mentesség azonban nem jelenti azt, hogy visszakapjuk az ősszülőknek adott természetfeletti adományokat is, így jelen üdvrendben Isten felé vezető utunkon elkísér bennünket a szenvedés és a halál.

Első pillanatra látszik, hogy a poligenizmus természettudományos elképzelése nem illik  ebbe a teológiai keretbe. Hiszen a poligenizmus szerint nem beszélhetünk Ádámról és Éváról és így az ő személyes bűnükről sem. Ha nem beszélhetünk Ádámról és Éváról, ha őket csak mitikus alakoknak tekintjük, akkor nyilvánvalóan nem beszélhetünk a minden emberre a tőlük való leszármazás utján öröklődő áteredő bűnről sem. A modern teológia ezért (és más okokból is) megpróbálkozott az áteredő bűn tanának „gyengébb” felfogásával. Így az ősbűnt nem Ádám személyes bűnének gondolják, hanem egy adott közösségben elkövetett bűnnek. (Megjegyezzük, hogy ez az elgondolás önmagában még nem zárná ki a bűn személyes voltát.) Az áteredő bűn leszármazás útján történő átöröklését is megpróbálják gyengíteni, amennyiben ezt az állapotot nem közvetlen személyes állapotnak gondolják, hanem a világ bűnének, valamilyen „strukturális bűnnek”, elfeledvén azt, hogy ezek csak okozatai az eredeti oknak, az áteredő bűnnek.

Többek között az ilyen elképzelésekkel szemben adta ki XII. Piusz pápa Humani generis (1950) című enciklikáját, amely ezt írja a poligenizmusról (DH 3897):

Keresztények ugyanis nem fogadhatják el azt a nézetet, amelynek képviselői szerint Ádám után a földön vagy voltak olyan, valódi emberek, akik nem természetes nemzés útján minden ember ősapjától származtak, vagy pedig Ádám sok ős összességét képviseli; semmiképpen nem látható, hogyan lehetne ezeket az álláspontokat összeegyeztetni azokkal,  amikre a kinyilatkoztatott igazság forrásai és az Egyház Tanítóhivatalának határozatai az eredeti bűnnel kapcsolatban tanítanak nekünk; ez ugyanis egy Ádám által egyénileg, valóságosan elkövetett bűnből származik, és nemzés által mindenkibe átvitetvén minden ember sajátja.

A múlt évszázad utolsó évtizedeiben, a mai ember génjeinek vizsgálata folyamán újabb érveket találtak a monogenizmussal szemben. Ezen érvek szerint van olyan, emberben megtalálható gén (DRB1), amely nagyszámú variációi nem adódhattak volna tovább, ha az ember faj történetében (akár ennek kezdetén, akár később) lett volna egy olyan „szűkület”, hogy a faj mindössze csak két egyedből állt volna. Ezeket az érveket a szaktudomány is vitatja. A továbbiakban természetesen nem foglalkozunk szaktudományos kérdésekkel, ehelyett egy olyan elméletet ismertetünk, amely föloldja a teológiailag indokolt monogenizmus és a természettudományok által jobban támogatott poligenizmus közti ellentmondást.

Az emberi faj (species) biológiai, fejlődéstani, örökléstani vizsgálata inkább arra utal, hogy az emberré válás nem a monogenizmus, hanem a poligenizmus keretei között történt. Ugyanakkor a kinyilatkoztatás, a teológia alapján ennek az emberi fajnak az első egyedei csak Ádám és Éva voltak. Az ellentmondás feloldása érdekében érdemes megvizsgálni azt, hogy az emberi faj, mint biológiai értelemben vett faj és mint filozófiai-teológiai értelemben vett faj ugyanaz-e. A biológiai értelemben vett faj meghatározásának szaktudományos kérdésébe most ne menjünk bele. Elég most számunkra az, hogy a fajon belül az egyedek képesek újabb fajhoz tartozó egyedek nemzésére.

Az emberi fajt filozófiai értelemben az jellemzi, hogy ezen faj egyedei a halhatatlan lélek által megformált egyedek. Ennek eredményeként az ember olyan tulajdonságokkal rendelkezik, amelyekkel az állatok nem rendelkeznek, képes absztrakt, egyetemes ismeretek megszerzésére, megismerése és a jóra való vágyódása túlmutat anyagi környezetén. A filozófiai értelemben vett emberi faj akkor kezdődött, amikor egy állat foganásakor (vagy esetleg az állat életében később) a forma szerepét Isten közvetlen teremtő tevékenységének eredményeként a halhatatlan lélek töltötte be. Ez nem járt közvetlenül megtapasztalható biológiai változásokkal, az első ember-bébi (akit Ádámnak nevezünk) a többi állat, szülei, törzse stb. környezetében kezdett el növekedni és a növekedés folyamán vehette észre, hogy ő valahogyan más, mint társai. Aztán Ádám találkozott egy olyan nősténnyel, aki ugyancsak más volt, mint társai és így találtak egymásra. Így lettek a filozófiai értelemben vett emberi faj első képviselői anélkül, hogy biológiai értelemben véve is új faj egyedeiként jelentek volna meg. Ez a kezdet azonban teológiai értelemben is új kezdetet jelent, mert Ádám és Éva meghívást kaptak az Istennel való barátságra is a megszentelő kegyelemben. Ennek az állapotnak az ősbűn vetett véget. Az ősbűn miatt elveszett a fejlődésnek az az új, természetfeletti lehetősége is, amely Ádám, Éva és utódaik előtt állt, ehelyett egy súlyos visszaesés történt. Ádám utódai változatlanul ugyanazon biológiai fajon belül éltek. A halhatatlan lélek jelenléte az Ádámtól való leszármazottak tulajdonsága lett, de ez a lélek magán viselte az áteredő bűn sebeit. A biológiai faj nem Ádámtól származó egyedeinek nem volt halhatatlan lelke. A biológiailag azonos fajon belül olyan párosodások is történhettek, amelyben az egyik félnek Ádám leszármazottjaként halhatatlan lelke volt, a másik fél viszont csak állati lélekkel rendelkezett. Ezekben az esetekben azonban a valamilyen ágon Ádámtól való leszármazás miatt az utódok is rendelkeztek a halhatatlan lélekkel. Az idők folyamán Ádám utódai a halhatatlan lélek képességeiből fakadó tulajdonságaik, evolúciós előnyeik alapján gyorsan dominánssá váltak, így a filozófiai-teológia faj és a biológiai faj egy idő után azonos kiterjedésű lett, ma már nem lehet ezekről, mint egymástól különbözőekről beszélni. Azonban erre az egykori különbözőségre utalhatnak az olyan gének, amelyek variánsainak változatossága nem engedi meg annak feltételezését, hogy valaha a (biológiai értelemben vett) populáció csak két egyedből állt volna.

Valójában nincsenek biztos ismereteink arra nézve, hogy hogyan történt a hominizáció, a kinyilatkoztatás ezzel kapcsolatban az alapvető tényekre szorítkozik, a „hogyan” részletes kifejtése nélkül. A fenti elmélet megmutatja azt, hogy az Egyház hagyományos álláspontját nem kell feladni még akkor sem, ha látszólag ellentétbe kerül valamilyen tudományos eredménnyel. Ilyen esetekben meg kell alaposan vizsgálni, hogy mire vonatkozik az álláspont és mire vonatkoznak az ellentétesnek látszó tudományos eredmények. A kettő között végső soron ellentét nem lehet, mert a teremtő Isten és a kinyilatkoztató Isten ugyanaz.

Szent Mihály Arkangyal ünnepéhez közeledve…

Szerző: matthaios Kategória: angyalok 1 hozzászólás

XIII. Leó pápa ismert imádságának (Szent Mihály Arkangyal, védelmezz minket a küzdelemben…) a hosszabb változata:

Mennyei seregek dicsőséges vezére, Szent Mihály Arkangyal, védelmezz minket a küzdelemben az ellenséges fejedelmek és hatalmak, a sötétség világának vezérei, a gonoszság szellemei ellen! Jöjj az emberek segítségére, akiket Isten halhatatlannak teremtett saját képére és hasonlatosságára, és akiket drága áron váltott meg a sátán zsarnokságából. Vívd meg a csatát a szent angyalok seregével együtt, amint megvívtad ezt a gőg vezérével, Luciferrel és aposztata angyalaival szemben, akik erőtlennek bizonyultak a te ellenedben, és akiknek nincs helyük a mennyben. A nagy sárkány, az ősi kígyó, akit ördögnek és sátánnak neveznek, ki lett vetve és az, aki kísérti az egész világot, angyalaival együtt a földre lett taszítva.

De az ősi ellenség és gyilkos ismét felkelt. Magát a fény angyalának mutatva, a gonosz szellemek seregével együtt körbejár és támadja a földet, hogy ezen Istennek és Krisztusának a neve eltűnjön, hogy kirabolja, megölje, az örök kárhozatba vigye azokat a lelkeket, akik az örök dicsőség koronájának elnyerésére lettek meghívva. A gonoszság mérge, az ártó sárkány, mint tisztátalan folyó elönti a tévelygő, szívükben romlott emberek lelkét a hazugságnak, az istentelenségnek az istenkáromlásnak, a halált hozó bujaságnak, minden bűnnek és gonoszságnak a szellemével.

A ravasz ellenség az Egyházat, a szeplőtelen Bárány jegyesét keserűséggel töltötte el, édesnek álcázott méreggel részegítette. Istentelenek tették szent kincseire kezüket. Ahol Szent Péter széke és az igazság katedrája, mint a nemzetek világossága lett alapítva, ott a gyalázat és istentelenség trónját emelték, hogy a Pásztort megverve a nyáj szétszéledjék.

Tehát győzhetetlen vezér, segítsd meg Isten népét a gonoszság szelleme elleni harcban és hozz győzelmet! Az Egyház téged védőjeként és patrónusaként tisztel, a te védelmedben bízik a földi és alvilági gonosz hatalmak ellen. Az Úr neked adta át a megváltottak lelkét, hogy a tökéletes boldogság honába bevezesd őket. Kérd az Urat, vesse a sátánt lábaink alá, hogy többé ne tartsa fogságában az embereket és ne ártson az Egyháznak! Vidd a fölséges Isten színe elé imádságainkat, hogy szálljon le ránk irgalmassága, és ragadd meg a sárkányt, az ősi kígyót, aki az ördög és a sátán és megkötözve taszítsd őt a mélységbe, hogy ne kísértse többé a népeket! A te védelmedben és pártfogásodban reménykedve, a szent Egyház tekintélye által, az Úr Jézus Krisztus nevében bízva, aki a mi Istenünk és Urunk, szabaduljunk meg a sátán cselvetéseitől!

V. Íme, az Úr keresztje űzze el ellenségeinket!

R. Győzedelmeskedik Dávid sarja, az oroszlán Juda törzséből.

V. Uram, a te irgalmad legyen velünk!

R. Amint benned volt bizodalmunk.

V. Uram hallgasd meg könyörgésemet!

R. És kiáltásom jusson színed elé!

Könyörögjünk!

Istenünk, Urunk Jézus Krisztus Atyja, a te szent nevedet hívjuk segítségül és könyörögve kérjük kegyelmességedet, hogy Isten Anyjának, a Boldogságos és mindenkor Szeplőtelen Szűz Máriának, Szent Mihály Arkangyalnak, Szent Józsefnek, Szűz Mária jegyesének, Szent Péter és Pál apostoloknak és az összes szenteknek közbenjárására oltalmazz minket a sátán és az összes tisztátalan lélek ellen, akik az emberi nem romlására, a lelkek vesztére körül járnak a világban. A mi Urunk Jézus Krisztus által. Amen.

Itt is a bevándorlókról

Szerző: matthaios Kategória: jegyzet Hozzászólás

Ez a blog eddig még nem foglalkozott egy egész bejegyzés keretében a bevándorlással. Tulajdonképpen a szóhasználat is vitatott: kik alkotják zömében a beáramló tömegeket, menekültek vagy bevándorlók. Menekült az, aki életét mentve menekül valami elől. A bevándorlót közvetlen életveszély nem fenyegeti, de olyan rossz körülmények között él, hogy kockázatos utat vállalva igyekszik olyan helyre kerülni, ahol jobb életre számíthat. Látható tehát, hogy a tömegmozgalom, már csak a résztvevőket tekintve is, sokrétű, összetett mozgalom – azt hiszem – ez nyugodtan nevezhető népvándorlásnak.

A tömeg mozgása a folyadékok fizikájában leírt mozgásokhoz hasonlít. Vannak források a Közel-Keleten, Észak-Afrikában. A tömeg a forrásokból áramlik és ha akadállyal találkozik, akkor ha az akadály nem tud ellenállni a nyomásnak, áttöri azt, ha pedig ez ellenáll, akkor ezt megkerülve halad tovább a nyelők felé. Nyelő azonban – úgy tűnik – csak egyetlen van, Németország (esetleg még Svédország, Norvégia). Ha a nyelő kapacitása nincs arányban a források intenzitásával, a tömeg valahol összegyűlik vagy szétterül, attól függően, hogy milyen ellenállással találkozik.

Elhagyva azonban a bizonyos szempontból felületes analógiát, áttérhetünk a lényeges kérdésekre. A mostani népvándorlással, ennek kezelésével kapcsolatban szerintem három szempontról lehet beszélni. Ezek a szempontok: az erkölcsi, a politikai és a vallási-kultúrális szempontok. Ezeket a szempontokat érdemes megkülönböztetni egymástól, de tudatában kell lenni annak, hogy ezek összefüggnek, és egy szempont egyedüliként kezelése helytelen következtetésekre vezethet. A keresztény erkölcs szempontja azonban bizonyos kiemeltséget, elsőbbséget élvez, enélkül nem lehet meg például a politika sem.

A keresztény erkölcs egy ponton félreérthetetlenül világos: a közvetlen szükséget szenvedőknek segítséget kell nyújtani. A bizonytalan körülmények között napok, hetek óta úton lévők helyzete a közvetlen segítségre szorulók helyzete. Ebben a helyzetben a segítség elutasítása szemben áll a keresztény erkölccsel. A népvándorlásnak azonban van egy másik erkölcsi vonatkozása is. Ez a vonatkozás tulajdonképpen nem közvetlenül a személyes kötelezettségeket érinti, hanem az igazságtalan világrenddel van összefüggésben. Korunkban a világ javainak óriási részét egy kisebbség birtokolja. A Pareto-elv szerint a világ gazdaságának 80 százalékát a világ lakosságának 20 százaléka birtokolja. (Ha a leggazdagabb rétegekről van szó, akkor talán még rosszabb arányokkal is találkozhatunk.)  A katolikus erkölcstan és szociális tanítás hangsúlyozza a Föld javainak egyetemes rendeltetését. Ezt a rendeltetést még a magántulajdonhoz való jog sem szünteti meg (Katolikus Egyház Katekizmusa 2402, 2452). A jelenlegi világrend nyilvánvalóan ellentétben áll ezzel a tanítással, mert ez az emberek óriási tömegeit zárja ki a javak egyetemességéből. Európa (és a nyugati civilizáció) a maga gazdagságával és folyamatosan romló demográfiai helyzetével olyan feszültséget teremt, amely feszültség is egyik (vagy talán fő) mozgatója a népvándorlásnak. A rossz európai lelkiismeret nyilvánul meg a feltétlen befogadás szélsőséges álláspontjában. Ez az álláspont első pillanatban szinte általános nyugat-európai véleménynek tűnik, a népvándorlás hatásainak megtapasztalásával azonban ez változhat.

Ezzel át is léptünk a politika területére. Az Európai Uniót felkészületlenül érte a népvándorlás. Az ideológiai hozzáállás és a nemzeti érdekek súlyos konfliktusáról van szó. A közlekedési infrastruktúrát megterheli a népvándorlás, az egyes államok között pedig heves szóváltásokban is megmutatkozó érdekellentétek vannak. Az EU védelmének helyzete pedig nagyon rosszul áll. Az eddigi tapasztalatok szerint többé-kevésbé a bevándorlók akarata érvényesül az unió törvényeivel szemben, ezek betartása sokszor szinte teljesen lehetetlenné vált, a helyzet sok helyen a káosz felé megy, nem is beszélve az ellenőrízetlen beáramlás által a terrorizmus és a nemzetközi bűnözés számára keletkezett lehetőségekről. Kérdés, hogy fennállhat-e a 21. században hosszú időn keresztül egy olyan politikai alakulat, amelynek néha mintha nem is lennének határai.

Egyre többen látják, hogy a megoldás kulcsa nem Európán belül van. Itt legfeljebb csak arról lehet szó, hogy a hozzánk érkezett „vendégek” számára biztosítsuk azt, ami emberhez méltó életükhöz szükséges. Ez olyan kötelezettség, amely alól az sem mentesít, hogy „vendégeinket” lényegében nem mi hívtuk meg, jóllehet a német (esetleg svéd) ráutaló magatartást vehették meghívásnak is. A keresztény erkölcs nem engedi meg azt sem, hogy valakit a biztos halába küldjenek vissza. Itt merül fel a menekült és gazdasági bevándorló közti megkülönböztetés nehézsége. Valaki lehet egyszerre mind a kettő is.

A körvonalazódó(?) politikai megoldás szerint a menekültek helyzetét a szülőföldjükhöz közeli helyszíneken kell élhetővé, elviselhetővé tenni, a menekülés okait pedig akár katonai erővel is meg kell szüntetni. Ezzel párhuzamosan vissza kell állítani az Európai Unió külső határainak a védelmét. Ezeket a feladatokat könnyű leírni,  megoldásuk azonban mára már igen nehézzé vált.

Legyünk optimisták és tételezzük fel, hogy a fenti feladatok sikeresen megoldódnak. Azonban még így is döntő fontosságú kérdések maradnak nyitva. A szegénységben, éhség által fenyegetve, háborúk közepette élő emberek számára az európai (nyugati) világ békéjének és gazdagságának vonzóereje nem fog megszűnni. Nem látjuk, hogy a történelmi méretű feszültségek hogyan fognak felszámolódni a történelemben. Jogosan merül fel a kérdés, hogy a csökkenő létszámú, saját jólétébe merült Európa történelmi méretekben fenntartható képződmény-e?

A fenti kérdés már átvezet a bevándorlás vallási-kultúrális dimenziójának vizsgálatához. A római birodalom a gazdagság, a polgári jóllét megtestesülése volt a határain kívül élők számára. A birodalom állandóan ki volt téve a külső támadásoknak. A nyugat-római birodalom össze is omlott 476-ban, a kelet-római birodalom, Bizánc ezt az összeomlást ezer évvel túlélte. A római birodalomban azonban volt egy igen erős integráló erő, a kereszténység. Ez képes volt a népvándorlások barbár népeiből egy egységet kovácsolni, a keresztény Európa egységét. Hasonló folyamat játszódott le keleten is, beszélhetünk itt is egy olyan nemzetközösségről, amelynek alapja a bizánci rítusú kereszténység volt. Mit tudunk azonban mondani a jelenlegi Európa és a nyugati civilizáció integráló erejéről? Képes-e az a kultúra, amely egyértelműen keresztény gyökerekkel rendelkezik, de amely hivatalosan is elszakadt a kereszténységtől, sőt ezzel egyre inkább szembe kerül, valamilyen integrációra? A kérdés különösen is indokolt, amikor egy olyan erős identitással kerül szembe, mint az iszlám. Lehet-e az iszlám identitás „progresszívvá” válására tömegméretekben számítani? Aligha. A kereszténység esetében azért volt esélye ennek, mert az új ideológia alapelvei nem voltak kereszténységtől alapvetően idegenek, ezek a keresztény alapelvek egyoldalúvá torzításából származnak. Ezek az alapelvek az iszlám számára azonban jóval idegenebbek. Ezért a semmilyen vagy felületes integráció, meg a demográfiai kilátások azt eredményezhetik, hogy történelmi távlatban az iszlám többség például iszlám alapokon álló pártot alapíthat és egy ilyen párt kormányzó többséggé válhat. Azért, mert az ilyen lehetőség egy vitatható regény (Houellebecq: Behódolás) témájaként is felmerül, még nem lehet ezt eleve kizárni.

A csak Isten által ismert jövőből visszatérve napjainkhoz csak annyit mondhatunk, hogy olyan események játszódnak le most körülöttünk, amelyek Európa jövőjét alapjaiban érinthetik. A most meghozott (vagy éppen meg nem hozott) döntések évtizedekre vagy akár évszázadokra eldönthetik földrészünk jövőjét. Az Istentől elszakadt humanizmus filantrópiája vagy akár a szeretet bölcsessége nélküli szeretet is hozhat helytelen döntéseket. A szeretet bölcsessége igyekszik olyan megoldást találni, amely senkit sem zár ki, ugyanakkor figyelembe veszi azokat is, akiket Isten ránk bízott és akiknek üdvösségéért felelősek vagyunk. Az üdvösséghez pedig a keresztény hit vezet. Európa, nemzetünk keresztény kultúrájának kérdése tehát számunkra igen fontos kérdés. Ebben a kérdésben álláspontunk különbözhet a nem keresztények álláspontjától, mert ők a kereszténységben nem látnak semmilyen értéket.

Napló: 2015 szeptember

Szerző: matthaios Kategória: KV írások 2 hozzászólás

A következőkben új típusú bejegyzések sorozata indul el. A szoftver sajátságait figyelembe véve egy bejegyzés egy hónapot ölel fel, azonban ez a havi napló folyamatosan lesz vezetve, folyamatosan lesz frissítve. A bejegyzésekben napi aktualitásokról lesz szó, de maguk a bejegyzések nem ölelik fel a hónap minden napját. A szoftver sajátosságai miatt egy-egy hónap naplója a többi bejegyzés között jelenik meg, de a napló menüpontra kattintással a napló bejegyzések elkülönítve láthatóak.

Szeptember 26.

Még mindig a szerzetesek évéről. Van a szerzetességnek egy olyan ága, amelyről kevés szó van az összejöveteleken, rendezvényeken. Ennek oka az, hogy ezek a szerzetesek nem hagyják el kolostoraikat, nem végeznek lelkipásztori, karitatív, pedagógusi munkát. Ők a szó szoros értelemében vett szemlélődő szerzetesek. Magyarországon közülük a magyarszéki karmelita kolostort említhetnénk. Egy Magyarországgal határos országban, Szlovéniában található a pleterje-i karthauzi kolostor. A világon 4-500 karthauzi szerzetes éli életét ma is pontosan az eredeti szabályaik szerint. Köztük magyarok is vannak.

Szerintem hivatásuk ma talán fontosabb, mint bármikor ezelőtt. Nélkülük a kifelé forduló Egyház elveszíti az egyensúlyát.

Szeptember 24.

A szerzetesek éve, szerzetesek tere eseményekkel kapcsolatban egy kb. egyórás videó a Le Barroux francia város környékén lévő bencés apátságról. A videó francia nyelvű, angol feliratokkal. Ez a kolostor egyike azon bencés kolostoroknak, ahol a szerzetesek a teljes liturgiát az eredeti időpontokban, a régi bencés szertartás szerint végzik.

Szeptember 18.

Érdekes interjút közöl a churchmilitant katolikus portál. Több mint húsz évvel a 2. Vatikáni Zsinat után a zsinat miatt szakadás történt az Egyházban. A 2. Vatikáni Zsinat atyái közül Lefebvre érsek pápai kinevezés nélkül négy papot püspökké szentelt, ami az egyházjog szerint automatikus kiközösítéssel járt. A Lefebvre érsek által vezetett közösség, a Szent X. Piusz Papi Társaság (FSSPX, SSPX) a zsinat után keletkezett, azokból a papokból, akiknek fenntartásai voltak a zsinattal szemben. Többen a társasághoz tartozó papok és szeminaristák közül nem követték Lefebvre érseket a Rómával való szakításnak ebben a lépésében, ezért kiváltak a közösségből és megalakították a Rómával teljes egységben lévő Szent Péter Papi Társulatot (FSSP).

A közölt riport tulajdonképpen 25 évvel ezelőtt, 1991-ben készült, a riportalany John Emerson atya, aki csatlakozott az FSSP-hez. Annak idején a társaságnak 20 papja és 30 szeminaristája volt. A 2014-es adatok: 413 tag, ebből 253 pap és 160 szeminarista. A tagok átlagéletkora 37 év. A társaság pápai jogú intézményként működik, ami azt jelenti, hogy tagjai ki vannak véve a helyi ordináriusok (megyés püspökök) joghatósága alól. Más intézmények ezt a státuszt 20-40 év alatt kapják meg, ők ezt 3 hónap alatt megkapták. Teljes egészében a zsinat előtti, 1962-es liturgiát használják.

A jogtalan püspökszentelés előtt, 1988 május 5-én a Szentszék (elsősorban Joseph Ratzinger bíboros, a Hittani Kongregáció akkori vezetőjének közreműködésével) megállapodásra jutott Lefebvre érsekkel, ennek ellenére megtörténtek a püspökszentelések. Az FSSP esetében azonban mindmáig érvényesek ezek a megállapodások. A megállapodások ellenére még mindig nincs püspöke a társulatnak. Érdekes része a megállapodásnak az, amely szerint a társaság „kritikát gyakorolhat, polémia nélkül, a zsinat azon megállapításairól, amelyek összhangja az Egyház hagyományos tanításával a társaság szerint nem világos”. Emerson atya ezzel kapcsolatban Gaudium et spes konstitúciót említi, amely az Egyház a modern világban való helyzetéről szól. Megjegyzi (1991-ben), hogy a világ állapota már nem indokolja azt, hogy ezt a hatvanas évek elejének optimizmusával nézzük.

Szeptember 17.

Sokat beszélnek mostanában, a családról szóló püspöki szinódus rendes üléséhez közeledve is, a fokozatosság törvényéről. A fokozatosság törvénye szerint senki sem születik szentnek, a szentség és a tökéletesség felé haladás fokozatos fejlődés. Schönbronn bíboros, bécsi érsek is beszél arról (lásd itt és itt) a fokozatosan jobb felé haladásról, ami például a homoszexuális kapcsolatokban úgy nyilvánul meg, hogy két ember ilyen kapcsolata valódi párkapcsolattá válik. Szerinte az ilyen párkapcsolatokban lévő „jóságot” értékelni kellene. Másik ilyen alkalmazás az elvált „újraházasodottak” áldozásával kapcsolatos. Ezek „házassága” nem a katolikus szentségi házasság, de értékelni kell ezen belül is a bűnbánatot, a hűséget, a gyermekek hitben való felnevelését.

Azzal – legalábbis elvben – mindenki egyetért, hogy a fokozatosság törvényét nem szabad felcserélni a törvény fokozatosságával, azaz a törvénynek nincsenek fokozatai, nincs külön törvény a tökéletesség felé haladók különböző állapotainak megfelelően. Így például mindenki elvileg egyetért azzal, hogy a házasság felbonthatatlanságának nincsenek fokozatai. A gyakorlatban azonban ezt többen mégis csak egy ideális helyzetnek tekintik és az efelé haladók kísérése érdekében – megfelelő feltételek esetén – meg kell engedni az elvált „újra házasodottak” áldozását.

Az ezen az állásponton lévők félre értik az ember Isten felé vezető útjának tulajdonságát. A halálos bűn gyökeres letérés az útról, ezzel az ember ismét abba az állapotba kerül, mintha el se kezdte volna az utat. Az út újra kezdéséhez az ember újjászületése szükséges a bűnbánat szentsége által.

Pszichológiai értelemben persze lehet valamilyen folytonosságról, fokozatos haladásról beszélni. Lehet olyan fejlődés, hogy a bukások után a felkelő szándéka a kegyelem által egyre erősebbé, a jóra vezető irányban egyre kitartóbbá válik. Ha azonban a bukást nem tekintik bukásnak, hanem csak egy (nyilván alacsonyabb) fokozatnak a jó felé, akkor csökkenek az esélyek, hogy ez így történik. Az az irgalmasság, amely nem beszél a megtérés elengedhetetlenségéről, a legnagyobb irgalmatlanság.

Szeptember 16.

A KATH.NET német nyelvű katolikus hírportál ismertet egy közvélemény-kutatást a menekültekkel kapcsolatban. Eszerint minden második német fél Németország iszlamizálódásától, de ugyanakkor a kérdezettek kétharmada elutasítja azt, hogy a keresztények előnyt élvezzenek a menekültek befogadásakor. Érdekes a vélemények megoszlása is. Az egykori keletnémetek jobban félnek (55%), mint a nyugatnémetek (48%).

A keresztények előnybe részesítését elsősorban a keletnémetek utasítják el (70%). A nyugatnémetek körében kisebb az elutasítottság (62%). Érdekes az elutasítás vallás szerinti megoszlása is. A protestáns szabadegyházak támogatják a keresztények elsőbbségben részesítését, mindössze 29% utasítja ezt el. A legmagasabb az elutasítottság a felekezetnélküliek körében (65%). Őket követik a katolikusok (63%), majd az evangélikusok (60%).

A közvélemény-kutató megjegyzi, hogy az iszlámosodástól való félelem kisebb a hagyományos német pártok választói és a történelmi egyházak tagjai körében. Ennek magyarázata szerinte abban található meg, hogy az ebből a körből származó válaszadók szerettek volna „társadalmilag elvárt” válaszokat adni.

Számomra a keresztény menekültek előnyben részesítése nyilvánvaló kötelesség. A fenti statisztika képet ad Németország problematikus vallási helyzetéről is. Aki számára a kereszténység tényleg pótolhatatlan érték, az először a keresztény hitben testvérét fogadja be.

Krisztus kegyelme és a világvallások

Szerző: matthaios Kategória: kegyelemtan,teológia 15 hozzászólás

Isten egyetemes üdvözítő akaratát egyértelműen tanítja a Szentírás (1 Tim 2 1-4):

Mindenekelőtt arra kérlek, végezzetek imát, könyörgést, esedezést és hálaadást minden emberért; a királyokért és az összes elöljárókért, hogy békés, nyugodt életet élhessünk, szentségben és tisztességben. Ez jó és kedves üdvözítő Istenünk szemében, aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére.

Ugyanakkor Szent Márk evangéliuma szerint: „Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, aki nem hisz, az elkárhozik” (Mk 16, 16). Az evangélium szerint tehát az üdvösség feltétele a Jézus Krisztusban való hit és a keresztség. Ha viszont az emberiség történelmét és helyzetét nézzük, azt kell látnunk, hogy nem mindenki esetében jöhet szóba a Jézus Krisztusban való hit és a keresztség. Ezen feltételek szükségességének van egy egyháztani megfogalmazása is: extra Ecclesiam nulla salus, azaz az Egyházon kívül nincs üdvösség. Nincs-e ellentmondás Isten egyetemes üdvözítő akarata és a Jézus Krisztusban való hit és keresztség üdvösséghez szükséges feltétele között? Azt jelenti-e ez, hogy az Egyházon kívül élő emberek tömegei kivétel nélkül kárhozottak. Leonard Feeney jezsuita atya úgy gondolta a múlt század negyvenes éveiben, hogy az üdvösség csak a Katolikus Egyház tagjai számára lehetséges. Ennek az álláspontnak az elfogadhatatlanságára a Szent Officiumnak (ma Hittani Kongregáció) a bostoni érsekhez 1949-ben írt levele hívta fel a figyelmet. A levél röviden utal az Egyházon kívüliek üdvösségének a módjára is. A levél hivatkozik arra, hogy a keresztség és a bűnbánat szentségével kapcsolatban, ha ezek a szentségek valamilyen okból nem elérhetőek, már a szentségek utáni vágynak (votum) is megvan az üdvösséghez szükséges hatása. Az Egyházhoz tartozás üdvösséghez való szükségességéről így ír a levél (DH 3870, Hitvallások és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai, Örökmécs Kiadó 2004):

A maga módján ugyanezt kell mondani az Egyházról, amennyiben az az üdvösség általános segítője. Mivelhogy ahhoz, hogy valaki elnyerje az örök üdvösséget, nem mindig kívántatik meg, hogy mint tag valóban az Egyház testéhez tartozzék, de az legalábbis követelmény, hogy kívánsága és vágya szerint ragaszkodjék hozzá. Ennek a kívánságnak mégsem kell explicitnek lennie, amint a hittanulóknál, hanem amennyiben az ember leküzdhetetlen tudatlanságban szenved, Isten az implicit kívánságot is elfogadja, ezt azért illetjük ezzel az elnevezéssel, mert benne van a léleknek abban a jó előkészületi állapotában, amelyben az ember szándéka [az], hogy [ez] Isten akaratával egybehangzó legyen.

A fenti levélben az a régi teológiai meggyőződés fejeződik ki, amely szerint az Egyházon kívül élők sincsenek eleve kizárva az üdvösségből. Az Egyházon kívül élők is megkapják az üdvösséghez szükséges kegyelmet, amelyre az üdvösségre méltó élettel válaszolhatnak. Ez az élet tanúskodik arról, hogy ha megfelelő (nem előítéletek által eltorzítva) eljutna hozzájuk a Jézus Krisztus Egyházába való meghívás híre, ezt a meghívást készségesen elfogadnák. Az Egyház utáni nem kifejezett (explicit), hanem csak bennfoglalt (implicit) vágy, a votum implicitum helyettesítheti a tényleges Egyházhoz tartozást. Ez azonban nem jelenti az Egyház missziójának fölöslegességét, mert az Egyház az üdvösség szentsége a világ számára, az Egyház rendelkezik azokkal a hatékony eszközökkel, szentségekkel, amelyek segítik az embert az üdvösség felé vezető úton. A nem Egyházhoz tartozók üdvözülése tehát nem lehetetlen, de nem tudjuk, hogy a szentségek, az Egyház tanítása és hierarchiája hiányában ez a lehetőség hányszor lesz ténylegességé. Az Egyház előképe Noé bárkája, és így az Egyház az a bárka, amely az üdvösség felé halad. A bárkán lévőknek kötelessége a vízben fuldoklók kimentése, a bárkába emelése, ezért az Egyház semmilyen „vallási béke” érdekében nem mondhat le a misszióról.

A zsinat utáni teológia sokat foglalkozott a világvallások és a kereszténység viszonyával. Az üdvösség szoros értelemben vett egyháztagság nélküli lehetősége felveti azt a kérdés, hogy vajon a világvallások nem lehetnek-e valamilyen módon annak a kegyelemnek a közvetítőjévé, amely nélkül nem létezik az üdvösség. Patsch Ferenc jezsuita teológus két tanulmánya is (itt és itt) foglalkozik ezzel a kérdéssel. A szerző abból indul ki, hogy Isten üdvözítő kegyelme hatékonyan működhet az Egyházon kívül is. Ezen hatékony kegyelem struktúrák létrehozására képes és ezen struktúrákat megtalálhatjuk a világvallásokban. A tanulmány Karl Rahner antropológiájának a talaján áll, amely szerint a teremtetlen kegyelem, Isten önközlése minden ember létezésében jelen van. Ezen önközlés következtében az ember ugyan tárgyilag még nem, de háttérileg tud Isten üdvösségre szóló meghívásáról. Ez a megközelítés a nem szerencsésen transzcendentális tomizmusnak nevezett filozófiai megközelítés teológiai antropológiai, kegyelemtani vetülete. A transzcendentális tomizmus több régebbi bejegyzés témája volt (például itt) és várhatóan még a jövőben is visszatérünk erre a témára. Álláspontunk szerint a transzcendentális tomizmus transzcendentális reflexiójában, háttér-jellegű tudásában valójában az ember saját magán nem lép túl, ebben csak saját magát tapasztalja meg. Ebben a reflexióban az ember, miközben értelmével megismeri a világot és saját magát, akaratával megragadja a jót, saját értelmének és akaratának a működésére reflektál. Amit megragad, az nem a lét teljessége, hanem csak az arra való reflexió, hogy az értelem és akarat potenciálisan, lehetőség szerint a végtelenre irányul. Ez az irányulás abban mutatkozik meg, hogy az ember semmilyen megszerzett (véges) ismeretben, semmilyen elért (véges) jóban nem tud megnyugodni úgy, hogy az értelem ne törekedne további ismeretekre, az akarat ne törekedne további javakra. A transzcendentális reflexió tehát csak egy képességre, törekvésre irányul, de nem valamilyen ténylegességre, így az ebből eredő, nem tematikus, háttér ismeret valójában az emberi természet alapvető tulajdonságáról, a potenciálisan végtelenre való irányultságról szól, de nem a végtelen valamilyen nem tematikus, háttér ismeret szerinti birtoklásáról. Az arisztotelészi-tomista filozófia szerint a természetes istenismerethez a képességek tényleges aktivizálása szükséges. A megtapasztalt létezés elemzése és az erre támaszkodó további oksági elemzés vezet el a képesség nélküli tiszta ténylegességhez, a mozdulatlan mozgatóhoz, Istenhez. A természetfelettiben sem lehet valamilyen már háttérileg, nem tematikusan felfogott isteni önközlés. Ez Isten szava által, amely legteljesebben Jézus Krisztusban, a megtestesült Igében elérhető számunkra, lesz bennünk lévő valóság. Egyébként az ember potenciálisan végtelenre irányítottságát W. Norris Clarke jezsuita (nem annyira transzcendentális) tomista filozófus egy Isten létezése melleti érvelés kiindulásaként használja (W. Norris Clarke SJ: The One and the Many. A Contemporary Thomistic Metaphysics, University of Notre Dame Press, 2001, 226-228).

Visszatérve az eredeti kérdéshez, a világvallásoknak, mint a kegyelem struktúráinak a kérdéséhez, azt kell mondanunk, hogy egyrészt semmilyen logikailag kényszerítő gondolatmenet nem vezet el ilyenek szükségességéhez. De lehetetlen is, hogy a világvallások valamilyen kegyelmi struktúrák hordozói legyenek, mert ezekben az igazság súlyos tévedésekkel, egyoldalúságokkal keveredik.

A világvallások bizonyos értelemben párhuzamba állíthatók a természetes teológiával. Az utóbbiban az ember azon „exisztenciáléja” (ha a transzcendentális filozófia kifejezését akarjuk használni) mutatkozik meg, amely szerint az ember tovább keresi a magyarázatokat mindaddig, amíg olyan magyarázathoz nem jut, amelyben az értelem megnyugszik. Ez a magyarázat, Isten azonban az értelem által a maga teljességében felfoghatatlan titok. Ez a titok azonban nem a nem tematikus, háttéri ismeretben lévő titok, hanem a teremtő Isten, aki a kinyilatkoztatásban és mindenek előtt Fiában, Jézus Krisztusban tárja fel önmagát, vonja be az embert isteni életébe.

A világvallások is a természetes teológiához hasonló pályán mozognak. Az tisztán értelmi megközelítés mellet azonban az ember és Isten közötti kapcsolatra, a vallásra helyezik a hangsúlyt. Ez a kapcsolat sem lépi túl azonban a természetes képességek által elérhetőt, nem jut el Jézus Krisztushoz. A világvallások néha végső célként a csak negatív teológia homályát, az ebből fakadó, (nem keresztény értelemben véve) misztikusnak nevezhető élményvilágot tűzik ki. Ráadásul az értelem és akarat áteredő bűn általi sebzettsége miatt igazságok és súlyos tévedések keveredéséről van szó ezekben.

Az Egyházon kívül állók üdvösségének a feltétele, a votum implicitum fogalmilag tartalmazza a nem tematikusság és a háttériség mozzanatait. De ezek nem a nem tematikusan, háttérileg már valamilyen értelemben birtokolt természetfelettire vonatkoznak, hanem az embernek arra a végtelenre való természetes irányítottságára, amely az emberi természetbe természetes hajlamaként, inclinatio naturalis-ként van beírva. Ez a végtelenre való irányítottság az igazság keresésében, a jó birtoklásában való megnyugvás nélküli haladásban valósul meg. Ez a következetes magatartás ugyanis, ha találkozna a kinyilatkoztatással, Jézus Krisztussal, az Ő Egyházával, készségesen elfogadná ezt. Ez a találkozás ténylegesen meg is történhet, „csak Isten előtt ismert módon”, amint a 2. Vatikáni Zsinat Gaudium et spes kezdetű lelkipásztori konstitúciója (22) mondja.

A transzcendentális tomizmussal, az itt felvetett kérdésekkel további bejegyzések is foglalkozni fognak, mert ez a teológiai irányzat erősen (noha nem kizárólagosan) képviselve van napjaink teológiájában. Az ilyen irányú bejegyzések azonban nem a megszokott (körülbelül hetinek nevezhető) gyakorisággal fognak megjelenni. Ennek az az oka, hogy bizonyos témák elmélyültebb, összefüggő feldolgozására már nem elég egyetlen hét. Ezért az ezekről a  témákról szóló bejegyzések ritkábban fognak megjelenni, de lehetőség szerint ezek pdf formátumban is letölthetőek lesznek.

Terveim szerint a bejegyzéseknek lesz majd egy új, talán naplónak nevezhető kategóriája is. Az ide tartozó bejegyzések majd egy-egy időszak katolikus médiában megjelent cikkeire hivatkoznak, és ezeket fogják (rövidebben) kommentálni.