Eszkatológia és anyag

Az eszkatológia a teológiának az az ága, amely az ember és az emberiség történetének lezáró eseményeivel, történéseivel foglalkozik. Testünk és egész tapasztalható világunk anyagból van, így az eszkatológia azzal is foglalkozik, hogy mi történik ezzel az anyaggal a végső események bekövetkezésekor, Jézus második eljövetelekor.

A Szentírás többször beszél az új teremtésről. Csak egy példa az Ószövetségből: “Mert íme, én új eget és új földet teremtek; az elsőkre nem emlékeznek, nem is jutnak eszébe senkinek” (Iz 65,17). Az Újszövetségben is többször van utalás egy olyan változásra, amely az egész univerzumra vonatkozik: “Ég és föld elmúlnak, de az én igéim el nem mulnak” (Mk 13,31), a világmindenséget összetartó erők megrendülnek (Mt 24,9; Mk 13,25). Péter apostol második levele is beszél az univerzum “összeomlásáról”, majd utána arról, hogy “Mi azonban új égre és új földre várunk, mely az igazság otthona” (2 Pét 3,13). A Jelenések könyve is utal erre a gyökeres változásra: “Akkor új eget és új földet láttam. Az első ég és az első föld elmúlt, és a tenger is megszünt” (Jel 21,1). Szent Pál beszél arról, hogy az univerzum jelenlegi állapota ideiglenes állapot (Rom 8,18-21):

A sóvárgással eltelt természet Isten fiainak megnyilvánulását várja. Hiszen a természet is hiábavalóságnak van alávetve, nem önként, hanem a miatt, aki alávetette. De megmarad az a reménye, hogy a mulandóság szolgai állapotából fölszabadul Isten fiainak dicsőséges szabadságára. Tudjuk ugyanis, hogy az egész természet együtt sóhajtozik és vajúdik mindaddig.

Az apostol a korintusiaknak írt első levelében az ember életében bekövetkező nagy átalakulásról, a föltámadásról ír (15.fejezet), összehasonlítva a jelenlegi romlandó, földi testet a jövendő romolhatatlan, szellemi, égi testtel.

Az új teremtés valójában Jézus feltámadásával már megkezdődött. A feltámadt test már az új teremtés megdicsőült anyagából álló test, univerzumunk fizikai törvényei már nem érvényesek rá. Ez a test azonban megjelenik univerzumunkban is, az Eucharisztiában, a kenyér és bor színe alatt, így az Eucharisztiának eszkatológiai vonatkozása is van.

A régebbi teológia az eszkatológiában is alkalmazta a skolasztikus filozófia fogalmait. Az eszkatológiai események megvilágításában fontos szerepet játszott az anyag-forma fogalompár, hiszen itt az anyagból álló világról van szó.  Ez a fogalompár különleges jelentőséget kapott az embert érintő nagy események, változások leírásában. Az emberi test és a lélek kapcsolatának megvilágítására használt, eddig legsikeresebb fogalompár a skolasztika elsődleges anyag (materia prima), lényegadó forma (forma substantialis)  fogalompára. Erről egy régebbi bejegyzésben volt szó. Az újabb teológia néhány irányzata elfelejtve, vagy kifejezetten elutasítva ezeket a fogalmakat, más megközelítéseket alkalmaz, elsősorban az ember sorsával kapcsolatban. Ezt a témát részletesen tárgyalja Orvos Levente tanulmánya.

Az új megközelítések természetesen nem rendelkeznek a régi terminológia jobban meghatározott jelentéseivel, ezeket bizonyos szempontból spirituálisabb jelentésekkel (energiaközpont stb.) helyettesítik. Ezért a nagy átalakulások, a halál, a föltámadás eredeti és konkrét értelme is halványabb lesz. Így egyesek szerint föltámadásunk a halál után rögtön megtörténik, Jézus feltámadásában is inkább “jelszerű” jelentést kap a test és ennek átalakulása, jó esetben (általában a katolikus teológusok esetében) ezeket nem tagadva.

A nagy átalakulások, a halál, a föltámadás, az új teremtés fizikai elemzése ésszerűtlen feladat lenne, csak alaptalan spekulációkhoz vezetne. Mégis szükség van – már csak a hittitkok tényleges, gyengítetlen tartalmának megőrzése érdekében is – valamilyen elemzésre, amely rámutat arra, hogy mi a változásokban a megmaradó, mi az, ami változik.

A továbbiakban a nagy változások anyagot érintő kérdéseivel foglalkozunk. Az anyag fogalma a skolasztikus filozófia számára elválaszthatlan a forma fogalmától. Erről több alkalommal is szó volt a blogon, legutóbb itt. A lényeg az, hogy a “tiszta” anyag, az elsődleges anyag (materia prima) önálló létezőként nem jelenik meg világunkban, ez tapasztalatunk számára mindig egy lényegadó forma (forma substantialis) által megformálva mutatkozik meg. Az anyag két “metafizikai szerepet” tölt be. Egyrészt az anyag az, ami a lényeges változásokban (például élőlények létrejötte, élőlények megszűnése) ugyanaz a változás előtt és a változás után: ez az, ami a változásban megmarad. A másik szerepét az individuáció elveként tölti be. Világunkban két dolog nemcsak azért lehet egymástól különböző, mert lényegük szerint mások, nemcsak azért lehetnek különbözőek, mert például az egyikük oroszlán, a másikuk pedig medve. Az angyaloknál a különbség egyetlen alapja a lényeg szerinti különbség. Világunkban azonban lehet több, egymástól határozottan különböző oroszlán is. Ennek alapja a mennyiséggel megjelőlt anyag, a materia quantitate signata. (Most azzal nem foglalkozunk, hogy ez hogyan viszonylik az elsődleges anyaghoz, a materia prima-hoz, amely tiszta lehetőség, a forma befogadásának képessége.)

Az anyag fogalmának helyes felfogása érdekében fontos annak ismételt hangsúlyozása, hogy a “csak anyag” önmagában soha sem létezett. Az első teremtés és a második teremtés között az a különbség, hogy az első teremtés a semmiből történt, a második teremtés viszont az anyag gyökeresen új formákkal való megformálása. Az első teremtés nem úgy történt, hogy először Isten teremtette az anyagot, majd ezután ennek valamilyen kezdeti formát adott. Aquinói Szent Tamás arra a kérdésre, hogy Isten teremtette-e az anyagot, igennel válaszol, de hozzáteszi, hogy itt nem külön teremtésről, hanem a formával való “együtt-teremtésről” van szó. Az első és a második teremtés közti kapcsolatot az az anyag jelenti, amely a második teremtésben új formák által lesz megformálva.

Magával az anyag átformálásával kapcsolatban túl sokat nem lehet mondani, csak lehetőségekről lehet beszélni, konkrétumok nélkül. Két lehetőségre hívnám fel a figyelmet. Jelenlegi világképünk szerint az ember “porszemnek” tekinthető az univerzumban. Különböző “antropikus” elvek talán utalhatnak arra, hogy az univerzum úgy van hangolva, hogy ebben az ember megjelenhessen, de ezek legfeljebb halvány utalások. Az eljövendő új világ viszont teljes egészében tükrözheti azt, hogy az emberért van, a (régi) világban megtörtént  megtestesülés és megváltás ténye már az új világ “szerkezetében” is megnyilvánulhat. Jelenlegi világunk az állandó és intenzív változás világa. Az elemi részeket az állandó átalakulás, a formák rövid élettartama jellemzi. Az ember földi életének is van vége. A megvalósult létezők a változásra, átalakulásra még megvalósultságukban is sok lehetőséget tartalmaznak. Lehet, hogy az új teremtés létezői a megvalósultságnak nagyobb fokán fognak állni, nagyobb stabilitás fogja őket jellemezni. Ez a stabilitás azonban nem valamilyen hiány következménye, hanem a lét, a megvalósultság nagyobb fokának a jele.

Az ember esetében ez kétségtelenül így van, mert a feltámadásban kapott testnek már örök formája az ezt megformáló szellemi lélek. Az ember sorsát metafizikai szempontból a következő változásokkal írhatjuk le: a halálban a testet eddig megformáló lélek nem lesz a továbbiakban a test formája, így a test egyes részei külön szubsztanciákká válnak, maga a test már nem szubsztancia, hanem csak külön szubsztanciák aggregátuma. A szellemi lélek azonban ezzel nem szűnik meg, tovább létezik testtől elválasztott lélekként, anima separata-ként. Ennek létezésével, létezési módjával most részletesen nem foglalkozunk, ezzel kapcsolatban ismét utalunk az említett tanulmányra. A feltámadáskor azonban ez a lélek ismét anyagot megformáló forma lesz, a feltámadt test formája.

A “feltámadt” szó szenvedő melléknévi igenév, valamilyen alanyra vonatkozik. Természetes feltételezés, hogy ez arra a testre vonatkozik, amely meghalt. Jézus feltámadásakor az asszonyok üres sírt találtak: a meghalt, keresztre feszített test kapta vissza ismét eredeti lényegadó formáját a feltámadásban. Ez a test azonban olyan átalakuláson ment keresztül, hogy ez lett az új teremtés kezdete, a világ végének történéseiben ez az átalalkulás fog végbemenni a világ “maradék” részében is. A mi sírunk azonban nem lesz üres, testünk részei bekerülnek a természet körforgásába. A feltámadás lehetetlensége ellen, szinte a kezdettől fogva felhozott érv, hogy a körforgás folyamán ugyanaz az anyag több testnek a része is lehet, így nem eldönthető, hogy ez melyik feltámadt test része lesz. A dogmatika könyvek áttekintik a meghalt és feltámadt test azonosságának kérdésével kapcsolatos teológiai álláspontokat. Vannak, akik szerint fizikai azonosságra nincs szükség, az azonossághoz elég az, hogy mindkét testet ugyanaz a lélek formálja meg. Mások szerint elég az, ha a régi és az új test csak az anyag igen kis mennyiségében egyeznek, ez pedig biztosított lehet. A középkori teológia a biológiai ismeretek hiánya miatt jobban ragaszkodott a meghalt és feltámadt test anyagának szorosabb értelemben vett azonosságához. Ez mai biológia ismereteink szerint nem szükséges ahhoz, hogy a meghalt és feltámadt test azonosságát állítsuk.

Az individuáció elve a mennyiséggel megjelölt anyag. Az emberi élet kezdetén egy konkrét helyen lévő anyagot formálja meg az emberi lélek, és ez különbözik a máskor, más helyen keletkező emberi testet megformáló lélektől. Az egyediségnek az elve ezért a mennyiséggel megjelölt anyag. Az így megszerzett egyediség azonban nem szünik meg azáltal, hogy az anyagcsere, a sejtek pusztulása, keletkezése folytán testünknek talán már egyetlen része sem azonos testünk évtizedekkel előtti részeivel vagy akár életünk első pillanatában birtokolt anyagával. Az egyediség, az identitás a folytonosságban mutatkozik meg, ennek oka azonban a testet megformáló lélek. A test és lélek kapcsolata nagyon erős kapcsolat, mert emberi természetünkhöz tartozik a kettő közti egység, testünk nem csupán a lélek ruhája, hanem emberi természetünk része. Ez a kapcsolat a test és lélek elválása után az anima separata-nak egy olyan képességében mutatkozik meg, amely képesség folytán ez, külső ok hatására, az anyagnak valamilyen, mennyiségileg meghatározott részét úgy formáhatja meg, hogy az új test a halott test átalakulásának tekinthető, még akkor is, ha ez a test és a halott test “molekuláról molekulára” nem is egyezik meg. Hiszen ilyen különbség van például testünk mostani és 10 évvel ezelőtti anyaga között is. A feltámadásban az azonosságot az biztosítja, hogy a természetben máshol elő nem forduló módon a régi és az új test lényegadó formája ugyanaz lesz.

Nem gondolom, hogy a lényegadó forma metafizikai fogalomából biológiai fogalom lesz. Mégis találhatóak a biológiában olyan mechanizmusok, amelyek erre a metafizikai (természetfilozófiai) fogalomra utalnak. Ilyenek például a genetikai kód és az ezt körülvevő mechanizmusok, amelyek résztvesznek az élőlény és így az ember testének fejlődésében, folytonosságának megőrzésében, és ezek az élőlény azonosítására is alkalmasak (még a kriminalisztikában is). El lehet gondolkodni arról a lehetőségről, hogy a dicsőségre feltámadt test genetikai kódja (ha  lesz ilyen) ugyanaz, mint a meghalt test genetikai kódja, de a kódból a betegségre, romlásra, elmúlásra vonatkozó jegyek hiányoznak. Ez a két test között genetikai folytonosságot is jelentene. Erről azonban semmi biztosat nem tudunk.

12 bejegyzés (“Eszkatológia és anyag”)

  1. ‘Így egyesek szerint föltámadásunk a halál után rögtön megtörténik’

    Az evilági életben van értelme az időhatározóknak. Hamlet mondhatta, hogy özvegy anyja rögtön férjhez ment. De mi a helyzet a túlvilággal?
    Mondhatja-e Hamlet apja, hogy ‘rögtön’ feltámadt?

    • Az időhatározók, maga az idő a változásokra utalnak. Az ebből a világból eltávozottat nem érintik annyira ennek a világnak a változásai, így számára az idő sem teljesen azonos ennek a világnak idejével. Ők mégsem mentesek a változásoktól: ilyenek lehetnek például a tisztítótűzből való szabadulás vagy pedig a testben való föltámadás. Nem tudjuk elképzelni, hogy milyen ez az idő, amely nem a mi világunk folytonos változására vonatkozik, hanem alapvetően csak néhány változásra. Ilyen az angyalok ideje is, amelyre az aevum, aión szót használták a teológusok. Az eszkatológikus eseményeknek (és vele együtt a halottak feltámadásának) azonban már köze van a mi időnkhöz is, ennek bizonyos értelemben véve a lezárása. A feltámadással kapcsolatban a “rögtön” szót a mi világunk idejére alkalmazni nem tűnik jó ötletnek, mert ez a feltámadást elválasztaná az eszkatológikus eseményektől. Az azonban lehet, hogy az Isten színről-színre látásának állapotában lévőknek a feltámadásig nem telik el nagyon hosszú idő. A “rögtön” szó használata azonban semmilyen szempontból nem indokolt. Ezek a teológiai vélemények egyébként 1979-ben elérték az “ingerküszöböt”, a Hittani Kongregáció 1979-ben írt levele helyteleníti a halál és a feltámadás időpontjának összemosását.

    • A mi időnk és az aión nem biztos, hogy kölcsönösen egyértelmű kapcsolatban van egymással.
      Talán 2 egymásra merőleges ‘időtengely’ lehetne a megfelelő hasonlat.

  2. Két egymásra merőleges időtengely nekem nem mond semmit. Talán másnak sem. Van ennek a hasonlatnak és az ‘időtengelynek’ valami értelme?

    Az idő és örökkévalóság egymáshoz való viszonya adott, de örök misztérium is. Nem hiszem, hogy ezt modellezni lehetne. Itt inkább az üdvös félelemnek és üdvös reménynek van helye. Az egyik a pokolra a másik az örök boldogságra vonatkozik. Ez visszautal tudatos gondolataink és cselekedeteink felelősségére és súlyára. Az itt és most jelentőségére. Földi időnk rövidségére. A bűnbánatra. Életünk megjobbítására. A haldoklóknak való lelki segítségnyújtásra. Itt nem merő elméleti kérdésről van szó, hanem egy nagy titok előtti megrendülésről és életünk végső céljáról az örökkévalóság kapuja előtt.

  3. Kedves Trienti,

    Megpróbálom kifejteni. Remélem sikerül jól leírni, amire gondolok (nem megy mindig).

    Vegyük mondjuk a Celsius és a Fahrenheit skálát. Ezek pontjai kölcsönösen egyértelműen átszámíthatók egymásba. Hasonló a helyzet a különböző kultúrák időszámításaival (ha tudjuk legalább egy eseményről, hogy hányban történt egyik és másik időszámítás szerint)

    A matematikában és fizikában viszont léteznek olyan mennyiségek is, amelyek esetleg még függnek is egymástól, ennek ellenére nincs köztük kölcsönösen egyértelmű megfeleltetés.

    Például az x-y síkon minden egyenes x koordinátájából megkapható az y koordináta. Kisebb x-hez kisebb vagy nagyobb y tartozik, az egyenes dőlésétől függően. Tehát az x koordinátából egyértelműen meg tudom mondani az y koordinátát és fordítva.

    Azonban ha az egyenes merőleges az x tengelyre, akkor minden y-hoz ugyanaz az x érték tartozik, nem lehet azt mondani, hogy ha ‘y nő akkor x is nő (vagy fordítva)’.

    Ez az egyenes lehet maga az y tengely is, arra is igaz, hogy minden pontjának x koordinátája ugyanaz. Egyik pontja sincs tehát ‘előrébb’ vagy ‘hátrébb’ a többinél.

    A két ‘merőleges időtengely’ tehát azt fejezi ki, hogy amíg az aionban múlik az idő, addig az evilági idő nem változik (vagy fordítva).

  4. Kedves Dávid!

    Akkor szólunk jól, ha mindenki vagy legalábbis a többség értheti. Sajnos a matematikai, fizikai hasonlatod érzésem szerint nem alkalmas erre és inkább leír semmint megmagyaráz valamit. Ami kikövetkeztethető belőle az, hogy az idő és örökkévalóság nem egymást kizáró fogalmak.

    A lényeg érthetően és világosan magam és mások számára: az örökkévalóság létezése nem jelenti a teremtmények számára az ismeretek és történések egymásutániságának, vagyis az időnek a hiányát. A teremtettséghez hozzátartozik az időnek való alávetettség.

  5. Szent Ágoston válasza arra a kérdésre, hogy mi az idő a következő: „Mi hát az idő? Ha senki sem kérdezi, tudom; ha kérdik tőlem, s meg akarom magyarázni, nem tudom”(Vallomások, 11.könyv). Kant szerint a tér és idő a tapasztalattól független, ezek csak a megismerő alanyra vonatkoznak. Aquinói Szent Tamás és követői szerint is az idő értelmünk „terméke”, de nem a kanti értelemben, mert az idő a valóságban lejátszódó változásokon alapul. A változástól való teljes függetlenség csak Istenre jellemző, a változásnak még az angyalok, és a földi életből eltávozott ember is ki van téve, ezért valamilyen értelemben az ő esetükben is van idő. Ez az idő azonban lényegesen különbözik az itteni életet jellemző, folyamatos változásokra alapuló időtől. Az „aión” földi értelemben használva nagy korszakokat jelent. Az idők nem teljesen függetlenek egymástól, mert lehetnek olyan események, amelyek ezekben az időkben közösek. A nem „földi” idő eseményei talán ritkábbak, ezért az ezek között eltelt idő a földi idő szempontból a nagy korszakoknak felelnek meg.

    Azt hiszem, ha egy x-y tengelyes koordináta rendszerben szeretnénk ezt valahogy szemléltetni (csak matematikai érdeklődésűeknek, bár ez a „matematika” elemi), akkor talán egy x tengelytől alig eltérő egyenesen lehetne ábrázolni a közös eseményeket. Valójában nem a teljes egyenesről van szó, hanem ennek csak a nagy eseményeket jelentő néhány pontjáról. Ekkor a földi időt az x tengely jelenthetné, amelyre vetítve a pontokat, ezek között igen nagy távolságok vannak, amelyek ki vannak töltve a „földi” eseményekkel. Az y tengelyre vetítve azonban ezek a pontok közel vannak egymáshoz. Természetesen ez a hasonlat sem tökéletes.

    Az idő sok szempontból vizsgálható „jelenség”. Nézhetjük ezt a filozófia szempontjából is, de például a fizika szempontjából is. Erre a kérdésre még egy bejegyzésben vissza szeretnék térni.

  6. A földi bioszféra kb. 4,6 milliárd évesre becsült történetének a részleteitől elvonatkoztatva, attól lényegében független érvek alapján az univerzum kb. háromszor ilyen hosszú “történetéről” beszélhetünk. Ez lényegében a biológiai evolúció kérdésétől teljesen független asztrofizikai-kozmológiai érveken nyugszik. A teremtéstanról szólva már tisztáztuk a természettudományos elméletek és a teológia kapcsolódó mondanivalójának a viszonyát.

    A kérdésem az, hogy ugyanez a viszony a jövőre vonatkozóan is irányelv lehet? Ezzel összefüggésben gondolkodtattak el a fentiek. Pl. a természettudományos számítások szerint a napunk kb. 5 milliárd év múlva kiég és felrobban. A teológiai eszkatológia tiltja a történelmi jövőnek egy olyan elképzelését, ahol a távoli jövőben a naprendszerünk lakatlan lesz? Vagy egy közelebbi összefüggésben egy hasonló kérdés: Ma már lényegében fel tudjuk robbantani a bolygónkat (legalábbis a bioszféránkat), ha olyan őrültek vagyunk, hogy engedjük, hogy ez valamilyen zavaros módon megtörténjen. Ilyen értelemben az emberiség jelen állapotában már totális önpusztításra képes (ami remélhetőleg nem válik valósággá). egy mai Summa Theologica-ban kérdésként vetődhetne fel, hogy a teológiai eszkatológia (a hitünk) kizárja-e / befolyásolja-e annak a valószínűségét, hogy ez az ember okozta kataklizma megtörténjen? avagy ez ugyanúgy nem függ hitbeli kérdésektől, mint az, hogy egyéni életében sajnos nem kevés ember jut el az öngyilkosságig, amit szándékosan vagy egy örült pillanatban meg is valósít.

    Ez egy olyan kérdés, aminek ma realitása van, de a 13. században föl sem vetődhetett, mert a totális önpusztítás lehetőségének el sem tudták képzelni az eszközeit. Az nem kérdés, hogy ezek ma kezünkben vannak.

    • Szerintem, ahogyan az ember halálának is két arculata van (a földi élet biológiai tényezők által okozott vége és a megváltozott élet kezdete), úgy a világmindenség nagy átalakulása is kiindulhat valamilyen kozmikus vagy akár ember által okozott katasztrófából is. Ezt azonban követi az “új teremtés”.

  7. Túl a koordináta-rendszereken, túl a természetes önpusztítás és a természetfeletti közvetlen beavatkozás lehetőségén, Isten jobb megismerése, tökéletesebb szeretete és a lélek üdvössége szemszögéből kell mindent megítélnünk és tárgyalnunk:

    “A döntő pillanatban megrezzen a lélek. Az élet után kezdődik valami. A megsejtett örökkévalóság. Ennek a súlyát érzi a haldokló.” (Victor Hugo)

  8. Sajnos nem vagyok művelt a téren, és hibába olvasom el, valamit nem értek.
    Ha a halál után a lélek elválik a testtől és egy állapotba beáll (menny(tisztítótűz)/pokol), és a megfelelő állapotban már látja Istent színről-színre, azaz valamiképp rendelkezik érzékkel, hiszen felfogja, érzékeli mi történt vele, akkor miért szükséges az emberi testnek feltámadnia? Mivel lesz ettől több/jobb transzcendens lény? Illetve, ha abban az állapotban már időn felül áll, akkor az ő nézőpontjából nézve nem kellett várnia az utolsó ítéletig, vagy tévedek? Én valahogy nem időtengelyként tekintek az időbeliségre/nélküliségre, hanem időpontként, minden egy pontba besűrítve, egy pillanat az örökké valóságon át.

    • A test feltámadása az ember számára azért fontos, mert ő teremtésénél fogva a szellemvilág és az anyagvilág közötti lény. Testével az anyagvilághoz, az állatok világához tartozik, de a testét éltető, megformáló lélek már halhatatlan szellemi lélek. Az emberi lélek számára a test nélküli halhatatlanság nem természetes állapot. Így még a kárhozottak teste is fel fog támadni. A test feltámadása Isten látásának örök boldogságához lényegesen nem, de valamivel mégis hozzájárul, mert a feltámadás után már nem csak a lélek, hanem a test is és így a teljes ember lesz részese ennek a boldogságnak.

      Az idő egyébként az ember ideje, de ez nincs a valóságtól elszakadva, mert az ember ezáltal méri a valóságos változásokat, ezek valóságos, egymáshoz való viszonyát (előbb, utóbb stb.). Amikor a halál által a lélek ki lesz ragadva az anyagi világ állandó változásából, a lélek ideje is más lesz, hasonlítani fog az angyalok idejéhez (aión, aevum), amely már nem az állandó és folyamatos változást tükrözi. Ezért a halál és a föltámadás közti időt nem a mostani, földi időnkhöz hasonlóan kell elképzelni, az üdvözültek a világot már nem megtapasztalható változásain keresztül látják, hanem Istenben. A feltámadás utáni embert sem a biológiai változásokhoz szorosan kötödő idő fogja jellemezni, hanem az egész ember célhoz való megérkezettségének örökkévalósága, amely azonban nem azonos Isten teljes időtől való függetlenségével.

Hozzászólás a(z) trienti bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>