Kategória: teológia

Ki lehet-e érdemelni az üdvösséget?

Szerző: matthaios Kategória: kegyelemtan,teológia 2 hozzászólás

A kérdésre az egyháztörténelem folyamán két téves válasz született. Pelagius (350?-431), Szent Ágoston ellenfele szerint az emberi természet romlatlan, az ember tetteivel, jelentős külső segítség nélkül elérheti az üdvösséget. Pelagius tagadja az áteredő bűn létét, a kegyelem szükségességét. Luther és követőinek álláspontja viszont az, hogy az ember annyira romlott, hogy cselekedeteiből csak bűn fakadhat. A megváltás nem szünteti meg a bűnös állapotot, hanem csak ezt elfedi. (Későbbiekben ugyan elismerték, hogy a jó cselekedetek szükségesek, ezeket a hit megnyilvánulásainak tekintették.) A tridenti zsinat (1545-1563) kifejezetten tanítja, hogy a megigazult ember Isten kegyelméből és Jézus Krisztus érdemei által, jó cselekedeteivel kiérdemelheti az örök életet, a kegyelem és az örök dicsőség növekedését  (6.ülés).

A Szentírás többször beszél jutalomról, amelyet valaki cselekedeteiért kap. Erre példaként csak a hegyi beszéd mondatait idézzük: “Boldogok vagytok, ha miattam szidalmaznak és üldöznek titeket és hazudozva minden rosszat fognak rátok. Örüljetek és ujjongjatok: nagy lesz a jutalmatok a mennyben.” (Mt 5, 11-12). Ugyanakkor Szent Pál ezt írja: “Hiszen kegyelemből üdvözültetek a hit által, s ez nem a magatok érdeme, hanem Isten ajándéka” (Ef 2, 8).

Az érdem, meritum fogalma a nyugati teológiában fejlődött ki. Ökumenikus szempontból a fogalom problémát jelenthet. Az ortodoxiának idegenül hangzik az “érdem” szó: nyugati, jogi megközelítést látnak mögötte. A protestantizmus pedig elutasítja az “érdem” szó alkalmazását az üdvösséggel összefüggésben. Ezért egyes modern teológusok esetében is észlelhető némi zavar az érdem teológiájával kapcsolatban.

Az érdem fogalma eredetileg azt jelenti, hogy bizonyos cselekedetek elvégzése következtében jog keletkezik valamilyen ellenszolgáltatásra, jutalomra. Így a munka elvégzése jogosít a fizetésre. Első pillanatra nyilvánvaló, hogy önmaguk, az emberi cselekedetek alapján ilyen értelemben nem keletkezhet jog Istennel szemben az üdvösségre, egyrészt mert a teremtő-teremtmény viszony ezt kizárja, másrészt pedig az üdvösség természetfeletti jellege miatt. A teológusok az érdemek két csoportjáról beszélnek. Az első csoportra a nehezen lefordítható meritum de condigno kifejezést (a “dignus” latin szó jelentése méltó) használják. Ebben az esetben a cselekedet elvégzése magában hordja a jogcímet a jutalomra. Az elvégzett munka után a munka elvégzése miatt jár a fizetés. A második esetben már nem ez a helyzet, az elvégzett cselekedetért a jutalom nem valamilyen jogcím alapján jár, hanem a jutalmazás a jutalom adójának jóindulata, nagylelkűsége, a cselekedet elvégzője iránti szeretete miatt történik meg. Erre, az átvitt értelemben vett méltányosságból fakadó érdemre a teológusok a meritum de congruo kifejezést használják. Ilyen érdemről beszélhetünk például akkor, amikor egy vállalati ünnepségen az alkalmazottak valamilyen, szerződésben előre nem rögzített jutalomban részesülnek.

Az érdem teológiai fogalma analóg fogalom. A blogon több alkalommal szó volt arról, hogy Istenre, a hit titkaira a teremtett világ fogalmait nem alkalmazhatjuk olyan értelemben, ahogyan ezeket a teremtett világ dolgaira vonatkoztatjuk (például itt és itt). Sokszor előfordul, hogy a teológiai fogalmak a különböző állításokban valamilyen közös tartalomra utalnak, de ez a közösség nem teljes azonosság: csak hasonlóságról, analógiáról van szó. Az analóg fogalmak sokszor a részesedés (participatio) fogalmával összekapcsolódva jelentkeznek. A részesedés azt jelenti, hogy valami a részesedőben nincs meg a maga teljességében, ezt a teljességet nem a részesedő, hanem más birtokolja. Így a létezés fogalmának analogicitását az alapozza meg, hogy a részesedett lét is lét, de a létezés a maga teljességében csak arról állítható, aki lét teljességét birtokolja.

Az érdem teológiai  fogalma a maga teljességében csak arra az érdemre vonatkoztatható, amely Jézus megváltó művének a következménye. Ő érdemelte ki számunkra az üdvösséget. Jézus és az Ige ugyanaz a személy, ezért megváltó tette végtelen értékű: kiérdemelte, visszaszerezte számunkra az elveszett üdvösséget. Megváltó tettében egyszerre mutatkozik meg Isten irgalmas szeretete és igazságossága. Ugyanakkor a tridenti zsinat szerint a megszentelő kegyelem állapotában lévő ember jócselekedetei is valóságos érdemeket hordoznak, amelyek jutalma az örök élet.  Ugyancsak jutalom lehet a megszentelő kegyelem és az örök dicsőség növekedése is. Ezek az érdemek szorosabb értelemben vett (de condigno) érdemek, de ez mégsem jelenti azt, hogy az emberi cselekedetek elvégzése önmagában valamilyen kötelezettséget jelentene Isten számára.

A megszentelő kegyelem állapotában végzett jó cselekedet érdeme csak részesedés Jézus megváltásának érdemeiből, enélkül semmilyen érdemről nem lehet szó. Ahogyan az ember létezése sem önálló lét, hanem csak Istentől ajándékba kapott, részesedett lét, úgy az emberi cselekedet is csak a megváltás következtében lesz érdemszerző. Az érdemszerzés lehetősége Isten rendelésén és ígéretén alapszik. Valójában arról van szó, hogy a megszentelő kegyelemben Isten saját természetében részesíti az embert. Isten szeretete hatékony szeretet, ez a lélekben állapotszerű változást hoz létre: olyan tulajdonsággal látja el a lelket, amelynek következtében az eddigi bűnösséget, Istentől való elfordultságot az istengyermekség állapota váltja fel. Ez ugyan nem jelenti azt, hogy Isten kicseréli emberi természetünket, más természetet ad, de természetünk alapvető változáson megy keresztül, új tulajdonságot nyer, az ember Isten előtt kedvessé lesz.  Ez a változás a gyökere a keresztény életnek, a hit, a remény és a szeretet isteni erényeinek. Ez emeli fel a jó cselekedeteket is, olyan értéket ad nekik, amelynek következtében a cselekedetek érdemszerzőkké válnak. Ebből következik, hogy a cselekedet ilyen értelemben vett érdemszerző voltának elengedhetetlen feltétele a megszentelő kegyelem állapota. Ennek az állapotnak elérése, visszaszerzése és életünk végéig való megtartása azonban kívül esik a szorosabb értelemben vett érdemekkel elérhető jutalmak körén, ezeket de condigno nem lehet kiérdemelni.

Érdekes a tridenti zsinat megfogalmazása: ki lehet érdemelni a megszentelő kegyelem (és az örök dicsőség) növekedését is. Első pillanatra úgy tűnik, hogy a megszentelő kegyelem és az üdvösség állapotokat jelentenek, amelyek vagy megvannak vagy nem, de az állapotok növelése nehezen elképzelhető.  A megszentelő kegyelem és az üdvösség esetében az állapotszerű jelleg valóban megvan, mert ezekkel új állapot, új élet kezdődik. Az új élet kiteljesedése azonban nem teljesen azonos mértékű mindenki esetében, ezért helye van a külöbségeknek és a növekedésnek is.

Eddig csak a szorosabb értelemben vett érdemről (meritum de condigno) beszéltünk. Amint láttuk azonban, beszélhetünk tágabb értelemben vett érdemről (meritum de congruo) is. Ebben az esetben a jutalmazandó tett már nem hordoz önmagában semmilyen jutalomra való jogcímet, de a jutalmazó nagylelkűsége miatt mégis lehet szó jutalomról, de nem valamilyen jogcím alapján, hanem méltányosságból. Míg a szorosabb értelemben vett érdem csak a jó cselekedetet végző számára jelenthet jutalmat, addig a méltányosság alapján álló érdem már vonatkozhat mások javára, például megtérésére is. A nem megszentelő kegyelem állapotában végzett jó cselekedetet ugyancsak jutalmazhatja Isten, de az érdem szó itt már csak nagyon átvitt értelemben alkalmazható.

A címben feltett kérdésre tehát a válasz az, hogy az üdvösséget Isten nélkül, csak emberi cselekedettel kiérdemelni nem lehet. Ugyanakkor a megszentelő kegyelemben lévő ember cselekedeteinek Isten olyan értéket ad, hogy ezek érdemet hordoznak magukban az örök élet jutalmának elnyerésére. Ennek az érdemnek a forrása a megváltásból fakadó, végtelen értékű érdem, a jó cselekedetben lévő érdem ebben az érdemben való részesedés, amely azonban a cselekedethez is kötődik. Így tehát helytelen az az állítás is, hogy az emberi cselekedetek semmilyen olyan érdemet nem hordozhatnak magukban, amelyek jutalma az örök élet. A szélsőségek közti helyes álláspont kialakításához (mint annyiszor máskor) most is a fogalom analóg értelmezése vezet el. Ha az érdemet egyértelműen azzal a viszonnyal azonosítjuk, ami az elvégzett munka és az érte kapott bér között van, akkor vagy a pelágiánus állásponthoz jutunk, amely szerint az ember önerejéből megszerezheti az üdvössége, vagy pedig a hitújítók álláspontjához, amely szerint a megváltás érdemén kívül semmilyen más érdemről nem lehet szó. A fogalom analóg használata azonban rámutat arra a hasonlóságra, ami a különböző jelentések között van, ugyanakkor  viszont utal a különbségekre is.

Az érdem teológiájával szemben azt az ellenvetést szokták tenni, hogy ez az igazi szeretetet leértékeli, ezt a jutalomért végzett cselekvés szolgai lelkületével cseréli föl. Ennek az ellenvetésnek az a hibája, hogy nem veszi figyelembe, hogy mi a jutalom. Ez nem külsődleges bér, fizetés, hanem maga az Isten. A legenda szerint, amikor Aquinói Szent Tamás befejezte a Summa Eucharisztiáról szóló részét, a kereszt előtt állva Jézus hangját hallotta: “Tamás, helyesen írtál rólam, mit adjak neked jutalmul?”. Szent Tamás válasza ez volt: “Egyedül csak Téged, Uram”.

Eszkatológia és anyag

Szerző: matthaios Kategória: eszkatológia,teológia 12 hozzászólás

Az eszkatológia a teológiának az az ága, amely az ember és az emberiség történetének lezáró eseményeivel, történéseivel foglalkozik. Testünk és egész tapasztalható világunk anyagból van, így az eszkatológia azzal is foglalkozik, hogy mi történik ezzel az anyaggal a végső események bekövetkezésekor, Jézus második eljövetelekor.

A Szentírás többször beszél az új teremtésről. Csak egy példa az Ószövetségből: “Mert íme, én új eget és új földet teremtek; az elsőkre nem emlékeznek, nem is jutnak eszébe senkinek” (Iz 65,17). Az Újszövetségben is többször van utalás egy olyan változásra, amely az egész univerzumra vonatkozik: “Ég és föld elmúlnak, de az én igéim el nem mulnak” (Mk 13,31), a világmindenséget összetartó erők megrendülnek (Mt 24,9; Mk 13,25). Péter apostol második levele is beszél az univerzum “összeomlásáról”, majd utána arról, hogy “Mi azonban új égre és új földre várunk, mely az igazság otthona” (2 Pét 3,13). A Jelenések könyve is utal erre a gyökeres változásra: “Akkor új eget és új földet láttam. Az első ég és az első föld elmúlt, és a tenger is megszünt” (Jel 21,1). Szent Pál beszél arról, hogy az univerzum jelenlegi állapota ideiglenes állapot (Rom 8,18-21):

A sóvárgással eltelt természet Isten fiainak megnyilvánulását várja. Hiszen a természet is hiábavalóságnak van alávetve, nem önként, hanem a miatt, aki alávetette. De megmarad az a reménye, hogy a mulandóság szolgai állapotából fölszabadul Isten fiainak dicsőséges szabadságára. Tudjuk ugyanis, hogy az egész természet együtt sóhajtozik és vajúdik mindaddig.

Az apostol a korintusiaknak írt első levelében az ember életében bekövetkező nagy átalakulásról, a föltámadásról ír (15.fejezet), összehasonlítva a jelenlegi romlandó, földi testet a jövendő romolhatatlan, szellemi, égi testtel.

Az új teremtés valójában Jézus feltámadásával már megkezdődött. A feltámadt test már az új teremtés megdicsőült anyagából álló test, univerzumunk fizikai törvényei már nem érvényesek rá. Ez a test azonban megjelenik univerzumunkban is, az Eucharisztiában, a kenyér és bor színe alatt, így az Eucharisztiának eszkatológiai vonatkozása is van.

A régebbi teológia az eszkatológiában is alkalmazta a skolasztikus filozófia fogalmait. Az eszkatológiai események megvilágításában fontos szerepet játszott az anyag-forma fogalompár, hiszen itt az anyagból álló világról van szó.  Ez a fogalompár különleges jelentőséget kapott az embert érintő nagy események, változások leírásában. Az emberi test és a lélek kapcsolatának megvilágítására használt, eddig legsikeresebb fogalompár a skolasztika elsődleges anyag (materia prima), lényegadó forma (forma substantialis)  fogalompára. Erről egy régebbi bejegyzésben volt szó. Az újabb teológia néhány irányzata elfelejtve, vagy kifejezetten elutasítva ezeket a fogalmakat, más megközelítéseket alkalmaz, elsősorban az ember sorsával kapcsolatban. Ezt a témát részletesen tárgyalja Orvos Levente tanulmánya.

Az új megközelítések természetesen nem rendelkeznek a régi terminológia jobban meghatározott jelentéseivel, ezeket bizonyos szempontból spirituálisabb jelentésekkel (energiaközpont stb.) helyettesítik. Ezért a nagy átalakulások, a halál, a föltámadás eredeti és konkrét értelme is halványabb lesz. Így egyesek szerint föltámadásunk a halál után rögtön megtörténik, Jézus feltámadásában is inkább “jelszerű” jelentést kap a test és ennek átalakulása, jó esetben (általában a katolikus teológusok esetében) ezeket nem tagadva.

A nagy átalakulások, a halál, a föltámadás, az új teremtés fizikai elemzése ésszerűtlen feladat lenne, csak alaptalan spekulációkhoz vezetne. Mégis szükség van – már csak a hittitkok tényleges, gyengítetlen tartalmának megőrzése érdekében is – valamilyen elemzésre, amely rámutat arra, hogy mi a változásokban a megmaradó, mi az, ami változik.

A továbbiakban a nagy változások anyagot érintő kérdéseivel foglalkozunk. Az anyag fogalma a skolasztikus filozófia számára elválaszthatlan a forma fogalmától. Erről több alkalommal is szó volt a blogon, legutóbb itt. A lényeg az, hogy a “tiszta” anyag, az elsődleges anyag (materia prima) önálló létezőként nem jelenik meg világunkban, ez tapasztalatunk számára mindig egy lényegadó forma (forma substantialis) által megformálva mutatkozik meg. Az anyag két “metafizikai szerepet” tölt be. Egyrészt az anyag az, ami a lényeges változásokban (például élőlények létrejötte, élőlények megszűnése) ugyanaz a változás előtt és a változás után: ez az, ami a változásban megmarad. A másik szerepét az individuáció elveként tölti be. Világunkban két dolog nemcsak azért lehet egymástól különböző, mert lényegük szerint mások, nemcsak azért lehetnek különbözőek, mert például az egyikük oroszlán, a másikuk pedig medve. Az angyaloknál a különbség egyetlen alapja a lényeg szerinti különbség. Világunkban azonban lehet több, egymástól határozottan különböző oroszlán is. Ennek alapja a mennyiséggel megjelőlt anyag, a materia quantitate signata. (Most azzal nem foglalkozunk, hogy ez hogyan viszonylik az elsődleges anyaghoz, a materia prima-hoz, amely tiszta lehetőség, a forma befogadásának képessége.)

Az anyag fogalmának helyes felfogása érdekében fontos annak ismételt hangsúlyozása, hogy a “csak anyag” önmagában soha sem létezett. Az első teremtés és a második teremtés között az a különbség, hogy az első teremtés a semmiből történt, a második teremtés viszont az anyag gyökeresen új formákkal való megformálása. Az első teremtés nem úgy történt, hogy először Isten teremtette az anyagot, majd ezután ennek valamilyen kezdeti formát adott. Aquinói Szent Tamás arra a kérdésre, hogy Isten teremtette-e az anyagot, igennel válaszol, de hozzáteszi, hogy itt nem külön teremtésről, hanem a formával való “együtt-teremtésről” van szó. Az első és a második teremtés közti kapcsolatot az az anyag jelenti, amely a második teremtésben új formák által lesz megformálva.

Magával az anyag átformálásával kapcsolatban túl sokat nem lehet mondani, csak lehetőségekről lehet beszélni, konkrétumok nélkül. Két lehetőségre hívnám fel a figyelmet. Jelenlegi világképünk szerint az ember “porszemnek” tekinthető az univerzumban. Különböző “antropikus” elvek talán utalhatnak arra, hogy az univerzum úgy van hangolva, hogy ebben az ember megjelenhessen, de ezek legfeljebb halvány utalások. Az eljövendő új világ viszont teljes egészében tükrözheti azt, hogy az emberért van, a (régi) világban megtörtént  megtestesülés és megváltás ténye már az új világ “szerkezetében” is megnyilvánulhat. Jelenlegi világunk az állandó és intenzív változás világa. Az elemi részeket az állandó átalakulás, a formák rövid élettartama jellemzi. Az ember földi életének is van vége. A megvalósult létezők a változásra, átalakulásra még megvalósultságukban is sok lehetőséget tartalmaznak. Lehet, hogy az új teremtés létezői a megvalósultságnak nagyobb fokán fognak állni, nagyobb stabilitás fogja őket jellemezni. Ez a stabilitás azonban nem valamilyen hiány következménye, hanem a lét, a megvalósultság nagyobb fokának a jele.

Az ember esetében ez kétségtelenül így van, mert a feltámadásban kapott testnek már örök formája az ezt megformáló szellemi lélek. Az ember sorsát metafizikai szempontból a következő változásokkal írhatjuk le: a halálban a testet eddig megformáló lélek nem lesz a továbbiakban a test formája, így a test egyes részei külön szubsztanciákká válnak, maga a test már nem szubsztancia, hanem csak külön szubsztanciák aggregátuma. A szellemi lélek azonban ezzel nem szűnik meg, tovább létezik testtől elválasztott lélekként, anima separata-ként. Ennek létezésével, létezési módjával most részletesen nem foglalkozunk, ezzel kapcsolatban ismét utalunk az említett tanulmányra. A feltámadáskor azonban ez a lélek ismét anyagot megformáló forma lesz, a feltámadt test formája.

A “feltámadt” szó szenvedő melléknévi igenév, valamilyen alanyra vonatkozik. Természetes feltételezés, hogy ez arra a testre vonatkozik, amely meghalt. Jézus feltámadásakor az asszonyok üres sírt találtak: a meghalt, keresztre feszített test kapta vissza ismét eredeti lényegadó formáját a feltámadásban. Ez a test azonban olyan átalakuláson ment keresztül, hogy ez lett az új teremtés kezdete, a világ végének történéseiben ez az átalalkulás fog végbemenni a világ “maradék” részében is. A mi sírunk azonban nem lesz üres, testünk részei bekerülnek a természet körforgásába. A feltámadás lehetetlensége ellen, szinte a kezdettől fogva felhozott érv, hogy a körforgás folyamán ugyanaz az anyag több testnek a része is lehet, így nem eldönthető, hogy ez melyik feltámadt test része lesz. A dogmatika könyvek áttekintik a meghalt és feltámadt test azonosságának kérdésével kapcsolatos teológiai álláspontokat. Vannak, akik szerint fizikai azonosságra nincs szükség, az azonossághoz elég az, hogy mindkét testet ugyanaz a lélek formálja meg. Mások szerint elég az, ha a régi és az új test csak az anyag igen kis mennyiségében egyeznek, ez pedig biztosított lehet. A középkori teológia a biológiai ismeretek hiánya miatt jobban ragaszkodott a meghalt és feltámadt test anyagának szorosabb értelemben vett azonosságához. Ez mai biológia ismereteink szerint nem szükséges ahhoz, hogy a meghalt és feltámadt test azonosságát állítsuk.

Az individuáció elve a mennyiséggel megjelölt anyag. Az emberi élet kezdetén egy konkrét helyen lévő anyagot formálja meg az emberi lélek, és ez különbözik a máskor, más helyen keletkező emberi testet megformáló lélektől. Az egyediségnek az elve ezért a mennyiséggel megjelölt anyag. Az így megszerzett egyediség azonban nem szünik meg azáltal, hogy az anyagcsere, a sejtek pusztulása, keletkezése folytán testünknek talán már egyetlen része sem azonos testünk évtizedekkel előtti részeivel vagy akár életünk első pillanatában birtokolt anyagával. Az egyediség, az identitás a folytonosságban mutatkozik meg, ennek oka azonban a testet megformáló lélek. A test és lélek kapcsolata nagyon erős kapcsolat, mert emberi természetünkhöz tartozik a kettő közti egység, testünk nem csupán a lélek ruhája, hanem emberi természetünk része. Ez a kapcsolat a test és lélek elválása után az anima separata-nak egy olyan képességében mutatkozik meg, amely képesség folytán ez, külső ok hatására, az anyagnak valamilyen, mennyiségileg meghatározott részét úgy formáhatja meg, hogy az új test a halott test átalakulásának tekinthető, még akkor is, ha ez a test és a halott test “molekuláról molekulára” nem is egyezik meg. Hiszen ilyen különbség van például testünk mostani és 10 évvel ezelőtti anyaga között is. A feltámadásban az azonosságot az biztosítja, hogy a természetben máshol elő nem forduló módon a régi és az új test lényegadó formája ugyanaz lesz.

Nem gondolom, hogy a lényegadó forma metafizikai fogalomából biológiai fogalom lesz. Mégis találhatóak a biológiában olyan mechanizmusok, amelyek erre a metafizikai (természetfilozófiai) fogalomra utalnak. Ilyenek például a genetikai kód és az ezt körülvevő mechanizmusok, amelyek résztvesznek az élőlény és így az ember testének fejlődésében, folytonosságának megőrzésében, és ezek az élőlény azonosítására is alkalmasak (még a kriminalisztikában is). El lehet gondolkodni arról a lehetőségről, hogy a dicsőségre feltámadt test genetikai kódja (ha  lesz ilyen) ugyanaz, mint a meghalt test genetikai kódja, de a kódból a betegségre, romlásra, elmúlásra vonatkozó jegyek hiányoznak. Ez a két test között genetikai folytonosságot is jelentene. Erről azonban semmi biztosat nem tudunk.

Az angyalok. 1.rész

Szerző: matthaios Kategória: angyalok,teológia 8 hozzászólás

Egyik bejegyzésben arról volt szó, hogy a véges, teremtett létezők létüket lényegük (a “mi ez” kérdésre adott válasz) által korlátozottan birtokolják. A teremtett létező nem valósítja meg a lét teljességét, ez csak az adott és korlátozott lényeg megvalósulása. Isten a teremtésben részesíti őket a létben, ezt a létet azonban nem sajátjukként, lényegükhöz tartozóként birtokolják. Ezért a tomista iskola szerint minden teremtett létezőt jellemez a lényegből és létezésből (essentia, existentia) való összetettség. Ugyancsak előző bejegyzésekben (itt és itt) olyan összetettségről beszéltünk, amely az anyagi világ létezőire vonatkozik: ez az (elsődleges) anyagból és lényegadó formából (materia prima, forma substantialis) való összetettség. Ezek az összetettségek metafizikai összetettségek, az összetevők fizikailag nem választhatók szét, az összetevőknek nincs önálló létük, együtt alkotják a valóságos létezőt. Önkéntelenül is felmerül a kérdés, hogy vajon a teremtett léthez szükségszerűen hozzátartozik-e az anyagból és formából való összetettség, azaz létezhetnek-e olyan teremtmények, amelyeknek nincs anyaguk. A választ a kinyilatkoztatás adja meg, amely beszél teremtett szellemi létezőkről, angyalokról.

A régebbi dogmatika könyvek részletesebben foglalkoztak az angyalokkal. Az angyalok üdvtörténeti szerepének mitológiai felfogása (elsősorban nem katolikus teológusok részéről) sérti a kinyilatkoztatás integritását. Az üdvtörténet szerint az angyalok embereknél magasabb rendű, szellemi lények,  állandóan Isten közelségében vannak, Istent imádják. Izajás próféta írja meghívási látomásában (Iz 6, 2-4):

Szeráfok álltak mellette; hat-hat szárnya volt mindegyiknek: kettővel befödték arcukat, kettővel befödték lábukat, és kettővel repültek. Az egyik így kiáltott a másiknak: »Szent, szent, szent a Seregek Ura, betölti az egész földet dicsősége!« Megrendültek a küszöbök alapjai a kiáltó hangjától, és a ház betelt füsttel.

Az emberek számára Isten üzenetét többször angyalok közvetítik: Keresztelő Szent János és Jézus születését Gábor angyal jelenti be. A Jelenések könyvében az angyalok végrehajtják Isten parancsait. Segítik az embereket, vannak őrzőangyalok. Ezt mondja például a 90. zsoltár:

Angyalainak parancsol felőled,
hogy minden utadon őrizzenek.
Kezükön hordoznak téged,
hogy kőbe ne üssed lábadat.

De beszámol a Szentírás a jó és rossz angyalok közötti harcról is: többször név szerint említi Szent Mihály főangyalt, aki a mennyei seregek vezére. XIII. Leó pápa imája őt kéri, hogy védelmezzen minket a Sátán elleni küzdelemben. A mennyei seregek hierarchiát alkotnak, a Szentírás nyomán a liturgia is említi az angyalokat, főangyalokat, kerubokat, szeráfokat, trónokat, uralkodókat, erőket.

A középkorban a teológusok sokat foglalkoztak az angyalok természetével. Mai szóval azt mondanánk, hogy egy “lehetséges univerzumot” vizsgáltak, amelyben a létezőkre jellemző a lényegből és létezésből való összetettség, de hiányzik belőlük az anyag-forma összetettség. Ugyanakkor tudták, hogy ez az univerzum valóságos része a teremtésnek. A tomista felfogás az angyali világ létezőit tiszta formáknak tekinti, amelyek megvalósulásához nem szükséges a befogadó anyag. Ezek tehát önmagukban létező formák (forma subsistens), de  azért az ő anyagtól független létük is teremtett, részesedett lét. (Tulajdonképpen az emberi lélek is önmagában létező forma, mert képes a megformált test pusztulása után is tovább létezni.)

Az anyagnélküliségből következik, hogy az angyalok nem halnak meg, mert a halál azt jelenti, hogy egy lényegadó forma tovább már nem formálja meg az anyagot, ezt a halál után más formák formálják meg. Ez az öröklét azonban nem azonos a változatlan Isten örökkévalóságával, aki független az időtől. Az angyalok nem változatlanok, csak a lényegi, szubsztanciális változás zárható ki esetükben. Az anyagi világban a lényegi változások (például egy élőlény keletkezése, elpusztulása) mellett más változások is vannak. Ilyenkor nem szubsztancia keletkezik, semmisül meg, hanem egy szubsztancia tulajdonságai változnak. Ez a második típusú változás az angyalok esetében is jelen van, így az angyaloknak is időben élnek, van történelmük. Az angyalok ideje azonban nem azonos az anyagi világ intenzívebb változásait tükröző, földi idővel, az angyalok idejére a skolasztikusok egy külön szót, az aevum  (görögül aión) szót használták. Véleményük szerint a halál után az emberi lélek is ebben az időben él.

Az anyag hiányából következik az is, hogy az angyalok “metafizikájából” hiányzik a principium individuationis,  az az elv, amely lehetővé teszi, hogy egy adott faj több egyedből álljon. Az angyal tiszta, önmagában létező forma, ezt nem fogadja be semmilyen anyag, amely lehetővé tenné az adott forma több egyedben történő megvalósulását. Így a két angyal közti különbség nem a két ember közti különbséghez hasonlít, hanem inkább két faj (például oroszlán, medve) közti különbségre.

Érdekes kérdés, hogy az angyalok hogyan ismerik meg Istent, a többi angyalt, az embert, az anyagi világot. Isten a teremtményeket saját teremtő eszméin keresztül ismeri, ez pedig Isten egyszerűsége miatt nem különbözik az isteni értelemtől, magától Istentől. Ez az ismeret teljes és kimerítő, a teremtmény soha nem juthat el ilyen ismeretig. Az ember ismerete az érzékszervek adataiból indul ki, ezekben fedezi fel az értelem a teremtő eszméket. Az emberi ismeret az elvonatkoztatás fárasztó útját járja: megismeri az egyediben az általánost, és ennek fényében ismeri meg tökéletesebben az egyedit. Az ismeretek ítéletekben fogalmazódnak meg, ezek egy részéhez következtetések segítségével jutunk el. Az ismeretek fejlődése folyamán ez az út többször bejárásra kerül, így lesz az ismeret egyre teljesebbé. Az angyal esetében érzékszervi adatok nem hordozhatják az ismeretet. Az angyali ismeret forrása az Isten teremtői eszméiben való részesedés. Ezek “lenyomatai” az angyal teremtésekor kerülnek az angyal értelemébe, ezek alkotják azokat az eszméket, formákat, amelyeken nyugszik az angyali ismeret. Az angyal tudása készen kapott tudás, nem kell ehhez tanulás, az emberi ismeretszerzés fáradtságos útja, nem kellenek következtetések sem. Az angyali tudás kezdetétől fogva teljes, nem fejlődik, nem bővül, nincs benne lehetőség, potencialitás a gyarapodásra. Ez az ismeret intuitív, tartalmazza az általános és egyedi ismeretét. A velünkszületett eszmék (ideae innatae) Platonnál, Descartes-nél felbukkanó elképzelései valójában az angyali értelemben valósulnak meg és nem az emberiben. Az angyali ismeret világosságában és pontosságában felülmúlja az emberi ismereteket. Isten közvetlen ismerete azonban az angyali természet számára sem lehetséges, Isten csak mint a létezők teremtője jelenik meg a természetes angyali ismeretben. Az angyalok természetfölötti hivatásáról később lesz szó. Az angyali tudás kiterjed a többi angyal, az ember, az anyagi világ ismeretére is. Az ismeret terjedelme, tökéletessége függ az angyal hierarchiában elfoglalt helyétől. Az angyali ismeret terjedelme azonban nem végtelen, vannak területek, amelyekre nem terjed ki. Ilyen területek például: a szellemi létezők legbelsőbb élete vagy a jövő titka.

Aquinói Szent Tamás szerint van azonban egy olyan lehetőség, potencialitás az angyalok tudásával kapcsolatban, amely nem magára a tudásra vonatkozik. Ennek alapja az, hogy az angyal egyszerre nem “szemléli”  a maga teljességében ezt a tudást, figyelmének fókusza nem terjed ki egyszerre a teljes tudásra. Az ember pszichológiája felkínál egy analógiát, amely (óvatosan) alkalmazható: az ember tudatában sem jelenik meg egyszerre mindaz, amiről tud. Így az angyal esetében is van lehetőség valamilyen változásra, sőt talán bizonyos fejlődésre is, anélkül, hogy ehhez külön ismeretet “begyűjtő” aktusra lenne szükség. Ez az elképzelés segít a jövőbeli események és az angyali értelem viszonyának megvilágításában is. A jövőt az angyal annyiban ismerheti meg, amennyiben ez következik a megismert dolgok természetéből (például természeti törvényekből), vagy gyengéb értelemben véve megsejthető a valószínűségekből. A jövőben bekövetkező emberi szabad döntéseket azonban az angyal sem ismeri. A döntést és végrehajtást követően azonban ez már nem a jövő, hanem a jelen vagy a múlt. Így felmerül a kérdés, hogy nincs-e mégis valamilyen potencialitás az angyali ismeretben: a meg nem ismerhető jövő az idő előrehaladtával a megtörtént dolog ismeretévé válik. Az ember esetében a válasz egyértelmű: az érzékszervi adatok alapján veszünk tudomást valamilyen változásról (pl. megérkezett a villamos a megállóba). Az angyal azonban hogyan értesül a világban történő eseményekről? Nem avul el időközben az angyal teremtésekor belé öntött tudása? Mint láttuk, Aquinói Szent Tamás szerint az időben élő angyal számára nem egyszerre elérhető az angyali tudás minden területe. Isten teremtő eszméi teljes körű ismeretet adnak a világról, az időtől független Isten számára nem titok a jövő, hiszen ez az ő teremtésében valósul meg. Az angyali ismeret azonban csak részesedés ebből az ismeretből, és az időben élő angyal számára nem egyszerre tárul fel a múlt, jelen és jövő. Jóllehet a teremtéskor az angyali értelembe beültetett tudás tartalmazhatja a jővőt is, de ez a része a tudásnak az idő előrehaladtával válik az angyal számára hozzáférhetővé.

Ezt az erősen spekulatív természetű angelológiai áttekintést a következő bejegyzésben az angyali akarat és az angyalok természetfölötti hivatásának a témájával folytatjuk.

Kinyilatkoztatás és emberi ismeret. 3.rész

Szerző: matthaios Kategória: teológia,teológiai ismeret Hozzászólás

Az egyik előző bejegyzésben láttuk, hogy a kinyilatkoztatás következtében az ember olyan ismeretekre tehet szert, amelyek nem az emberi megismerés természetes útját járva jönnek létre, azaz nem az érzékszervek adataiból indulnak ki. A kinyilatkoztatásban egy új út tárult fel: Isten szavakban beszélt nekünk önmagáról, üdvösségszerző tetteiről. Ez a közvetlenség azonban közvetítéssel is együttjár, Isten titkait emberi szavak, események, történések közvetítik felénk. A kinyilatkoztatás, mint Isten kifelé irányuló tevékenysége a teremtett világban található tevékenységektől gyökeresen különbözik, teljes egészében megérteni nem tudjuk. Ha Isten felől, a kiindulópontját nézzük, akkor ez a tevékenység nincs időhöz kötve, a tevékenység azonos az isteni lényeggel. A tevékenység eredményét, végpontját tekintve azonban ez időhöz kötött (lezárult az apostoli korral), eredményét tekintve pedig ez a hívő ismeret Istenről, Isten titkairól. Ez az ismeret még nem a dicsőség fénye (lumen gloriae) által megvalósuló színről-színre látás, még csak úton vagyunk efelé, az utat most a hit világossága világítja meg, amely azonban még a homállyal is együttjár, és amely az üdvösségben alakul át a dicsőség fényévé.  A természetes ismeret megszerzésére elegendőek az emberi értelem saját erői. A hit általi ismerethez azonban Isten különleges tevékenysége szükséges. Egy előző bejegyzésben említettük, hogy a megismerésben az értelem valamilyen módon a megismert tárggyá lesz, befogadja a tárgyban lévő érthetőt, a tárgy formáját. A kinyilatkoztatáson alapuló, természetfölötti ismeretben az értelem részesedik Istenben, az isteni értelemben. Péter apostol második levele írja: “Így váltotta be nekünk legszebb és legnagyobb igéreteit, hogy ezek révén az isteni természet részeseivé legyetek” (1,4). Nyilvánvaló, hogy ilyen ismeret létrehozásához az értelem természetes képességei nem elégségesek, ehhez Isten természetfölötti segítsége szükséges. Ez már a hit motívumában is világosan látszik, mert a hit tartalmainak elfogadásakor az elsődleges motívum nem értelmünk természetes belátása, de még csak nem is a Szentírás, az Egyház tanításának az elfogadása. A hít alapmotívuma maga az Isten, az abszolút Igazság. A megszentelő kegyelem, a hit, a remény és a szeretet isteni erényei által már közvetlenül kapcsolódunk Istenhez, jóllehet ez a közvetlenség még nem járja át emberi képességeinket, földi életünkben szükségünk van az emberi szavak közvetítésére.

A hitben kapott ismeret természetfeletti jellegének megfelelően végleges és változatlan, mert ez az ismeret nem a változó világból jön, hanem Istentől származik. Ugyanakkor az ismeret befogadói, a keresztény ember, az Egyház változnak. A kérdés az, hogy hogyan viszonylik a kinyilatkoztatás, a hit állandósága a befogadó változásához.

Az emberi ismeret (mint minden más teremtett dolog) egyrészt megvalósultság, ténylegesség, de ugyanakkor lehetőség is a változásra: új vonások, újonnan megismert dolgok befogadására. (A változásról egy régebbi bejegyzésben volt szó.) Az ismeret lehetősége a ténylegességbe valamilyen ok, okok hatására megy át. Az okok közt szerepelhetnek a külső világból érkező érzékszervi adatok, amelyek elindítják az értelem tevékenységét, amely ezekből kiemelve az érthetőt, intelligibile-t, létrehozza a szellemi ismeretet. Nyilvánvaló, hogy a hit ismeretében ilyen lehetőség nincs, ilyen ható okok nem jöhetnek szóba. Ugyanakkor a hit ismerete az emberi értelemben nincs elszigetelve a többi ismerettől. A hit ismeretének lehetőségei között ott van az, hogy ez átjárhatja a többi ismereteket is, az ismeretek rangsorában az első helyet foglalhatja el. Ez nem azt jelenti, hogy például egy geometriai tételt a hit igazságaiból kell bizonyítani. Ez inkább egy szemlélet, egy látásmód megvalósulását jelenti, amely a természetes ismeretek mögött a teremtett, részesedett létet látja, a hit ismeretét azonban közvetlenül Istenre vonatkoztatja. Így a teremtett létre vonatkozó ismeretek fontosságukban, jelentőségükben a hit ismeretének rendelődnek alá. A legáltalánosabb szempont, a legfőbb rendező elv a hit ismerete lesz. A megtéréskor ez egy egyszeri történés, de ugyanakkor hosszú folyamat is.

A hit ismerete tartalmazza a lehetőséget a rendszerezésre is. A kinyilatkoztatás forrásaiban különböző helyeken, különböző hitbeli tartalmakra vonatkozó kijelentéseket találunk. Ezek rendszerezésére a hit továbbadása folyamán már nagyon korán felmerült az igény. Így alakult ki a katekézis rendszerezett formája, sőt a teológia is. Megemlítjük még azt is, hogy a kinyilatkoztatott ismeretekből logikai következtetés segítségével kapott állítások is a kinyilatkoztatás részének tekinthetők. Azonban azoknak a gondolatmenetek az eredményei, amelyekben olyan feltételek is vannak, amelyek nem kinyilatkoztatott emberi ismeretből származnak, már nem minden teológus szerint tekinthetőek szoros értelemben véve kinyilatkoztatottnak. Ez a teológiai következtetések területe.

Egyik előző bejegyzésben szó volt arról, hogy amikor Istenről beszélünk, akkor olyan szavakat, fogalmakat használunk, amelyek a véges (teremtett, részesedett) létezők világából származnak. Ezek a szavak, fogalmak ugyanabban az értelemben nem használhatóak Istenre, mint ahogyan a teremtett világra alkalmazzuk őket. Ennek ellenére, ezeknek a szavaknak, fogalmaknak Istenre alkalmazva is van jelentésük, tartalmuk: analóg értelemben állítanak valamit Istenről. Van tehát egy másik kapcsolat is a hit, a teológiai ismeret és a nem kinyilatkoztatott ismeretek között. Így például az “atya”, a “fiú” fogalmak az általános emberi ismeret fogalmai, amelyekkel kapcsolatban az általános emberi ismeret állításokat is tartalmazhat. Ilyen tapasztalatból vett állítás például az, hogy egy atya és egy fiú két különálló létező. Ez az állítás ilyen értelemben nyilván nem vihető át az Atya és Fiú isteni személyeire. Az “atya” és “fiú” fogalmak esetében azonban annak pontosabb megjelölése, hogy ezek milyen értelemben alkalmazhatóak az isteni személyekre és milyen értelemben nem, körülményesnek, hosszadalmasnak tűnhet. A középkori teológia az isteni személyek leírására egy másik fogalmat is használt, ez a fogalom pedig a viszony, a reláció filozófia fogalma volt. Egyik dolog viszonya egy másik dologhoz (pl. X szereti Y-t) a dolog járulékos tulajdonsága. A teremtett világban, a részesedett létben a viszony önállóan, dologtól függetlenül nem létezhet:  csak dolognak, szubsztanciának járulékos tulajdonságaként létezhet. A középkori (és mai) teológia szerint az isteni személyek olyan viszonyoknak, relációknak tekinthetők, amelyekhez nincs hordozó szubsztancia, amelyek szubsztancia nélkül léteznek (relatio subsistens).  A reláció fogalma is analóg értelemben alkalmazható az isteni személyekre, itt azonban az isteni személyekre vonatkozó értelmet határozottabban, egyszerűbben lehet elkülöníteni  a teremtettre vonatkozó jelentéstől. A relatio subsistens kifejezés az “Atya”, “Fiú”, “Szentlélek” nevek kicserélése valami másra? Nem, ez ezekkel együtt alkalmazható, semmit nem mond azokról a sajátosságokról, amelyet az egyes nevek jeleznek. Ez egy segédfogalom, amely használata esetén egyszerűbben fogalmazható meg az, hogy hogyan különül el az isteni személyekre vonatkozó jelentés a teremtett létezőkre vonatkozó jelentéstől. Lényegesen többet tudott Aquinói Szent Tamás az isteni személyekről, mint például Szent János apostol? Nem, csak Szent Tamás egy olyan fogalmat is használt, amely alkalmasabban fejezi ki azt a különbséget, amelynek Szent János is tudatában volt. Tehát beszélhetünk egy olyan fejlődésről is, amely abban áll, hogy a hit titkainak kifejezésére a régiekhez újabb kifejezéseket adunk hozzá, amelyek nem helyettesítik a régi kifejezéseket, csak ezek jelentését pontosabban megvilágítják.

Olyan értelemben is lehet beszélni változásról fejlődésről, hogy különböző időkben a teljes kinyilatkoztatás más és más részei kerültek előtérbe. A keresztény ókort a legalapvetőbb szentháromságtani és krisztológiai kérdések foglalkoztatták. A kegyelemtan kérdései Szent Ágostonnál, a keresztény nyugaton kerültek fókuszba, majd a reformáció idején váltak ismét égető kérdésekké. Időnként arra is szükség volt, hogy a kinyilatkoztatás véglegessége az Egyház tanítóhivatalának határozott, dogma kimondásával megfogalmazott nyilatkozatában mutatkozzon meg.

A fentiekben megpróbáltuk vázolni, hogy a kinyilatkoztatás tartalmának állandósága és változatlansága mellett  milyen lehetőségei voltak/vannak a változásnak, a fejlődésnek.

Kinyilatkoztatás és emberi ismeret. 2.rész

Szerző: matthaios Kategória: teológia,teológiai ismeret 22 hozzászólás

Egyik előző bejegyzésben vázoltuk azt az ismeretelméleti hátteret, amelyet használva próbáljuk megközelíteni a kinyilatkoztatás és az emberi ismeret viszonyát. Az emberi ismeret keletkezésének és fejlődésének a megvilágítására három szintet használtunk. Az első szint a rajtunk kívül lévő világ, ahonnan az ismereteink kiindulópontját jelző érzékszervi adatok származnak. A második szint az értelemben keletkező ismeret, amelynek megnyilvánulásai a fogalom és az itélet. A harmadik színt a nyelv szintje, a nyelv segítségével közlik az emberek az értelem tartalmait egymással. A nyelv tipikusan emberi dolog, az “angyalok nyelve” egészen más. A nyelv teszi lehetővé azt, hogy az emberi ismeretek történelmi dimenziót nyerjenek, és ezért lehet beszélni olyan ismeretről is, amely nem csak egy individuumnak, hanem az emberiségnek vagy azon belül egy csoportnak a közös ismerete.

A kinyilatkoztatás esetében azonban csak két szintről beszélhetünk: a nyelv szintjéről és az értelemben lévő ismeret szintjéről. Az érzékelhető világ, mint ismeretforrás helyét Istennek a kinyilatkoztatásban adott szavai veszik át, sok Istennel, üdvöségünkkel kapcsolatos fogalom számára a kinyilatkoztatás szavai jelentik az egyetlen forrást. A nyelv mint ismeretforrás nem újdonság, hiszen ez adja meg a lehetőséget például arra, hogy a fizika tanulója évezredek fáradtsággal összegyűjtött ismeretanyagát néhány év alatt (úgy, ahogy) elsajátítsa. A nyelv ilyen használata azonban feltételezi a valamikori, érzékszervek adataiból kiinduló megismerést. A kinyilatkoztatás esetében azonban erről nincs szó, a nyelv az egyetlen és kizárólagos ismeretforrás. A megismerhetőt, az intelligibile-t itt tehát kizárólagosan, minden idő számára a kinyilatkoztatás szavai közvetítik.

A fentiekkel kapcsolatban több kérdést lehet feltenni. Így például meg lehet kérdezni azt, hogy a történelemben mikor volt és meddig tartott az, amikor Isten emberi szavak segítségével beszélt az emberiséghez. Tart ez még ma is? Aztán meg lehet kérdezni azt is, hogyan történt ez a beszéd, hiszen Isten, a szellemi létező nem tud beszélni. A következő kérdés az lehet, Isten egykor elhangzott szavai hogyan jutnak el hozzánk, akik a 21. században élünk. A következőkben ezekkel a kérdésekkel foglalkozunk.

Mikor beszélt az Isten az emberekhez?

A kérdés arra vonatkozik, hogy mikor volt és meddig tartott Isten kinyilatkoztató tevékenysége. Az időtől független Isten oldaláról ez a tevékenység nem köthető az időhöz, mert Istennek nincs ideje.  A teremtmény oldaláról nézve azonban ez a tevékenység időhöz köthető. A válasz viszonylag egyszerű: az ó- és újszövetségi kinyilatkoztatás akkor kezdődött, amikor Isten megszólította Ábrámot (később Ábrahám). Ez valamikor a Krisztus előtti második évezred második felében történhetett. A kinyilatkoztatás az apostoli kor végével (Krisztus utáni első század vége) zárult le.

Hogyan beszélt Isten az emberekhez?

Isten kiválasztott embereken (Mózes, próféták) keresztül szólt az emberekhez. Ez azt jelentette, hogy Isten, mint ok létrehozta a kiválasztott emberekben azokat az ismereteket, amelyeket ezek továbbítottak. A létrehozás módjára vonatkozóan nem sokat tudunk. Néha maguk a szerzők beszélnek álomról esetleg elragadtatásról. A “végső időkben” azonban Isten egyszülött Fia által szólt az emberekhez. Ez azt jelenti, hogy az Isten és az ember közti szakadék áthidalása itt a legtökéletesebben valósult meg, hiszen az Ige és Jézus Krisztus ugyanaz a személy.

Hogyan jut el hozzánk Isten szava?

Időben távol álló személyek, események üzenete eljuthat hozzánk íráson keresztül. Így jutnak el hozzánk például Homérosz művei. Az információ továbbításának ez az eszköze a kinyilatkoztatás esetében is megvan, ez a Szentírás. A Szentírásnak az a különlegessége, hogy ennek Isten is a szerzője. Most nem foglalkozunk a sugalmazás témájával, csak megemlítjük, hogy a beszéd, az írás igazi jelentése a beszélő, az író értelmének, lelkének beszédben, írásban közölni akart tartalmai. Így, amennyiben a Szentírásnak Isten szerzője, ez Isten értelmének, lelkének tartalmait közvetíti felénk.

A hagyomány

Van azonban az ismeretek átadásának egy másik módja is. Ebben az esetben az időbeli távolságot az hidalja át, hogy egyik generáció adja át az ismereteket a következő generációnak. Az ismereteknek ilyen jellegű átadása a hagyományban történik. Mai, informatikai kifejezéssel élve a hagyomány átadói “routerként” működnek. A routerek elsősorban térbeli távolságot hidalnak át, számítógépünk nem közvetlenül a szerverekhez kapcsolódik, ez a kapcsolat egy útvonalon keresztül valósul meg, amely útvonalnak a routerek az egyes állomásai. A hagyomány átadásakor azonban elsősorban nem térbeli, hanem időbeli távolságok hidalódnak át. A router olyan értelemben passzív továbbító eszköz, hogy a továbbított információhoz semmit nem tesz hozzá (kivéve technikai jellegű információkat, amelyek az információ használója számára nem láthatóak). Érdekes, hogy a régi időkben sűrűbben előfordult az, hogy a hagyomány továbbítása ugyanazon szavakkal történt meg, mint a befogadása, azaz rögzített szövegeket adtak át. A hagyomány továbbítása azonban nem csak passzív továbbítás volt. A hagyomány átadójának üzenete az eredeti üzeneten kívül tartalmazhatja saját, csoportja, kora ehhez hozzáadott reflexióit, gyakorlatát, szokásait stb., ezek is az üzenet szerves részévé váltak. Így joggal merül fel az a kérdés, hogy hogyan különíthető el az eredeti kinyilatkoztatás, a hitletétemény, a depositum fidei tartalma az áthagyományozott anyagban, amely ennél több. Erre az elkülönítésre szükség van, mert a hitletétemény tartalma a hittel közvetlenül elfogadandó tartalom. A kérdésre adott válasz lényege az, hogy a hagyomány átadása a Jézus Krisztus által alapított Egyházban történik. Ennek az Egyháznak a hivatása, feladata hogy kétséges esetekben nyilatkozzon arról, mi része a hitletéteménynek. Így a hitletétemény fogalma közvetlenül kapcsolódik az egyházi tanítóhivatal fogalmához. Valójában a hagyomány átadásának a folyamata nem csak egy emberi folyamat, hanem ez az Egyház életének Isten kegyelme által támogatott, szerves része.

Az Egyház hagyománya tehát többet tartalmazhat a szoros értelemben vett hitletéteménynél. Így alakultak ki a különböző egyházi hagyományok: a nyugati egyház, a keleti egyházak stb. hagyományai. Ezek ugyan nem részei a hitletéteménynek, mégis a Szentlélek működése által kialakult hagyományok, amelyek iránt tiszteletet kell tanusítani. Ezen hagyományok könnyelmű eldobása, forradalomszerű megváltoztatása előbb-utóbb olyan álláspontokhoz vezet, amelyek már közvetlenül ellentétbe kerülhetnek a hitletéteménnyel is.

Egyik következő bejegyzésben a kinyilatkoztatás befogadásáról lesz szó. A kinyilatkoztatásnak befogadója az Egyház, a keresztény ember, de a teológia tudománya is.