Az előző bejegyzésben az Atya személyével foglalkoztunk. Az Atya és a Fiú egymást feltételező nevek, egyik sem létezhet a másik nélkül. A bejegyzésben kitértünk arra, hogy a Fiú származását a születés analóg módon használt fogalmával lehet leírni, továbbá arra is, hogy hogyan lehet ezt az anyagi világból eredő fogalmat a Szentháromság belső életére alkalmazni. Ebben a bejegyzésben a második isteni személy egy másik, a János evangélium prológusában (Jn 1,1-18) használt nevével foglalkozunk. Szent János Jézust  görögül Logosznak nevezi, amely szót magyarra az “Ige” szóval fordítanak, de lehetne a fordítás egyszerűen “Szó” is. A szentháromsági személyek nem különböznek az isteni természetről, csak egymással szembeállítva különböznek: a köztük lévő különbség az egymással szembeálló vonatkozások, relációk által kijelölt különbség. Az “Atya” és “Fiú” nevek világosan utalnak erre a különbségre. Az “Ige” (“Szó”) név esetében azonban nem ilyen szembeötlő az egymásratutaltság és a különbség. A szó a mindennapi használatban valamilyen értelmi, szellemi tartalom másokkal való közlésére szolgál, van hangalakja vagy pedig írott jelek sorozata. Isten esetében az anyagi világhoz ilyen módon kötődő szó csak analóg értelemben használható. Az ilyen értelemben használt szónak is van azonban egy lényeges vonatkozása: valaki kimondja (leírja) a szót. A szó fogalma tehát magában rejt egy vonatkozást is: a szót valaki kimondja, a szó vonatkoztatva van a kimondójához, a szó keletkezése, eredete a kimondó tevékenységére utal.

Ha a szót megtisztítjuk anyagi jellegzetességeitől, a hangalaktól (leírt jelektől), és azt vesszük figyelembe, amire a szó utal, akkor eljutunk ahhoz az értelmi tartalomhoz, fogalomhoz, “belső szóhoz”, amelyet a külső szó jelez. A szentháromsági eredésekkel kapcsolatban beszéltünk arról, hogy Szent Ágostontól kezdve a Fiú, az Ige születését értelmi jellegű eredésnek tartja a nyugati teológia. Az emberi értelem megismerésének eredményeként, a megismert tárgyból az értelemben a tárgy fogalma lesz. A külső, kimondott vagy leírt szó erre utal. A fogalom kijelöl két vonatkozást: egyrészt vonatkozik arra a tárgyra, amelynek a fogalmáról van szó, másrészt pedig vonatkozik a megismerő alanyra, azaz arra, akinek a tárgyról való ismerete ölt testet a fogalomban. Ezek a relációk világosan jelzik az összetartozást és a különbségeket is. A megismerő alany nem azonos a fogalommal, hiszen lehetett olyan idő is, amikor ő még nem ismerte a tárgyat és így fogalma sem volt róla. Ugyanakkor a fogalom sem azonos a fogalom tárgyával, ez tőle különbözik. Sok esetben a külső világ tárgyairól van szó, amelyekből a megismerhetőt, az intelligibile-t az érzékszervek által feldolgozott adatok közvetítik az értelem felé, és az értelem feldolgozó tevékenysége útján jön létre a fogalom. A megismerő alany és a megismerése által létre jött fogalom közti kapcsolatot a szubsztancia-járulék fogalompárral írhatjuk le: a megismerő alany az a szubsztancia, amely hordozza a megismerés eredményét, a fogalmat.

Isten egyszerűsége miatt a megismerő és a megismert, az isteni értelem és az isteni természet azonos. A fogalom és a fogalom tárgyának kettőssége tehát az isteni természetben nem található meg olyan értelemben, ahogyan ezzel teremtett világunkban találkozunk. Istenben nem lehet szó a fogalom és a fogalom tárgyának olyan kettősségéről, amely valamilyen értelemben megosztaná a teljesen egyszerű isteni lényeget. Az isteni értelem, amely azonos az isteni természettel, nem különbözik az isteni személyektől. Ugyanakkor azonban az egységes isteni értelem működése az egyes személyekre a személyek sajátosságai szerint vonatkoztatható: az Atya atyaként, a Fiú fiúként, a Szentlélek szentlélekként működik, anélkül, hogy ez megosztaná a működés egységét. Erről azért nincs szó, mert az egyes személyek értelmi megismerése nem magában a megismerésben hoz létre különbségeket, a különbségek csak a személyek közti vonatkozásokban vannak,  de ezek valós, személyalkotó különbségek.

Amint az egyik bejegyzésben láttuk, Aquinói Szent Tamás Szentháromság-felfogásában kulcsfogalom a magában-álló, hordozó alany nélküli vonatkozás (relatio subsistens). Az atyaság, a fiúság és a leheltség magukban fennálló vonatkozásai a szentháromsági személyek, az Atya, a  Fiú és a Szentlélek. Ezek a vonatkozások nem az isteni lényeg által hordozott vonatkozások. Teremtett világunkban a vonatkozások nem állnak fenn önmagukban, ezeket mindig valamilyen alany hordozza. A vonatkozások különböznek  hordozó alanyuktól, más a vonatkozás és más a vonatkozás hordozó alanya. A Szentháromságban azonban a személyeket kijelölő vonatkozásoknak, a személyeknek nincs hordozó alanyuk, ezek hordozó alany nélkül léteznek. Az isteni természet nem tekinthető ezek hordozó alanyának, mert ha ez így lenne, akkor a személyek  valamiben különböznének az isteni természettől, és ekkor már nem lehetne azt mondani, hogy minden szentháromsági személy teljesen Isten. A szentháromsági személyek azonosak az isteni természettel, az isteni természet és közöttük semmilyen különbség nem állapítható meg, a különbségek csak a személyek között vannak: ezen különbségek jelzik, hogy egymással felcserélhetetlen személyek.

A fentiek alapján világos, hogy az “Ige” szó nem jelentheti a közös isteni megismerés valamilyen tartalmát, de ugyanakkor nem tekinthető egy külsődleges metaforának sem. Az “Ige” szó használata a Szentháromság titkába, belső világába ad betekintést, de a titok végső felfoghatatlansága még így sem szűnik meg. A Fiú Atyától való születése hasonlít ahhoz a folyamathoz, analóg azzal a folyamattal, amelyben az értelem megismerő tevékenységének eredményeként megszületik a fogalom. A fogalom szó egyébként rokon a fogantatás szóval, amint a latin  conceptus szó is utal a conceptio-ra. Az emberi megismerésben a megismerés folyamata hosszú folyamat lehet, eredménye a fogalom pedig csak egy járuléka a megismerő alanynak. Az Ige örök születésének forrása nem az isteni értelem működése, hiszen ez közös minden személyben.  Az Ige születésének forrása az isteni értelem megismerésében az Atya atyaként való megismerése. A fentiek szerint erről, az atyakénti megismerésről beszélni azonban csak a Fiúval és a Szentlélekkel kapcsolatban, velük szembeállítva lehet, mert ez semmilyen megosztottságot nem visz az isteni értelem működésébe. Az “atyakénti megismerés” nem jelenti az isteni megismerésnek valamilyen sajátos részét, amely csak az Atyáé lenne. Az atyakénti megismerés az atyaság vonatkozásának, az Atya személyi sajátosságainak az isteni értelemmel kapcsolatos figyelembevételéből adódik. Az Atya atyakénti megismerésében úgy fejezi ki önmagát, hogy öröktől fogva, az örök szeretetben kimondja az Igét, aki ugyanolyan Isten mint ő, aki tőle csak a kimondottságban különbözik. Az Ige kimondása pedig ugyanazt jelöli, mint a Fiú Atyától való születése, az Ige és a Fiú ugyanaz, a születés és az Atya általi kimondás ugyanaz. Az atya-fiú vonatkozás isteni értelem oldaláról való megközelítéséről van tehát szó.

A fenti értelemben véve tehát az Ige az Atya önismeretének a gyümölcse, amely nem az isteni értelemnek valamilyen járulékos tartalma, hanem isteni személy. A következő bejegyzésben ebből kiindulva foglalkozunk az Ige személyének további sajátosságaival, az Igére vonatkozó szentháromsági tulajdonításokkal.

Az előző bejegyzések (itt, itt és itt) a Szentháromság “struktúrájával” foglalkoztak. A következő bejegyzések témái a három szentháromsági személyek sajátosságai lesznek. Ebben a bejegyzésben az Atyáról lesz szó. A bejegyzésben ismét használjuk Gilles Emery OP könyvét ¹. A isteni személyek sajátosságai elsősorban vonatkozásokat kifejező sajátosságok, hiszen a személyek önmagukban fennálló vonatkozások (relationes subsistentes). Ugyanakkor a személyek jellemzésére használnak tulajdonításokat (appropriationes) is, amelyekben az isteni természetre, a három személyre közösen vonatkozó állításokat valamely személynek tulajdonítanak, a személy sajátosságai miatt.

A Szentírás az “Atya” nevet használja az első szentháromsági személy jelölésére. Érdekes Jn 20, 17: “Felmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez”.  Az idézet utal arra, hogy az “atya” szó analóg értelemben használható szó, nem ugyanolyan értelemben használjuk Jézus esetében, mint a többi ember esetében. Az első isteni személy Jézusnak ontológiai értelemben atyja. A teremtett világban az atyaság hasonló utódok létrehozását jelenti. A Fiú atyától való születésében az Atya istensége közlődik a Fiúval, tehát nem hasonlóságról, hanem az istenség azonosságáról van szó. Ezért méltán jelöljük az első isteni személyt az Atya névvel. Ezt az atyaságot, a Fiú születését azonban meg kell tisztítanunk az atyaság és születés anyagi világunkhoz tapadó  jellegzetességeitől. Anyagi világunkban a nemzés és a születés egymástól elválasztódik, az apa csak a nemzés részese, a szülés viszont már csak anyai tevékenység. Az Fiú Atyától való születésében nem lehet elválasztani a két mozzanatot.

Atyaságról lehet beszélni a mi istengyermekségünkkel kapcsolatban is. Az  istengyermekség egyrészt a teremtés következménye, másrészt beszélhetünk különleges értelemben is arról az istengyermekségről, amelyet a megszentelő kegyelem eredményez. A mi istengyermekségünk azonban végtelenül különbözik a szentháromságban lévő fiúságtól: a mi természetünk csak távolról hasonlít az isteni természetre, a különbség végtelenül nagyobb mint a hasonlóság. A megszentelő kegyelemben kapott istenfiúság már nemcsak a természet távoli hasonlóságát jelenti, hanem jelenti Jézussal, az Atya fiával való hasonlóságot is. A kegyelemben kapott istengyermekség azonban csak fogadott  fiúság, adoptált gyermekség. Az Atya atyasága tehát egészen mást jelent az Ige esetében és a mi esetünkben.

A fenti különbségre utal az is, hogy míg az Ige fiúsága az Atya atyaságával van kizárólagos vonatkozásban, a mi istengyermekségünknek az oka tulajdonképpen nem az Atya kizárólagos tevékenysége. Az Istenen kívüli okozatoknak az oka annak az isteni természetnek a működése, amely közösen tartozik az egyes személyekhez. Így a istengyermekség Atyára vonatkoztatása olyan tulajdonítás, amelynek alapja az Atya személyes sajátosságaiban van. A személyek közös cselekvését ugyanis nem úgy kell elképzelni, hogy ez a személyektől különböző valami, hiszen a személyek csak egymás között különböznek. A közös cselekvésekben “benne van” a személyek egymást közötti vonatkozása, ezeket az Atya atyaként, a Fiú fiúként, a Szentlélek pedig szentlélekként végzi, és ez az alapja a tulajdonításoknak. Istengyermekségünk tehát joggal vonatkoztatható az Atyára, aki szerető atyaként teremtett bennünket, fogad gyermekeinek a Fiú által, a Szentlélekben.

Mielőtt az Atyával kapcsolatos többi tulajdonításokról beszélnénk, az Atya olyan sajátosságaival foglalkozunk, amelyeknek gyökere valamilyen tagadás. Így az Atyát princípium nélküli princípiumnak nevezhetjük. Az Atya a Fiú születésének és a Szentlélek származásának a princípiuma, a Fiú az Atyával együtt a Szentlélek származásának princípiuma. Az Atyával kapcsolatban azonban nem lehet megjelölni olyan princípiumot, amely az ő származásának eredete lenne. A görög teológia (mint láttuk az előző bejegyzésben) a származással kapcsolatban használja az “ok” (aitia) kifejezést is, ezt azonban a latin teológia kerüli, mert az ok és okozat vonatkozásban az okozat külsődleges lehet az okhoz viszonyítva, ezért ez a szóhasználat félreértésekre adhat alkalmat. Inkább az általánosabb “elv” (princípium) szót használják, amellyel kapcsolatban azt lehet mondani, hogy minden ok princípium is, de nem minden princípium ok. A princípium általános értelemben csak az eredettel kapcsolatos vonatkozást jelenti, ennek csak egy esete az ok-okozat vonatkozás. Az “‘elv” szót (arkhé) egyébként a görög teológia is használja. Másik tulajdonsága az Atyának az, hogy ő  születetlen, születésnélküli. Ezt a jelzőt az arianusok félreértették, mert azonosították ezt a teremtetlenséggel, ezért Jézus Krisztust, aki öröktől fogva az Atyától születik, teremtménynek tekintették. A niceai-konstantinápolyi hitvallás azonban félreérthetetlenül kijelenti, hogy Jézus Krisztus “született, de nem teremtmény”.

Az Atya tehát eredet nélküli elve a többi eredetnek, ezért a “forrás” szót is használják vele kapcsolatban. Az istenség, a Szentháromság egysége ezért különösen is tulajdonítható az Atyának, aki a saját természetét közli az eredésekben.  Az Atya, aki senkitől sem származik, de akitől a többi személy származik, aki mindennek az eredete, a közös, kifelé ható isteni cselekedetekben is ilyenként van jelen. Ezért tulajdonítják a hitvallások az Atyának a teremtést. Néhány további neki tulajdonított tulajdonság: örökkévaló, mindenható, gondviselő.

A nyugati liturgia könyörgéseinek túlnyomó többsége istenként az Atyát szólítja meg, hozzá intézi kéréseinket. Ugyanakkor a könyörgések lezárásában  a kérések meghallgatását Jézus Krisztus által várjuk, aki az Atyával és a Szentlélekkel egyetemben él és uralkodik, velük együtt Isten mindörökké. A következő bejegyzésben a Fiú személyének sajátosságairól lesz szó.

Az előző bejegyzésekben a szentháromsági eredésekből és vonatkozásokból kiindulva eljutottunk egy olyan fogalomhoz, amelyet a szentháromsági személyek személyességének analóg leírására használtunk. Ez a fogalom a hordozó alany nélkül fennálló vonatkozás, a relatio subsistens fogalma. Teremtett világunkban a személyek létezésükben egymástól elhatárolt, szellemi lélekkel rendelkező szubsztanciák. A különbözőség, közölhetetlenség esetükben annak a következménye, hogy korlátolt létezést birtokolva, az egyikük létezése különbözik a másik létezésétől: különböző szubsztanciákról van szó. Istenben, a korlátlan és egyszerű létezésben azonban nem lehet olyan különbözőség, amely a létezés korlátozottságából adódik. A hármasság nem az isteni lényeg valamilyen megosztottságából fakad, hanem ez ezen lényeg létezési módja. Az isteni személyek azonosak az isteni lényeggel, mégsem visznek ebbe valamilyen hármasságot, mert a személyek csak egymással szembeállítva különböznek. A teológia azt mondja, hogy a szentháromsági személyek relatív személyek. Ez azt jelenti, hogy ezek individualitásukat, közölhetetlenségüket nem annak köszönhetik, hogy különálló szubsztanciákban létező személyek, hanem csak annak, hogy önmagukban fennálló vonatkozások, relációk. A relatív személyesség azonban nem jelenti azt, hogy a szentháromsági személyek kevésbé lennének személyek, mint teremtett világunk személyei. Ellenkezőleg, ők sokkal valóságosabban, teljesebben személyek, mert személyességük alapja nem a létezésben való elkülönültség, hanem a tiszta vonatkozás, amelyet nem hordoz semmilyen szubsztancia sem.

A metafizika a világban való egység és sokaság magyarázatának keresése közben eljut addig, hogy az egységet abban a létezésben találja meg, amelyben minden létező dolog részesedik, a különbséget pedig abban, hogy ezek a létező dolgok csak korlátozottan birtokolják a létezést. Ez a korlátozottság a magyarázata a létezők sokaságának. A metafizika csúcspontját annak a létezőnek a vizsgálata jelenti, amely elegendő magyarázatául szolgál a teremtett világban tapasztalható létezésnek. Ilyen létező csak egy van és ebben semmilyen valós különbség, megosztottság nem lehet, ez a teljesen egyszerű létezés. Ennek a létezőnek a személyességet a legtökéletesebb formájában kell birtokolnia, hiszen a teremtett világban található személyesség tőle ered. Ezen a ponton azonban a metafizika reménytelenül megakad, semmi esélye a továbblépésre. A sokaság az egységgel szemben kissé negatív minősítést kap, mert a sokaság a teljesség hiányára utal.

A metafizika által elejtett fonalat a szentháromságtan veszi fel, de nem egyszerű folytatásról van szó, mert a kinyilatkoztatás és a hit fénye világítja meg a metafizika számára szükségszerűen homályban maradt területet. Itt a létezés teljességének olyan vonásáról van szó, amelynek megközelítésére kinyilatkoztatás nélkül semmi esély nincs: a létezés teljessége a szentháromsági személyek hármasságában áll fenn. Ez a hármasság olyan hármasság, amely nem a létezésnek valamilyen hiányából ered, hiszen a személyek azonosak a hiánytalan, teljes létezéssel. A hármasság mögött önmagukban fennálló vonatkozások, relációk vannak: a személyek csak az egymásra való vonatkozásban, csak az egymásra irányultság miatt  különböznek egymástól. Az Atya csak azért Atya, mert tőle születik a Fiút és lehelődik a Szentlélek, a Fiú csak azért Fiú, mert az Atyától születik és leheli a Szentlelket, a Szentlélek csak azért Szentlélek, mert az Atya és a Fiú leheli. Itt tehát olyan különbözőséggel találkozunk, amely a teremtett világban teljesen ismeretlen. A különbözőség nem a létezés valamely hiányának, megosztottságának a következménye, hanem éppen a létezés teljességétől elválaszthatatlan különbözőség, magának a létezésnek a teljessége.

Ha erről a magaslatról visszanézünk a teremtett személyek felé, meg kell állapítanunk, hogy a teremtett világban található személyesség csak részesedés a végtelenül tökéletesebb, Szentháromságban található személyességben. Az angyalok és emberek személyek, de a személyek különbözőségének a magyarázata az angyalok esetében eltérő természetük, az emberek esetében pedig az, hogy az emberi természet mint forma a térben elkülönülő, kiterjedt anyagnak a formája. Ezért például a szeretet által megvalósuló, a szerető és a szeretett közti vonatkozás csak ráépül erre a szubsztanciális különbözőségre. Bármennyire is mondják, hogy egy a szív, egy a gondolat, valójában két szubsztanciáról, ezekre épülő tevékenységekről és vonatkozásokról van szó. A szeretetnek végső soron határt szab a szubsztanciális különbözőség. A szentháromsági személyek azonban szubsztanciálisan ugyanazok, a szeretetnek köztük semmilyen határa nincs, létezésük kizárólagosan a csak a többi személyért való létezés, vonatkozásos, relációs létezés. Így még az a szeretet sem, amellyel egymást szeretik, nem az Atya, a Fiú és a Szentlélek külön szeretete. Istenben csak egy szeretet van és ez maga az Isten, Isten a szeretet. Ez a szeretet azonban “relációs” szeretet, az Atya atyaként szereti a Fiút és a Szentlelket, a Fiú fiúként szereti az Atyát és a Szentlelket, a Szentlélek szentlélekként szereti az Atyát és a Fiút. Ezt teljesen felfogni nem tudjuk, véges értelmünk csak messziről képes megközelíteni a Szentháromság felfoghatatlan titkát.

A Szentháromság titkának, az egység és háromság titkának megvilágítására szolgál a szentháromsági személyek egymásban való létezésének teológiai fogalma is. A személyek egymásban való létezésének, a perichorészisz-nek hangsúlyozása különösen a görög teológiában fontos. A nyugati teológiában ez nyilvánvalóbb, ha figyelembe vesszük a személyek azonosságát az isteni lényeggel. A görög teológia az Atya személyében, szubszisztenciájában látja azt, amit a nyugati teológia a személyeket alkotó, önmagukban fennálló vonatkozásokban. John Meyendorff ezt írja ¹:

A görög teológia, szemben az Ágoston utáni Nyugat és skolasztika felfogásával, a személyes fennállás eredetét az Atya hüposztasziszának, és nem a közös lényegnek tulajdonítja. Az Atya a Fiúban és Szentlélekben is meglévő isteni természet “oka” (aitia) és  elve (arkhé).

A fenti idézet nem pontosan tükrözi a nyugati álláspontot. Szerinte a nyugati álláspont a személyes fennállás eredetét a közös lényegben találja meg. Valójában a személyes fennállást a skolasztikus teológia hordozó alany nélkül fennálló vonatkozásként írja le. A nyugati teológia egyébként tartózkodik a könnyen félreérthető “ok” szó használatától, csak az “elv”, “princípium” szavakat használják.

A perichorészisz fogalma azonban nem csak arra világít rá, hogy a szentháromsági személyek az egylényegűség miatt léteznek egymásban, hanem arra is, hogy az egymásban való létezés a vonatkozásokkal is összefüggésben van. A vonatkozások ugyanis a vonatkozó mellett feltételezik azt is, amire a vonatkozás irányul. Enélkül nincs értelme vonatkozásról beszélni. Az egymásban létező szentháromsági személyek tehát a hozzájuk tartozó vonatkozásnak megfelelően vannak jelen a másik személyben, akire a vonatkozás irányul. Így például a Fiú fiúként van jelen az Atyában, míg az Atya jelenléte a Fiúban atyai jelenlét.

Az Istennel kapcsolatos kijelentések közül egyesek az isteni lényegre vonatkozó, esszenciális kijelentések. Ilyen kijelentések például: Isten mindenható, Isten a szeretet, Isten a teremtő. Más kijelentések az egyes személyekre vonatkoznak. Ilyenek például: az Atya szüli a Fiút, a Fiú születik az Atyától, a Szentlélek az Atyától és a Fiútól származik. Előfordul azonban az is, hogy az esszenciális kijelentéseket is az egyes személyekre vonatkoztatjuk, mert a személy sajátosságai és a kijelentés között különleges megfelelés van, jóllehet  az ilyen kijelentések is  közösen vonatkoznak a személyekre. Így például a hitvallások a teremtést az Atyának tulajdonítják. Ezekkel a szentháromsági “tulajdonításokkal” (appropriationes) majd későbbi bejegyzések foglalkoznak. A következő bejegyzések témái azonban az egyes szentháromsági személyek sajátosságai (proprietates) lesznek.

Az előző bejegyzésben láttuk, hogy az egy és abszolút egyszerű Istenben van két immanens tevékenység, eredés: a Fiúnak az Atyától való születése és a Szentlélek Atyától és Fiútól való származása. Ezek a tevékenységek – ellentétben a teremtéssel – eredményüket tekintve is teljesen Istenben maradnak. Az eredések kiindulópontja és végpontja nem lehet az isteni lényegtől különböző valami, mert ez megosztaná az egyszerű isteni lényeget. Így az eredések kezdőpontja és végpontja is azonos az isteni lényeggel, ugyanakkor az eredések különbséget tesznek közöttük, hiszen a kezdőpontok és végpontok nem esnek egybe. A két eredés mögött valójában négy vonatkozás, viszony, reláció van: az atyaság (paternitas), a fiúság (filiatio), a lehelés, a (spiratio activa) és leheltetés (spiratio passiva vagy egyszerűen származás, processio) vonatkozásai. Ezek a vonatkozások az eredések egyik pontjának a másik ponthoz való viszonyát fejezik ki. Ha ezeket páronként megvizsgáljuk, azt találjuk, hogy az atyaság és fiúság viszonyai kizárják egymást. Hasonlót állíthatunk az atyasággal és a leheltetéssel (spiratio passiva), a fiúsággal és a leheltetéssel kapcsolatban. Ha tehát az atyaság, fiúság és a leheltetés viszonyai közül bármelyik kettőt kiválasztjuk, ezek szemben állnak egymással, nem állíthatók ugyanarról. Ezeket szembenálló vonatkozásoknak (relationes oppositae) nevezzük. Ugyanakkor az atyaság és a lehelés, a fiúság és a lehelés nem állnak szemben egymással. Amint később látni fogjuk, a szembenálló relációk adják a három isteni személyt: az Atyát, a Fiút és a Szentlelket.

A vonatkozás, a reláció a teremtett világban egy olyan járulék, amely valamilyen szubsztanciában létezik, ezt valamely szubsztancia hordozza. Egyik előző bejegyzésben volt szó a teremtett létezőkben lévő szubsztancia-járulék összetettségről. Istenben azonban az egyszerűség miatt nem lehet semmilyen összetettség. Ha Istenről valamilyen teremtett dologban meglévő tulajdonságot állítunk – például azt mondjuk, hogy Isten bölcs – akkor ezt csak olyan értelemben tehetjük, hogy az állításban lévő tökéletességet magára az isteni lényegre, természetre vonatkoztatjuk, Isten esetében a bölcsesség nem az isteni természet valamilyen tulajdonsága, hanem ez azonos az isteni természettel: Isten maga a bölcsesség. A teremtett szubsztanciák járulékai esetében két mozzanatot említhetünk meg: a járulék létezésének módját, és azt, hogy miben is áll ez a járulék. A járulékok létezési módja nem az önálló lét, hanem a valamiben való lét, valami által hordozott lét. Míg a járulékok általában a hordozó szubsztanciához hozzáadnak valamit, valamilyen összetettséget jelenítenek meg, a vonatkozás mint járulék a szubsztancia egy másik szubsztanciával való összefüggését fejezi ki, ezért ez “felületesebben” érinti a hordozó szubsztanciát. Ezért a skolasztikusok szerint a vonatkozás a “létezésben a leggyengébb” a járulékok között, jóllehet a teremtett világban valóságos vonatkozások vannak. A vonatkozások sokszor mennyiségi vonatkozások: például ez a fa fele olyan magas, mint a másik. Máskor valamilyen tevékenység eredményei, ilyen például a szülő vonatkozása a gyermekéhez vagy a gyermek vonatkozása a szülőhöz. A vonatkozásban tehát két mozzanatról beszélhetünk: beszélhetünk egyrészt arról. hogy miben létezik a vonatkozás, másrészt pedig az összefüggésről, amely egy dolog és egy másik dolog között van.

A fentiekben láttuk, hogy Istenben négy vonatkozás van: az atyaság, a fiúság, a lehelés és a leheltetés vonatkozásai. Ezek összefüggéseket fejeznek ki, ugyanakkor viszont nem lehetnek járulékai az egyszerű isteni lényegnek, létezésük módja nem lehet valami által hordozott lét. Ha ezek valóságos vonatkozások Istenben, akkor nem különbözhetnek az isteni lényegtől, természettől, azonosak ezzel, ugyanakkor az egymással szembenálló relációk (atyaság, fiúság, leheltetés) valóságosan különböznek egymástól. Minthogy ezeket a vonatkozásokat, relációkat nem valamely szubsztancia hordozza, ezért ezek nem járulékok, hanem magán-álló vonatkozások (relationes subsistentes). A vonatkozások léte azonos az isteni léttel, az isteni lét olyan, hogy a fenti relációktól elválaszthatatlan: Isten így létezik. A vonatkozások egyszerre utalnak összetartozásra és különbségre. A tanár és a tanítvány annyiban összetartoznak, amennyiben a tanár tanítja a tanítványt. Ugyanakkor a vonatkozások utalnak a különbségre is: a tanár tanít, a tanítvány tanul. A teremtett világban azonban ennek a relációs összetartozásnak határai vannak: a szerető és a szeretett bármennyire is összetartoznak, mégis két különböző létezőről van szó, különböző gondolati és érzelmi világgal. A teremtett világ vonatkozásai nem egyedüli magyarázatai a különbségeknek sem: a tanár és a tanítvány nem egyedül a köztük lévő relációk miatt különböznek egymástól. Amint azt az egyik bejegyzésben láttuk, az individuáció magyarázata az anyagi világban az, hogy az emberi természetet, mint formát a mennyiséggel, a kiterjedés lehetőségével megjelölt anyag fogadja be, tehát ez a különbségek elsődleges magyarázata. A teremtett szubsztancia tehát bizonyos értelemben korlátozza a reláció teljes “kibontakozását”. Az Istenben lévő relációknak azonban nincs hordozó alanyuk, ezek szubzisztens relációk, ezért ezek korlátok nélkül magukban foglalják az összetartozást: nincsenek különálló szubsztanciák. Ugyanakkor teljes mértékben tartalmazzák a különbségeket is, amelyeknek csak egyetlen magyarázata van: maguk a relációk. Az Isten létezése tehát összetettség nélküli, egyszerű lét, ugyanakkor azonban ettől a léttől elválaszthatatlan az atyaság, a fiúság, a lehelés és a leheltetés vonatkozása, amelyek nem az isteni természettől, hanem csak egymástól különböznek.

A szentháromsági személyekre a személy teremtett világban lévő fogalmát analóg értelemben alkalmazhatjuk. Szent Tamás Boethius (480-524) meghatározásából indul ki: a személy értelmes természettel rendelkező individuális szubsztancia (naturae rationalis individua substantia). A fogalom Istenre való alkalmazásánál azonban ügyelni kell arra, hogy a szentháromsági személyek  nem a teremtett világ szubsztanciáihoz hasonlóan individuumok, nem különálló szubsztanciák biztosítják a személyek egyedüliségét és közölhetetlenségét, mert így a triteizmushoz jutnánk. Szent Tamás a szentháromsági személyeket a három egymással szembenálló vonatkozással azonosítja: az Atya azonos az atyasággal, a Fiú a fiúsággal, a Szentlélekkel a leheltetéssel (spiratio passiva). A boethius-i meghatározásban szereplő értelmes természet az az isteni természet, amellyel a személyek azonosak, az individualitást, a közölhetetlenséget azonban a vonatkozások egymással való szembenállása adja. Így a szentháromsági személyek számára minden közös, amiben különböznek csak az, hogy az Atya atyaként viszonyul a Fiúhoz, a Fiú fiúként viszonyul az Atyához, az Atya és a Fiú lehelőként viszonyul a Szentlélekhez, a Szentlélek leheltként viszonyul az Atyához és a Fiúhoz. A teremtett világban két személy bármilyen közel is áll egymáshoz, gondolataik, érzelmeik nem lehetnek közösek, még a legbensőségesebb kapcsolatukban is elválasztja őket az, hogy megmaradnak két különálló szubsztanciának. Létük egymás nélkül is lehetséges, ez kapcsolatuktól független lét. A Szentháromságban azonban a személyeket szubsztanciák különbsége nem tudja elválasztani egymástól, az egyetlen amiben különböznek, az egymáshoz való viszony.

Amint láttuk, a szentháromságtanban vonatkozásokról, személyekről állítjuk, hogy megegyeznek az isteni lényeggel. Vajon ez az egyezőség nem zárja-e ki azt, hogy például a személyek egymástól különbözzenek? Hiszen például a matematikában, ha a=d és b=d és c=d, akkor a=b=c. A kérdésre adott válaszban azt kell figyelembe venni, hogy az isteni személyek isteni lényeggel való megegyezése azt jelenti, hogy a személyekben nincs semmilyen különbség, amely az isteni lényegben valamit is egy személyhez kötne. Ez azonban nem zárja ki azokat a különbségeket, amelyek a személyek egymásközti vonatkozásából adódnak.

A spekulatív teológia eddig képes eljutni, így tudja megsejtetni a Szentháromság életének titokzatos mélységét, teljességét és bensőségességét.  Istenben nincs összetettség, nincs megosztottság, mégis van olyan különbség, amely nem összetettség, megosztottság eredménye. Ez a különbség a szentháromsági személyek közti különbség, amely csak a személyek kizárólagos egymás felé irányulása miatt van. Ezeknek a különbségeknek csak a személyek egymásra utaltságában van értelme. A következő bejegyzésekben Szent Tamás nyomán folytatjuk a Szentháromság témáját.

Az előző bejegyzésben Isten egyszerűségével foglalkoztunk. Láttuk, hogy a világban tapasztalható korlátozott és összetett létezés egy korlátlan, egyszerű létezőre utal. Az értelem erőfeszítései keveset tudnak felderíteni Isten titkaiból, Isten azonban arra méltatta az embert, hogy a természetes ismereteket messze meghaladó módon tárja fel neki belső életét, hogy meghívja őt az ebben az életben való részvételre. Az ember az ősbűn elkövetésével visszautasította ezt a meghívást, kizárta magát ebből az életből. Isten azonban saját Fiát küldte el, hogy megmentse az embert a kárhozattól, hogy újból lehetővé tegye azt, hogy az ember részesedjen az isteni életben. A kinyilatkoztatás, amely csúcspontját Jézus Krisztusban érte el, megsejteti velünk azt az isteni életet, amelynek csíraszerűen már itt a földön részesei lehetünk, de amelyet közvetlenül csak az üdvözültek látnak a dicsőség fényében (lumen gloriae). Ez az élet a szentháromsági személyek élete. A Szentírás sok utalást tartalmaz a Szentháromságra. Jézus minden teremtményt meghaladó módon részese ennek az életnek, Ő és az Atya egy. A Szentírásban szó van a Vigasztalóról, a Szentlélekről, akit az Atya és a Fiú elküld a tanítványokhoz, az Őt követőkhöz.

A kereszténység kezdettől fogva a zsidó monoteizmus talaján áll, ezért az isteni életben résztvevő személyek léte és ezzel együtt az egy Istenbe való hit szükségessé tette az értelmezést. Azt a kérdést is fel lehet tenni, hogy Istennek az az egyszerűsége, minden összetettségtől való mentessége, amellyel az előző bejegyzés is foglalkozott, hogyan értelmezhető akkor, amikor arról beszélünk, hogy az isteni élet három személy közös élete. A téves értelmezések két véglet körül csoportosultak. Az egyik véglet szerint a Fiú és a Szentlélek valójában teremtmények. Az arianizmus azt állította, hogy az Ige Isten legkiválóbb teremtménye, akinek a közvetítésével Isten a világot teremtette. A makedonianizmus a Szentlélek istenségét tagadta. A másik szélsőséges vélemény, a szabellianizmus viszont a személyek valóságát és különbözőségét tagadta, szerinte ezek csak az Isten és a világ közti viszonyban megkülönböztethetők. Így Isten a teremtéstől a megtestesülésig atyaként viszonyult a világhoz, a megtestesüléstől a mennybemenetelig fiúként volt közöttünk, majd szentlélekként szentel meg bennünket.

A szentháromságtani eretnekségekben tehát Isten egysége és az isteni személyek hármassága közti feszültség feloldására rossz megközelítések születtek. Az egyik rossz irány úgy biztosította az egységet, hogy a személyek istenségét tagadta. A másik rossz megoldás viszont az egység biztosításának érdekében a személyek valóságát tagadja. A Szentháromságban való helyes katolikus hitet a niceai (325) és az első konstantinápolyi  (381) zsinatoknak az a hitvallása fogalmazza meg, amely ünnepélyesebb alkalmakkor (például vasárnaponként) elhangzik a miséken. Egy másik, egykor a liturgiában gyakran használt hitvallás Szent Atanáz Hitvallása.

A felfoghatatlan Szentháromság titkában való elmélyedést egyrészt az eretnekségek elleni küzdelem tette szükségessé. Másrészt a titok teológiai feldolgozása megmutatja azt, hogy a Szentháromság ugyan titok, de ellentmondást nem tartalmaz. A Szentháromság teológiája sejtetni engedi, hogy milyen is az az isteni élet, amelynek a megszentelő kegyelem által már részesei vagyunk és amelyet reményünk szerint az üdvösségben közvetlenül megtapasztalunk. A továbbiakban a szentháromságtanról Aquinói Szent Tamást követve lesz szó, használva Gilles Emery OP könyvét ¹, továbbá Reginald Garrigou-Lagrange OP összefoglalóját ². Szent Tamás a szentháromsági eredések vizsgálata után jut el a szentháromsági vonatkozások (relációk) vizsgálatához, amelyek  elvezetnek a szentháromsági személyekhez.

A Niceai-konstantinápolyi Hitvallás két eredésről, származásról, tevékenységről beszél, amelyek Istenen belül vannak: a Fiú Atyától való születéséről és a Szentlélek Atyától és Fiútól való származásáról. Utal a hitvallás egy olyan tevékenységre is, amelynek eredménye már kívül van Istenen: ez a világ teremtése. Az arianizmus és a szabellianizmus eretneksége az első két tevékenységet is a harmadik módjára képzelte el: szerintük ezek is átmenő, tranziens tevékenységek, amelyek eredményei kívül vannak a cselekvőn. Az arianizmus szerint a Fiú és a Szentlélek Atyától különböző teremtmény, a szabellianizmus szerint ezek csak az Isten külső világhoz való, külsődleges vonatkozásait jelentik. A Fiú születése, a Szentlélek származása azonban immanens tevékenységek, eredményeik nem külső dolgok. A teremtés, a világ fenntartása és kormányzása ezzel szemben olyan isteni tevékenységek, amelyeknek Istentől különböző eredményei vannak. A két belső tevékenységnek, folyamatnak a közös neve eredés, származás, processio. Az eredéseknek van kiindulópontjuk és van végpontjuk, terminusuk. A kiinduló pont nevezhető valamilyen princípiumnak, elvnek is, de az “elv” szó használatánál ügyelni kell arra, hogy itt nem valamilyen “elvi” dologról van szó, amely szembeállítható a gyakorlattal. Az eredés kezdőpontja és végpontja, eredménye nem lehet valamilyen isteni lényegtől különböző, ehhez hozzáadódó valami, mert Istenben semmilyen összetettség nincs. Így tehát az eredések kiinduló pontjai és végpontjai azonosak az isteni lényeggel, mégis különböznek egymástól, hiszen az eredésekben kezdőpontként és végpontként állnak szemben egymással. Az eredések tehát nem visznek összetettséget az isteni természetbe, ezekben az isteni természet különböző továbbadásáról, közléséről van szó. Az eredések arra utalnak, hogy ez a természet hogyan közlődik az isteni személyek felé. Az Atya felé senki sem közli ezt, a Fiú felé az Atya, a Szentlélek felé pedig az Atya és a Fiú. Az öröktől fogva történő közlés, kommunikáció utal arra, hogy az eredésekben nem oksági, időbeli kapcsolatokról van szó.

A második isteni személyt a negyedik evangélium bevezetője Logosznak, Igének nevezi. Szent Ágoston zseniális hozzájárulása a szentháromságtanhoz ebből az elnevezésből indul ki: a Fiú származására analógiaként az ismeret és ennek jele, a szó értelemben való keletkezését alkalmazza. Az ismeret és az ezt megjelenítő “belső” szó keletkezése az értelem immanens tevékenysége, ennek eredménye az értelmen belül marad. Mennél tökéletesebb az értelmi megismerés, annál belsőbb rokonságban van a keletkező ismeret azzal, amire vonatkozik. Már többször volt szó arról, hogy a tomista ismeretelmélet szerint a megismerésben a megismerő értelem valamiképpen a megismertté válik: a megismert dolog formája az ismeretben az értelmet formálja meg. A végtelen tökéletességű isteni értelemben az Isten saját magáról való ismerete, a Logosz teljesen azonos az isteni természettel, ugyanakkor a második isteni személy eredésének a princípiuma, az elve az Atya, aki öröktől fogva kimondja a Logoszt, az Igét.

Az Ige származására analóg módon alkalmazható a nemzés/szülés/születés fogalma. A nemzésben, születésben a természet átadásáról van szó. A születő a szülőktől ugyanazt a természetet kapja, de ez a születéstől kezdve egy új egyedben létezik. A Logosz örök születése az isteni természet közlését jelenti, de itt nem új egyedről van szó, a szülőtől való különbség nem új egyed megjelenése által valósul meg, hanem az által, hogy az Atya közöltetés nélkül birtokolja az isteni természetet, az Ige felé viszont az Atya közli ezt.

A Szentlélek származására nem található olyan kifejezett analógia, mint az Ige esetében a születés. Míg az Ige születése értelmi jellegű tevékenységként jelölhető meg, a Szentlélek Atyától és Fiútól való eredése akarati jellegű. Az értelmi megismerésben fontos momentum az ismeret és a megismerendő hasonulása, az akarat, a szeretet azonban a már megismert felé irányul, az ebben lévő jó felé törekszik, ezt megszerezve örül ennek. Így itt születésről nem lehet beszélni. Ennek az eredésnek a végpontjában, a Szentlélekben a szeretet mozgása, dinamikája mutatkozik meg. A lélek (spiritus) szó a szélre, a mozgásra, a dinamikára utal. Ezért ezt az eredést lehelésnek, spiratio-nak nevezik. Minthogy az akarat, a szeretet a már megismert felé irányul, ezért ennek az eredésnek az Atya és az Ige mindketten kiindulópontjai.

A két eredést, az Ige születését és a Szentlélek leheltetését nem lehet az alapján megkülönböztetni, hogy az egyik értelmi, a másik pedig akarati jellegű tevékenység. Isten egyszerűsége miatt ugyanis az isteni értelem és akarat azonos az isteni lényeggel. A két eredés különbségének az az oka, hogy az Ige születésében a kiinduló  elv csak az Atya, a Szentlélek lehelésének viszont két kiinduló elve van: az Atya és a Fiú. A Szentlélek eredését meg kell, hogy előzze a Fiú születése. Ez a megelőzés azonban nem időbeli, de még csak nem is oksági, csak arról van szó, hogy az Atya princípiuma a Fiú születésének, az Atya és a Fiú princípiumai a Szentlélek leheltetésének. A különbség oka tehát a személyek egymáshoz való vonatkozása az eredéseken belül. Az eredések témája így átvezet a szentháromsági vonatkozások témájába, amely alapján analóg fogalmak segítségével a személyeknek valamilyen leírását lehet adni. A következő bejegyzés ezzel a témával foglalkozik.