Az előző bejegyzésben az ősbűnnel és az áteredő bűnnel foglalkoztunk. Ádám és Éva bűnének következménye negatív örökségként kíséri az emberiséget. Az egyik hozzászólás találóan beszél a „bűn-megváltás-kegyelem fogalmi tengely mai nehezen érthetőségéről”. Ez azért is sajnálatos, mert valójában a bűn-megváltás-kegyelem tengely az üdvtörténet igazi tengelye, az üdvtörténet ezek nélkül nem teljesen érthető.  Az alábbiakban a történet első részének néhány, “ma nehezen érthető” mozzanatára térünk ki.

Ma már világos, hogy az elbeszélések teológiai tartalmának megértéséhez nem szükséges a szövegeket szoros értelemben vett történeti vagy természettudományi forrásnak tekinteni. Mégis meg kell jegyezni, hogy míg az emberalatti világ teremtése elbeszélésének teológiai tartalma a teremtés tényére és jóságára szorítkozik, addig Ádám és Éva történetében már sűrűsödik a teológiai tartalom. A huszadik század második felében voltak túlzások, amikor teológiai tartalommal rendelkező mozzanatokat is a „mitikus elemek” közé soroltak, mert a fejlődéselmélettel nehezen látszottak összeegyeztethetőnek.

Az Univerzum és az élet fejlődésének tudományos elmélete tényekkel és érvekkel alátámasztott elmélet, jóllehet ennek az elméletnek is megvannak a problémái. Már utaltunk arra, hogy az állati intelligenciát lecserélő emberi szellemi tevékenység megjelenésének időpontja antropológiai leletek alapján nem pontosan határozható meg. Hasonló a helyzet azzal – a feltehetően rövid – időszakkal kapcsolatban is, amely ettől az időponttól az ősbűn elkövetéséig tartott. Ezért semmilyen alap nincs arra, hogy ezen időszak kivételes voltát kétségbe vonjuk, hiszen itt az Univerzum történetének páratlan időszakáról van szó. Az időszak eseményei döntően befolyásolták az emberiség későbbi fejlődését, történetét. Ádám és Éva lényegüket tekintve ugyanolyan ember volt mint mi, fel voltak ruházva a megszentelő kegyelemmel és az anyagvilághoz való viszonyukat erre a rövid időszakra – Isten ajándékaként – a teljes harmónia jellemezte. Az ősbűn elkövetésével ez elveszett, az ember kiváltságos helyzete a természetben megszűnt. Egyike lett a természetben élő fajoknak, a halhatatlan lélek ugyan kiemeli őt a természetből, mégis sokban alá van vetve a természetben zajló folyamatoknak, fejlődésnek.

Az áteredő bűn következtében Ádám utódai elvesztették a megszentelő kegyelmet és ezzel  Isten színről-színre látásának lehetőségét, az üdvösséget. Hogyan lehet ez igazságos, hiszen a bűnt csak Ádám és Éva követte el?

Mindenekelőtt azt kell figyelembe vennünk, hogy az igazságosság kérdése Isten és az ember között másként vetődik fel mint az emberek között. Az emberek egymás közti viszonyában lehet beszélni igazságosságról, amelynek alapja az, hogy embervoltunk miatt megilletnek bizonyos jogok (és kötelességek) a másik emberrel, a közösséggel szemben. Ilyenről azonban Isten és az ember között nem lehet szó: az embernek semmilyen joga nincs Istennel szemben. Így az ember nem formálhat jogot Isten ajándékának, a megszentelő kegyelemnek birtokolására sem. Ennek elvesztésének oka különben sem Isten volt, hanem Ádám és Éva bűne.

Isten jóságából csak az következik, hogy személyes bűn elkövetése nélkül senki sem kárhozhat el. Ha tehát a megszentelő kegyelem hiányzik, de személyes bűn nincs, a kárhozat lehetősége kizárható. Ez a helyzet a keresztség nélkül meghalt csecsemők esetében. Aquinói Szent Tamás szerint ezek nem szenvednek, Isten színről-színre látásában ugyan nem részesülnek, de a természetes boldogság állapotában vannak. A limbus puerorum (a kisgyermekek tornáca) kifejezés arra az állapotra (és helyre, amely azonban nem földi értelemben vett hely) utal, amelyben ők vannak. A Nemzetközi Teológiai Bizottság 2007-ben kiadott dokumentuma szerint lehet abban reménykedni, hogy  Isten irgalmából valamilyen módon pótlódik a hiányzó keresztség kegyelme, és ezek a gyermekek is eljutnak Isten színről-színre látására. A kinyilatkoztatás azonban erről a kérdésről közvetlenül semmit sem mond.

Ádám különleges helyzetének megértésében segít, ha figyelembe vesszük, hogy az anyagvilágra általában jellemző, hogy egy adott típusú dolog több egyedben valósul meg. (Erről egy régebbi  bejegyzésben volt szó.)  A fejlettebb élőlények esetében ez a “sokszorozódás” úgy történik, hogy a szülőktől új egyed születik. Az ember esetében is ez a helyzet, Isten az anyagtól különböző lelket a fogantatás pillanatában teremti az anyagba. Így az első emberpár nemcsak saját magáért volt felelős, hanem Isten előtt az egész emberiségért is, amely tőlük származik. Minden idők tapasztalata, hogy az ember bűne  a többi emberre is hatással lehet. Ez fokozottan így volt az első emberpár esetében, akik egyedül voltak emberek és képviselték az egész, későbbi emberiséget. (Egyébként, ha Ádám nem vétkezett volna, utódai számára akkor is lett volna valamilyen személyes próbatétel, mert a szabad akarattal rendelkező teremtmény saját döntése is szükséges az üdvösségéhez.) Az üdvösség történetében azonban nem Ádám bűne volt az “utolsó szó”. Eljött a “a második, az új Ádám”, aki ártatlan volt, teljesen mentes a bűntől, aki az általa teremtett emberi természetet vette magára és eltörölte Ádám és a mi vétkeinket. Az áteredő bűnről szóló tanítás reménytelenségét, sötétségét eloszlatja a Megváltó fényessége.

A következő bejegyzésekben arról lesz szó, hogy az áteredő bűn következményeként mennyiben változott meg az emberi természet.

Terminológiai kérdéssel kell kezdenünk. Két dologról lesz szó: az első emberpár vétkéről és ennek az egész emberiségre kiható következményéről. Az első emberpár vétkét nevezik ősbűnnek. Ennek minden emberre kiterjedő következményét a régebbi magyar teológiai nyelv eredeti bűnnek nevezte, újabban az áteredő bűn nevet használják. A továbbiakban ezt fogjuk használni, mert ez az elterjedtebb és a tartalmat tulajdonképpen jobban kifejezi.

Az előző bejegyzésben arról volt szó, hogy az ember számára Isten természetfölötti hívatást szánt, felajánlotta barátságát, az istengyermekséget. Ez Istennel olyan közvetlen kapcsolatot tesz lehetővé, amelyre az emberi természet önerejéből képtelen. Az emberi lélekben ennek a kapcsolatnak az alapja a megszentelő kegyelem, amely a léleknek egy állandó tulajdonsága, állapota. Isten az első ember teremtésekor felruházta az emberi lelket ezzel a tulajdonsággal. A megszentelő kegyelem részesedés az isteni életben, gyökere a természetfeletti életnek, ahogyan az emberi természet gyökere a természetes életnek. Végső kiteljesedésében Istennek ez a természetölötti ajándéka, a “dícsőség fénye” (lumen gloriae), amely lehetővé teszi, hogy az üdvözültek színről-színre láthatják a természetes megismerés számára csak közvetve  megközelíthető Istent. Ennek eléréséhez azonban a szabad akarattal rendelkező teremtmény Isten melletti döntése is szükséges, de az ember képes az Isten elleni döntésre is. Az első emberpár tehát próbatétel előtt állt, döntenie kellett Isten parancsa mellett vagy ellen. A tényleges döntés a parancs megszegése volt, ez az ősbűn. Hitünk tanítása szerint ez a döntés hatással volt Ádám utódai, az egész emberiség életére. A bukással elveszett Isten legfőbb ajándéka, a megszentelő kegyelem, továbbá elvesztek az ezt kísérő, eredeti épség adományai is, köztük a bűnös vágytól, a szenvedéstől és a haláltól való mentesség. Az ősbűn következtében minden világra jövő ember valamilyen módon a bűnös állapotába kerül, jóllehet itt nem az egyes ember személyes bűnéről van szó. Ezt az állapotot nevezzük az áteredő bűnnek, amely Ádámtól és Évától kezdve szülőről gyermekre öröklődik.

A teológusokat napjainkig foglalkoztatja az a kérdés, hogy mi is tulajdonképpen az áteredő bűn lényege. Ezzel kapcsolatban azt kell figyelembe venni, hogy itt nem személyes bűnről, hanem bűnös állapotról van szó. Ez az állapot azonban olyan negatív örökség, amelyben szükségszerűen részesül minden ember, mostani helyzetünkben ez velejárója az emberi természetnek.

A pelágiánus eretnekség szerint az áteredő bűn mindössze csak annyit jelent, hogy Ádám és Éva bűnükkel rossz példát adtak, tehát csak külsődleges dologról van szó. Ezzel szemben Szent Ágoston az áteredő bűnt mélyebbre helyezi, ennek lényegét a bűnre vezető vágyakban (concupiscentia) látja: az ősbűn után ez a vágy szorosan kötődik minden ember természetéhez. A huszadik század közepétől kezdve egyes teológiai irányzatok megpróbálták az áteredő bűnt elszakítani Ádám és Éva bűnétől, lényegét sokszor külsődleges mozzanatokban keresték, összekeverve az okozatot az okkal. (Ezeknek az irányzatoknak az áttekintése megtalálható Puskás Attila könyvében ¹.) Vannak, akik az áteredő bűn lényegét a történelmi-társadalmi szituációban látják, de olyan is van, aki szerint ez a lényeg az „antievolúciós entrópia”. Sajnos ezekben a véleményekben is föltűnnek azok a dogma-minimalizációs törekvések, amelyek egyes zsinat utáni teológiai irányzatok jellemzői.

Az Aquinói Szent Tamást követő tomista irányzat – összhangban az Egyház tanításával – az áteredő bűn lényegét elsősorban a megszentelő kegyelem hiányában látja, amellyel együtt jár az eredeti épség adományainak hiánya is. Ez tehát hasonlít a súlyos személyes bűn elkövetése utáni állapothoz, hiszen a súlyos bűn elszakít Isten barátságától, amelynek jele a lélekben a megszentelő kegyelem. Ugyanakkor nem teljesen azonos az egyes ember személyes bűne utáni állapottal. Az áteredő bűnnel kapcsolatban a személyesség, szándékosság motívuma nem Ádám és Éva leszármazottaiban van, hanem Ádám és Éva első bűnében. A megszentelő kegyelem hiánya nem olyan dolognak a hiánya, amely soha nem volt meg, hanem egy mindennél értékesebb, meglévő dolognak az elvesztése. A megszentelő kegyelem hiánya az üdvösségből való kizárást is jelenti, hiszen a megszentelő kegyelem a csírája annak a képességnek, amely lehetővé teszi, hogy színről-színre láthassuk Istent. Az áteredő bűn a személyes bűnök motívumai között is megjelenik, hiszen az emberek már nem mentesek a bűnös vágyaktól, ezeknek engedve, az emberiség, a társadalom történetét is átitatja a bűn. Találkozhatunk a személyes bűnök „objektivációival”, a bűn elkövetését támogató szervezetekkel, helyzetekkel, gazdasági, politikai döntésekkel, bűnös strukturákkal (strukturális bűn). Az eredeti bűn lényegét azonban nem ezek alkotják, ezek  következmények.

Láttuk, hogy az áteredő bűn következtében Ádám és utódai számára elveszett az üdvösség. Ez Ádám bűnének következménye, de felmerül a kérdés, miért veszett el ez Ádám utódai számára is, akiknek személyesen nincs részük Ádám bűnében. Ezt a kérdést a következő bejegyzésben fogjuk megvizsgálni.

Az előző bejegyzésekben az ember testből és lélekből való összetettségéről volt szó. Ezt az összetettséget a katolikus teológia hagyományosan az elsődleges anyag és lényegadó forma (materia prima, forma substantialis) fogalmaival írja le. Az emberi lélek azonban – az Univerzumban előforduló egyéb formáktól eltérően – szellemi létező is, az anyagi test megszűnése után nem szűnik meg. Minden egyes ember lelkét közvetlenül Isten teremti. Az ember híd a két világ, az anyagi világ és a szellemi világ között.

Ebben a bejegyzésben arról lesz szó, hogy az ősszülők emberi létük kezdetén milyen más adottságokkal rendelkeztek még. A katolikus hit szerint Isten természetfölötti hívatást szánt az embernek, ezért az első emberpárt az ehhez a hivatáshoz szükséges adományokkal is ellátta. A szoros értelemben vett természetfölötti adomány a megszentelő kegyelem, amely képessé teszi az embert az Istennel való természetfölötti kapcsolatra. A megszentelő kegyelmet kísérő, úgynevezett „eredeti épség” adományai az ember és a természet közötti harmóniára, a természet bizonyos korlátaitól való mentességre vonatkoztak, beleértve az ember belső világát is. Ezek közül az adományok közül a teológia különösen is kiemeli a bűnre vezető kívánságoktól (concupiscentia) és a haláltól való mentességet. Az ősszülők teremtése utáni állapotot a „szentség és igazság eredeti állapotának” (Katolikus Egyház Katekizmusa 375) és „az eredeti épség állapotának” nevezik.

Először a természetfölötti és természetes fogalmával foglalkozunk. Most csak azt a szempontot emeljük ki, amely témánk szempontjából különösen fontos. Az ember önerejéből Istennel csak közvetett kapcsolatra képes. Az ember Istent csak a teremtményeken keresztül ismeri meg, mint ezek létesítő okát. A teremtményekben található jó alapján jut el a határtalan, tökéletes jó fogalmáig. Így kialakulhat valamilyen istenismeret, istenszeretet, istentisztelet, amely azonban közvetett, nem képes a közvetlenségre, hiszen az ember közvetlen „hatókörébe” csak a teremtett anyagi dolgok tartoznak. Isten azonban közvetlen kapcsolatban volt az első emberpárral. A vele való közvetlen kapcsolat nem külsődleges, nem olyan mint az emberek  közti kapcsolat. Ez a kapcsolat az emberi természetet alapjaiban érinti, ezt felemeli. Ez a felemelés nem magának a természetnek a megváltozását jelenti, hanem ennek felruházását egy olyan maradandó minőséggel, állapottal, amely valamilyen módon képessé teszi az embert a közte és Isten közti végtelen távolság áthidalására. Ez az állapot, maradandó minőség a megszentelő kegyelem, amellyel az első emberpár rendelkezett.

A 20. század közepétől kezdve foglalkoztatja a teológusokat az ember eredeti állapotára vonatkozó igazságok fejlődéselmélethez való igazítása. Problematikusnak látják az előzőekben vázolt kiválóságok összeegyeztetését az ősember állapotának primitívségével, az evolúciós folyamattal. Világos, hogy a Szentírás teremtéstörténetének teológiai értelmezéséhez nem szükséges a szövegek történelmi és természettudományos forráskénti kezelése, mégis ezen elv alkalmazásával kapcsolatban történhettek túlzások.

Az ember megjelenése az Univerzumban azzal a pillanattal kezdődött, amikor Isten megteremtette az első ember lelkét. Ekkor vált el a néha meglepően magas szintet is elérő állati intelligencia az ember szellemi tevékenységétől. Nem valószínű, hogy az őslénytani leletek alapján egyértelműen behatárolható ez a pillanat. Azonban ettől a pillanattól kezdve van ember és ez az ember lényegileg azonos velünk, ma élő emberekkel. Az első emberpár a megszentelő kegyelem befogadására ugyanúgy alkalmas volt, ahogyan erre mi is alkalmasak vagyunk. Nincs tehát szükség valamilyen csíraszerű, „legyengített” megszentelő kegyelem feltételezésére velük kapcsolatban.

Az első ember megjelenésének pillanata döntő pillanat volt az Univerzum történetében. Az addig csak tisztán anyagi világban megjelent az a lény, aki híd az anyagvilág és a szellemvilág között. Az anyag Isten által olyan lényegadó formát kapott, amely egyrészt szellemi eredetű, másrészt az anyagból és lélekből álló emberi természet fel lett emelve az Istennel való közvetlen kapcsolat, az Istennel való barátság szintjére. Így nem kell lehetetlennek tartanunk azt, hogy a befogadó anyag, a forma által éltetendő emberi test is tükrözte az ember ezen természetfölötti hívatását. Nem lehet eleve kizárni az ember „genetikai programjának” olyan megváltozását, amely a  természet kötöttségein, korlátain felülemelkedve mutatta a természetfölötti szintre emelt ember méltóságát. Az eredeti épség adományai a bűn miatt elvesztek. Ettől kezdve az ember nem rendelkezett védelemmel a természet viszontagságaival szemben. A Teremtés könyve harmadik fejezetének erre vonatkozó utalásait nem kell feltétlenül mitikus elemeknek tekinteni.

Az ember megjelenése és az első bűn közti időszak lehet, hogy csak órákig tartott, de tarthatott évekig is. Az Univerzum történetének ez az egyik legfontosabb szakasza, mégis, a csak külső történéseket szemlélő számára egy észrevehetetlen epizód. Valójában az emberiség és az Univerzum jövője szempontjából egy alapvető döntés történt, amelynek következtében egy más, ígéretesebb fejlődés lehetősége elveszett. A bűn és az elveszett lehetőség utáni helyzet reménytelensége a megváltás által változott meg. A megváltás visszaszerezte a megszentelő kegyelmet, de az eredeti épség ajándékait a keresztség nem adja vissza. Az Isten melletti döntéseket ezen ajándékok nélkül, de az isteni kegyelemtől támogatva és Isten megbocsátó irgalmától kísérve kell megtennünk.

A következő bejegyzésben az eredeti bűnről lesz szó.

Az előző bejegyzésben szó volt arról, hogy minden egyes ember lelkét közvetlenül Isten teremti. Ez a lélek az emberi testet megformáló lényegadó formaként működik az ember földi életében. Az úgynevezett aktív öntranszcendencia (Karl Rahner) elmélete a világban tapasztalható fejlődés magyarázatát igyekszik megadni, és az emberi lélek teremtését is ennek az elméletnek a keretébe helyezi. Turay Alfréd interneten is megtalálható tanulmánya összefoglalása a rahner-i elméletnek, amely ma szinte teológiai „közhelynek” számít. Az alábbiakban idézünk Turay Alfréd tanulmányából:

A jezsuita teológus … arra hívta fel a figyelmet, hogy az evolúcióban a létezők önmagukat felülmúlják: léttöbblet, létnövekedés jön létre (növekszik a rend). Az önfelülmúlás paradoxonnak látszik, mert a józan emberi megfontolás szerint senki sem adhatja azt, amije nincsen: a szellemet nélkülöző anyagvilág nem hozhatja létre a szellemi lélekkel rendelkezô lényt. E paradoxont csak úgy oldhatjuk fel, ha feltételezzük: a léttöbbletek kialakulásának, azaz a valószínűség emelkedésének végső lehetőségi feltétele Isten, aki a természeti létezők autonómiájának meghagyásával (azaz nem a teremtésbe való utólagos beavatkozásokkal, hanem a játék logikájának érvényre juttatásával) biztosítja az evolúció sikerét. … A véges létező részesül a benne jelenlevő isteni erőből, és így adott esetben át tudja lépni lényegével adott korlátait, felül tudja múlni önmagát … Ezt a bonyolult, és első hallásra nehezen felfogható filozófiai szöveget egy hasonlattal szeretném érthetőbbé tenni: Isten úgy teremt esélyt az önfelülmúlásra, miként az édesapa, aki gyermekét a magasba emeli, hogy a gyermek a magas fáról önállóan leszakíthassa a gyümölcsöt, amit a felemelő atyai tevékenység nélkül nem tudna megtenni.

Az emberi lélek közvetlen Isten általi teremtésével kapcsolatban ezt mondja:

A hominizáció esetében az állati szülők «az egész ember oka, tehát lelkének is». Ugyanez a helyzet az utódok létrejöttében is: az utódoknak nemcsak a testét, hanem a lelkét is a szülők hozzák létre. Ezek a szülők azonban csak annyiban okok, „amennyiben az önfelülmúlásukat lehetővé tevő Isten ereje által – ami hatásukban belsőként van jelen anélkül, hogy lényegük alkotó eleméhez tartozna – hozzák létre” az embert.

 A tanulmány egyébként nehezményezi Szent Tamás emberi lélek közvetlen teremtésével kapcsolatos álláspontját:

Meglepő, de ugyanaz a Szent Tamás, aki az embernél alacsonyabb rendű létezőkre vonatkozóan elfogadja az evolúció preformista változatát, az ember esetében mégis a fixista, kreacianista véleményt vallja: úgy véli, az első embert kész, befejezett formában közvetlenül Isten teremtette. Nem tartja kizártnak, hogy Isten állati testet használt fel Ádám testi valóságának létrehozására, de ragaszkodik ahhoz, hogy lelkét közvetlenül (lat. immediate) Isten alkotta. S ezt érvényesnek tartja az első ember valamennyi utódjára vonatkozóan is: Isten minden egyes ember lelkét közvetlenül hozza létre.

A fentiekkel kapcsolatban idézem a Katolikus Egyház Katekizmusát (366): “Az Egyház tanítja, hogy minden egyes szellemi lelket Isten közvetlenül teremt– nem a szülők «hozzák elő» –; azt is tanítja, hogy a lélek halhatatlan; nem vész el, amikor a halálban elválik a testtől, és a végső föltámadásban újra egyesülni fog a testtel”, tehát a katekizmus inkább Szent Tamást támogatja.

Az aktív öntranszcendencia elmélete szerint tehát az anyagi világunkban tapasztalható fejlődés filozófiai magyarázata az, hogy Isten a teremtménynek olyan erőt ad, hogy lényegét meghaladva olyan valamit hozzon létre, ami több mint ő. Az elméletnek az a problémája, hogy az emberi lélek létrejöttével kapcsolatban olyan jellegű okságra hivatkozik, mint például a teljesen anyagi jellegű élet keletkezése esetén. Az elmélet képviselői formálisan nem tagadják az emberi lélek közvetlen isteni teremtését, de azt hiszem találóak XII. Piusz pápa Humani Generis enciklikájának szavai: “a teológiában egyesek a minimumra akarják csökkenteni a dogmák jelentését” (14). Az egyes emberi lelkek közvetlenül Isten általi teremtését egyébként a Humani Generis enciklika is állítja, jóllehet dogmaként nincs kimondva.

A teremtményeknek természetük meghaladására adott isteni erő valójában hézag pótlása a teremtett okok rendjében. Ez által az éppen elkerülni vágyott “Deus ex machina” kerül be a rendszerbe. Ezt az sem csökkenti lényegesen, hogy “megmarad a teremtmények autonómiája”, hiszen a teremtmény valami olyan tevékenységre kap “erőt”, amire eredetileg – a teremtésből eredően – nem lett volna képes. A fejlődéselméletben előforduló (helyenként véletlennel kitöltött) hézagok, ugrások teológiai-filozófiai megyarázatáról lehet itt szó.

Az élővilág fejlődésének elmélete elsősorban természettudományos kérdés filozófiai vonatkozásokkal. Az a kérdés, hogy vajon az Univerzum a teremtés rendjéből eredően, különleges bevatkozás nélkül létre tudta-e hozni az életet, egyben természettudományos és filozófiai kérdés is. Ha laboratóriumi körülmények között sikerül élő anyagot előállítani, akkor a kérdés eldölt. Ettől azonban messze vagyunk és kérdés, hogy ez egyáltalán megtörténik-e valaha. Ettől függetlenül számomra valószínűbb, hogy az Univerzum teremtésénél fogva rendelkezik azzal a képességgel, hogy benne létrejöjjön az élet, amely teljesen anyagi jelenség. Tehát rendkívül sok, egymástól különböző okozati lánc – esetleg véletlennek tűnő –  ”együttállása” eredményezhette azt, hogy az anyag egy kis darabja az élet formáját felvegye. Isten az Univerzumot az élet előállításának képességével is teremthette, hasonlóan ahhoz a képességhez, amelynek következtében az elemi részecskék atomokká, az atomok molekulává állnak össze. Így Isten – az elsődleges ok, aki nemcsak megteremtette, hanem létben is tartja a teremtményeket, mozgatja a másodlagos okokat – a másodlagos okokon keresztül, különleges isteni beavatkozás nélkül létre hozhatta az életet az Univerzumban. Az ember azonban hid az anyagi világ és a szellemi világ között, ezért az emberi testet megformáló lelket Istennek a semmiből kellett teremtenie. Ez a teremtés azonban különbözik az Univerzum teremtésétől, mert itt anyag teremtésére nincs szükség, a lelket formaként befogadó anyag ott van a természetes okok működésének eredményeként.

Az Univerzum és az élet fejlődésének magyarázatával kapcsolatban a ható okok mellet különleges szerepe van az arisztotelészi négy ok (anyagi, formai, ható és cél ok) közül a cél oknak. Egyik következő bejegyzés – egy kis kitérésként – a cél ok és a véletlen szerepével foglalkozik majd a fejlődésben.

Az előző bejegyzés foglalkozott az anyag és forma filozófiai fogalmával. A hagyományos katolikus teológia ezeknek a fogalmaknak a segítségével írja le az ember testből és lélekből való összetettségét. Az egyedi létezőt – például egy kutyát – az elsődleges anyag (materia prima) által befogadott lényegadó forma (forma substantialis) teszi kutyává, ebből fakadnak a kutya tevékenységei, mintegy ez „lelkesíti” meg az anyagot, hogy kutya legyen. Minthogy a befogadó anyagtól nem szakítható el a tér, a kiterjedtség, ezért a „kutya” forma mindig a tér adott helyén lévő kutyát formál meg. Így lesz a kutya konkrét egyed. Az anyagi létezők ezen sajátságos összetételében az anyag, mint elv és a forma, mint elv egymástól különböznek, de ez a különbség metafizikai különbség, ezek egymástól nem válnak el anélkül, hogy ezzel a létező ne szünne meg. A létező megszűnésével ez az egység megszűnik: az anyagot más, a megszűnő létezőétől különböző formák formálják meg. Kérdés az, hogy mi lesz a formával? Nem lehet azt mondani, hogy olyan értelemben véve megszűnik mint az egyedi létező, hiszen ilyen értelemben nem is létezett: csak egy kompozitumnak volt egyik eleme. De azt se lehet mondani, hogy ilyen módon tovább létezne, hiszen önállóan létező „kutyaság” nincs. (A tulzó realisták, platonisták szerint van ilyen.) A “kutyaság” mindig konkrét kutyákban valósul meg. A „kutyaság” önállóan csak mint általános fogalom, mint a kutya fogalma létezhet az emberi ismeretben.

Ezen a ponton lényeges különbség van az emberi lélek és más lényegadó formák között. A kinyilatkoztatás szerint az emberi lélek képes az általunk megtapasztalt anyagvilágtól független létre is, de az ősi emberi vágy szerint is a lélek halhatatlan. Tehát arról van szó, hogy az emberi testet megformáló, működtető lényegadó forma az ember megszűnése után sem szűnik meg, hanem anyagi világunkon kívül létezik. Így az emberi lélek a híd a lét két tartománya között: az anyaghoz kötött lét és az anyagtól független lét között. A skolasztikus filozófia a forma fogalmát az anyagot megformáló formánál tágabb értelemben használja. Az anyag nélküli tiszta forma a szellemvilágra jellemző. A szellemvilág létezői esetében a forma nem a megformált, összetett anyagi létező komponenseként, az anyagban létezik, hanem önálló léte van, önállóan létező forma (forma subsistens). Mint ilyen maga a szellemi létező. (Azonban a szellemi létezőben is van összetettség, amely a teremtettségből következik: ez is kivülről kapja létét.) Az anyag nélküli forma az angyalok esetében azt jelenti, hogy minden egyes angyal páratlan létező olyan értelemben, hogy nincs olyan anyag, amely azt eredményezné, hogy az adott „angyali fajból” több egyed is létezne. Az ember azonban igazi híd a szellemvilág és az anyagvilág között. Ezért az emberi léleknek, a test lényegadó formájának van az általunk tapasztalt anyagvilágon kívüli léte is, tehát az emberi lélek is önállóan létező forma, forma subsistens. Ez a forma azonban a földi életben az anyagot formálja meg, ezért az emberi lélek, mint forma nem egyetlen „emberségben” áll fenn, hanem anyagvilágunktól független létében is hordozza azt a vonatkozását az anyaghoz, amely egykoron őt egyedivé tette a többi ember között. Így az emberi lélek, mint anyagon kívül létező forma elválaszthatatlan az emberi személytől. Aquinói Szent Tamás az emberi léleknek anyagvilágunkon kívüli létét nem tekinti a lélek természetes állapotának, ezért ezt az állapotot anima separata-nak nevezi. Ez az átmenti állapot a föltámadással szűnik meg.

Miután a lélek anyagtól független létéről beszéltünk, felmerül a kérdés, hogyan „keletkezik” a lélek. Míg az anyagban a formák cseréje anyagi okokra vezethető vissza, az emberi lélek, mint forma esetében ez nem lehet így, hiszen az ember szellemi tevékenységei meghaladják az anyagvilágot. A legkézenfekvőbb válasz erre a kérdésre az, hogy Isten, amikor az anyagi feltételek létrejönnek ahhoz, hogy az emberi lélek, mint lényegadó forma befogadható legyen, közvetlenül teremti a lelket, amely az erre felkészült anyag lényegadó formája lesz. Tehát minden egyes ember fogantatásakor közvetlenül Isten teremti az anyag által befogadandó lelket. Továbbra is kérdés marad azonban, hogy ez mikor történt először. A kinyilatkoztatás szerint ez először az ősszülők, Ádám és Éva esetében történt. Fel lehet tenni a kérdést, hogyan kapcsolódik ez az esemény a földi élet kialakulásának és fejlődésének történetéhez. A kinyilatkoztatás nem tartalmaz lényegi információt ezzel a kapcsolatban. Magát a pillanatot nyomon követni nem tudjuk, de az emberiség, mint emberiség léte ekkor kezdődött. Nincsenek őslénytani nyomok, az esemény nem megfogható a természettudomány számára. Azt sem tudjuk, hogy az ember első pillanata és az ősbűn közé eső „paradicsomi” állapot mennyi ideig tartott. A Teremtés könyve leírásának teológiai értelme nem tételezi föl az egész szöveg pontos történeti és természettudományos forráskénti kezelését. Lehet, hogy a két esemény között évek, évtizedek teltek el, de az is lehet, hogy csak órák. Így tehát nem meglepő, hogy a paradicsomnak nem találták meg eddig a nyomát.

Ma már világos, hogy a Teremtés könyvét nem kell természettudományi forrásként kezelni. Ez az elv azonban néha indokolatlan túlzásokhoz is vezetett. Ilyen szerintem az a vélemény is, hogy az úgynevezett monogenizmus-poligenizmus kérdése közömbös a teológia számára. Maga kérdés úgy szól, hogy szükséges-e annak föltételezése, hogy az egész emberiség egyetlen pártól származott. Újabb teológiai irányzatok szerint ez nem szükséges, így például az első Ádám – második Ádám párhuzam átvitt értelemben is érthető. Nyilván az ezt a véleményt képviselő  teológusok a fejlődéselméletre gondoltak, ennek akartak eleget tenni, amikor úgy vélték, hogy az Ádámtól és Évától származás tana nélkülözhető. Közben a biológia is haladt. Idézet a nem éppen vallásos Paul Davies magyarul 2000-ben kiadott könyvéből ¹: „Százezer évvel ezelőtt alig egy maroknyi Homo sapiens élt a földön; mégis tőlük származik a ma élő összes ember. Ezt kivetítve, az összetartó vérvonalak egyetlen hominida őst fognak meghatározni. (A női ágon ezt az őst „az afrikai Éva” néven emlegetik, mivel valószínűsíthetően Afrikában élt.)”

Még egy elméletet kell megemlítenünk az emberi lelkek közvetlen Isten általi teremtésével kapcsolatban. Ez – a Karl Rahner jezsuita teológus nevéhez fűződő – „aktív öntranszcendencia” elmélete. Az elmélet talán formálisan nem tagadja az emberi lélek Isten általi teremtését, de igyekszik ezt az állítást „gyengíteni”. Az elmélettel azonban részletesen a következő bejegyzésben foglalkozunk.