A fejlődés kérdései. Áttekintés

Az előző bejegyzések a metafizikáról, a természetes teológiáról szóltak. Most ezt a területet (nem teljesen) elhagyva, a fejlődéssel kapcsolatos kérdésekkel foglalkozunk. A fejlődés sokféle értelemben használt szó. Beszélhetünk dogmafejlődésről, társadalmi fejlődéről, a tudományok fejlődéséről stb. Témánk elsősorban a biológiai fejlődéssel, ennek elméleteivel, a darwinizmussal foglalkozik.

Az előző bejegyzésekben sok szó esett a változásokról. A fejlődésben is változások történnek és így felmerül a kérdés, hogy milyen alapon beszélünk változásokról, változások egy sorozatáról fejlődésként. A fejlődés fogalma – úgy látszik – elkerülhetetlenül utal valamilyen állapotra, amelynek elérése felé irányulnak a fejlődésben történő változások, lépések. A fejlődés fogalma tehát magában foglal valamilyen célt, teleológiát. A célra irányítottság, a teleológia az emberi cselekvések tulajdonsága. Erről beszélhetünk például az ember technikai, technológiai konstrukciós munkájával kapcsolatban is. Egy tervben, egy programban az egyes részek nem véletlenül kerülnek a helyükre (nem kisorsolják ezek helyét), hanem a tervező valamilyen cél érdekében helyezi az adott dolgot az adott helyre. A megvalósítás lépései ugyancsak célokkal ellátott változások sorozata. Elérendő célként például a kész autó, a kész ház van a lépések mögött. Az ilyen tevékenységekre azonban nem elsősorban a „fejlődés”, hanem „fejlesztés” szót használjuk. A személytelen „fejlődés” szó nem utal arra, hogy itt személy, személyek által kitűzött célokról van szó. A „fejlődni” ige nem annyira cselekvést, hanem történést fejez ki. Ezzel szemben a „fejleszteni” tárgyas ige már cselekvésre utal, mégpedig olyan cselekvésre, amely mögött cél van. Ennek ellenére, mint említettük, a „fejlődés” szóban is van valamilyen célra utalás, ez a cél azonban első pillanatra nem tűnik valamilyen személy által kitűzött célnak.

A célszerűség, a teleológia említése a modern tudomány képviselői nagy részénél szinte azonnal „kiveri a biztosítékot”. Kérdés azonban, hogy a célszerűség teljesen kiküszöbölhető-e a fejlődés fogalmából. Nyilvánvaló, hogy tudományos környezetben nem lehet minden további nélkül személyesen kitűzött célokról beszélni. Lehet azonban célszerűségnek olyan értelmezése, amely megalapoz egy általános értelemben vett cél-okságot úgy, hogy ez a cél-okság analóg értelemben még az élettelen világra is alkalmazható. Ennek a cél-okságnak egy speciális esete az, amikor a “miért”, “mi célból” kérdésre személyre utalást magába foglaló választ adunk. Az előző, metafizikával foglalkozó bejegyzések nem foglalkoztak a cél-oksággal. A bejegyzések témája a tapasztalható létezésben lévő egység és sokaság, állandóság és változás elemzése volt. Az elemzés rámutatott arra, hogy tapasztalati világunk létezői összetett létezők, és ezt az összetételt legáltalánosabban a képesség-ténylegesség (potentia-actus) fogalompár fejezi ki. A változás a képességből tényegességbe való átmenet valamilyen létesítő-ható ok hatására. Nem foglalkoztunk azonban azzal, hogy a változás magyarázatának a létesítő-ható ok (causa efficiens) mellett még cél-okot (causa finalis) is tartalmaznia kell. Az általánosabban értelmezett cél-ok rávilágít a létezés teleologikus oldalára, de ez a teleológia első lépésben nem mutat egy személy felé. A célszerűség ilyen felismerése azonban kiinduló pontja lehet olyan érvelésnek, amely Isten felé vezet. Aquinói Szent Tamás ötödik útja talán a legismertebb teleológiai érv. Ezzel az érvvel már foglalkoztunk egy régebbi bejegyzésben, de a metafizika cél-okságára és az erre alapozott érvre nem sokára ismét visszatérünk.

Fontos megjegyzés, hogy ez a teleológiai érv metafizikai érv. Nem hivatkozik semmilyen konkrét természetben felfedezett, főleg  biológiai célszerűségre. Az érv akkor is érvényes lenne, ha az élet meg sem jelent volna világunkban. (Ekkor legfeljebb nem lenne senki, aki érvelne.)  Ez világosan utal arra, hogy ezt az érvet semmilyen fejlődéselmélet nem érvénytelenítheti. A metafizikai (és helyes) értelemben vett teleológiának éppen az a jellemzője, hogy a “hogyan” kérdésre adott válasz nem teszi fölöslegessé továbbra sem “a mi célból” feltett kérdést. Mint említettük, ezzel a témával majd egy külön bejegyzés foglalkozik. Most csak annyit jegyeznénk meg, hogy ez a megközelítés is rávilágít arra, hogy egyrészt a kereszténységnek nincs oka a fejlődéselméleteket eleve elutasítani. Ezek a fejlődés hogyan-jára igyekeznek választ adni, de a hogyan-ra adott helyes válasz helyesen értelmezve nem teszi fölöslegesség a „mi célból” kérdést. Másrészt pedig a fejlődéselméleteknek nem eleve szükségszerű következménye az ateizmus. Akik tehát valamely fejlődéselmélet alapján válnak (harcos) ateistává, azok vagy nem értik helyesen mit is jelent a teremtés vagy pedig indokolatlanul terjesztik ki elméletüket. Az utóbbira tipikus példa az, amikor az ember szellemi képességeit valamilyen anyagi értelemben vett fejlődés eredményeinek tekintik. Az ember lehet a fejlődés eredménye, de nem teljesen, a szellemi képességeit is beleértve.

A továbbiakban elsősorban a biológiai fejlődéselmélettel foglalkozunk, de nem szakbiológiai szempontból. Ezelőtt érdemes megnézni, hogy milyen helyet foglal el a biológia az ismeretek, a tudományok rendszerében. Ez útbaigazítást adhat arra vonatkozóan, hogy a biológia keretében adott magyarázatok, elméletek mennyire léphetnek fel a teljes magyarázat igényeivel. Egyik korábbi bejegyzésünkben már foglalkoztunk az elméleti tudományok felosztásával. (Az „elméleti” jelző itt az „alkalmazott” jelzővel van szembe állítva. Az elméleti tudomány magáért az igazság kedvéért keresi az igazságokat, az alkalmazott tudományok pedig ezeket a technikában, gyógyításban stb. akarják alkalmazni.) A három elméleti tudomány a metafizika, a fizika és a matematika. Ezek a tudományuk tárgyukhoz az elvonás, az absztrakció különféle módjain keresztül jutnak el. A metafizika nem használja az elvonásnak azt a módját, amely arra épül, hogy az összetett létező bizonyos mozzanatai értelmesen vizsgálhatóak önmagukban is, eltekintve a létezőben lévő többi dologtól. Ezért ebben a (nem metafizikai) elvonásban eltekinthetünk a teljes létezőtől és vizsgálatainkat csak az adott mozzanatra összpontosíthatjuk. Ez az elvonás adja meg a lehetőséget az egyértelmű (univok) fogalmak használatára. A metafizika ezzel szemben a teljes létezést vizsgálja, ezért ez semmitől sem tekinthet el, ami létezik. Ennek következtében az általa használt fogalmak sem egyértelmű fogalmak, hanem analóg fogalmak.

A skolasztikus (arisztotelészi értelemben vett) fizika eltekint a tapasztalati létezők egyediségétől és csak az általános vonatkozásokat vizsgálja. Első pillanatra nyilvánvaló, hogy a skolasztikus értelemben vett fizika nem azonos a mai fizika tudományával. A mai értelemben vett fizika, kémia, biológia a skolasztikus fizika részterületei. Ha a vizsgálat tárgya az anyagi létezők egyik legfontosabb tulajdonsága, a mérhető mennyiség, akkor jutunk el a mai értelemben vett fizikához. A természettudományokra általában jellemző, hogy saját szakterületük jelenségeit elméletek felállítása által akarják megérteni, megmagyarázni. A fizika esetében ez az elmélet matematikai jellegű, mert a fizika tárgyai elsősorban a létezők mennyiségi vonatkozásai. Az elmélet azonban nem adja meg a tudásnak azt a bizonyosságát, amely önmagában elegendő lenne, ezért az elméleteket össze kell vetni a tapasztalattal, a fizika esetében elsősorban méréseket magukba foglaló kísérletekkel. Ezért lehet a fizikát és a hozzá szorosan kapcsolódó tudományokat (csillagászat, kozmológia, geofizika stb.) elsősorban (noha nem kizárólagosan) empiriometrikus tudományoknak tekinteni 1.

A biológia jellemzője inkább a sémák, alakzatok használata az élet jelenségeinek vizsgálatában és magyarázatában, ezért a biológia empiriosematikus tudomány. A biológiát is jellemzi a tapasztalati ellenőrzésre szoruló elméletek felállítása. Az elméleteken keresztül való megértés is utal az ismeretek helyességéről való meggyőződés (bizonyosság) korlátaira. Így az általuk adott magyarázatok elvileg változásra képes magyarázatok. De az ezen tudományok által adott magyarázatok részleges voltára más is utal. Ezek a tudományok az absztrakció, az elvonás által a teljes létezésnek egy-egy „szeletét” vizsgálják. A vizsgálat érdekében ezt a szeletet bizonyos önállósággal látják el. Valójában azonban nem lehet szó teljes önállóságról, mert ezek a szeletek önállóan csak a vizsgáló értelemben léteznek, például fogalmi rendszerként, elméletként. Ezért ezek a tudományok a teljes valóságra teljes magyarázatot soha sem adnak. Amikor tehát egyesek ezekre a tudományokra hivatkozva a totális magyarázat igényével lépnek fel, akkor indokolatlanul lépik át a részleges és a teljes közti határvonalat.

A darwinizmus, illetve ennek modern változatai szaktudományos elméletek. Vannak azonban ezekben az elméletekben olyan gondolatok is, amelyek túlmutatnak a szaktudományokon. Hasonló a helyzet az elmélet értelmezéseivel. Tipikusan ilyen értelmezés az ateista értelmezés. De az elégséges magyarázat elve is kérdéseket vet fel magával a fejlődéssel kapcsolatban. A fejlődésben a kevésbé bonyolultból, a kevésbé fejlettből jön létre a bonyolultabb, a fejlettebb, az alacsonyabb rendűből a magasabb rendű. Így tehát olyan „léttöbblet” keletkezik, amelynek elégséges magyarázatát valahogyan meg kell adni. Hasonlóan kérdés merülhet fel a fajok közös lényegadó forma általi meghatározottságával kapcsolatban is. A fajok a (darwini) fejlődéselmélet állítása szerint dinamikusan alakulhatnak egymásba. Ezért, ha fenn akarjuk tartani a lényegadó forma filozófiai eredetű fogalmát, akkor meg kell vizsgálnunk ennek viselkedését a fajok esetleges átalakulása folyamán. Ezekről a kérdésekről is a következő bejegyzésekben lesz szó.

Jegyzetek:

  1. Anthony Rizzi: Science Before Science, Press of the Institute of Advanced Physics, 2004

Metafizika és fizika. 2.rész

Az előző bejegyzésben szó volt arról, hogy a fizika újonnan felfedezett objektumainak viselkedése sok tekintetben eltér a dolgok mindennapi világunkban tapasztalt viselkedésétől. Ehhez még hozzátehető az, hogy az elemi részecskék fizika által leírt viselkedését kísérletek eredményei támasztják alá. A makróvilág és a mikróvilág közti szakadás megértése (vagy legalább ennek kísérlete) filozófiai elemzést igényel. A két világ közti eltérés magyarázatára születtek olyan elképzelések, amelyek szerint hétköznapi világunk sok tekintetben csak látszatvilág, az igazi világ a fizika által feltárt, néha furcsa világ. Azt az álláspontot is képviselték már, hogy a világot tulajdonképpen érzékelésünk, kísérleteink határozzák meg, nincs értelme tudatunktól függetlenül létező valóságról beszélni. A fizikai összefüggések leírják kísérleti eredményeinket, de a kísérleteink közötti állapotok realitásáról nincs értelme beszélni.

A metafizika kiindulása a hétköznapi valóság tapasztalata. A metafizika alapvető fogalmai körülbelül 2500 évvel ezelőtt jelentek meg, amikor még nem volt részecskefizika. Az arisztotelészi-tomista filozófia alapvető hozzáállása a hétköznapi valóság tisztelete, hiszen ebbe a valóságba jött közénk a megtestesült Ige. A metafizikus és a mindennapi ember felfogása között sokkal kisebb a különbség, mint napjaink elméleti fizikusa és a hétköznapi ember szemlélete között.

A probléma tehát az, hogy szakadás látszik az anyagi világ egységében, a mindennapi világ és a fizika világa között, és emiatt kérdésessé válhat az anyagi világ egysége. Azt a kérdést is föl kell azonban tenni, hogy hol van ez a szakadás: csak ismereteinkben, a valóságban, vagy mindkettőben.

Már több alkalommal említettük, hogy a fizika határtudomány: az arisztotelészi értelemben vett fizika és a matematika között lebeg. Aquinói Szent Tamás még nem ismerte a mai elméleti fizikát, de ilyen “kevert” tudományokra már ő is utalt Arisztotelész Fizikájához írt kommentárjában (2. könyv 3.): szerinte ilyenek az asztronómia, az optika és a zene tudományai. A fizika objektumai matematikai objektumok, amelyek azonban kezdetben tapasztalati világunk szubsztanciáinak tulajdonságaira vonatkoztak. A 19. és főleg a 20. században megjelentek fizikai objektumként olyan szubsztanciák, amelyek már csak nagyon áttételesen (kísérletek, kísérletek magyarázata által) rendelkeztek tapasztalati háttérrel. Tapasztalati világunk szubsztanciái esetében világos az, hogy maga a szubsztancia több, mint a mennyiségi tulajdonságait leíró matematikai objektumok. Az elemi részecskék esetében ilyen tapasztalat már nem áll rendelkezésünkre, ezért néha feltételezik, hogy ezek a valóságban nem többek, mint a leírásukra használt matematikai objektumok és a kísérletek mérési adatainak hordozói. Arról, hogy ezek mennyivel többek, mint a fizikai elméletben megjelenő tulajdonságaik, semmilyen ismerettel nem rendelkezünk. Ismereteink vonatkozásában tehát kétségtelenü van egy szakadás. Nézhetjük azonban a modern fizika objektumait abból a szempontból is, hogy ezek hol helyezkednek el a részformák hierarchiájában.

A részecskefizika objektumait meghatározó formák inkább matematikai jellegűek, de ezeknek mégis van vonatkozása a változó, anyagi világhoz. Mennyiben tekinthetőek ezek anyagi formáknak a tomista filozófia szempontjából? Ennek tisztázása előtt azonban azt is tisztázni kellene, hogy mi az anyag. Erről a kérdésről már több alkalommal volt szó a blogon (például itt). Megnéztem a Wikipédia szócikket is. Nem nagy meglepetésemre, ebben az anyag filozófiai fogalmaként az anyag arisztotelészi fogalmát ismertetik. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a legvégső értelemben vett anyag, az elsődleges anyag önmagában nem létezik, a valóságosan létező anyagi dolog mindig valamilyen forma által megformált anyag. A lényegadó formából (forma substantialis) és az elsődleges anyagból (materia prima) való összetettség a természettudományok számára nem megfogható, mégis kijelől két pólust, amely között helyezkednek el az anyagi létezők részeinek formái. Beszéltünk már arról, hogy ezek hierarchiát alkotnak, de ez a hierarchia olyan értelemben nyilt, hogy a fizika szempontjából nem megfogható az elsődleges anyag, tehát ez elemként nem illeszthető be a hierarchiába. A fizika egyre mélyebbre hatol az elemi részecskék világában, de nem jut el még ahhoz az “első” formához sem, amely minden más formát megelőzően megformálná az elsődleges anyagot. Azt hiszem, a mindenség elméletének nevezett, egyelőre még távoli fizikai elmélet sem fog egy olyan végső formát szolgáltatni, amely alatt már csak az elsődleges anyag van, így nem kell attól tartani, hogy a fizika tudományának vége lesz. Az elsődleges anyag fogalma bizonyos értelemben véve olyan határfogalom, mint az ösrobbanás pillanata. Ezeket a határokat a fizika, a kozmológia fejlődése folyamán megközelítjük, de ezeket teljesen el nem érjük. Ezért beszélhetünk arról, hogy lehetőség szerint a felfedezett és még fel nem fedezett formák sorozata létezik. Ezek a formák azonban egyre inkább tükrözni fogják azt, hogy az elsődleges anyag tiszta pontecialitása felé tartanak, önálló, szubsztanciaként megvalósulva rövid életűek, instabilak: ezek igazi léte a más szubsztanciákba beépülő, részként létezés.

A fentieknek viszont az a következménye, hogy amikor a fizika szempontjából vizsgálunk egy ok-okozati viszonyt, akkor elvileg nem jelenthetjük ki azt, hogy ez a viszony előttünk teljességgel ismert, hiszen az oksági viszony legmélyén olyan viszonyokra bukkanhatunk, amelyek eddig általunk még fel nem fedezett, a jelenleg ismert formák és az elsődleges anyag közötti formák viszonyai. Az oksági viszony nem-teljességének jele viszont az lehet, hogy olyan statisztikus törvények bukkanhatnak fel, mint amilyenek például a kvantummechanika törvényei. Ha van egy dobókockánk és a kockát a megpörgetés után elengedjük, akkor a kocka felső lapján 1, 2, 3, 4, 5 vagy 6 pontot látunk. Amit a kockával a dobás alkalmával csináltunk, abból csak az következik, hogy ezen számok valamelyike a dobás eredménye, de az nem, hogy melyik ez a szám. Tehát van egy eseményünk, amelyet véletlennek mondunk, mert a dobás, mint ok nem magyarázza azt, hogy miért kaptuk például eredményül a kettes számot. Ha azonban elképzeljük azt, hogy a dobás teljes kimenetelét a levegő, a kocka, az asztal molekulái, atomjai, elemi részecskéi stb. befolyásolják, akkor már nem mondhatjuk azt, hogy az eredmény ok nélkül állt elő.  Az történt, hogy a teljes esemény oka nemcsak a kocka dobása volt, hanem ezenkívül még más, ettől bizonyos mértékig független okok is felelősek a teljes eseményért. Ha azonban sokszor megismételjük a kocka dobását, a dobások statisztikája azt fogja mutatni, hogy nincs kitüntetett szám: a különböző számok nagyjából ugyanannyiszor lesznek a dobások eredményei. Úgy tűnik, hogy ennek a “kiegyenlítődésnek” a teljes természetfilozófiai magyarázata még hiányzik.

A hétköznapi világ és a modern fizika közti szakadás kérdését most csak a szubsztancia részei közötti hierarchia szempontjából vizsgáltuk. A szakadás magyarázatát egyrészt abban jelölhetjük meg, hogy a fizika a szubsztancia teljessége helyett csak a mennyiségi viszonyokkal foglalkozik. Másrészt a fizika módszerénél fogva nem foglalkozik az anyagi világban található dolgok egységének legfontosabb elvével, a szubsztancia egységét megvalósító lényegadó formával. A fizika eltekint attól, hogy a tapasztalati világunkban általa vizsgált formák elsősorban nem önálló formákként, hanem magasabbrendű formákba beépült részek formáiként jelentkeznek. Így az elsődleges valóság az a világ, amelyet a magasabb szintű, végső fokon a lényegadó formák formálnak meg, amely világot magunk körül látjuk, tehát nem kell ezt például csak a téridő kaotikus ingadozásaként felfogni. A fizika világa értelmünkben létező világ, de mégsem egy kitalált világ, mert ez szorosan kapcsolódik tapasztalati világunkhoz, hiszen a fizikai absztrakció is ebből ered, a fizikai kísérletek is erre vonatkoznak. Figyelembe kell azonban venni, hogy fizikai ismereteink szükségképpen részleges ismeretek, azokra a formákra vonatkoznak, amelyek  éppen a fizika lényegénél fogva inkább a lehetőségekre utalnak, mint  a megvalósultsággal kapcsolatos befejezettségre, teljességre. A fentiekben természetesen nem oldottuk meg teljesen a hétköznapi világ és a fizikai világ közti feszültség bonyolult kérdését, csupán arra  akartunk rámutatni, hogy a prioritás a hétköznapi világé, amely nem tekinthető a maga teljességében, változatosságában csak a látszatok világának.

Ezekben a bejegyzésekben sok kérdéssel nem foglalkoztunk részletesen. Csak néhány téma, amelyekre a jövőben talán még visszatérünk: a tér és idő valóságának, az idő irányának, a véletlennek témái.

Metafizika és fizika. 1.rész

Az előző bejegyzésben arról volt szó, hogy a régiek három nagy elméleti tudománya, a metafizika, a fizika és a matematika hogyan viszonyulnak egymáshoz, hogyan különböznek  egymástól. A metafizika tudományának első , “nagy áttörése” kb. 2500 évvel ezelőtt történt. Az arisztoteleszi-tomista metafizika sok tekintetben erre az áttörésre épül. Ennek a bejegyzésnek a témája a régiek fizikájának az újkorban sajátos jelleget kapott része, a fizika újkori tudománya és a metafizika közötti feszültség és lehetséges összhang. Egyébként erről szóltak a fizika és hülémorfizmus viszonyát tárgyaló bejegyzések is.

Az arisztoteleszi-tomista filozófia a létezők belső szerkezetét három fogalompárral jellemzi. Ezek: a lényeg és létezés (essentia, existentia), az elsődleges anyag és lényegadó forma (materia prima, forma substantialis), a szubsztancia és tulajdonságai (substantia, accidentia) fogalompárok. Ezek a létezők olyan összetevőire vonatkoznak, amelyek a világban tapasztalható egységben és sokaságban, állandóságban és változásban található kettősség ellentmondásmentes feloldásának érdekében megvilágítják azt, hogy  mi az egy és mi a sok, mi az állandó és mi az, ami változik. Ezek az összetevők reális, megkülönböztethető valóságok, azonban csak együtt, egymást föltételezve, egymástól elválaszthatatlanul, egymást kiegészítve léteznek. (Egyetlen kivétel az Eucharisztia szentsége, ahol a kenyér és a bor szubsztanciája átalakul a megdícsöült Jézus testévé és vérévé, miközben a színek, mint a kenyér és bor tulajdonságai megmaradnak, Isten természetfölötti tevékenységének eredményeként). A metafizika a változások általános leírására lehetőség-megvalósultság (potentia, actus) fogalompárt használja: a változás valamilyen lehetőség megvalósulása. Ez a kettősség tulajdonképpen az előző három fogalompárra is vonatkoztatható: ezek egyik összetevője lehetőséget jelent a megvalósultságot hordozó másik összetevő számára. Így az elsődleges anyag lehetőség a forma befogadására. A konkrét létező aktualitását a forma befogadása által nyeri el. A létezők metafizikai összetettsége csak a metafizika számára megközelíthető, a természettudományok ezekhez soha nem juthatnak el. Így például a szubsztancia kisérletileg soha nem lesz kimutatható, létezése természettudományi módszerekkel nem lesz egyértelműen bizonyítható.

A továbbiakban bővebben a szubsztancia fogalmával foglalkozunk. A szubsztancia-járulékok fogalompár szerepe kettős. A szubsztancia a létező azon összetevője, amely a nem a lényeget érintő változások folyamán azonos marad. Vannak változások, amelyekben új létező keletkezik vagy egy létező megszűnik. Az ilyen változásokban is van valami, ami megmarad: ez az anyag, amely új lényegadó formát nyerve új létező lesz vagy lényegadó formáját elvesztve más formák által lesz megformálva. A legtöbb tapasztalható változás azonban nem ilyen: a változás folyamán maga a létező megmarad, csak tulajdonságai vagy részei változnak. Ilyen változás például a szoros értelemben vett mozgás vagy a növekedés. A tulajdonságok önmagukban nem léteznek, ezek mindig valaminek a tulajdonságai. A szubsztanciára az önmagában való létezés a jellemző, a tulajdonságokra viszont a másban (a szubsztanciában) való létezés. Így a szubsztancia másik szerepében a létező egységét biztosítja: ez a létező azon összetevője, amely azt képviseli, hogy a tulajdonságok egy valaminek a tulajdonságai, a részek egy valaminek a részei, és ez a valami nem lehet más valaminek a tulajdonsága vagy igazi része.

A szubsztancia fogalma nem korlátozódik szükségszerűen az anyagi létezésre. Az angyalok is önálló létezők, szubsztanciák. Az anyagi létezők esetében a szubsztancia fogalma szorosan kötödik a lényegadó forma fogalmához. Az anyagi szubsztanciák magukban hordoznak egy másik összetettséget is: az elsődleges anyagból és a lényegadó formából való összetettséget. Ezért a skolasztikus terminológia ezeket összetett szubsztanciáknak nevezi, szemben az angyali szubsztanciákkal, amelyeket egyszerű szubsztanciáknak nevez. Az angyalok egyszerűsége  azonban csak arra vonatkozik, hogy nincsenek összetéve anyagból és formából, a lényeg és létezés teremtményre jellemző összetettsége rájuk is jellemző. A teljes egyszerűség csak Istenek a tulajdonsága.

Az anyagi világ szubsztanciáiban a lényegadó forma formálja meg az elsődleges anyagot, ez teszi azzá a létezőt, ami a létező. Ez teszi az anyagot emberré, kutyává, virággá stb. Az anyagi létező vizsgálata folyamán azonban a lényegadó formán kívül még sok egyéb formával találkozhatunk. Így például az embernek vannak szervei, a szervek sejtekből állnak, a sejtek kisebb sejtalatti képződményekből, ezek molekulákból, ezek atomokból, ezek atommagokból és elektronokból és így tovább. Ezek a formák hierarchikus rendet képeznek, az alacsonyabb rendűek magasabb rendű formákba épülnek be. A tomista filozófia szerint ezek a formák nem lényegadó formák, hanem csak a lényegadó forma által megformált szubsztancia részeinek, tulajdonságainak a formái. A szubsztanciának csak egy lényegadó formája lehet. Ez olyan szintű egységet biztosít, amelybe az alacsonyabb rendű formák be tudnak épülni. Az egyik bejegyzésben példaként már hivatkoztunk a transzplantálandó szervre, amely a donor szervezetből való eltávolítás előtt nem tekinthető önálló szubsztanciának, ezután azonban már egy önálló szubsztanciáról van szó, amely a beültetés folyamán ismét elveszíti szubsztancialitását, ismét egy szervezet részévé válik.

A formák annak következtében alkotnak hierarchiát, hogy ezek egy szubsztanciához tartozó részek, tulajdonságok formái. Ahogyan a hierarchiában lefelé haladunk, az egyes szintek önmagukban egyre több lehetőséget tartalmaznak arra, hogy különböző felsőbb szintekbe épüljenek be. A magasabbrednű állatok szervei (szív, tüdő, vese stb.) sejtekből állnak, a sejtekkel azonban már a növények esetében is találkozunk. A molekulák szintjén még több lehetőség van a beépülésre, nem is beszélve az atomi szintről, az atomok szinte minden anyagi létező részei lehetnek. Az arisztotelészi-tomista alapelv szerint a teremtett dolgok a lehetőség és megvalósulás (potentia, actus) együttesének tekinthetőek. A formák hierarchiájának különböző szintjei között is megmutatkozik ez: az alacsonyabb szint lehetőséget jelent a fölötte lévő szintek megvalósulására. Azt is mondhatnánk, hogy formák hierarchiájának a csúcsán a lényegadó forma van, a hierarchia pedig az elsődleges anyag meghatározatlanságában, formanélküliségében gyökerezik. Ez a kijelentés azonban félrevezető is lehet, mert a lényegadó forma valójában átjárja a teljes hierarchiát, az elsődleges anyag pedig a hierarchiának nem lehet része, ez a valóságban mindig csak megformázva mutatkozik meg. Ahogyan a különböző, modern értelemben vett természettudományok (biológia, kémia, fizika) a hierarchia egyre alacsonyabb szintjéig jutnak, eredményeik egyre általánosabbak lesznek, a létezők egyre tágabb körére alkalmazhatóak. Így a fizikai törvények már minden anyagi létezőre érvényesek, míg a biológia törvényei csak az élő anyagra. Az általánosság növekedése azonban együttjár az absztrakcióval, amely az aktualitásban, létben való szegényedést is jelenti.

A fenti hierarchia valamennyire szemléltethető egy jelentéssel rendelkező szöveggel. A nyelvtani szabályok szerint a szöveg is hierarchikus felépítésű: a szavak betűkből állnak, a mondatok szavakból, a szöveg pedig mondatokból. Ez a hierarchia azonban önmagában értelmetlen, ez a szöveg jelentésének a szolgálatában áll, ez “élteti” a hierarchiát.

Az is kérdés, hogy a valóságban tapasztalható aggregátumok, rendszerek közül melyek tekinthetőek szubsztanciának. A kérdés sokszor már nem metafizikai kérdés. A kérdést tulajdonképpen az dönti el, hogy mennyire erős egységről van szó, az egység mennyivel több mint a részek egyszerű összege, a részek mennyit veszítenek önállóságukból, mennyire lesznek alárendelve azáltal, hogy részek lettek. Amíg a szubsztancia szubsztancia, addig nem lehet része más szubsztanciának.

Az elsődleges, mindennapi tapasztalatunk a “létben” gazdag valóságra a szubsztanciák és tulajdonságaik teljes gazdagságára vonatkozik. A tudományok célja végső soron mindennapi tapasztalataink megértése, megmagyarázása. A tudományok közül egyedül a metafizika (a létezőnek, mint létezőnek a tudománya) az, amely a magyarázat keresése közben az egész teremtett lét gazdagságát figyelembe veszi. A többi tudományok vizsgálatuk tárgyának meghatározásánál a teljes létezésből több dolgot elhagynak, az adott területre koncentrálva vizsgálják a létezőket. Ezáltal olyan ismeretekre tesznek szert, amelyek horizontálisan a létezők tág körére alkalmazhatóak, de a létezés teljes vertikumát nem képesek megragadni. Az előző bejegyzésben láttuk, hogy a matematika már úgy tudja tanulmányozni tárgyait, hogy közben teljesen eltekinthet attól, hogy ezek végső soron az anyagi világból erednek. Erre az ad alapot, hogy a (tágabb értelemben vett, aritmetikai és geometriai) mennyiség a szubsztanciáknak a legalapvetőbb tulajdonsága. Ez a tulajdonság nem épít semmilyen más tulajdonságra, ugyanakkor a többi tulajdonságokban valamilyen módon jelen van: például a színhez mindig tartozik egy felület is, amelynek a színéről van szó. A mennyiségi vonatkozás bármely forma által megformált anyagnak elengedhetetlen tulajdonsága, egyetlen más tulajdonság sem ennyire alapvető az anyagi világban. Ennek következtében a matematikát nem lehet az előbb említett hierarchia különböző szintjeit vizsgáló tudományok közül a legalsó szintet vizsgáló tudománynak tekinteni, mert a matematikában már egyáltalán nincs szó az anyagról. A legáltalánosabb természettudomány végül a modern értelemben vett fizika, amely elsődlegesen a változó valóság mérhető és matematikailag megfogható arculatával foglalkozik.

A szoros értelemben vett fizika a matematika intenzív használata következtében a változó anyagot mennyiségekkel, a változást, a lehetőség megvalósultságba való átmenetét pedig mennyiségi összefüggésekkel helyettesíti. Így létrejön a fizikai objektumoknak, összefüggéseknek az a rendszere, amely ugyan nem független a valóságtól, mégis egy ettől különböző, egyre nagyobb autonómiával rendelkező rendszer. Ebben az autonómiában a matematikának, mint tudománynak az érzékelhető anyagtól való bizonyos függetlensége mutatkozik meg. A számított elméleti adatok kísérleti adatokkal való megegyezésének a követelménye teszi matematikától különböző tudománnyá a fizikát. A fizika objektumainak ontológiai helyzete érdekes kérdés. A fentiek szerint a tapasztalati világban található dolgok lehetnek szubsztanciák vagy szubsztanciák részei, tulajdonságai. A fizikában találhatunk olyan objektumokat, amelyek szoros értelemben véve a fenti kategóriák egyikébe sem esnek. Ilyen fogalom például az erőtér, térerő fogalma. Ezek általában matematikai objektumokat jelentenek, amelyek segítenek abban, hogy leírhassuk olyan tulajdonságok változását, amelyek már mérhetőek a valóságban.

Az újkori fizika kezdetben a szubsztanciák mennyiségi tulajdonságaival foglalkozott, eljutott azonban addig a pontig, amikor már a szubsztanciák olyan részei is feltételeződtek, amelyek viselkedése sokban eltér a szubsztanciák megszokott viselkedésétől. Így például nem mindig lehet ezek térbeli helyzetéről beszélni, mert az őket leíró egyenletek megoldásaiként erre csak valószínűségeloszlásokat kapunk. Ugyanakkor kisérletek eredményeként már konkrét térbeli eloszlást kapunk, amely megegyezik az egyenletből kapott eloszlással.

Ezután a bevezetés után a következő bejegyzés megpróbálja az arisztotelészi-tomista filozófia szempontjából  megvilágítani ezt a furcsa viselkedést és az elemi részecskék “ontológiai helyzetét”.

Fizika és hülémorfizmus. 2.rész

Az előző bejegyzés folytatásaként, ebben a bejegyzésben először azzal foglalkozunk, hogy általában a fizikai ismereteknek milyen a viszonya a valósághoz, a tapasztalati világhoz. Ezzel a témával két tomista beállítottságú vagy tomizmussal szimpatizáló matematikus, fizikus is foglalkozott könyvében: Wolfgang Smith 1 és Anthony Rizzi 2. Ezelőtt azonban érdemes röviden áttekinteni, hogy egyáltalán milyen nagy területei is vannak a létezésnek.

A tomista iskola szerint két területről beszélhetünk. Az első terület a tőlünk független, általunk érzékszervi adatokból kiindulva megismerhető valóság, az anyagi valóság területe. A második terület az a létezés, amely szerint fogalmaink, ismereteink léteznek értelmünkben. Ez a létezés nem független az előző létezéstől, mégis különbözik tőle, mert itt a megismert formák nem anyagi valóságukban léteznek, ezek értelmünknek adnak határozott tartalmat. Létrejöttükben ugyan függnek az anyagi valóságtól, mégis valamilyen értelemben ezektől különböző, önálló létet nyernek az értelem ismeretében. Ez legjobban talán a matematika tárgyain keresztül szemléltethető. A kettes szám például a matematika számára önálló létezőként jelenik meg, ugyanakkor az anyagi valóságban önmagában létező (szubzisztens) kettes szám nincs, de van két alma, két fa stb. Az értelem képes az anyagi világban gyökerező objektumokat manipulálni, kiterjeszteni, általánosítani, és így eljuthat olyan objektumokhoz is, amelyeknek már közvetlen megfelelőjük nincs az anyagi világban. Így jön létre a matematika világának páratlan gazdagsága. Ez a gazdagság arra késztet több matematika filozófiájával is foglalkozó matematikust, hogy a létezők előbb említett két tartományához még egy harmadik tartományt is hozzáfűzzenek: a matematikai objektumok önállóan létező, platoni világát.   Az egyik legismertebb “”platonista” Roger Penrose, matematikus és elméleti fizikus, akinek több könyve megjelent magyar fordításban is 3.  Isten létezéséig eljutva, a tomista filozófia számára is van egy harmadik tartomány: ezek az isteni értelem kívülről, teremtmények által természetes úton megismerhető tartalmai: Isten teremtő eszméi. A teremtő eszmékről az angyaloknak közvetlenebb, tisztán szellemi jellegű ismeretük van. Az ember ezek ismeretére csak az érzékszervek adatainak feldolgozása által, a homállyal megküzdve, kevesebb világossággal, a teljesség nagyobb hiányával jut el.

Visszatérve a fizikai fogalmakhoz, ismeretekhez, törvényekhez, ezek önállóan csak az emberi értelemben léteznek, de a valóságra utalnak: a valóság (bizonyos mértékig) ezeknek megfelelően viselkedik. A fizikai fogalmak kialakulásában alapvető fontosságú az elvonás, az absztrakció. A fizikai absztrakció folyamán szegényedik az anyagi valóság, eltekintünk a valóság konkrétumaitól, a valóságban található tárgyak tulajdonságainak jelentős részétől, ezeket kizárjuk a fogalom tartalmából. Így válik lehetővé, hogy fogalmaink bizonyos általánossághoz jussanak. A tömeg klasszikus fizikából vett fogalma nem tartalmazza a kezemben lévő alma színére, ízére vonatkozó információkat, ugyanakkor viszont a fogalom segítségével a tömegvonzásra vonatkozó, minden anyagi létezőre érvényes törvényeket lehet megállapítani. Ezeknek a törvényeknek a kezemben lévő alma is engedelmeskedik, mert a fizika szerint neki is van tömege, amelyről érzékszerveim által is meggyőződhetek, mert az alma nyomja a kezemet. A tömeg (pontosabban a nehézségi erő) fizikai fogalma ennek az érzetnek a magyarázatát is megadja, és alkalmat ad arra, hogy ezt mérésekkel számszerűsítsük. Azt is mondhatjuk, hogy a fizika elsősorban az anyagi világ olyan formáival foglalkozik, amelyek nem a közvetlenül tapasztalható világ lényegadó formái, hanem ezeknél alacsonyabb szintű formák, amelyek beépülve a lényegadó formákba, ezek viselkedését részben meghatározzák.

Egy másik jellemzője a fizikának az anyagi létező mennyiségi és mérhető vonásaira való koncentrálás. A fizika az anyagi létezőket a mennyiségi vonatkozások oldaláról próbálja megérteni, és ezen a területen óriási eredményeket ért el, beleértve a fizikára támaszkodó technológiai fejlődést is. A mennyiség az anyagi létezők alapvető kategóriája, de az anyagi létezők mégsem oldhatóak fel teljesen a mennyiségi vonatkozásokban. A valóságban a legfontosabb kategória nem a mennyiség, hanem a magánvaló, a szubsztancia, amelynek mennyisége a mennyiség.

Az is érdekes, hogy eleinte a fizikai fogalmak szorosabban kapcsolódtak tapasztalati világunk szubsztanciáihoz: ezek és ezek tulajdonságainak az absztrakciójáról volt szó. Az elemi részecskék esetében azonban a helyzet más: például elektront úgy igazából még senki sem látott. A fizika fogalmai között megjelentek olyan fogalmak, amelyek már nem tapasztalati világunk valamely szubsztanciájához rendelt tulajdonságokra vonatkoznak, hanem új szubsztanciák, molekulák, atomok, protonok, neutronok, elektronok stb. létezését tételezik fel. Az elektron és más elemi részecskék esetében a kísérleti bizonyitékok alapján ésszerű az a feltevés, hogy ezek nemcsak fizikai fogalomként léteznek, hanem ténylegesen léteznek az anyagi világban is. Előfordulhat azonban, hogy lényegüket és tulajdonságaikat a fizikai fogalom csak korlátozott mértékben tartalmazza. Az is fontos eltérés, hogy a fizika nem mindig képes figyelembe venni, hogy az elemi részecskék a valóságban elsősorban érzékszerveink által megtapasztalható szubsztanciák beépült részei, tehát legtöbbször nem teljesen önálló létezők.

A valóság és a fizika leginkább a kísérletekben találkozik egymással. A kvantummechanikai kísérletek jelentős részében arról van szó, hogy energia közlésével egy elemi részecske, legyen ez a továbbiakban egy elektron, kiszakad valamilyen szubsztanciából, önálló szubsztanciaként megindul egy olyan úton, amely valamilyen detektorban fejeződik be, ahol a részecske ismét része lesz valamilyen szubsztanciának. (Az is előfordulhat, hogy a részecske egy másik szubsztanciával való találkozás után önálló szubsztancia marad, de az állapotát jellemző valószínűségeloszlás “összeomlik” és egy teljesen új eloszlás fogja ezután jellemezni.) Metafizikai szempontból ez az út úgy jellemezhető, hogy a kiszakadáskor az elektron anyagát a beépült forma helyett egy lényegadó forma fogja megformálni, az elektron önálló szubsztancia lesz. A lényegadó forma a detektorban cserélődik le ismét valamilyen beépülő formára, az elektron megszünik önálló szubsztancia lenni, ismét egy másik szubsztancia része lesz. Az elektron kiszakadása hasonlít ahhoz, amikor egy (sokszor már csak biológiai értelemben) élő donorból transzplantáció céljából kivesznek egy szervet, ezt elszállítják a transzplantáció helyére, majd ott beültetik egy másik szervezetbe. A szerv a kivételkor önálló szubsztanciává válik, kiszakad a donor által megvalósított egységből, majd a beültetéskor elveszíti önállóságát, ismét egy szervezet része lesz. Az elektron állapotát az út folyamán a Schrödinger-egyenlet írja le, azonban szokatlan módon az egyenlet megoldásai nem azt mondják meg például, hogy hol van az elektron az adott időpontban, mekkora éppen a sebessége. Ehelyett csak arról tájékoztatnak (kissé leegyszerűsítve), hogy mekkora a valószínűsége annak, hogy éppen egy adott helyen van az elektorn, mekkora annak a valószínűsége, hogy az elektron sebessége egy adott érték. A megérkezéskor az elektronnak már konkrét helyzete lesz, sebessége felvesz egy konkrét értéket, az előbbi valószínűségeloszlás pedig abban fog megnyilvánulni, hogy sok elektron esetében a mért értékek eloszlása ezt fogja követni.

Az egyik, Aquinói Szent Tamás negyedik útjáról szóló bejegyzésben láttuk, hogy a létezők a létezés fokozatai szerint nem egyformák. Az ember, összehasonlítva a többi létezővel, a megvalósultság, az önállóság, a létezés magasabb fokán áll, mert például nincs benne lehetőség arra, hogy más szubsztanciákba épüljön be, más formák fogadják be. Az állati létezésben már van lehetőség arra, hogy ez az emberi lélek által legyen megformálva, a növényi, vegetatív létezés funkciói pedig megvannak az állatban is. Az elemi részecskék még alapcsonyabb szintet képviselnek, mert ezek még több dologba épülhetnek be, még több dolognak lehetnek részei. Ezeket, mint létezőket tehát a kisebb megvalósultság és a sokmindenre nyitott lehetőség jellemzi. Az elemi részecskék ugyan nem az elsődleges anyag, a materia prima megvalósultságtól mentes, teljesen tiszta lehetőségét képviselik, mégis közelebb vannak ehhez. Képletesen szólva azt is mondhatnánk, hogy létezésük ugyan valós létezés, de összehasonlítva más létezőkkel, ez a létezés “árnyékszerűbb”.

Ez az árnyékszerűbb (de azért valós) lét magyarázhatja például azt, hogy a kvantummechanika a kisérletben mozgó részecske (elektron) állapotát csak a lehetőségekre utaló valószínűségeloszlással tudja jellemezni. Amikor azonban ez a lét találkozik tapasztalati világunk nagyobb megvalósultságot hordozó létezőjével (kisérleti berendezés), ennek részévé válhat, a lehetőség átmegy valamilyen megvalósultságba, a mérés eredménye például már konkrét hely, sebesség adat lesz. (Ezek együttes mérése teljes pontossággal a Heisenberg-féle bizonytalansági reláció miatt nem lehetséges, de ez témánk szempontjából most nem érdekes.) Annak a ténynek a megértéséhez is ad talán szempontot ez a felfogás, hogy az ismételt mérések eredményei követik a Schrödinger egyenlet megoldásából kapott valószínűségeloszlást. Ha az elemi részecske, például elektron valamely szubsztanciába való beépülésére több lehetőség van, akkor ezeknek a lehetőségeknek a megvalósulása követheti az eloszlást, így egy ernyő esetében különböző helyekre történhet az elektron becsapódása, ezek a becsapódások összeségükben pedig az eloszlást tükrözik. Egyébként a fizikusok jelentős része (így például Lee Smolin 4, Roger Penrose) nem tekinti véglegesnek és teljesen lezártnak a kvantummechanika jelenlegi állapotát.

Azt a kérdést is fel lehet vetni, hogy előfordulhat-e az, hogy egy elemi részecskének, mint önálló szubsztanciának ne legyen meghatározott helye. Az előző bejegyzésben említettük, hogy az anyag meghatározása az lehet, hogy ez lényegadó formák befogadásának a képessége, és a mennyiséggel megjelölt anyaggal (materia quantitate signata) együttjáró kiterjedést jelöltük meg az individuáció elvének, azaz ennek tulajdonítottuk azt, hogy például emberből, elektronból több is lehet. Hogyan alkalmazható azonban ez az elv az “utazó” elektron esetében, amikor itt kiterjedésről nehéz beszélni? Elképzelhető az, hogy az individuációval kapcsolatban lemondjunk az anyag kiterjedt voltának szükségességéről?  A mennyiséggel megjelölt anyag, a materia quantitate signata jelenthet mást is, így például energiát és/vagy az ezzel ekvivalens tömeget is (a híres energia = tömeg x fénysebesség négyzete  képlet szerint) 5. Ezzel tulajdonképpen visszajutunk Scalfari idézett megjegyzéséhez: “az energiából formák ugranak elő”. A mennyiség, mint kategória biztosítja azt, hogy valamit részekre oszthatunk és ezek a részek nem egyenlőek egymással. A forma általi megformálás ilyen részre vonatkozik, és ez biztosítja az egyedek létezését. A lényeg az, hogy az anyaggal együttjár, tőle elválaszthatatlan a “mennyiséggel való megjelőlés” lehetősége. A metafizikának tulajdonképpen nem is lenne feladata annak meghatározása, hogy a mennyiséggel megjelölt anyag vajon a kiterjedéssel rendelkező anyag-e (descartes-i res extensa), vagy pedig  a modern fizika szerint ennek inkább az energia-tömeg felelne meg.

Jegyzetek:

  1. Wolfgang Smith: Quantum Enigma. Finding the Hidden Key
  2. Anthony Rizzi: The Science before Science. Guide to Thinking in the 21st Century
  3. Roger Penrose: A császár új elméje
  4. Lee Smolin: Mi a gubanc a fizikával?
  5. W. Clarke Norris S.J.: One and the Many. Contemporary Thomistic Metaphysics 2011, 147.o.

Fizika és hülémorfizmus. 1.rész

Az előző bejegyzésben Ferenc pápa egyik interjújával kapcsolatban, felhívtuk a figyelmet az ateista újságíró egy érdekes megjegyzésére. Ebben Scalfari arról beszélt, hogy a különböző formák, amelyeknek “megvannak a saját törvényeik, mágneses mezeik, kémiai elemeik”, az örök és elpusztíthatatlan energiából (amely egyben káosz is) jönnek létre. Ez az elképzelés emlékeztet az arisztotelészi-tomista filozófia – előző bejegyzésben ismertetett – anyagból és formából való összetettséget valló álláspontjára (hülémorfizmus). Az elsődleges anyagnak, a materia prima-nak Scalfari elképzelésében az energia, a káosz felelne meg. A tomista felfogás szerint azonban az elsődleges anyag (materia prima) csak valamilyen forma befogadásának képessége. Kérdés, hogy ehhez képest az energia nem jelent-e már valamilyen formát.

A formák sokaságával kapcsolatban meg kell jegyeznünk, hogy a tomizmus szerint egy létező esetében csak egyetlen lényegadó forma (forma substantialis) lehetséges. Ez a tomisták szerint azért van így, mert a lényegadó forma biztosítja a létező ontológiai egységét, több ilyen forma esetében már nem egy létező ontológiai egységéről lenne szó, hanem több létezőből álló aggregátumról, rendszerről. (A Boldog Duns Scotus Jánost követő iskola szerint például az embernek két lényegadó formája van: az egyik a lélek, a másik pedig a test formája. A tomisták szerint a lélek a test formája.) Az alacsonyabb rendű formák azonban beépülhetnek a magasabb rendű formákba. Ilyenkor az alacsonyabb rendű forma már nem lesz lényegadó forma, de ez nem jelenti azt, hogy a forma sajátos lehetőségei, tevékenységei is megszűnnek. Arról van szó, hogy ezek most a magasabb, lényegadó forma által megvalósított egységen belül vannak, működnek. Így az atomba beépülő elektron, a protonba beépülő kvark elvesztik lényegadó formájukat, egy magasabb egység részei lesznek. Amikor tehát az interjúban formákról van szó, nem kell feltétlenül lényegadó formákra gondolnunk, hanem gondolhatunk például egy, emberi testbe beépült részecske (már nem lényegadó) formájára is. A lényegadó forma fogalma egyébként összefüggésben van egy másik filozófiai fogalommal, a szubsztancia fogalmával is. (A szubsztancia fogalmáról a blogon az eukarisztikus jelentléttel kapcsolatban volt szó.)  A szubsztanciát, a magánvalót anyagi létezők esetében az jellemzi, hogy ez lényegadó forma által megformált anyag, és mint ilyen alanya a különböző tulajdonságoknak, képességeknek, cselekedeteknek, mások cselekedetei “elszenvedésének”. A szubsztancia által megvalósított egység tehát összefügg a lényegadó forma által megvalósított egységgel. Az ontológiai értelemben vett egységen kívül azonban vannak lazább egységek is. Ilyen egység például egy rendszer vagy valamilyen aggregátum egysége. Egy hegy például valószínűleg nem tekinthető szubsztanciának és így nincs lényegadó formája sem. Itt inkább különböző szubsztanciák valamilyen lazább együttlétéről van szó. Az univerzumban a szubsztanciák és ezzel együtt a lényegadó formák jelenléte a “végeken” szembetűnőbb, mert itt találkozunk olyan egységekkel, amelyek ontológiaiak, tehát nem valamilyen aggregátumról, rendszerről van szó.  Az egyik ilyen “vég” az ember, aki az egységnek olyan intenzív megnyilvánulása, amelyet az emberi lélek, mint lényegadó forma tesz lehetővé. A másik szélen az elemi részecskék, atomok, molekulák vannak, ahol ugyancsak szoros egység tapasztalható. (A kvarknak például már része sem lehet.)

Visszatérve az eredeti interjú megjegyzéséhez, a fizika útja az utolsó évszázadban kétségtelenül érdekes volt. Az anyag egyre mélyebb rétegeinek kutatása folyamán a fizika egyre közelebb került az elsődleges anyaghoz, a materia prima-hoz. Láttuk az előző bejegyzésben, hogy a materia prima a fizika, mint kisérleteken alapuló tudomány számára nem megismerhető, ez a létezőnek metafizikai összetevője. Ugyanakkor a fizika, egyrészt az elemi részecskék kutatása során, másrészt az ősrobbanás zéró pontját egyre jobban megközelítő időpillanatok fizikai viszonyainak rekonstruálása folyamán olyan “formákat” tárt fel, amelyek egyre közelebb vannak a materia prima teljes formátlanságához, tiszta lehetőségéhez. Így például ezek a formák egyre kevesebb alacsonyabbrendű, beépülő formát tesznek lehetővé.   Átvitt értelemben azt is mondhatnánk, hogy a fizika által felfedezett (vagy sokszor csak elképzelt) formák közelítik, de soha el nem érik a materia prima vagy az ősrobbanás szingularitását. (A szingularitás matematikai értelemben egy olyan pontot jelől, amelyen egy függvény nincs értelmezve, de ez a pont megközelíthető olyan pontokkal, amelyeken a függvény értelmezett, de ezek a pontok a szingularitást soha nem érhetik el.)  Ezeknek az eredményeknek az értelmezésében néha megmutatkozik a filozófiai háttér hiánya. Egyik véglet az, amikor a megjelenő formákat, az elemi részeket makróvilágunk kategóriáival jellemzik, és arról beszélnek például, hogy az elemi részecske “kaotikus és őrült táncot jár”. A másik véglet az, amikor a fizikai valóságot teljesen megismerésünkhöz kötik, és úgy vélik, hogy ez megismerésünktől függetlenül nem is létezik. Az is jellemző vélemény, hogy  mindennapi világunkat, a “makrovilágot” nem tekintik igazi realitásnak: ez csak a nem tudós, hétköznapi ember világa. Ennek persze ellentmond az a – tudósok által is folytatott – gyakorlat, amely szerint például nem szoktak abból gondot csinálni, hogy az étteremben  megrendelt pizza a szomszéd asztalon lévő valamelyik tányéron is ott lehet, mert elemi részecskékkel előfordulhat az, hogy egyszerre több helyen is vannak.

A fenti problémák jól látszanak a kvantummechanika értelmezésének máig lezáratlan kérdésében. Az elemi részecskét viselkedését a kvantummechanika közel kilencven éve felfedezett  hullámegyenlete írja le. Az egyenlet megoldásai azonban nem a részecske helyét, sebességét vagy egyéb tulajdonságait adják meg az idő függvényében, hanem egy valószínűségeloszlást, amely azt mondja meg, hogy egy adott mérési érték (pl. sebesség) milyen valószínűséggel következhet be. A mérés eredménye azonban mindig egy konkrét érték, tehát ilyenkor a valószínűségeloszlás helyett mindig konkrét mérési értéket kapunk. Az ismételt mérések eredményei összességükben viszont már a valószínűségeloszlást követik. A jelenség egyszerűen szemléltethető. A mérés előtti állapot hasonlítható egy érme feldobása előtti állapothoz. A kísérlet, az érme feldobása és leesése két értéket adhat kimenetelként: ez lehet fej vagy írás. A  valószínűségek eloszlás ebben az esetben nagyon egyszerű: a két eredmény bármelyike 1/2 valószínűséggel következhet be. Ez tehát a “mérés előtti” helyzet, eloszlás. A mérés, az érme feldobása után azonban a két érték valószínűségének ez az eloszlása “összeomlik”, átmegy a mérés eredményeként kapott egyik állapot (pl. fej) bekövetkezését jelentő 1 valószínűségbe, míg a másik állapot valószínűsége 0 lesz. Ha azonban elég sokáig folytatjuk az érme feldobását, azt tapasztaljuk, hogy nagyjából ugyanannyiszor kapunk fej és írás állapotot. Az elemi részecske (például elektron) esetében is hasonló a helyzet, csak itt az eloszlás nem ilyen egyszerű, leírása matematikailag bonyolultabb (például végtelen lehetséges mérési érték lehet). A kísérlet elvégzésekor azonban hasonló “összeomlás” történik: a valószínűségeloszlás egy konkrét mérési értékbe megy át. Megjegyezzük azonban, hogy míg az érme feldobása esetében, ha pontosan ismernénk a feldobás viszonyait, körülményeit, akkor pontosan meg tudnánk határozni az eredményt, a kvantummechanika esetében azonban az eredmény pontos meghatározásának lehetetlensége nem a pontos ismeret hiányából adódik, ez az elmélet lényegéhez tartozik. A kvantummechanika fenti, szokatlan eljárásának az értelmezése kérdéseket vet fel. Ilyen kérdés például az, hogy mennyire kell valóságosnak tekinteni egy elemi részecskét, pl. elektront, van-e értelme a kísérletektől, megfigyelésektől függetlenül ilyen létezőről, valóságról beszélni, hogyan egyeztethető össze a “furcsa”, statisztikus viselkedés hétköznapi világunk tapasztalataival stb.

A fenti kérdések megválaszolására irányuló kisérletekben segíthet az elemi részecske “ontológiai elemzése”: milyen értelemben tekinthető ez létezőnek, hogyan viszonyul létezése a mi megszokott hétköznapi világunk, makróvilágunk létezéséhez. Ennek érdekében azonban először azzal kell foglalkoznunk, hogy általában véve a fizika fogalmai hogyan viszonyulnak a valósághoz. Erről lesz szó röviden a következő bejegyzésben.