Kategória: filozófia

Fizika és hülémorfizmus. 2.rész

Szerző: matthaios Kategória: filozófia,természetfilozófia Hozzászólás

Az előző bejegyzés folytatásaként, ebben a bejegyzésben először azzal foglalkozunk, hogy általában a fizikai ismereteknek milyen a viszonya a valósághoz, a tapasztalati világhoz. Ezzel a témával két tomista beállítottságú vagy tomizmussal szimpatizáló matematikus, fizikus is foglalkozott könyvében: Wolfgang Smith 1 és Anthony Rizzi 2. Ezelőtt azonban érdemes röviden áttekinteni, hogy egyáltalán milyen nagy területei is vannak a létezésnek.

A tomista iskola szerint két területről beszélhetünk. Az első terület a tőlünk független, általunk érzékszervi adatokból kiindulva megismerhető valóság, az anyagi valóság területe. A második terület az a létezés, amely szerint fogalmaink, ismereteink léteznek értelmünkben. Ez a létezés nem független az előző létezéstől, mégis különbözik tőle, mert itt a megismert formák nem anyagi valóságukban léteznek, ezek értelmünknek adnak határozott tartalmat. Létrejöttükben ugyan függnek az anyagi valóságtól, mégis valamilyen értelemben ezektől különböző, önálló létet nyernek az értelem ismeretében. Ez legjobban talán a matematika tárgyain keresztül szemléltethető. A kettes szám például a matematika számára önálló létezőként jelenik meg, ugyanakkor az anyagi valóságban önmagában létező (szubzisztens) kettes szám nincs, de van két alma, két fa stb. Az értelem képes az anyagi világban gyökerező objektumokat manipulálni, kiterjeszteni, általánosítani, és így eljuthat olyan objektumokhoz is, amelyeknek már közvetlen megfelelőjük nincs az anyagi világban. Így jön létre a matematika világának páratlan gazdagsága. Ez a gazdagság arra késztet több matematika filozófiájával is foglalkozó matematikust, hogy a létezők előbb említett két tartományához még egy harmadik tartományt is hozzáfűzzenek: a matematikai objektumok önállóan létező, platoni világát.   Az egyik legismertebb “”platonista” Roger Penrose, matematikus és elméleti fizikus, akinek több könyve megjelent magyar fordításban is 3.  Isten létezéséig eljutva, a tomista filozófia számára is van egy harmadik tartomány: ezek az isteni értelem kívülről, teremtmények által természetes úton megismerhető tartalmai: Isten teremtő eszméi. A teremtő eszmékről az angyaloknak közvetlenebb, tisztán szellemi jellegű ismeretük van. Az ember ezek ismeretére csak az érzékszervek adatainak feldolgozása által, a homállyal megküzdve, kevesebb világossággal, a teljesség nagyobb hiányával jut el.

Visszatérve a fizikai fogalmakhoz, ismeretekhez, törvényekhez, ezek önállóan csak az emberi értelemben léteznek, de a valóságra utalnak: a valóság (bizonyos mértékig) ezeknek megfelelően viselkedik. A fizikai fogalmak kialakulásában alapvető fontosságú az elvonás, az absztrakció. A fizikai absztrakció folyamán szegényedik az anyagi valóság, eltekintünk a valóság konkrétumaitól, a valóságban található tárgyak tulajdonságainak jelentős részétől, ezeket kizárjuk a fogalom tartalmából. Így válik lehetővé, hogy fogalmaink bizonyos általánossághoz jussanak. A tömeg klasszikus fizikából vett fogalma nem tartalmazza a kezemben lévő alma színére, ízére vonatkozó információkat, ugyanakkor viszont a fogalom segítségével a tömegvonzásra vonatkozó, minden anyagi létezőre érvényes törvényeket lehet megállapítani. Ezeknek a törvényeknek a kezemben lévő alma is engedelmeskedik, mert a fizika szerint neki is van tömege, amelyről érzékszerveim által is meggyőződhetek, mert az alma nyomja a kezemet. A tömeg (pontosabban a nehézségi erő) fizikai fogalma ennek az érzetnek a magyarázatát is megadja, és alkalmat ad arra, hogy ezt mérésekkel számszerűsítsük. Azt is mondhatjuk, hogy a fizika elsősorban az anyagi világ olyan formáival foglalkozik, amelyek nem a közvetlenül tapasztalható világ lényegadó formái, hanem ezeknél alacsonyabb szintű formák, amelyek beépülve a lényegadó formákba, ezek viselkedését részben meghatározzák.

Egy másik jellemzője a fizikának az anyagi létező mennyiségi és mérhető vonásaira való koncentrálás. A fizika az anyagi létezőket a mennyiségi vonatkozások oldaláról próbálja megérteni, és ezen a területen óriási eredményeket ért el, beleértve a fizikára támaszkodó technológiai fejlődést is. A mennyiség az anyagi létezők alapvető kategóriája, de az anyagi létezők mégsem oldhatóak fel teljesen a mennyiségi vonatkozásokban. A valóságban a legfontosabb kategória nem a mennyiség, hanem a magánvaló, a szubsztancia, amelynek mennyisége a mennyiség.

Az is érdekes, hogy eleinte a fizikai fogalmak szorosabban kapcsolódtak tapasztalati világunk szubsztanciáihoz: ezek és ezek tulajdonságainak az absztrakciójáról volt szó. Az elemi részecskék esetében azonban a helyzet más: például elektront úgy igazából még senki sem látott. A fizika fogalmai között megjelentek olyan fogalmak, amelyek már nem tapasztalati világunk valamely szubsztanciájához rendelt tulajdonságokra vonatkoznak, hanem új szubsztanciák, molekulák, atomok, protonok, neutronok, elektronok stb. létezését tételezik fel. Az elektron és más elemi részecskék esetében a kísérleti bizonyitékok alapján ésszerű az a feltevés, hogy ezek nemcsak fizikai fogalomként léteznek, hanem ténylegesen léteznek az anyagi világban is. Előfordulhat azonban, hogy lényegüket és tulajdonságaikat a fizikai fogalom csak korlátozott mértékben tartalmazza. Az is fontos eltérés, hogy a fizika nem mindig képes figyelembe venni, hogy az elemi részecskék a valóságban elsősorban érzékszerveink által megtapasztalható szubsztanciák beépült részei, tehát legtöbbször nem teljesen önálló létezők.

A valóság és a fizika leginkább a kísérletekben találkozik egymással. A kvantummechanikai kísérletek jelentős részében arról van szó, hogy energia közlésével egy elemi részecske, legyen ez a továbbiakban egy elektron, kiszakad valamilyen szubsztanciából, önálló szubsztanciaként megindul egy olyan úton, amely valamilyen detektorban fejeződik be, ahol a részecske ismét része lesz valamilyen szubsztanciának. (Az is előfordulhat, hogy a részecske egy másik szubsztanciával való találkozás után önálló szubsztancia marad, de az állapotát jellemző valószínűségeloszlás “összeomlik” és egy teljesen új eloszlás fogja ezután jellemezni.) Metafizikai szempontból ez az út úgy jellemezhető, hogy a kiszakadáskor az elektron anyagát a beépült forma helyett egy lényegadó forma fogja megformálni, az elektron önálló szubsztancia lesz. A lényegadó forma a detektorban cserélődik le ismét valamilyen beépülő formára, az elektron megszünik önálló szubsztancia lenni, ismét egy másik szubsztancia része lesz. Az elektron kiszakadása hasonlít ahhoz, amikor egy (sokszor már csak biológiai értelemben) élő donorból transzplantáció céljából kivesznek egy szervet, ezt elszállítják a transzplantáció helyére, majd ott beültetik egy másik szervezetbe. A szerv a kivételkor önálló szubsztanciává válik, kiszakad a donor által megvalósított egységből, majd a beültetéskor elveszíti önállóságát, ismét egy szervezet része lesz. Az elektron állapotát az út folyamán a Schrödinger-egyenlet írja le, azonban szokatlan módon az egyenlet megoldásai nem azt mondják meg például, hogy hol van az elektron az adott időpontban, mekkora éppen a sebessége. Ehelyett csak arról tájékoztatnak (kissé leegyszerűsítve), hogy mekkora a valószínűsége annak, hogy éppen egy adott helyen van az elektorn, mekkora annak a valószínűsége, hogy az elektron sebessége egy adott érték. A megérkezéskor az elektronnak már konkrét helyzete lesz, sebessége felvesz egy konkrét értéket, az előbbi valószínűségeloszlás pedig abban fog megnyilvánulni, hogy sok elektron esetében a mért értékek eloszlása ezt fogja követni.

Az egyik, Aquinói Szent Tamás negyedik útjáról szóló bejegyzésben láttuk, hogy a létezők a létezés fokozatai szerint nem egyformák. Az ember, összehasonlítva a többi létezővel, a megvalósultság, az önállóság, a létezés magasabb fokán áll, mert például nincs benne lehetőség arra, hogy más szubsztanciákba épüljön be, más formák fogadják be. Az állati létezésben már van lehetőség arra, hogy ez az emberi lélek által legyen megformálva, a növényi, vegetatív létezés funkciói pedig megvannak az állatban is. Az elemi részecskék még alapcsonyabb szintet képviselnek, mert ezek még több dologba épülhetnek be, még több dolognak lehetnek részei. Ezeket, mint létezőket tehát a kisebb megvalósultság és a sokmindenre nyitott lehetőség jellemzi. Az elemi részecskék ugyan nem az elsődleges anyag, a materia prima megvalósultságtól mentes, teljesen tiszta lehetőségét képviselik, mégis közelebb vannak ehhez. Képletesen szólva azt is mondhatnánk, hogy létezésük ugyan valós létezés, de összehasonlítva más létezőkkel, ez a létezés “árnyékszerűbb”.

Ez az árnyékszerűbb (de azért valós) lét magyarázhatja például azt, hogy a kvantummechanika a kisérletben mozgó részecske (elektron) állapotát csak a lehetőségekre utaló valószínűségeloszlással tudja jellemezni. Amikor azonban ez a lét találkozik tapasztalati világunk nagyobb megvalósultságot hordozó létezőjével (kisérleti berendezés), ennek részévé válhat, a lehetőség átmegy valamilyen megvalósultságba, a mérés eredménye például már konkrét hely, sebesség adat lesz. (Ezek együttes mérése teljes pontossággal a Heisenberg-féle bizonytalansági reláció miatt nem lehetséges, de ez témánk szempontjából most nem érdekes.) Annak a ténynek a megértéséhez is ad talán szempontot ez a felfogás, hogy az ismételt mérések eredményei követik a Schrödinger egyenlet megoldásából kapott valószínűségeloszlást. Ha az elemi részecske, például elektron valamely szubsztanciába való beépülésére több lehetőség van, akkor ezeknek a lehetőségeknek a megvalósulása követheti az eloszlást, így egy ernyő esetében különböző helyekre történhet az elektron becsapódása, ezek a becsapódások összeségükben pedig az eloszlást tükrözik. Egyébként a fizikusok jelentős része (így például Lee Smolin 4, Roger Penrose) nem tekinti véglegesnek és teljesen lezártnak a kvantummechanika jelenlegi állapotát.

Azt a kérdést is fel lehet vetni, hogy előfordulhat-e az, hogy egy elemi részecskének, mint önálló szubsztanciának ne legyen meghatározott helye. Az előző bejegyzésben említettük, hogy az anyag meghatározása az lehet, hogy ez lényegadó formák befogadásának a képessége, és a mennyiséggel megjelölt anyaggal (materia quantitate signata) együttjáró kiterjedést jelöltük meg az individuáció elvének, azaz ennek tulajdonítottuk azt, hogy például emberből, elektronból több is lehet. Hogyan alkalmazható azonban ez az elv az “utazó” elektron esetében, amikor itt kiterjedésről nehéz beszélni? Elképzelhető az, hogy az individuációval kapcsolatban lemondjunk az anyag kiterjedt voltának szükségességéről?  A mennyiséggel megjelölt anyag, a materia quantitate signata jelenthet mást is, így például energiát és/vagy az ezzel ekvivalens tömeget is (a híres energia = tömeg x fénysebesség négyzete  képlet szerint) 5. Ezzel tulajdonképpen visszajutunk Scalfari idézett megjegyzéséhez: “az energiából formák ugranak elő”. A mennyiség, mint kategória biztosítja azt, hogy valamit részekre oszthatunk és ezek a részek nem egyenlőek egymással. A forma általi megformálás ilyen részre vonatkozik, és ez biztosítja az egyedek létezését. A lényeg az, hogy az anyaggal együttjár, tőle elválaszthatatlan a “mennyiséggel való megjelőlés” lehetősége. A metafizikának tulajdonképpen nem is lenne feladata annak meghatározása, hogy a mennyiséggel megjelölt anyag vajon a kiterjedéssel rendelkező anyag-e (descartes-i res extensa), vagy pedig  a modern fizika szerint ennek inkább az energia-tömeg felelne meg.

Jegyzetek:

  1. Wolfgang Smith: Quantum Enigma. Finding the Hidden Key ↩
  2. Anthony Rizzi: The Science before Science. Guide to Thinking in the 21st Century ↩
  3. Roger Penrose: A császár új elméje ↩
  4. Lee Smolin: Mi a gubanc a fizikával? ↩
  5. W. Clarke Norris S.J.: One and the Many. Contemporary Thomistic Metaphysics 2011, 147.o. ↩

Fizika és hülémorfizmus. 1.rész

Szerző: matthaios Kategória: filozófia,természetfilozófia Hozzászólás

Az előző bejegyzésben Ferenc pápa egyik interjújával kapcsolatban, felhívtuk a figyelmet az ateista újságíró egy érdekes megjegyzésére. Ebben Scalfari arról beszélt, hogy a különböző formák, amelyeknek “megvannak a saját törvényeik, mágneses mezeik, kémiai elemeik”, az örök és elpusztíthatatlan energiából (amely egyben káosz is) jönnek létre. Ez az elképzelés emlékeztet az arisztotelészi-tomista filozófia – előző bejegyzésben ismertetett – anyagból és formából való összetettséget valló álláspontjára (hülémorfizmus). Az elsődleges anyagnak, a materia prima-nak Scalfari elképzelésében az energia, a káosz felelne meg. A tomista felfogás szerint azonban az elsődleges anyag (materia prima) csak valamilyen forma befogadásának képessége. Kérdés, hogy ehhez képest az energia nem jelent-e már valamilyen formát.

A formák sokaságával kapcsolatban meg kell jegyeznünk, hogy a tomizmus szerint egy létező esetében csak egyetlen lényegadó forma (forma substantialis) lehetséges. Ez a tomisták szerint azért van így, mert a lényegadó forma biztosítja a létező ontológiai egységét, több ilyen forma esetében már nem egy létező ontológiai egységéről lenne szó, hanem több létezőből álló aggregátumról, rendszerről. (A Boldog Duns Scotus Jánost követő iskola szerint például az embernek két lényegadó formája van: az egyik a lélek, a másik pedig a test formája. A tomisták szerint a lélek a test formája.) Az alacsonyabb rendű formák azonban beépülhetnek a magasabb rendű formákba. Ilyenkor az alacsonyabb rendű forma már nem lesz lényegadó forma, de ez nem jelenti azt, hogy a forma sajátos lehetőségei, tevékenységei is megszűnnek. Arról van szó, hogy ezek most a magasabb, lényegadó forma által megvalósított egységen belül vannak, működnek. Így az atomba beépülő elektron, a protonba beépülő kvark elvesztik lényegadó formájukat, egy magasabb egység részei lesznek. Amikor tehát az interjúban formákról van szó, nem kell feltétlenül lényegadó formákra gondolnunk, hanem gondolhatunk például egy, emberi testbe beépült részecske (már nem lényegadó) formájára is. A lényegadó forma fogalma egyébként összefüggésben van egy másik filozófiai fogalommal, a szubsztancia fogalmával is. (A szubsztancia fogalmáról a blogon az eukarisztikus jelentléttel kapcsolatban volt szó.)  A szubsztanciát, a magánvalót anyagi létezők esetében az jellemzi, hogy ez lényegadó forma által megformált anyag, és mint ilyen alanya a különböző tulajdonságoknak, képességeknek, cselekedeteknek, mások cselekedetei “elszenvedésének”. A szubsztancia által megvalósított egység tehát összefügg a lényegadó forma által megvalósított egységgel. Az ontológiai értelemben vett egységen kívül azonban vannak lazább egységek is. Ilyen egység például egy rendszer vagy valamilyen aggregátum egysége. Egy hegy például valószínűleg nem tekinthető szubsztanciának és így nincs lényegadó formája sem. Itt inkább különböző szubsztanciák valamilyen lazább együttlétéről van szó. Az univerzumban a szubsztanciák és ezzel együtt a lényegadó formák jelenléte a “végeken” szembetűnőbb, mert itt találkozunk olyan egységekkel, amelyek ontológiaiak, tehát nem valamilyen aggregátumról, rendszerről van szó.  Az egyik ilyen “vég” az ember, aki az egységnek olyan intenzív megnyilvánulása, amelyet az emberi lélek, mint lényegadó forma tesz lehetővé. A másik szélen az elemi részecskék, atomok, molekulák vannak, ahol ugyancsak szoros egység tapasztalható. (A kvarknak például már része sem lehet.)

Visszatérve az eredeti interjú megjegyzéséhez, a fizika útja az utolsó évszázadban kétségtelenül érdekes volt. Az anyag egyre mélyebb rétegeinek kutatása folyamán a fizika egyre közelebb került az elsődleges anyaghoz, a materia prima-hoz. Láttuk az előző bejegyzésben, hogy a materia prima a fizika, mint kisérleteken alapuló tudomány számára nem megismerhető, ez a létezőnek metafizikai összetevője. Ugyanakkor a fizika, egyrészt az elemi részecskék kutatása során, másrészt az ősrobbanás zéró pontját egyre jobban megközelítő időpillanatok fizikai viszonyainak rekonstruálása folyamán olyan “formákat” tárt fel, amelyek egyre közelebb vannak a materia prima teljes formátlanságához, tiszta lehetőségéhez. Így például ezek a formák egyre kevesebb alacsonyabbrendű, beépülő formát tesznek lehetővé.   Átvitt értelemben azt is mondhatnánk, hogy a fizika által felfedezett (vagy sokszor csak elképzelt) formák közelítik, de soha el nem érik a materia prima vagy az ősrobbanás szingularitását. (A szingularitás matematikai értelemben egy olyan pontot jelől, amelyen egy függvény nincs értelmezve, de ez a pont megközelíthető olyan pontokkal, amelyeken a függvény értelmezett, de ezek a pontok a szingularitást soha nem érhetik el.)  Ezeknek az eredményeknek az értelmezésében néha megmutatkozik a filozófiai háttér hiánya. Egyik véglet az, amikor a megjelenő formákat, az elemi részeket makróvilágunk kategóriáival jellemzik, és arról beszélnek például, hogy az elemi részecske “kaotikus és őrült táncot jár”. A másik véglet az, amikor a fizikai valóságot teljesen megismerésünkhöz kötik, és úgy vélik, hogy ez megismerésünktől függetlenül nem is létezik. Az is jellemző vélemény, hogy  mindennapi világunkat, a “makrovilágot” nem tekintik igazi realitásnak: ez csak a nem tudós, hétköznapi ember világa. Ennek persze ellentmond az a – tudósok által is folytatott – gyakorlat, amely szerint például nem szoktak abból gondot csinálni, hogy az étteremben  megrendelt pizza a szomszéd asztalon lévő valamelyik tányéron is ott lehet, mert elemi részecskékkel előfordulhat az, hogy egyszerre több helyen is vannak.

A fenti problémák jól látszanak a kvantummechanika értelmezésének máig lezáratlan kérdésében. Az elemi részecskét viselkedését a kvantummechanika közel kilencven éve felfedezett  hullámegyenlete írja le. Az egyenlet megoldásai azonban nem a részecske helyét, sebességét vagy egyéb tulajdonságait adják meg az idő függvényében, hanem egy valószínűségeloszlást, amely azt mondja meg, hogy egy adott mérési érték (pl. sebesség) milyen valószínűséggel következhet be. A mérés eredménye azonban mindig egy konkrét érték, tehát ilyenkor a valószínűségeloszlás helyett mindig konkrét mérési értéket kapunk. Az ismételt mérések eredményei összességükben viszont már a valószínűségeloszlást követik. A jelenség egyszerűen szemléltethető. A mérés előtti állapot hasonlítható egy érme feldobása előtti állapothoz. A kísérlet, az érme feldobása és leesése két értéket adhat kimenetelként: ez lehet fej vagy írás. A  valószínűségek eloszlás ebben az esetben nagyon egyszerű: a két eredmény bármelyike 1/2 valószínűséggel következhet be. Ez tehát a “mérés előtti” helyzet, eloszlás. A mérés, az érme feldobása után azonban a két érték valószínűségének ez az eloszlása “összeomlik”, átmegy a mérés eredményeként kapott egyik állapot (pl. fej) bekövetkezését jelentő 1 valószínűségbe, míg a másik állapot valószínűsége 0 lesz. Ha azonban elég sokáig folytatjuk az érme feldobását, azt tapasztaljuk, hogy nagyjából ugyanannyiszor kapunk fej és írás állapotot. Az elemi részecske (például elektron) esetében is hasonló a helyzet, csak itt az eloszlás nem ilyen egyszerű, leírása matematikailag bonyolultabb (például végtelen lehetséges mérési érték lehet). A kísérlet elvégzésekor azonban hasonló “összeomlás” történik: a valószínűségeloszlás egy konkrét mérési értékbe megy át. Megjegyezzük azonban, hogy míg az érme feldobása esetében, ha pontosan ismernénk a feldobás viszonyait, körülményeit, akkor pontosan meg tudnánk határozni az eredményt, a kvantummechanika esetében azonban az eredmény pontos meghatározásának lehetetlensége nem a pontos ismeret hiányából adódik, ez az elmélet lényegéhez tartozik. A kvantummechanika fenti, szokatlan eljárásának az értelmezése kérdéseket vet fel. Ilyen kérdés például az, hogy mennyire kell valóságosnak tekinteni egy elemi részecskét, pl. elektront, van-e értelme a kísérletektől, megfigyelésektől függetlenül ilyen létezőről, valóságról beszélni, hogyan egyeztethető össze a “furcsa”, statisztikus viselkedés hétköznapi világunk tapasztalataival stb.

A fenti kérdések megválaszolására irányuló kisérletekben segíthet az elemi részecske “ontológiai elemzése”: milyen értelemben tekinthető ez létezőnek, hogyan viszonyul létezése a mi megszokott hétköznapi világunk, makróvilágunk létezéséhez. Ennek érdekében azonban először azzal kell foglalkoznunk, hogy általában véve a fizika fogalmai hogyan viszonyulnak a valósághoz. Erről lesz szó röviden a következő bejegyzésben.

A negyedik út. 2.rész

Szerző: matthaios Kategória: filozófia,filozófiai istentan,metafizika 2 hozzászólás

Az előző bejegyzés Aquinói Szent Tamás negyedik útjának metafizikai hátterével foglalkozott. Eljutottunk a létanalógia fogalmáig, amely szerint a létezés fogalma minden létezőre közvetlenül alkalmazható, a létező fogalma alá nem lehet szűkebb terjedelmű fogalmakat rendelni. Ugyanakkor a létező fogalma nem teljesen egyértelműen alkalmazható az egyes létezőkre, mert ez a fogalom jelöli azt a különbséget is, amely a létezés módjára vonatkozik, hiszen ezek a különbségek is léteznek. Így a létező fogalma kifejezi mind a létezők egységét, hiszen ugyanaz a fogalom vonatkozik minden létezőre, de ezzel együtt utal a sokaságra, a különbözőségekre is, mert az egyes létezőkre alkalmazva, ezeket a különbségeket is tartalmazza. Vannak más fogalmak is, amelyek hasonló tulajdonsággal rendelkeznek. Ezeket a fogalmakat transzcendentáléknak nevezzük, jelölve azt, hogy ezek közvetlenül átjárják a létezők teljes körét, szűkebb kiterjedésű fogalmak közvetítése nélkül alkalmazhatóak minden létezőre. A skolasztikus  felsorolás szerint ezek latinul: ens, res, aliquid, unum, verum, bonum.  Magyarul: a létező, a dolog, a valami, az egy, az igaz, a jó. Ezekhez újabban hozzáteszik a szépet (pulchrum) is. A skolasztikusok szerint ezek a létezéstől elválaszthatatlanok, a létezés különböző oldalaira utalnak, tulajdonképpen felcserélhetőek a létezéssel. A negyedik út ezek közül kettőt említ: az igazat és a jót. A lét igazsága tulajdonképpen arra utal, hogy a lét értelmes, megismerhető az értelem számára. A megismerés elsősorban az értelem általi befogadásra vonatkozik, a létezőre vonatkozó ismeret a létező hatására az értelemben keletkezik. A jó esetében a szellemi létező kilép önmagából, a megismert létező után vágyódik, ennek valamilyen értelemben vett birtoklására törekszik. Láttuk, hogy a létezők az általános értelemben vett létet (ens commune) lényegük által korlátozva valósítják meg. Ebben az értelemben beszélhetünk a létezők fokozatairól, egy elemi részecske is létező, de ennél tökéletesebb egy növény, ennél tökéletesebb az állat, és a legtökéletesebb létező az ember. Az ember lényege szerint teljesebb létezéssel rendelkezik, egységében magában foglalja az élettelen létezést, a növényi és állati létezést is. Ennek megfelelően az ember az ontológiai értelemben vett igazság és jóság magasabb fokán áll, mint az alacsonyabb rendű létezők. Ezek azok a tökéletességi fokozatok, amelyekre Szent Tamás a negyedik útban hívatkozik.

Amint láttuk, a létezők az általános létben (ens commune) részesednek, ennek teljességéből és általánosságából lényegük korlátai szerint fogadnak be valamit. De mi is ez az ens commune? Valójában ez önálló létezőként nem található meg, csak a benne részesedő létezőkben mutatkozik. Az ens commune értelmünk fogalma, amely leírja a valóságban tapasztalható helyzetet. Ebből a szempontból hasonlít más általános fogalmakra. Nincs emberség, mint önálló létező, de vannak emberek. Értelmünkön kívül nincs önállóan létező ens commune, de vannak létezők, amelyekre vonatkozik ez a fogalom. Ha a létben részesedő létezők létezésének okára, magyarázatára kérdezünk, akkor nyilvánvaló, hogy az ens commune ilyenként nem jöhet számításba. Csak olyan létező jöhet szóba, akinek értelmünktől független, önálló léte van. További követelmény az, hogy léte olyan legyen, amely forrása az összes részesedett létnek. Csak így biztosítható a létfogalomban meglévő egység, az, hogy ugyanabban a létben részesednek a létezők, a lét különböző módjai szerint. Elégséges ok, magyarázat csak egy olyan, korlátok nélküli létező lehet, amely a létet nem részesedésként fogadja be, hanem sajátjaként birtokolja, akiben a lét nem lényeg által korlátozottan van jelen, hanem ő maga a lét: esse subsistens. Ellenkező esetben nem lehetne teljes ok, magyarázat, mert még neki is lenne oka, magyarázata és így tovább. A lényeg által korlátozott létezők ettől a létezőtől kapják létüket, ő az oka létüknek.

Ennek a létezőnek nem lehet létét korlátozó, lététől különböző lényege, benne a lényeg és a létezés egybeesnek. Arra kérdésre, hogy ki is Ő, a Kivonulás könyvének szavaival válaszol: “Én vagyok, aki vagyok” (Kiv 3,14). Belátható, hogy ilyen létező csak egy lehet, továbbá, hogy benne semmilyen összetettség, megosztottság nincs, teljesen egyszerű. Így nincs meg benne az az összetettség sem, amely szerint a véges létező rendelkezik egy olyan metafizikai “maggal”, szubsztanciával, amely hordozza a létező tulajdonságait, amely alanya cselekvésének. Így a teremtettségre jellemző szubsztancia-járulék (substantia, accidens) fogalompár sem alkalmazható erre a létezőre. Az értelem tehát nem tulajdonsága, hanem Ő maga az Értelem. A szeretet sem tulajdonsága, hanem Ő maga a Szeretet. Nincs meg benne a változást lehetővé tévő lehetőség-megvalósulás (potentia, actus) kettősség sem, Ő a teljes ténylegesség, Actus Purus, aki a változások hiánya miatt kívül van az időn, örökkévaló.

Ha megvizsgáljuk az Isten létezését beláttató érveket, észrevehetjük, hogy bizonyos értelemben “rehabilitálják” Parmenidészt. A világ ugyan nem teljesen egységes, különböző dolgok vannak benne, amelyek változnak, mégis ez a világ, úgy ahogyan van, utal egy olyan létezőre, aki nem változik, akiben nincs összetettség, nincsenek részek. Ez a létező úgy mozgatja a világot, hogy közben Ő nem mozog, úgy oka a világnak, hogy neki nincs oka. A véges létezők állandóan változó világa tehát utal egy végtelen, változatlan létezőre, aki nélkül ez a világ nem lenne. Értelmünk a világ megtapasztalása által – amely érzékszerveink adatainak feldolgozásával kezdődik – eljut addig, hogy a világban értelmet, rendet, törvényeket ismer fel. Ennek a felismerésnek az eredményeként értelmünkben fogalmak, ítéletek keletkeznek, amelyek a világ valóságára utalnak. Ha azonban a Teremtő oldaláról nézzük a világot (ez persze csak részlegesen tehető meg, hiszen nem mi teremtettük a világot), akkor a világban lévő értelmességnek az oka Isten örök teremtő eszméiben található meg. Értelmünk ezekhez emelkedik fel az tapasztalható világ értelmi feldolgozása folyamán. Ez a felemelkedés azonban tökéletlen, de mégis valóságos. Isten eszméinek megismerésére azonban van egy másik forrásunk is. Ez a forrás nem a teremtett világ tapasztalatából indul ki, mert Isten emberi szavak, tettek által beszélt önmagáról. Így jelenik meg a másik ismeretforrás: a kinyilatkoztatás. A következő bejegyzésben ezzel foglalkozunk.

A negyedik út. 1.rész

Szerző: matthaios Kategória: filozófia,filozófiai istentan,metafizika Hozzászólás

Az előző bejegyzésekben a kozmológiai istenérvekkel és a teleológiai érvvel foglalkoztunk. Aquinói Szent Tamás öt útja közül foglalkoztunk az első hárommal (ezeket a kozmológiai érvek közé soroltuk) és az ötödikkel (teleológiai érv). Nem volt szó azonban eddig  a negyedik útról. Szent Tamás életművének több kutatója (köztük John F. Wippel 1) szerint ez az út platonikus, neoplatonikus hatásra utal. Egy kicsit emlékeztet Szent Anzelm ontológiai érvére is, amely abból indul ki, hogy Isten a teljes tökéletesség, akinél nagyobbat senki sem képes elgondolni. A negyedik út abból indul ki, hogy a dolgokban különböző fokozatú tökéletességet (igazság, jóság) találunk. Egyik dolognak az igazsága, jósága nagyobb mint a másiké. Ekkor azonban lennie kell egy maximálisan tökéletes, jó, igaz létezőnek is, amely oka a dolgokban található tökéletességnek. A mai olvasó számára kérdések merülnek fel ezzel az érveléssel kapcsolatban. Mire utal az érv szövegének néhány mondata?  Úgy tűnik, ennek az érvnek a megértéséhez el kell mélyülni Szent Tamás metafizikai  ”világképében”. Az alábbiakban megpróbálom röviden vázolni ezt a világképet.

Megint Parmenidészig (Kr. e. 5-4.század) megyünk vissza. Hasonlóan ahhoz, ahogy Parmenidész érvelt amellett, hogy a valóságban nincs változás, gondolatamenete szerint a létező valóság oszthatatlan, mai szóhasználat szerint azt mondanánk, hogy teljesen homogén.  Ha ugyanis a létezőben ettől valamilyen módon megkülönböztethető részek lennének, akkor ezek nem létezők lennének, mert a létezéstől csak a nem létezés különbözhet. A világban tapasztalható különböző dolgok, a különbözőség csak látszat. Parmenidész létfogalma szerint a létezővel szemben, tőle különbözve, nem állhat másik létező, hanem csak a nem létezés, ahogyan az ember fogalmával szemben a nem ember fogalma áll.

A “létező” valóban különleges fogalom. A különlegesség leginkább a más fogalmakkal való összehasonlításkor mutatkozik meg. Vegyük az állat fogalmát. Az állat általános fogalmából úgy juthatunk el például a kutya szükebb körű fogalmához, hogy az általánosabb fogalomhoz hozzáadunk valamilyen megkülönböztető jegyet (differentia specifica), amely csak a kutyára jellemző, amely az állat fogalmában nincs benne (legfeljebb lehetőségként). Ugyanis, ha ez benne lenne az állat fogalmában, akkor minden állat kutya lenne. Felmerül a kérdés, ha a létezőt a legáltalánosabb fogalomnak tekintjük, hogyan jutunk el ebben az esetben a szűkebb körű fogalmakhoz. A létező fogalmához hozzá kellenne adni valamit, ami ebből hiányzik. Ez a valami azonban csak nem létező lehetne, mert a létezés mindent magában foglal, ami létezik. A létezés általános fogalmához tehát nem tartoznak szűkebb körű fogalmak. Fordított irányban, a kutya fogalmából úgy jutunk el az állat fogalmáig, hogy ebből elhagyjuk azt, ami csak a kutyára jellemző és csak azt vesszük figyelembe, ami minden állatra jellemző. A kutya fogalmából azonban így nem juthatunk el a létező fogalmához, mert a létező minden létező dologra vonatkozik, így arra is, amitől a kutya kutya, tehát ez nem hagyható el. Ezért a létező fogalma közvetlenül, szűkebb jelentésű fogalmak “közvetítése” nélkül vonatkozik a kutyára. De mi a helyzet a macskával? A kutya és a macska közti különbséget az tükrözi, hogy rájuk két különböző fogalom vonatkozik, amelyek kizárják egymást olyan értelemben, hogy a kutya nem lehet macska és a macska nem lehet kutya. Ha a létező közvetlenül, szűkebb körű fogalmak közvetítése nélkül vonatkozik a kutyára és a macskára egyaránt, akkor a kutya és a macska nem ugyanaz? Igaza van Parmenidésznek? Arisztotelész szerint nem, mert a létező általános fogalma ugyan közvetlenül, szűkebb körű fogalmak közvetítése nélkül vonatkozik minden létező dologra, ugyanakkor ez a fogalom nem pontosan ugyanazt jelenti minden dolog esetében. A fogalom utal a létezés általánosságára, de ugyanakkor utal a létezés módjára is: a kutya kutya módjára létezik, a macska macska módjára, sőt Cirmi cica Cirmi cica módjára létezik, Buksi kutya Buksi kutya módjára létezik. Az általános létezés, az ens commune fogalma tehát nem egyértelmű (univok) fogalom, mint az ember fogalma, amely ugyanolyan értelemben vonatkozik minden emberre. De nem is arról van szó, hogy a fogalom teljesen mást jelentene attól függően hogy mire alkalmazzák, tehát nem csak egy véletlen egybeesésről van szó, mint az “ár” szó esetében, amikor beszélhetünk a Tiszán levonuló árról, meg a kenyér áráról. A létfogalom analóg fogalom, amely egymástól elválaszthatatlanul foglal magába hasonlóságot és különbséget Így jutunk el a sokat emlegetett létanalógiához, az analogia entis-hez. Több bejegyzés foglalkozott már az analóg fogalmakkal, mert a teremtett világ fogalmai is ilyen értelemben alkalmazhatóak Istenre. Most egyelőre azonban csak a tapasztalható világunkon belüli analógiáról van szó.

A fenti létfogalmat alkalmazva Parmenidész problémája megoldható, mert egy dolog létével így már nem csak a nem létező állítható szembe, hanem egy másik létező léte is. Ugyanis a létezést nem teljesen egyértelműen állítjuk két dologról, hanem analóg módon. A két létező mindegyike létezik, de a létezés módjában különböznek. A létanalógia fenti értelmezése az arisztotelészi-tomista metafizika sajátossága. A ferences Boldog Duns Scotus János követői szerint az ens commune is teljesen egyértelmű, univok fogalom, egyaránt alkalmazható pédául Istenre és a teremtményre. Így persze ez a fogalom tartalmilag elszegényedik. Most azonban nem megyünk bele a tomisták és a skotisták közt folyó vita részleteibe.

Az általános létező, az ens commune tehát vonatkozik minden létezőre, de nincs olyan létező vagy a létezőknek olyan csoportja, amely teljesen kimerítené ezt a fogalmat. Úgy tűnik, hogy az egyes létezők esetében a fogalom általánossága az egyedi létezőkben valami által csak korlátozva mutatkozik meg. A kutya csak kutya és nem macska is egyben, a macska csak macska, Szerémke macska csak Szerénke macska és nem Lukrécia macska és így tovább. A tomista metafizika ezt a korlátozó tényezőt a dolog lényegével azonosítja. Egy dolog lényege (essentia) azt mondja meg, hogy mi a dolog. De éppen ez korlátozza az általános létet arra, ami a dolog. Ezért mondják, hogy a  létező dolgok valójában két metafizikailag különböző, de egymástól fizikailag elválaszthatatlan elv, principium együtteseként vannak jelen. Ez a két elv: a lényeg és a létezés (essentia, existentia). A lényeg úgy viszonylik a létezéshez, mint a lehetőség a megvalósuláshoz.

Szent Tamás a fenti viszonyt más oldalról is megvilágítja a részesedés (participatio) fogalmát alkalmazva. Metafizikai értelemben a részesedés azt jelenti, hogy valami részlegesen kap valamit, befogad valamit, ami azonban a maga teljességében és általánosságában másban van meg. Ez a meghatározás könnyen alkalmazható az egyes létezők és az általános létezés (ens commune) viszonyára, itt ugyanis arról van szó, hogy az egyes létezők a lényegük által korlátozott módon részesednek a létezésben, amelyet azonban nem merítenek ki, és amely teljes általánosságában az ens commune fogalmában mutatkozik meg. A negyedik útban említett különböző mértékű tökéletességek és a maximális tökéletesség viszonya emlékeztet az egyes létezők és az ens commune viszonyára, eddig azonban csak véges létezőkről volt szó. Az érv további kidolgozása a következő bejegyzésben folytatódik.

Jegyzetek:

  1. John F. Wippel: The metaphysical thought of Thomas Aquinas ↩

A teleológiai érv. 2.rész

Szerző: matthaios Kategória: filozófia,filozófiai istentan,metafizika 4 hozzászólás

Az előző bejegyzésben a cél okra építő istenérvvel foglalkoztunk. Egy régebbi bejegyzésben volt szó arról, hogy a világban lévő változást az Arisztotelészre támaszkodó metafizika lehetőségekből megvalósulásba, aktualitásba való átmenetként írja le. Az elégséges magyarázat elve szerint ez az átmenet nem magától megy végbe, ez egy ható oknak az okozata. A ható ok mellet azonban egy másik ok is szerepet játszik a változás magyarázatában. Ez az ok, a cél ok azt világítja meg, hogy a változás kiinduló lehetőségét nem akármi, hanem csak adott megvalósulások követik, így a ható ok tevékenysége is ilyen eredmény megvalósítására irányul. Ennek az irányultságnak az elegendő magyarázata viszont csak egy értelem lehet, mert az eredmény a változás előtt még nem létezik anyagi valóságként, ez csak egy értelemben létezhet jővőben bekövetkező dologként.

A lehetőség, a megvalósulás, a ható ok, a cél ok fogalmainak szemléltetésére manapság rendelkezésre áll egy olyan eszköz, amellyel Arisztotelész, Aquinói Szent Tamás még nem rendelkeztek. Ez a szemléltető eszköz a szoftver, a számítógépes program.

A számítógép egy olyan berendezés, amely egy program utasításait hajtja végre a program által meghatározott sorrendben. A számítógép program nélkül csak egy üres lehetőség. A program egy utasítása a gépnek az utasítás végrehajtása előtti állapotát átviszi egyik másik állapotba. A gép egy állapota tehát egyrészt megvalósultság, ugyanakkor azonban egy másik állapot lehetősége is. A számítógép a programot utasításonként hajtja végre. Az utasítások közül egy ki van jelölve éppen végrehajtandó utasításként. A végrehajtás után más utasítás lesz az új végrehajtandó utasítás. Ez sokszor a program szövegében következő utasítás, de lehetőség van ugrásokra is a szövegben. A programot végrehajtó számítógép állapotainak sok jellemzője lehet. Ilyenek a program által használt tárolóhelyek tartalmai, maga a következő végrehajtandó utasítás, de az állapotot jellemzi az az időpont is, amikor az állapot előállt. Időpontként lehet használni a “belső időt” is, azaz azt, hogy hányadik alkalommal került sor egyáltalán utasítás végrehajtására a program eddigi futása folyamán.

Vegyünk egy konkrét időponthoz tartozó állapotot. Tételezzük fel, hogy a gép belső ideje 1000, azaz most éppen ezredszer hajtott végre utasítást a gép. A következő végrehajtandó utasítás, mondjuk a program szövegének 54. sorában lévő utasítás, a jelen állapotot fogja átvinni egy másik állapotba. Ez az állapot még nem állapota a gépnek, a gépnek csak egyetlen állapota lehet, ez az ezredik utasítás-végrehajtás utáni állapot. Az 1001. utasítás-végrehajtás utáni állapot tehát aktuálisan még nem létezik, ez csak egy lehetősége a jelen állapotnak. Mégis van valamilyen kapcsolat az 1000. utasítás-végrehajtás és az 1001. utasítás-végrehajtás utáni állapotok között, mert az éppen végrehajtandó, 54. sorban lévő utasítás az előző állapotot viszi át az utóbbiba. Ez a hozzárendelés létező dolog, a gép eszerint működik, de ha csak a gépet nézzük, a hozzárendelés teljes magyarázatát nem tudjuk megadni. A gép számára ugyanis csak a pillanatnyi állapot létezik (ez éppen az 1000. utasítás-végrehajtás utáni állapot), az ezt  követő állapot még nem létező állapot. A hozzárendelés tehát csak olyan “környezetből” származhat, amelyben valamilyen léte már a következő állapotnak is van. Ez a környezet el tud vonatkoztatni a pillanattól: a múlt, jelen és jővő állapotok ebben a környezetben olyan valamiként léteznek, amelyek hozzárendelések alanyai lehetnek, amelyekről állításokat lehet mondani. Ilyen környezetet az értelem biztosít, amely képes anyagilag még nem vagy már nem létező dolgokat is megjeleníteni, feldolgozni. A számítógépen futó program esetében ezt az értelmet könnyen meg is találjuk a programozó személyében, akinek értelmében a konkrét megvalósulás nélkül is ott voltak a különböző állapotok, amelyek megvalósításának érdekében írta a programot.

A fenti gondolatmenet valójában függetleníthető a számítógépes környezettől. Az utasítás végrehajtása előtti állapot megfelelhet bármely aktualitásnak, amelyben lehetőségek vannak valamilyen, még be nem következett, további aktualitás megvalósulására. A hozzárendelés pedig megfelelhet annak a tapasztalatnak, amely szerint bizonyos dolgokból mindig bizonyos dolgok következnek, azaz annak a tapasztalatnak, hogy vannak természeti törvények. A fenti gondolatmenet szerint azonban az ilyen hozzárendelés teljesen nem megyarázható meg a tapasztalható anyagi valóság síkján, ahol a jővő még nem létezik. Ezért ez a hozzárendlés csak egy értelemben valósulhat meg.  Az emberalatti világban azonban ilyen értelem nincs, ezért ennek ezen kívül kell lennie. A fenti érvelés helyességéhez egyébként nem kell azt feltételeznünk, hogy mindent szigorúan determinisztikus természeti törvények szabályoznak. Az érveléshez tulajdonképpen elég valamilyen jelentől függő jövőbeli állapot bekövetkezésének a tapasztalata. Ezért az érvelést az sem cáfolja meg, hogy találkozunk véletlennel, azaz van olyan tapasztalatunk, amely szerint egy bekövetkező esemény előzmények alapján történő magyarázata számunkra szembetűnően hiányos. Az érvelést az cáfolná meg, ha minden teljesen egészében csak véletlen lenne. Ez viszont a gyakorlati életben, a tudományban követett eljárások értelmetlenségét jelentené. A véletlennel, mint jelenséggel ebben a bejegyzésben a továbbiakban nem foglalkozunk.

A világon kívüli, a világ rendjét elgondoló értelem a kereszténység Istene. Most nem foglalkozunk azzal, hogy az istenérvek eredményeiből hogyan lehet a fenti kijelentéshez eljutni. Ehelyett az isteni értelem és az emberi értelem közti néhány párhuzamról és végtelen különbségről lesz szó röviden. Természeti törvények, mint ilyenek megfogható, külön létezőként nem léteznek a tapasztalati világban. A világ azonban ezek szerint a törvények szerint működik. A törvények szigorú értelemben véve értelmünk létezői, de ezek a valóságra alapozódnak, mert a valóság ezek szerint működik (ens rationis cum fundamento in re). A világban lévő rend és általában a világ megismerhetőségének a forrása egy másik értelemben, az isteni értelemben van. A mi értelmünk passzív szerepet játszik: a világot tapasztalva értelmünk felismeri azokat a törvényeket, amelyek a világ működését – részben és korlátozottan – leírják. Az isteni értelemben a világ azonban úgy jelenik meg, mint az isteni tökéletesség Istenen kívüli utánzásának egy megvalósult lehetősége. A világ önmagáról semmit sem tud, nem tud sem múltról, sem jövőről, sem törvényről. A világ csak van és működik. A benne lévő értelmesnek és megismerhetőnek a forrásai Isten teremtő eszméi. A mi értelmünk ezeket ismeri fel értelmes szerkezetként, értelmes törvényként. Isten teremtő eszméi valóban teremtő eszmék, Isten szabad akaratú döntése következtében, Istentől különböző, Isten szempontjából nézve külső létet eredményeznek. A mi értelmünk azonban passzív, a világ megtapasztalásának közvetítésével felismer valamit ezekből a teremtő eszmékből.