Kategória: filozófia

Metafizikai összefoglalás. 2.rész

Szerző: matthaios Kategória: filozófia,metafizika Hozzászólás

Az előző bejegyzésben foglalkoztunk a létanalógiával, majd ezt követően a világban található egység és sokaság kérdésével. Az egység és különbözőség magyarázataként rámutattunk a dolgok lényegből és létből való összetettségére. Mielőtt az anyag-forma összetettséggel foglalkoznánk, az egyik legalapvetőbb tapasztalati tényről, a változásról lesz szó.

Lehetőség és megvalósultság (potentia, actus)

Körülöttünk minden és állandóan változik. A változások két nagy csoportba oszthatók. Az első csoportba azok a változások tartoznak, amelyekben valami új létező keletkezik, vagy egy ilyen létező megszűnik. Ezeket a változásokat lényegi változásoknak nevezzük. Ilyen változások például az élőlények keletkezése, pusztulása, vegyületek, molekulák stb. létrejötte, szétesése. A másik csoportba azok a változások tartoznak, amelyeknél nem keletkezik vagy szűnik meg valamilyen létező, hanem csak valaminek a tulajdonságai, járulékai változnak meg. Ilyen változás a növekedés, de a szoros értelemben vett mozgás, a helyváltozás is.

A változás ténye az egység és különbözőség kérdését dinamikus oldaláról szemlélve veti fel. Itt nem egyszerűen különbözőségről van szó, hanem arról, hogy valamiről olyan kijelentéseket teszünk, amelyek az ellentmondás elve következtében nem lehetnek egyszerre igazak. Például azt mondjuk, hogy a közlekedési lámpa zöldet mutat és azt is, hogy a közlekedési lámpa pirosat mutat. Nyilvánvaló, hogy ez a kettő egyszerre nem lehet igaz, mert ugyanarról a dologról egymást kizáró tulajdonságokat állít. A változás realitásának gyökeres tagadása mögött az a gondolatmenet húzódik meg, hogy ami a változás eredménye, az előzőleg nem létezett, mert különben nem lenne változás. A nem-létezőből azonban nem lesz létező, így a változás csak látszat.

Arisztotelész ezt a paradoxont úgy oldja fel, hogy rámutat arra, hogy a változás eredménye nem a semmiből ugrik elő, mert ezelőtt már ott van valami, ami változik, és ott van a változás lehetősége, ami nem semmi, hanem létezés, lehetőség szerinti létezés. A változás ennek a lehetőségnek a megvalósulását jelenti, a lehetőségből (potentia) a megvalósultságba, aktualitásba (actus) való átmenetet.  Magyarázat iránti igényünk megköveteli, hogy ezt az átmenetet ne tekintsük magától bekövetkező átmenetnek, hanem keressük ennek magyarázatát, okát.

Tapasztalati világunk létezői lehetőségek és aktualitások hordozói. Ez igaz abban az értelemben, hogy ezekben minden megvalósultsághoz valamilyen lehetőség tartozik, amelynek ez megvalósultsága, de abban az értelemben is, hogy a konkrét megvalósultságok is hordoznak magukban valamilyen változásra való lehetőséget. Amit  a világban közvetlenül megismerünk, az valamilyen megvalósultság, a lehetőségeket csak annyiban ismerjük, amennyiben ezek valamilyen megvalósulásra irányulnak.

Az előző bejegyzésben említettük a létező dolgok lényegből és magából a létezésből (essentia, existentia) való összetettségét. A lényeg lehetőségként jelenik meg, amelyből konkrét létező dolog a létezés aktusa (actus essendi) által lesz. A létaktus központi fogalma a tomista filozófiának.

Az első anyag (materia prima) és a lényegadó forma (forma substantialis) 

Az anyagból és formából való összetettség kettős szerepet játszik a tomista metafizikában. Első szerepében megmutatja, hogy a lényegi változásokban (a keletkezésben és pusztulásban) mi az állandó és mi az, ami változik. Második szerepében azt tisztázza, hogy a “mi ez” kérdésre miért lehet két, nem teljesen egyező választ adni. Ha az előttem ülő kutyával kapcsolatban teszem fel a kérdést, akkor egyrészt mondhatom azt, hogy ez Füles kutya, de azt is, hogy ez egy kutya. Itt is találkozunk az egységgel és sokasággal: nem csak egy kutya van, hanem sok kutya.

Arisztotelész az anyag és forma összetettségével kapcsolatban a szobor márványból és formából való összetettségéből, mint hasonlatból indult ki. Ez az összetettség hasonlít az előző bejegyzésben említett metafizikai összetettségekhez, hiszem a két komponens együttesen adja a szobrot, forma nélkül csak egy márványdarabról van szó, ugyanakkor a forma márvány nélkül, önállóan nem létezik (legfeljebb csak a szobrász gondolataiban, képzeletében). Tehát itt két egymást feltételező, kiegészítő komponensről van szó, amelyek együttese nélkül a szobor, mint szobor nem létezhet. Ezt az összetételt vitte át Arisztotelész tapasztalati világunk dolgaira: szerinte ezek is anyagból és formából vannak összetéve. Az anyag határozatlan lehetőség, potentia valamilyen forma befogadására. A forma képviseli a megvalósultságot, a határozottságot, az aktualitást. A létező dolog mint ezen komponensek együttese létezik. Tapasztalati világunkban az anyagban sokféle forma található. A “forma” szón tágabb értelemben valamilyen lehetőség meghatározottságát, megvalósultságát értjük. Számunkra azonban most azok a formák az érdekesek, amelyek az anyagnak olyan meghatározottságot adnak, ami az adott dolgot azzá teszi, ami. A kutya forma teszi az előttem lévő anyagot kutyává. Az ilyen formát nevezzük lényegadó formának, forma substantialis-nak. Ha a lényegadó forma esetében a megformált anyagra kérdezünk, akkor nem állhatunk meg az anyag valamilyen közbenső, már valahogyan megformált állapotánál. Így nem mondhatjuk, hogy a kutya forma a húst és csontokat, a sejteket, vagy akár az atomokat formálja meg. A lényegadó forma által megformált anyag a forma-nélküli első anyag, a materia prima. Ez az anyag önmagában, forma nélkül nem létezik, ez csak lehetőség, potentia: valamilyen lényegadó forma befogadásának a lehetősége. Ezért az elsődleges anyag közvetlenül nem lehet ismereteink tárgya, mert önmagában nem létezik. Erre csak a metafizikai gondolkodás talál rá. A keletkezés lényegi változása esetén az történik, hogy az anyagot egy új lényegadó forma formálja meg a régi helyett. Amikor két hidrogénatomból és egy oxigénatomból vízmolekula lesz, akkor a hidrogénatomok és az oxigénatom formái megszűnnek lényegadó formák lenni, ezek helyét a vízmolekula lényegadó formája veszi át, a hidrogénatom és oxigénatom formák pedig a vízmolekula részének formái lesznek, elvesztvén önállóságukat. A tomista filozófiának fontos tétele a lényegadó formák egyedisége (unicitása), amely szerint egy létezőnek csak egyetlen lényegadó formája lehet, mert ellenkező esetben a forma által meghatározott dolog elvesztené egységét. A lényegadó forma adja azt az egységet, amely szerint a részek formái nem önálló, autonóm dolgokként működnek, hanem a lényegadó forma által biztosított egység keretében.

A tisztán szellemi létezők és az anyagi létezők között van egy másik lényeges különbség is. Anyagi létezők esetében beszélhetünk több, ugyanazon forma által megformált egyedről, így a kutya forma több kutyát is megformálhat. Az az komponens, amely lehetővé teszi, hogy az egy lényegadó formához tartozó fajnak (species) több egyede is lehessen, az első anyag. Az individuáció elve, a principium individuationis tehát az első anyag. Az ugyanazon nemhez tartozó egyedek különbözőségére utal, hogy ők különböző helyeket foglalnak el, és az általuk elfoglalt helyet más nem foglalhatja el. Bármely lényegadó forma által megformált első anyag rendelkezik a mennyiség alapvető tulajdonságával, pontosabban a dimenziókba kiterjedni képes mennyiség tulajdonságával (Aquinói Szent Tamás “dimenzionált mennyiségről”, quantitas dimensiva-ról beszél). Ez a mennyiség eredményezi azt, hogy ugyanaz a forma a különböző helyeken lévő, mennyiség által megjelölt anyag formája legyen, így biztosítva, hogy ugyanaz a forma különböző egyedekhez tartozó, térben kiterjedt anyagot formálhasson meg. Ezt azonban nem jelenti azt, hogy a mennyiség az anyagnak valamilyen legelső, minden más forma előtti formája lenne. Csak arról van szó, hogy a bármely lényegadó forma által, az (elsődleges) anyagból megformált létező rendelkezik a mennyiség tulajdonságával.

Az előző bejegyzésben említettük a létezők lényegből (essentia) és létezésből (existentia) való összetettségét. Az anyag-forma összetettség ebbe úgy illeszthető be, hogy ez az anyagi létezők esetében a lényeg összetettségét adja. A lényegre, a “mi ez” kérdésre adott válasz tehát egyrészt utal lényegadó formára, ez teszi az anyagot azzá, ami a dolog. Másrészt, a válaszból nem maradhat ki az sem, hogy itt az anyag formájáról van szó. Az anyagra, az individuáció elvére való utalás tartalmazza azt is, hogy ez a lényeg több individuum lényege lehet: ez a lényeg individuumokban valósul meg. A lényegre, mint a létező működésének az elvére a “természet” szóval is szoktak hivatkozni. Így például azt lehet mondani, hogy az ember természete szerint képes szabad döntésekre. A lényeg, a természet tehát egy olyan összetevőre utal, amely közös a nemhez tartozó egyedekben, de ez a konkrét létezőkben, az egyedekben valósul meg.

Szellemi létezők (angyalok) esetében is beszélhetünk lényegadó formáról. Ez megegyezik  magával a lényeggel, mert itt nincs olyan valami, ami a formát befogadná, ami a forma által lenne megformálva. Ezek önmagukban létező formák (formae subsistentes). Ebből következik, hogy az angyalok esetében nem lehet arról beszélni, hogy egy angyali nembe (genus) több angyal tartozna. Két angyal közti különbség egyben mindig két nem közötti különbség is. Az anyag-forma összetettség hiányából az is következik, hogy az angyaloknál nincs lényegi változás. Így az angyalok teremtésüktől kezdve örökké léteznek (hasonló a helyzet az emberi lélekkel is, lásd itt és itt). Ez azonban nem zárja ki a szellemi teremtett létezők járulékos változását.

Szubsztancia és járulékok (substantia, accidentia)

A járulékos változások folyamán nemcsak az anyag marad meg, hanem az a létező is, amelyben a változás történik. Ennek valamilyen járuléka megváltozik, de a járulékot hordozó alany, a szubsztancia ugyanaz a változás előtt és után. A szubsztancia fogalmának megértéséhez az anyagi világ legkiemelkedőbb létezőjéből, az emberi személyből indulhatunk ki. Az itt szerzett ismeretek megvilágítják azt, hogy a fogalom alkalmazható az alacsonyabbrendű szubsztanciákra is. Azt tapasztaljuk, hogy személyiségünk nem azonos gondolatainkkal, érzéseinkkel, képességeinkkel, még kevésbé olyan külső tulajdonságainkkal, mint például hajunk, szemünk színe, súlyunk, alakunk stb. Az is tapasztalat, hogy állandóan változunk: gondolhatunk itt a növekedésre, de például arra is, hogy a napsütés hatására barnábbak leszünk. De az is tapasztalatunk, hogy a változások ellenére is ugyanazok maradunk, nem lettünk ettől más személyek.

Ezt kiterjesztve más létezőkre is, megállapíthatjuk, hogy van a dolgokban egy olyan összetettség, amelynek egyik komponense valamilyen hordozó alany, a másik komponenseit pedig az ez által hordozott járulékok tulajdonságok alkotják. Az első komponenst a “szubsztancia”, “magában-való” vagy “magánvaló” szavakkal jelölik, a hordozott dolgokat pedig  járuléknak, accidens-nek nevezik. Ez az összetettség is metafizikai összetettség. Ismereteink forrásai a járulékokból eredő érzéki adatok, magát a szubszanciát azonban érzékszerveinkkel nem tudjuk közvetlenül megtapasztalni.

A szubsztancia legfontosabb tulajdonsága az, hogy önmagában létezik, tehát létezése önmagában lét, nem pedig valami másban való lét. Ezzel szemben a járulékok létezése nem önmagukban való lét, ezek másban, a szubsztanciában léteznek, létükben a szubsztanciához “tapadnak”, ezért itt inherens létezésről beszélünk. A szubsztancia említett tulajdonságára utal a subsistentia szó. Ugyanakkor a szubsztancia hordozza a járulékokat, ez áll a járulékok alatt. A szubsztanciának erre a szerepére utalnak a latin suppositum, és a görög hüposztazisz szavak.

A teológiában fontos szerepe van a szubsztancia fogalmának, különösen akkor, amikor ez az értelmes természettel rendelkező szubsztanciára, a személyre vonatkozik. Személyek a Szentháromság személyei, nyilvánvaló azonban, hogy itt a személy fogalma analóg értelemben használható.  A személyi egyesülés, az unio hypostatica dogmája szerint az Ige személye fogja össze Jézus isteni és emberi természetét, ezek a személyben alkotnak egységet. Tehát nem arról van szó, hogy a két természet között valamilyen keveredés, közvetlen egység jönne létre, vagy hogy valamelyik természet megszűnt volna. Az emberi természet fölvétele által a két természet keveredés nélkül van meg az Ige személyében. Ha viszont ez így van, fel lehet tenni a kérdést, hogy lehet-e úgy egyáltalán emberségről beszélni, ha nincs minden más személytől (tehát az Igétől is) különböző emberi személy. A kérdést úgy is meg lehet fogalmazni, hogy az emberi személy azonos-e az emberi természettel vagy pedig több ennél. Míg a tisztán szellemi létezők esetében azt lehetne mondani, hogy a természet és a személy között nincs különbség, az ember esetében az anyagból és formából való összetettség következtében különbség van. A természet a minden emberben meglévő közös természet, ez a természet azonban konkrét személyekben valósul meg. Ezért azt mondhatjuk, hogy a személy nem azonos az emberi természettel, ez csak metafizikai értelemben vett része a személynek. Így az emberi természet konkrét megvalósulása megtörténhet az Ige személyében is. A megtestesüléstől kezdve az Ige személyének metafizikai része az emberi természet is, és ennek a természetnek a megvalósulásához nem szükséges egy Igétől különböző emberi személy.

A szubsztancia fogalmának van egy másik teológiai alkalmazása is. Az Oltáriszentséggel kapcsolatban a transszubsztanciáció dogmája azt mondja, hogy megtörténik az, ami a természetes rendben soha: a kenyér és bor szubsztanciája átalakul Jézus megdicsőült testévé és vérévé, miközben a járulékok megmaradnak, de ezek nem a test és vér járulékai, hanem Isten hordozó szubsztancia nélkül tartja őket létben.

Metafizikai összefoglalás. 1.rész

Szerző: matthaios Kategória: filozófia,metafizika Hozzászólás

Több bejegyzésben volt már szó az arisztotelészi-tomista metafizika fogalomkészletéről. Ebben és a következő bejegyzésben (egy témakör lezárásaként) megpróbáljuk ezt röviden összefoglalni. W. Norris Clarke S.J. könyve 1 jó bevezetés a témát még nem ismerők számára. Már nehezebb olvasmány John F. Wippel könyve 2, amely Aquinói Szent Tamás műveiből összegyüjti metafizikai nézeteit, kitérve a nézetekkel kapcsolatos vitákra is.

A tomista metafizika fogalmainak kialakulása 2500 évvel ezelőtt kezdődött. Az európai filozófia úgy indult, hogy görög gondolkodók a mitikus magyarázatokon kívül kerestek  magyarázatot a világ eredetére és rendjére. A tapasztalható egység és különbözőség, állandóság és változás magyarázatának keresése közben olyan álláspontok is születtek, amelyek csak az ellentétpár egyik tagját tekintették valóságosnak, a másik részét tagadták, csak látszatnak tartották. A valóság különbözőség nélküli egységét és változatlanságát Parmenidész (Kr.e. 5-4. század) állította, Hérakleitosz (Kr.e. 535-475) viszont a változást hangsúlyozta. Parmenidész szerint a létező oszthatatlan, nem lehetnek benne különbségek. Ugyanis, ha lenne két dolog a létezésen belül, akkor ezeknek valamiben különbözniük kellene. A létezőtől azonban csak a nem-létező különbözhet, ezért a két dolog közti különbség nem létezik, tehát a két dolog azonos. Így az általunk érzékelt különbözőség csak látszat.

Az ókori filozófia klasszikus korszakának nagy alakjai, Platón és Arisztotelész ezeket a szélsőséges álláspontokat cáfolva alakították ki nézeteiket. Platón az állandóság és változás, az egység és sokaság kettősségének magyarázataként az állandóságot, az egységet az ideák tapasztalati világunktól különböző világába utalta. Arisztotelész szerint viszont nincs ilyen, az egység és különbözőség, az állandóság és változás egyaránt tapasztalati világunkban van. Ez azonban nem vezet ellenmondáshoz, mert ezek a létezők különböző összetevőire vonatkoznak. Így jutott el a létezők összetett voltának a felismeréséhez. Ez az összetétel nem fizikai összetétel: a komponensek fizikailag nem választhatók el egymástól. Ez az összetétel nem külsödleges, az összetevők együttesen alkotják a dolgot, önállóan, egymástól függetlenül nem létezhetnek. Az összetett létezőkben a komponensek különbözőségére később a skolasztika a metafizikai különbség (distinctio metaphysica) szakszót használta, jelölve ezzel, hogy itt a különbségnek egy olyan fajtájáról van szó, amelyre csak a metafizika talál rá, fizikailag a metafizikailag különbözők nem jelölhetők meg, nem választhatók szét.

A létanalógia (analogia entis)

A metafizika tárgya a létező, mint létező. (Egy régebbi bejegyzés foglalkozott a metafizika többi tudományokhoz való viszonyával.) Amiről a létezés nem állítható, az nincs, nem létezik, de a létezés a nem-létezőn kívül mindenről állítható. A létező (ens) tehát mindenre vonatkoztatható, ami van. Ugyanakkor nem értelmezhetjük a fogalmat úgy, hogy ez csak arra vonatkozik, ami minden létezőben közös. Ezt azért nem lehetséges, mert ekkor kizárnánk azokat a dolgokat, amelyek a létezőkben eltérőek, de ezt nem tehetjük meg, mert ezek is léteznek. Parmenidész fenti gondolatmenetének éppen az a hibája, hogy a létező dolgok közti különbségeket kizárja a létezésből.

Fogalmainkból új fogalomhoz jutunk, ha ezeket általánosítjuk vagy pedig jelentésüket szűkítjük. Így jutunk el a kutya fogalmából az állat fogalmához, vagy az állat fogalmából a kutya fogalmához. A létező fogalmát azonban nem lehet általánosítani, mert már mindent magában foglal, ami létezik. De szűkíteni sem lehet, mert a szűkítés az eredeti fogalom tartalmához olyasmit ad hozzá, amit az eredeti fogalom nem tartalmazott. Így az állat általános fogalmához hozzáadjuk a csak a kutyára jellemzőeket és így jutunk el a kutya fogalmához. A létező fogalmához azonban semmit sem lehet hozzáadni, mert amit hozzáadnánk az is létezőre vonatkozik, tehát a fogalom már ezt is tartalmazza. Így a létezés minden létező dologról állítható, de ez a fogalom nem bontható tőle különböző “alfogalmakra”, mert a létezéshez megkülönböztető jegyként (differentia specifica) csak a nem-létezést lehetne hozzáadni. Ugyanakkor a létezés nem teljesen ugyanolyan értelemben állítható a különböző dolgokról. Ha ezt tennénk, akkor nem-létezőnek tekintenénk a dolgok közti különbségeket. A tulipán is létezik, és mindaz létezik, ami a tulipánban van. Az elefánt is létezik, és mindaz létezik, ami az elefántban van. Ennek ellenére nem mondhatjuk, hogy a tulipán és az elefánt létezése teljesen megegyező létezés. A tulipán tulipán módjára, az elefánt pedig elefánt módjára létezik. Tehát amellett, hogy a létezés minden létezőről állítható és így olyan közösre utal, amelyet mindegyik birtokol, a létezés egyben azt a különbséget is jelöli, amely szerint a különböző létezők saját létezési módjuknak megfelelően léteznek. Ezért mondjuk, hogy a létezés fogalma analóg fogalom, különböző dolgokra nem teljesen azonos, hanem csak hasonló jelentéssel alkalmazhatjuk. A létező fogalma egyrészt jelzi azt a közöset, amely minden létezőben megvan, de egyben utal arra is, hogy ezek létezése nem teljesen azonos létezés, létezésükben különbség is van. Így beszélhetünk a létanalógiáról, az analogia entis-ről.

A létező analóg fogalma egyszerre utal a világban található egységre és különbségekre. A következőkben arról lesz szó, hogy a létező dolgokban mi felel meg az egységnek és a különbözőségnek.

Lényeg és létezés (essentia, existentia)

A létező dolgok közti különbség abból adódik, hogy létükben korlátozottan léteznek. Az egyik dolog léte nem terjed ki azokra a mozzanatokra, amelyekre egy másik dolog léte kiterjed. A dolog létezése csak arra terjed ki, ami a dolog. Egy másik dolog másik valami, de ez is csak aszerint létezik, ami ő. A dolgok létét tehát az korlátozza, ami a dolgot azzá teszi, ami a dolog. Ha ezt a létező dolog összetevőjének, komponensének tekintjük, akkor erre az összetevőre a “mi ez” kérdéssel kérdezhetünk rá. A kérdésre adott válasz pedig megmondja, hogy mi a dolog. Így például lehet az a válasz, hogy ez a szomszéd néni, vagy Cirmi cica. A létezőnek azt az összetevőjét, amely arra utal, hogy mi a létező, a létező lényegének, essentia-jának nevezzük. Elsősorban ez az összetevő felelős a létezők közti különbségekért.

A körülöttünk tapasztalható dolgok lényegéből nem következik az, hogy ezek ténylegesen is léteznek. Létezésük tapasztalati tény, de ez nem következik lényegükből olyan értelemben, ahogyan  a háromszög fogalmából következik például az, hogy létezik egy olyan kör, amely a háromszög összes csúcspontján keresztülmegy (a háromszög köré írható kör). Ahhoz tehát, hogy egy dolog létezzen, a lényegéhez még szükséges egy ettől különböző összetevő is. Ez az összetevő, a létezés, az existentia. Ez a komponens utal arra az egységre, amelyet a létezés jelent, és amely a konkrét létezőben a lényeg által korlátozva jelenik meg. A létezésnek önmagában véve nincs korlátja. Ez mindent magában foglal, de a konkrét létezőkben a létezés a lényeg által korlátozottan jelenik meg. A lényegből és létezésből való összetettséget nem úgy kell érteni, hogy először van valamilyen lényeg, aztán ehhez később hozzájárul a létezés és ezáltal jön létre a konkrét dolog. A lényeg és létezés a dolog metafizikai összetevői, közöttük metafizikai különbség van, amely valóságos, de nem fizikai különbség, így ezek fizikailag, térben és időben nem választhatók el egymástól. Lényeg és létezés egymást föltételező, egymást kiegészítő összetevői a létező dolognak. Ebben az összetételben a lényeg jelenti a lehetőséget, a befogadást, a korlátozó tényezőt, a létezés pedig a megvalósulást, a befejezettséget, az aktív tényezőt.

A lényegből és létezésből, az essentia-ból és existentia-ból való összetettség a legáltalánosabb összetettség, ez minden teremtett létezőre jellemző, ez megvan az angyalokban, emberekben, az anyagi világ dolgaiban. Istenben azonban nincs ilyen összetettség, benne a lét nincs lényeg által korlátozva, benne a lényeg és a létezés között semmilyen különbség nincs: lényege az, hogy létezik és létezése a lényege. A teremtett dolgok létből és lényegből való összetettségét úgy is fel lehet fogni, hogy ezek nem birtokolják létüket sajátjukként, hanem ezt kapják: ez nem önálló, hanem részesedett lét. A részesedés, participatio azt jelenti, hogy a részesedő a részesedett dologgal nem rendelkezik a maga teljességében, nem sajátjaként birtokolja: az amiben részesedik,  önállóan, sajátként, a maga teljességében valami másban van meg.

A következő bejegyzésben olyan összetettséggel foglalkozunk, amely már csak az anyagi létezőkre jellemző. Ez az anyagból és formából való összetettség.

Jegyzetek:

  1. W. Norris Clarke, S.J.: The One and the Many. A Contemporary Thomistic Metaphysics ↩
  2. John F. Wippel: The Metaphysical Thought of Thomas Aquinas. From Finite Being to Uncreated Being ↩

Metafizika és fizika. 2.rész

Szerző: matthaios Kategória: filozófia,természetfilozófia 29 hozzászólás

Az előző bejegyzésben szó volt arról, hogy a fizika újonnan felfedezett objektumainak viselkedése sok tekintetben eltér a dolgok mindennapi világunkban tapasztalt viselkedésétől. Ehhez még hozzátehető az, hogy az elemi részecskék fizika által leírt viselkedését kísérletek eredményei támasztják alá. A makróvilág és a mikróvilág közti szakadás megértése (vagy legalább ennek kísérlete) filozófiai elemzést igényel. A két világ közti eltérés magyarázatára születtek olyan elképzelések, amelyek szerint hétköznapi világunk sok tekintetben csak látszatvilág, az igazi világ a fizika által feltárt, néha furcsa világ. Azt az álláspontot is képviselték már, hogy a világot tulajdonképpen érzékelésünk, kísérleteink határozzák meg, nincs értelme tudatunktól függetlenül létező valóságról beszélni. A fizikai összefüggések leírják kísérleti eredményeinket, de a kísérleteink közötti állapotok realitásáról nincs értelme beszélni.

A metafizika kiindulása a hétköznapi valóság tapasztalata. A metafizika alapvető fogalmai körülbelül 2500 évvel ezelőtt jelentek meg, amikor még nem volt részecskefizika. Az arisztotelészi-tomista filozófia alapvető hozzáállása a hétköznapi valóság tisztelete, hiszen ebbe a valóságba jött közénk a megtestesült Ige. A metafizikus és a mindennapi ember felfogása között sokkal kisebb a különbség, mint napjaink elméleti fizikusa és a hétköznapi ember szemlélete között.

A probléma tehát az, hogy szakadás látszik az anyagi világ egységében, a mindennapi világ és a fizika világa között, és emiatt kérdésessé válhat az anyagi világ egysége. Azt a kérdést is föl kell azonban tenni, hogy hol van ez a szakadás: csak ismereteinkben, a valóságban, vagy mindkettőben.

Már több alkalommal említettük, hogy a fizika határtudomány: az arisztotelészi értelemben vett fizika és a matematika között lebeg. Aquinói Szent Tamás még nem ismerte a mai elméleti fizikát, de ilyen “kevert” tudományokra már ő is utalt Arisztotelész Fizikájához írt kommentárjában (2. könyv 3.): szerinte ilyenek az asztronómia, az optika és a zene tudományai. A fizika objektumai matematikai objektumok, amelyek azonban kezdetben tapasztalati világunk szubsztanciáinak tulajdonságaira vonatkoztak. A 19. és főleg a 20. században megjelentek fizikai objektumként olyan szubsztanciák, amelyek már csak nagyon áttételesen (kísérletek, kísérletek magyarázata által) rendelkeztek tapasztalati háttérrel. Tapasztalati világunk szubsztanciái esetében világos az, hogy maga a szubsztancia több, mint a mennyiségi tulajdonságait leíró matematikai objektumok. Az elemi részecskék esetében ilyen tapasztalat már nem áll rendelkezésünkre, ezért néha feltételezik, hogy ezek a valóságban nem többek, mint a leírásukra használt matematikai objektumok és a kísérletek mérési adatainak hordozói. Arról, hogy ezek mennyivel többek, mint a fizikai elméletben megjelenő tulajdonságaik, semmilyen ismerettel nem rendelkezünk. Ismereteink vonatkozásában tehát kétségtelenü van egy szakadás. Nézhetjük azonban a modern fizika objektumait abból a szempontból is, hogy ezek hol helyezkednek el a részformák hierarchiájában.

A részecskefizika objektumait meghatározó formák inkább matematikai jellegűek, de ezeknek mégis van vonatkozása a változó, anyagi világhoz. Mennyiben tekinthetőek ezek anyagi formáknak a tomista filozófia szempontjából? Ennek tisztázása előtt azonban azt is tisztázni kellene, hogy mi az anyag. Erről a kérdésről már több alkalommal volt szó a blogon (például itt). Megnéztem a Wikipédia szócikket is. Nem nagy meglepetésemre, ebben az anyag filozófiai fogalmaként az anyag arisztotelészi fogalmát ismertetik. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a legvégső értelemben vett anyag, az elsődleges anyag önmagában nem létezik, a valóságosan létező anyagi dolog mindig valamilyen forma által megformált anyag. A lényegadó formából (forma substantialis) és az elsődleges anyagból (materia prima) való összetettség a természettudományok számára nem megfogható, mégis kijelől két pólust, amely között helyezkednek el az anyagi létezők részeinek formái. Beszéltünk már arról, hogy ezek hierarchiát alkotnak, de ez a hierarchia olyan értelemben nyilt, hogy a fizika szempontjából nem megfogható az elsődleges anyag, tehát ez elemként nem illeszthető be a hierarchiába. A fizika egyre mélyebbre hatol az elemi részecskék világában, de nem jut el még ahhoz az “első” formához sem, amely minden más formát megelőzően megformálná az elsődleges anyagot. Azt hiszem, a mindenség elméletének nevezett, egyelőre még távoli fizikai elmélet sem fog egy olyan végső formát szolgáltatni, amely alatt már csak az elsődleges anyag van, így nem kell attól tartani, hogy a fizika tudományának vége lesz. Az elsődleges anyag fogalma bizonyos értelemben véve olyan határfogalom, mint az ösrobbanás pillanata. Ezeket a határokat a fizika, a kozmológia fejlődése folyamán megközelítjük, de ezeket teljesen el nem érjük. Ezért beszélhetünk arról, hogy lehetőség szerint a felfedezett és még fel nem fedezett formák sorozata létezik. Ezek a formák azonban egyre inkább tükrözni fogják azt, hogy az elsődleges anyag tiszta pontecialitása felé tartanak, önálló, szubsztanciaként megvalósulva rövid életűek, instabilak: ezek igazi léte a más szubsztanciákba beépülő, részként létezés.

A fentieknek viszont az a következménye, hogy amikor a fizika szempontjából vizsgálunk egy ok-okozati viszonyt, akkor elvileg nem jelenthetjük ki azt, hogy ez a viszony előttünk teljességgel ismert, hiszen az oksági viszony legmélyén olyan viszonyokra bukkanhatunk, amelyek eddig általunk még fel nem fedezett, a jelenleg ismert formák és az elsődleges anyag közötti formák viszonyai. Az oksági viszony nem-teljességének jele viszont az lehet, hogy olyan statisztikus törvények bukkanhatnak fel, mint amilyenek például a kvantummechanika törvényei. Ha van egy dobókockánk és a kockát a megpörgetés után elengedjük, akkor a kocka felső lapján 1, 2, 3, 4, 5 vagy 6 pontot látunk. Amit a kockával a dobás alkalmával csináltunk, abból csak az következik, hogy ezen számok valamelyike a dobás eredménye, de az nem, hogy melyik ez a szám. Tehát van egy eseményünk, amelyet véletlennek mondunk, mert a dobás, mint ok nem magyarázza azt, hogy miért kaptuk például eredményül a kettes számot. Ha azonban elképzeljük azt, hogy a dobás teljes kimenetelét a levegő, a kocka, az asztal molekulái, atomjai, elemi részecskéi stb. befolyásolják, akkor már nem mondhatjuk azt, hogy az eredmény ok nélkül állt elő.  Az történt, hogy a teljes esemény oka nemcsak a kocka dobása volt, hanem ezenkívül még más, ettől bizonyos mértékig független okok is felelősek a teljes eseményért. Ha azonban sokszor megismételjük a kocka dobását, a dobások statisztikája azt fogja mutatni, hogy nincs kitüntetett szám: a különböző számok nagyjából ugyanannyiszor lesznek a dobások eredményei. Úgy tűnik, hogy ennek a “kiegyenlítődésnek” a teljes természetfilozófiai magyarázata még hiányzik.

A hétköznapi világ és a modern fizika közti szakadás kérdését most csak a szubsztancia részei közötti hierarchia szempontjából vizsgáltuk. A szakadás magyarázatát egyrészt abban jelölhetjük meg, hogy a fizika a szubsztancia teljessége helyett csak a mennyiségi viszonyokkal foglalkozik. Másrészt a fizika módszerénél fogva nem foglalkozik az anyagi világban található dolgok egységének legfontosabb elvével, a szubsztancia egységét megvalósító lényegadó formával. A fizika eltekint attól, hogy a tapasztalati világunkban általa vizsgált formák elsősorban nem önálló formákként, hanem magasabbrendű formákba beépült részek formáiként jelentkeznek. Így az elsődleges valóság az a világ, amelyet a magasabb szintű, végső fokon a lényegadó formák formálnak meg, amely világot magunk körül látjuk, tehát nem kell ezt például csak a téridő kaotikus ingadozásaként felfogni. A fizika világa értelmünkben létező világ, de mégsem egy kitalált világ, mert ez szorosan kapcsolódik tapasztalati világunkhoz, hiszen a fizikai absztrakció is ebből ered, a fizikai kísérletek is erre vonatkoznak. Figyelembe kell azonban venni, hogy fizikai ismereteink szükségképpen részleges ismeretek, azokra a formákra vonatkoznak, amelyek  éppen a fizika lényegénél fogva inkább a lehetőségekre utalnak, mint  a megvalósultsággal kapcsolatos befejezettségre, teljességre. A fentiekben természetesen nem oldottuk meg teljesen a hétköznapi világ és a fizikai világ közti feszültség bonyolult kérdését, csupán arra  akartunk rámutatni, hogy a prioritás a hétköznapi világé, amely nem tekinthető a maga teljességében, változatosságában csak a látszatok világának.

Ezekben a bejegyzésekben sok kérdéssel nem foglalkoztunk részletesen. Csak néhány téma, amelyekre a jövőben talán még visszatérünk: a tér és idő valóságának, az idő irányának, a véletlennek témái.

Metafizika és fizika. 1.rész

Szerző: matthaios Kategória: filozófia,természetfilozófia 9 hozzászólás

Az előző bejegyzésben arról volt szó, hogy a régiek három nagy elméleti tudománya, a metafizika, a fizika és a matematika hogyan viszonyulnak egymáshoz, hogyan különböznek  egymástól. A metafizika tudományának első , “nagy áttörése” kb. 2500 évvel ezelőtt történt. Az arisztoteleszi-tomista metafizika sok tekintetben erre az áttörésre épül. Ennek a bejegyzésnek a témája a régiek fizikájának az újkorban sajátos jelleget kapott része, a fizika újkori tudománya és a metafizika közötti feszültség és lehetséges összhang. Egyébként erről szóltak a fizika és hülémorfizmus viszonyát tárgyaló bejegyzések is.

Az arisztoteleszi-tomista filozófia a létezők belső szerkezetét három fogalompárral jellemzi. Ezek: a lényeg és létezés (essentia, existentia), az elsődleges anyag és lényegadó forma (materia prima, forma substantialis), a szubsztancia és tulajdonságai (substantia, accidentia) fogalompárok. Ezek a létezők olyan összetevőire vonatkoznak, amelyek a világban tapasztalható egységben és sokaságban, állandóságban és változásban található kettősség ellentmondásmentes feloldásának érdekében megvilágítják azt, hogy  mi az egy és mi a sok, mi az állandó és mi az, ami változik. Ezek az összetevők reális, megkülönböztethető valóságok, azonban csak együtt, egymást föltételezve, egymástól elválaszthatatlanul, egymást kiegészítve léteznek. (Egyetlen kivétel az Eucharisztia szentsége, ahol a kenyér és a bor szubsztanciája átalakul a megdícsöült Jézus testévé és vérévé, miközben a színek, mint a kenyér és bor tulajdonságai megmaradnak, Isten természetfölötti tevékenységének eredményeként). A metafizika a változások általános leírására lehetőség-megvalósultság (potentia, actus) fogalompárt használja: a változás valamilyen lehetőség megvalósulása. Ez a kettősség tulajdonképpen az előző három fogalompárra is vonatkoztatható: ezek egyik összetevője lehetőséget jelent a megvalósultságot hordozó másik összetevő számára. Így az elsődleges anyag lehetőség a forma befogadására. A konkrét létező aktualitását a forma befogadása által nyeri el. A létezők metafizikai összetettsége csak a metafizika számára megközelíthető, a természettudományok ezekhez soha nem juthatnak el. Így például a szubsztancia kisérletileg soha nem lesz kimutatható, létezése természettudományi módszerekkel nem lesz egyértelműen bizonyítható.

A továbbiakban bővebben a szubsztancia fogalmával foglalkozunk. A szubsztancia-járulékok fogalompár szerepe kettős. A szubsztancia a létező azon összetevője, amely a nem a lényeget érintő változások folyamán azonos marad. Vannak változások, amelyekben új létező keletkezik vagy egy létező megszűnik. Az ilyen változásokban is van valami, ami megmarad: ez az anyag, amely új lényegadó formát nyerve új létező lesz vagy lényegadó formáját elvesztve más formák által lesz megformálva. A legtöbb tapasztalható változás azonban nem ilyen: a változás folyamán maga a létező megmarad, csak tulajdonságai vagy részei változnak. Ilyen változás például a szoros értelemben vett mozgás vagy a növekedés. A tulajdonságok önmagukban nem léteznek, ezek mindig valaminek a tulajdonságai. A szubsztanciára az önmagában való létezés a jellemző, a tulajdonságokra viszont a másban (a szubsztanciában) való létezés. Így a szubsztancia másik szerepében a létező egységét biztosítja: ez a létező azon összetevője, amely azt képviseli, hogy a tulajdonságok egy valaminek a tulajdonságai, a részek egy valaminek a részei, és ez a valami nem lehet más valaminek a tulajdonsága vagy igazi része.

A szubsztancia fogalma nem korlátozódik szükségszerűen az anyagi létezésre. Az angyalok is önálló létezők, szubsztanciák. Az anyagi létezők esetében a szubsztancia fogalma szorosan kötödik a lényegadó forma fogalmához. Az anyagi szubsztanciák magukban hordoznak egy másik összetettséget is: az elsődleges anyagból és a lényegadó formából való összetettséget. Ezért a skolasztikus terminológia ezeket összetett szubsztanciáknak nevezi, szemben az angyali szubsztanciákkal, amelyeket egyszerű szubsztanciáknak nevez. Az angyalok egyszerűsége  azonban csak arra vonatkozik, hogy nincsenek összetéve anyagból és formából, a lényeg és létezés teremtményre jellemző összetettsége rájuk is jellemző. A teljes egyszerűség csak Istenek a tulajdonsága.

Az anyagi világ szubsztanciáiban a lényegadó forma formálja meg az elsődleges anyagot, ez teszi azzá a létezőt, ami a létező. Ez teszi az anyagot emberré, kutyává, virággá stb. Az anyagi létező vizsgálata folyamán azonban a lényegadó formán kívül még sok egyéb formával találkozhatunk. Így például az embernek vannak szervei, a szervek sejtekből állnak, a sejtek kisebb sejtalatti képződményekből, ezek molekulákból, ezek atomokból, ezek atommagokból és elektronokból és így tovább. Ezek a formák hierarchikus rendet képeznek, az alacsonyabb rendűek magasabb rendű formákba épülnek be. A tomista filozófia szerint ezek a formák nem lényegadó formák, hanem csak a lényegadó forma által megformált szubsztancia részeinek, tulajdonságainak a formái. A szubsztanciának csak egy lényegadó formája lehet. Ez olyan szintű egységet biztosít, amelybe az alacsonyabb rendű formák be tudnak épülni. Az egyik bejegyzésben példaként már hivatkoztunk a transzplantálandó szervre, amely a donor szervezetből való eltávolítás előtt nem tekinthető önálló szubsztanciának, ezután azonban már egy önálló szubsztanciáról van szó, amely a beültetés folyamán ismét elveszíti szubsztancialitását, ismét egy szervezet részévé válik.

A formák annak következtében alkotnak hierarchiát, hogy ezek egy szubsztanciához tartozó részek, tulajdonságok formái. Ahogyan a hierarchiában lefelé haladunk, az egyes szintek önmagukban egyre több lehetőséget tartalmaznak arra, hogy különböző felsőbb szintekbe épüljenek be. A magasabbrednű állatok szervei (szív, tüdő, vese stb.) sejtekből állnak, a sejtekkel azonban már a növények esetében is találkozunk. A molekulák szintjén még több lehetőség van a beépülésre, nem is beszélve az atomi szintről, az atomok szinte minden anyagi létező részei lehetnek. Az arisztotelészi-tomista alapelv szerint a teremtett dolgok a lehetőség és megvalósulás (potentia, actus) együttesének tekinthetőek. A formák hierarchiájának különböző szintjei között is megmutatkozik ez: az alacsonyabb szint lehetőséget jelent a fölötte lévő szintek megvalósulására. Azt is mondhatnánk, hogy formák hierarchiájának a csúcsán a lényegadó forma van, a hierarchia pedig az elsődleges anyag meghatározatlanságában, formanélküliségében gyökerezik. Ez a kijelentés azonban félrevezető is lehet, mert a lényegadó forma valójában átjárja a teljes hierarchiát, az elsődleges anyag pedig a hierarchiának nem lehet része, ez a valóságban mindig csak megformázva mutatkozik meg. Ahogyan a különböző, modern értelemben vett természettudományok (biológia, kémia, fizika) a hierarchia egyre alacsonyabb szintjéig jutnak, eredményeik egyre általánosabbak lesznek, a létezők egyre tágabb körére alkalmazhatóak. Így a fizikai törvények már minden anyagi létezőre érvényesek, míg a biológia törvényei csak az élő anyagra. Az általánosság növekedése azonban együttjár az absztrakcióval, amely az aktualitásban, létben való szegényedést is jelenti.

A fenti hierarchia valamennyire szemléltethető egy jelentéssel rendelkező szöveggel. A nyelvtani szabályok szerint a szöveg is hierarchikus felépítésű: a szavak betűkből állnak, a mondatok szavakból, a szöveg pedig mondatokból. Ez a hierarchia azonban önmagában értelmetlen, ez a szöveg jelentésének a szolgálatában áll, ez “élteti” a hierarchiát.

Az is kérdés, hogy a valóságban tapasztalható aggregátumok, rendszerek közül melyek tekinthetőek szubsztanciának. A kérdés sokszor már nem metafizikai kérdés. A kérdést tulajdonképpen az dönti el, hogy mennyire erős egységről van szó, az egység mennyivel több mint a részek egyszerű összege, a részek mennyit veszítenek önállóságukból, mennyire lesznek alárendelve azáltal, hogy részek lettek. Amíg a szubsztancia szubsztancia, addig nem lehet része más szubsztanciának.

Az elsődleges, mindennapi tapasztalatunk a “létben” gazdag valóságra a szubsztanciák és tulajdonságaik teljes gazdagságára vonatkozik. A tudományok célja végső soron mindennapi tapasztalataink megértése, megmagyarázása. A tudományok közül egyedül a metafizika (a létezőnek, mint létezőnek a tudománya) az, amely a magyarázat keresése közben az egész teremtett lét gazdagságát figyelembe veszi. A többi tudományok vizsgálatuk tárgyának meghatározásánál a teljes létezésből több dolgot elhagynak, az adott területre koncentrálva vizsgálják a létezőket. Ezáltal olyan ismeretekre tesznek szert, amelyek horizontálisan a létezők tág körére alkalmazhatóak, de a létezés teljes vertikumát nem képesek megragadni. Az előző bejegyzésben láttuk, hogy a matematika már úgy tudja tanulmányozni tárgyait, hogy közben teljesen eltekinthet attól, hogy ezek végső soron az anyagi világból erednek. Erre az ad alapot, hogy a (tágabb értelemben vett, aritmetikai és geometriai) mennyiség a szubsztanciáknak a legalapvetőbb tulajdonsága. Ez a tulajdonság nem épít semmilyen más tulajdonságra, ugyanakkor a többi tulajdonságokban valamilyen módon jelen van: például a színhez mindig tartozik egy felület is, amelynek a színéről van szó. A mennyiségi vonatkozás bármely forma által megformált anyagnak elengedhetetlen tulajdonsága, egyetlen más tulajdonság sem ennyire alapvető az anyagi világban. Ennek következtében a matematikát nem lehet az előbb említett hierarchia különböző szintjeit vizsgáló tudományok közül a legalsó szintet vizsgáló tudománynak tekinteni, mert a matematikában már egyáltalán nincs szó az anyagról. A legáltalánosabb természettudomány végül a modern értelemben vett fizika, amely elsődlegesen a változó valóság mérhető és matematikailag megfogható arculatával foglalkozik.

A szoros értelemben vett fizika a matematika intenzív használata következtében a változó anyagot mennyiségekkel, a változást, a lehetőség megvalósultságba való átmenetét pedig mennyiségi összefüggésekkel helyettesíti. Így létrejön a fizikai objektumoknak, összefüggéseknek az a rendszere, amely ugyan nem független a valóságtól, mégis egy ettől különböző, egyre nagyobb autonómiával rendelkező rendszer. Ebben az autonómiában a matematikának, mint tudománynak az érzékelhető anyagtól való bizonyos függetlensége mutatkozik meg. A számított elméleti adatok kísérleti adatokkal való megegyezésének a követelménye teszi matematikától különböző tudománnyá a fizikát. A fizika objektumainak ontológiai helyzete érdekes kérdés. A fentiek szerint a tapasztalati világban található dolgok lehetnek szubsztanciák vagy szubsztanciák részei, tulajdonságai. A fizikában találhatunk olyan objektumokat, amelyek szoros értelemben véve a fenti kategóriák egyikébe sem esnek. Ilyen fogalom például az erőtér, térerő fogalma. Ezek általában matematikai objektumokat jelentenek, amelyek segítenek abban, hogy leírhassuk olyan tulajdonságok változását, amelyek már mérhetőek a valóságban.

Az újkori fizika kezdetben a szubsztanciák mennyiségi tulajdonságaival foglalkozott, eljutott azonban addig a pontig, amikor már a szubsztanciák olyan részei is feltételeződtek, amelyek viselkedése sokban eltér a szubsztanciák megszokott viselkedésétől. Így például nem mindig lehet ezek térbeli helyzetéről beszélni, mert az őket leíró egyenletek megoldásaiként erre csak valószínűségeloszlásokat kapunk. Ugyanakkor kisérletek eredményeként már konkrét térbeli eloszlást kapunk, amely megegyezik az egyenletből kapott eloszlással.

Ezután a bevezetés után a következő bejegyzés megpróbálja az arisztotelészi-tomista filozófia szempontjából  megvilágítani ezt a furcsa viselkedést és az elemi részecskék “ontológiai helyzetét”.

Matematika, fizika, metafizika

Szerző: matthaios Kategória: filozófia,ismeret- és tudományelmélet 15 hozzászólás

Egyik előző bejegyzésben arról volt szó, hogy valamilyen időről az angyalok és a testtől elvált emberi lelkek (animae separatae) esetében is beszélhetünk. Az idővel és térrel kapcsolatban felmerül az a kérdés, hogy ezek mennyiben tekinthetőek valóságnak, vagy esetleg  ezek csak hétköznapi világunk megszokott kategóriái, amelyek elveszítik realitásukat, vagy egészen mást jelentenek a fizika világában. A matematika a fizika fő eszköze, ezek a fogalmak megjelennek matematikai köntösben is. Annak érdekében, hogy a tér és idő fogalmát különböző szempontok szerint vizsgálhassuk, először tisztázni kell azt, hogy ezeket milyen környezetekben használjuk, azaz, hogy általában mi a viszony a tapasztalható világ, a fizika, a matematika és a metafizika között, hogyan jutunk ezen területek sajátos ismereteihez.

Aquinói Szent Tamás egységes filozófiai világképpel rendelkezett, de ezt nem foglalta össze nagy, önálló művekben. Ismeretelméleti és tudományelméleti kérdésekkel kapcsolatban fontos helynek tartják Boethius Szentháromság című könyvéhez írt kommentárjának (Super Boethium De Trinitate)  5. fejezetét (artikulusát). A továbbiakban az értelmezők nyomán mi is ezt követjük. Itt megtaláljuk az elméleti (spekulatív) tudományok osztályozását. Szent Tamás számára a három elméleti tudomány: a matematika, a fizika és a metafizika. A “fizika” szó ebben a környezetben nem pontosan azt jelenti, mint a modern fizika esetében, ezt Arisztotelész nyomán tágabb értelemben használták: ez jelentette a természetfilozófia és a (mai értelemben vett) természettudományok együttesét.

A kiindulás az, hogy az emberi megismerés két fázis ismétlődéseiből áll. Az első fázisban az érzékszervek adataiból kiemelődik az érthető, az intelligibile és ebből végül elkészül a megismert dolog értelmi lenyomata, a dolog formája az értelemben. Ez a fázis arról szól, hogy mi a megismert tárgy, ennek létezése csak annyiban tételeződik fel, amennyiben a létezés szükséges ahhoz, hogy egy tárgyról ismeret keletkezzen. Ebben a fázisban az igazság és tévesség kérdése sem merül fel. A második fázisban az első fázisban keletkezett fogalmakról, tulajdonságaikról állító és tagadó ítéleteket alkotunk, amelyekre már jellemző az igazság és a tévesség.

Az elvonatkoztatás, az absztrakció az első fázisra jellemző. Ebben a műveletben arról van szó, hogy egy dolog nemcsak a maga teljességében lehet tárgya a megismerésnek, hanem a tárgyban kijelőlhetünk valamit, ami a dolog teljessége nélkül is vizsgálható, így is értelmes. Felmerül a kérdés, hogy mit lehet kijelőlni és mitől lehet elvonatkoztatni. Az ismeret elvonatkoztatás után megmaradó tárgyának is érthetőnek kell lennie, ez pedig maga után vonja azt, hogy az elvonatkoztatás, az absztrakció nem lehet akármilyen, olyasmitől nem tekinthetünk el, ami nélkül a megmaradó nem értelmes. A tapasztalható világ tárgyaiban kétféle összetétel található. Az egyik az anyagból és formából való összetettség, a másik pedig a részekből való összetettség. Az anyagból és formából való összetettséget most tágabb értelemben vesszük, tehát nemcsak arról van szó, hogy az anyagi létező az elsődleges anyag (materia prima) és a lényegadó forma (forma substantialis) összetettsége. A forma most általánosabb értelemben vett meghatározottságot, aktualitást jelent, az anyag pedig azt a lehetőséget, amit a forma valamilyen értelemben meghatároz, aktualizál.

Az absztrakció esetében tehát arról van szó, hogy az összetettségben résztvevő egyik komponenst, összetevőt kiemeljük, ezt vizsgáljuk a többitől eltekintve. Az absztrakció azonban csak akkor, helyes, ha a kiemelt valami tényleg érthető és vizsgálható önmagában. Példa helytelen absztrakcióra: a párosságról, a kettővel való oszthatóságról a számfogalom nélkül akarunk beszélni. Ez így nyilvánvalóan értelmetlen. A számról azonban beszélhetünk értelmesen úgy is, hogy a kettővel való oszthatóság tulajdonságával nem foglalkozunk.

A mennyiség, az alak annyira alapvető tulajdonság, forma, hogy ez érthető, vizsgálható akkor is, ha minden más tulajdonságtól, formától eltekintünk. Így eljutunk megismerésünk azon tárgyaihoz, amelyek ugyan az anyagi valóságból származnak, de megértésükhöz nem szükséges az érzékelhető, anyagi valóság. Azonban a mennyiség is tulajdonság, ez nem lenne érthető valamilyen hordozóalany, objektum nélkül. A tapasztalható világban ez az alany az a szubsztancia, amelynek tulajdonságáról van szó. A matematika világában a mennyiség (és alak) “önhordozóvá” válik:  megjelenik olyan objektumként, átvitt értelemben vett szubsztanciaként, amely kijelentések alanya lehet, tulajdonságok hordozójaként viselkedik. Így például a nyolc, mint szám értelmünkben valamilyen önállóságot nyer, nem csak más objektumok tulajdonsága ez, hanem külön objektummá is válik. A matematika objektumai nem változnak, időtlen objektumok. Ennek következtében az ezekre vonatkozó ismeretek sem fejlődnek olyan értelemben, hogy ezekhez valamilyen külső, eddig ismeretlen tényező járulna hozzá. Az objektumok tulajdonságai változatlanok, de nem feltétlenül ismerjük még az összes ilyen tulajdonságot. A tulajdonságok további megismerése azonban logikai következtetések által történik, empirikus ismeretek nélkül. Az értelem absztrakciós működése alól azonban  még magának a matematikának objektumai sincsenek kivonva, ezért ez a “második” absztrakció ezekből újabb, még absztraktabb objektumokat tud létrehozni. Így épül fel a modern matematika világa, amelyben a szoros értelemben vett mennyiségek, alakzatok mellett fontos szerepe van a struktúráknak is.

Másik lehetséges absztrakció az, amikor a dolgok egyedi jellemzőitől tekintünk el. Így jutunk el a tágabb értelemben vett fizikához, a változó anyagi valóságot (ens mobile) vizsgáló tudományhoz. Ez mindennel foglalkozik, amire a változás jellemző. Aquinói Szent Tamás korában az elméleti tudományok ilyen nagy léptékű felosztása elegendőnek látszott. Azóta azonban olyan mértékű differenciálódás ment végbe, amely a tudományok felosztásában újabb szempontokat tesz szükségessé. Ezzel most nem foglalkozunk, csak a modern fizikát próbáljuk meg elhelyezni a tágabb értelemben vett fizika világába. A modern fizikát (Galileitől, Newtontól kezdődően) az jellemzi, hogy a változó anyagnak a mérhető, matematikailag megfogható tulajdonságaival foglalkozik. Ez az absztrakció jóval több, mint az arisztotelészi fizika konkréttól való elvonatkoztatása, ezen absztrakció után semmi sem marad a mérhető, matematikailag megfogható változásokon kívül. Kétségtelen, hogy az ilyen absztrakció után megmaradó világ érthető, vizsgálható világ. Az azonban kérdés, hogy  lehet-e ettől a világtól az absztrakció által elszegényítettnél jóval gazdagabb valóság teljes magyarázatát remélni.

A modern fizika absztrakciója következtében a csak a fizika által vizsgált tulajdonságokat hordozó objektum, szubsztancia sem jelenik már meg létének eredeti tartalmával. Ez már csak a fizika által mérhető, matematikailag megfogható tulajdonságok hordozója. Ilyen szubsztanciákat azonban a tapasztalati világban nem találunk, ezeknek legfeljebb csak közelítései léteznek. A kísérleti fizika erőfeszítései arra vonatkoznak, hogy ilyen közelítések készüljenek, és ezeket vizsgálják. A modern fizika lényegében hordoz egy szakadást: az időtlen, anyag nélkül érthető matematikai objektumok és a fizika időbeli, anyagi objektumai soha sem eshetnek teljesen egybe.

Befejezésül a harmadik nagy elméleti tudomány, a metafizika tárgyáról lesz szó. A metafizika tárgya a létezés, mint létezés. A metafizika tárgyához nem a fenti értelemben vett absztrakció utján jutunk el. Mint említettük, az absztrakció a megismerés első fázisára, a fogalmak kialakításának fázisára jellemző. Az absztrakcióban a valóságban együttesen létező, összetartozó dolgok közül egy olyat kiemelünk, amely a többi nélkül is érthető, vizsgálható és a többi dolgot a vizsgálat szempontjából nem vesszük figyelembe. Ha azonban a létezőről, mint létezőről van szó, ezt nyilván nem tehetjük meg, mert a létezésbe minden beletartozik, itt csak a nem létezés maradhat figyelmen kívül. A metafizikához elvezető értelmi műveletet ezért nem is absztrakciónak nevezzük, hanem inkább elválasztásnak, szeparációnak. Itt arról van szó, hogy két egymással azonosnak látszó dolgot elválasszunk egymástól. Ez a két dolog a létezés és az anyagi lét. Az elválasztás arra mutat rá, hogy ez a kettő nem egyenlő egymással. Az anyagi lét ugyan létezés, de a létezés nem egyenlő az anyagi léttel, ez ennél bővebb kör. Itt tehát a megismerés tárgyát  nem absztrakcióval szűkítjük, hanem ezt bővítjük.

A következő bejegyzésekben a tér és idő fogalmának a realitásával foglalkozunk, tekintettel a fizika tér- és időfogalmára.